XV. A VÁROSOK MAGATARTÁSA.
XV. A VÁROSOK MAGATARTÁSA.
A MAGYAR városokban a gazdaságnak akkor még általában véve éppen nem volt ipari jellege s ott is, a hol a pénzgazdaság aránylag eléggé kifejlett, erős kapcsolatban állt a mezei gazdasággal. Ennélfogva nem lehet csodálni, ha Dósának a földmívesekre támaszkodó forradalma egyes városokban, mint pl. Temesvárt, Lippán, Kolozsvárt hívekre számíthatott. A felvidéki városok azonban, már a mesteremberek nemzetisége következtében is, sokkal kimértebben és merevebben viselkedtek a jellegzetesen magyar mozgalommal szemben.
Abban az időben egy-egy nagyobb magyar városban a foglalkozásnak 40–50 csoportját különböztették meg, a miket a képesített munka, a képesített munka segédkezése, a nem képesített vagyis közönséges munka és a rendkivűli vagyis alkalmi munka szerint lehetne újabb és összefoglaló csoportokba osztani. A munkabér kiszámításánál első sorban az építő- és a vele kapcsolatos iparágak jönnek tekintetbe, a minthogy a külföldön: Angliában, Francziaországban, Németalföldön is többnyire ebből a körből maradtak fenn a munkabérre vonatkozó adatok.
Bizonyos képesítésekhez kötötték az ács, a kőmíves, kőmívespallér, kőfaragó, kőfejtő, kövező és a hajóépítő munkáját. Szakszerű készültség nélkül is bizonyos kiváltságokban részesültek a hajós- és a hegylegények. Amazok a hajó, híd és folyó körűl, emezek a szőlőkertekben dolgoztak. A mesterek munkáinak kiegészítésére szolgáló munkanemek csoportjába tartoztak az ágyúöntők, favágók, fűrészelők, rúd- és rőzsecsinálók, vakolatkészítők, kőfejtők stb. A közönséges munkásoknak nem volt szükségük előleges technikai kiképzésre, azért is közelebb álltak a földmívesek durvább kézimunkájához; így a különböző földmunkások, fuvarosok, útkaparók, jégmunkások, takarítók stb. Az alkalmi vagy rendkivűli munkások csak ideiglenes foglalkozást s ennek természetéhez képest néha jelentékeny munkabért kaptak; pl. a czölöpverők, sánczkosárkészítők stb.
Egy-egy magyar városnak közönséges szolgái: a városi szolga, hóhér, küldöncz, harminczados, kocsis, a hidőr, vámszedő, révész, a torony- és a kapuőrök s a különböző csőszök vagy bakterek.
Városi életet abban az időben hazánkban még egyáltalán nem képzelhetünk őstermelés nélkül. Pl. Pozsony városa kivitelének 93 %-a nyersanyag, míg az ipar inkább csak a lakosok háziszükségletének kielégítésére szorítkozott. A czéhszervezet általában véve fejletlen volt s bár 30–40 iparágat műveltek, a harminczad-lajstromok tanúsága szerint idegen kézművesek is megjelentek a vásárokon árúczikkeikkel, vagy legalább szerszámaikkal. A czéhbe csak városi polgárt vettek föl, polgárnak pedig csak olyat, kinek a város területén ingatlana volt. A város vezetői nem is az iparosok, hanem a kereskedők voltak, a kik többnyire nyerstermények vagy állatok eladása következtében gazdagodtak meg. Ezek sem voltak igazi patricziusok; de proletáriusoknak tekintették az iparos és a mezei munkásokat, a kikkel mint városi tisztviselők vagy városatyák sok tekintetben rendelkeztek.
Béröket a munka napján, vagy a hét végén, olykor azonban egy összegben nagyobb idő mulva fizették ki, de fizetésüket rendesen megadták, sőt az erősebb és sürgősebb munkát külön is megjutalmazták. Éjjeli munkáért azonban sohasem adtak magasabb bért, sőt a vasárnapi munkáért sem, pedig vasár- és ünnepnapokon általában véve nem dolgoztattak. Félnapi munkáért a napszám felét fizették. Az élelmezést és a bort többnyire nem természetben, hanem pénzben adták, olykép, hogy amarra pl. 14, emerre 7 dénárt számítottak naponkint. Egy-egy jó szolgálatért külön borravaló járt ki. A munkások olykor természetben nyertek élelmezést; így pl. az ácslegények, a munkafelvigyázók sajtot és kenyeret, néha azonban húst, tojást, kenyeret kaptak. Az ágyúmestereknek hússal, császárhússal, pecsenyével, sőt malváziai borral is kedveskedtek. A szakmánymunka bérét, különösen nagyobb vállalkozásoknál, rendesen előre és általányban alkudták ki. Nőket és gyermekeket csak nagyon ritkán alkalmaztak munkásoknak. Azok, a kik munkába akartak állni, rendesen a számukra kijelölt piaczon (a Mytstaton) jelentek meg, hogy a dolgoztatni akarók könnyen rájok találjanak. A munkabért magát a város az ú. n. limitácziókban szabta meg; s az ösmert munkabéranyagon végzett számításokkal lehetne következtetni ennek a kornak munkásszervezetére. Azonban a városok számadó könyveiből akármily vaskos kötetek állanak előttünk,* a kutatásoknak legeslegelején vagyunk s nem évtizedekbe, hanem egy-két századba is belekerülhet, míg a nagyobb városokra vonatkozó lelkiismeretes nyomozások alapján elkészűl a gazdaságtörténelemnek az a kánona, melynek tételeit nemcsak a történettudomány, hanem a mai gazdasági élet is hasznára fordíthatja. De mentűl erősebb a szocziális áramlat, annál szükségesebb, hogy mentűl többen foglalkozzanak a részletek kutatásával, mert a rendszernek ily részletes tanulmányokból kell fölépülnie. A számok gyüjtése magában véve nem tudományos feladat s értéke csak akkor van, ha ezekből a számokból következtetést vonhatunk az illető kor társadalmi szervezetére, osztályviszonyaira, gazdasági életére. Az ár- és a bértörténetnek, más szóval a történelmi ár- és bérstatisztikának az a feladata, hogy első sorban az egyes korszakok társadalmi és gazdasági viszonyainak megvilágítására szolgáltasson anyagot. Tévednek tehát, a kik főczélnak az összehasonlításokat, különösen pedig a jelenkorral való egybevetéseket tekintik; hiszen az árak átszámítása nem lehetetlen ugyan, de elgtöbbször igen bizonytalan, mivel a pénz vásárló ereje nagyon változik. Ha pedig azt kutatjuk, a pénznek ez a vásárló ereje miként változott, már eltértünk a bér- és az ár történetének tulajdonképeni czéljától, mely az illető kor társadalmi szervezetének megösmerése. Képet inkább a munkabérek megosztásának (dispersiojának), mint a munkabérek magasságának összehasonlításából nyernénk. Csak így tudhatjuk meg, nagyságuk szerint a munkabérek miként oszlanak meg a munkások egyenlő százalékszámai közt; sőt azt is, milyen általában véve a közepes jövedelem, hogyan oszlanak meg az alatta és felette álló jövedelmek, a népesség nagy zömének mi a jövedelme, hogyan csoportosulnak azok, a kiknek igen nagy, vagy igen kicsiny a jövedelmük. Mentűl kisebb a megoszlás, annál boldogabb a társadalom. A statisztikus számítását tehát ennek a forradalomnak történetében a társadalom állapotának nemcsak élénk színezésére, hanem egyenesen annak megállapítására használhatnám. Ha mégsem használom, annak egyetlen oka az, hogy erre a szigorúan tudományos eljárásra csak egy-két városnál indult meg az előmunkálat s így nem a számok belső értékéből, hanem – a régi csapáson haladva – külső körülményekből kell megállapítanom, a városi polgárok hogyan viselkedtek Dósa földmíveseinek forradalmával, azzal a nagy társadalmi mozgalommal szemben, a melyhez csatlakozniok, vagy a melytől elzárkózniok a szerint kellett, a mint anyagi helyzetök javulását vagy romlását várhatták tőle.
Az ide vonatkozó bibliográfiai anyag ismertetése Mandellonál, Adalék a középkori munkabérek történetéhez, 1–2., és 337. l. Bőven ismertettem ezt a Közgazdasági Szemle 1903. évi májusi füzetében és Schmoller, Jahrbuch für Gesetzgebung, Verwaltunk und Volkswirtschaftjának 1903. évi 1544–1550. lapján. Ezeket használtam bevezetésül a jelen fejezethez. Általános tájékoztatást nyújthat Szende Pálnak «Magyar városok a középkor végén» czímmel 1913-ban megjelent könyve.
Zúzómalomban dolgozó munkás a XVI. században.*
Münster Sebestyén művében közölt metszet után.
Pozsonyban 819 polgári adófizető közt 465 szőlősgazda akadt s hasonló volt az arány Budán is, hol a szőlőmunkások egyszer már, 1457 márczius 16-án, majdnem forradalmat csináltak, mikor a szőlőnyitásból, kapálásból a városba hazatérve, Hunyadi László kivégzéséről értesültek. Kétségtelen, hogy most, a május 15-23-i budai zendülésben is részük volt a szőlősgazdák munkásainak; s a jelek azt mutatják, hogy ugyanakkor már a pozsonyi polgároknak is volt okuk tartani a maguk munkásaitól, mert a keresztesháború kihirdetése itt is mozgolódást okozott. Így példáúl a poszonyi káptalan Bakócz primáshoz Miklós pozsonyi prépost ellen május 28-án intézett levelében már megjegyzi, hogy az állításait támogató okiratokat és privilégiumokat, az utaknak jelen bátorságtalan volta miatt nem küldheti el. – Ha volna – úgymond – bíránk, kihez kiváltságleveleinkkel fordúlhatnánk, egyházunkkal együtt nem fosztanának ki bennünket oly igazságtalanúl; bíráink azonban nincsenek s a meglevők is annyira hanyagok, hogy ha nyílnék út az Isten ítélőszéke elé, készek volnánk odafelebbezni s őt választani ügyeink védőjéűl.*
Pozsonyi káptalan. Capsa G. fasc. I. Nro. 25. Közli Knauz Magyar Sionja (Esztergom, 1863), 878–9. l.
Külföldi könyvnyomtató munkások.*
Régi metszet után.
Pozsonytól és Nagyszombattól kezdve föl a bányavárosokig tulajdonképen nem is volt városi élet s a közbeneső területen az ököljog nyomai mutatkoztak az uradalmi életben. Eléggé bizonyítja ezt egy nyitravármegyei eset is, a mely különben a parasztlázadásnak már a végén történt. Akkor ugyanis, 1514 augusztus 10-e, Szent Lőrincz napja táján Ludányi Ráfael és jablonczai Cseh Jánosné az ő nem nemes cselédeikkel, tudniillik Magyar Jánossal, Bogmecz Gergelylyel és Pekár Mártonnal, valamint több csitári és nagydovorányi jobbágyukkal, nem tudni mi okból, éjnek idején Apponyi Péternek Aponyban, Nyitravármegyében levő várába csendben és tolvajok módjára betörtek, a házak ajtait fölfeszegették s Apponyinak a várra és annak uradalmára vonatkozó oklevelei egy részét 200 aranynyal, néhány ezüstkupával, aranygyűrűvel, értékes ruhával stb. együtt magukkal vivén, neki körűlbelűl 10.000 aranyforint kárt okoztak.* Cseh Jánosné (Ludányi Anna) azzal bíztatta a dovorányiakat, hogy vannak neki más falvakban is jobbágyai, de rájuk bízza a dolgot, mint hű és kedves jobbágyaira. Elég veszedelmes példa mindenképen oly időben, hogy – éppen egy nyitrai nemesnek, Dósa Simon uradalmi tisztnek tanúsága szerint – egy úriasszony izgatta a jobbágyokat egy úr ellen* akkor, mikor az urak utolsó kétségbeesett harczaikat vívták az alföldön Dósa György kuruczai ellen.
II. Ulászló oklevele 1514 januárius 19. Kiadva: A Pécz-nemzetség Apponyi-ágának oklevelei, I. 420–422.
A garammelléki konvent jelentése 1515 augusztus 25-ikén. U. o. 426–441. l. Dósa Simon, Elefánti György tisztje, jelen volt néhai Thovarniczky Gergely elfogatásánál s elítélésénél; és ettől magától hallotta, hogy mindent Ludányi Anna megbízásából és parancsára tettek. (U. o. 439.)
A bányavárosok népe és polgársága szintén érezte az urak hatalmaskodását, pl. Breznóbánya, melyet a király éppen 1514 januárius 3-án bízott a Dóczyak kényére.* Ezek a városok tehát szintén lázongtak, úgy hogy a király, ki a Dóczyakkal való peres ügyökben május 15-én egy bíróságot küldött ki,* rövid idő mulva ezt a törvénynapot szentháromság vasárnapjára, június 11-ére, később május 27. pedig, mert egyéb akadályokon kivűl, a kiküldött bizottságnak tagjai (Werbőczy István, Henczelffy István mint a kir. ügyek igazgatója, Belyeny Albert személynöki itélőmester, Herendy Miklós hajdan kir. kincstárnok és Kenderesy Mihály a kir. tábla közbírája) most mind a királyra, mind az országra nézve sokkal fontosabb ügyekkel kénytelenek foglalatoskodni: bizonytalan időre halasztotta el.* Megnyugtatni törekedett a hét bányavárost,* a Dóczyaknak pedig megparancsolta, hogy a bebörtönzött breznóbányai bányászokat szabadon bocsássák. Dóczyék azonban nemcsak nem engedelmeskedtek, hanem oly kemény és keserves rabságban tartották őket azontúl is, hogy kettő meg is halt a börtönben. E miatt az összes bányászok felzúdultak, a bányák művelését abbahagyták (vagyis valósággal sztrájkoltak) s Dóczyék ellen fölkelni akartak. A király méltán tartott attól a nem közönséges kártól, a melyet a munka szünetelése következtében neki és az országnak okozhatnak; de attól a veszedelemtől is félt, hogy elkeseredésökben a parasztokhoz és a köznépekhez csatlakoznak, a kik az egész nemességet kiirtással fenyegetik. Ha pedig ezt megteszik, pedig könnyen megtehetik, akkor a királyt és az országot a Dóczyak összes vagyonuk, sőt fejök elvesztésével sem kárpótolhatják akkora kárért s a belőle következhető veszedelemért. Azért tehát a fogoly bányászok kiszabadítására odaküldte Várday Pál deákot, az alkincstárnokot és szigorúan meghagyta a Dóczyaknak, hogy a foglyokat szó nélkül és békességben szabadon bocsássák; mert ha nem, akkor Várdayt arra is felhatalmazza, hogy minden vagyonukat lefoglalja a királyi kincstár számára s velök, mint ilyen zavarok okozóival, hűtelenek gyanánt bánjék.* Megparancsolta ezenkivűl azt is, hogy a parasztlázadásnak ideje alatt minden villongást kerűlve, a breznóbányaiakat s általában véve a bányászokat vámokkal ne zsarolják.* – Körmöczbánya vidékén, melynek «hegyeiben olvasztóhuták izzadoznak s hol az izzótömeget pénzzé verik», állítólag* még ütközetre is kerűlt a dolog. «Oly nagy az egetverő zaj, mint mikor villám üt az idahegyi erdőkbe s mint mikor visszhangzik a völgy.»*
Wenzel, Az alsómagyarországi bányavárosok küzdelmei a Dóczyakkal, 67.
Wenzel, Az alsómagyarországi bányavárosok küzdelmei a Dóczyakkal, 70.
Beszterczebánya levéltárában, fasc, 19., I. sz.
Június 6. rendelete. U. o. fasc. 72., I. sz.
Wenzel, 69. l., 4. jegyz. Az 1514 június 11. kelt rendeletet kiadta Iványi a Tört. Tárban, 1904. 221–222.
Wenzel, 70.
Taurinus, Stauromachia, 155. l.
Bartholinus (Odeporicon, D3. lap, 4. sor) egy «seyves»-i győzedelmet is említ. Csak gyanításképen legyen odavetve, hogy ez Selmecz is lehetne. Történetírók nem szólnak e csatáról.
Baumann (humanista nevén Agricola) Rudolf tehát nem maradhatott meg barátjának, a körmöczbányai papnak, Szebeni Miklósnak vendégszerető házánál. Esztergomból, az érsek udvarából, pártfogójának, Demeter czímzetes püspöknek ajánlatára akkor jött ide, mikor a parasztlázadás kitörésének s az urak készülődésének hírére belátta, hogy Esztergom nem neki való hely. Utazásának főczélja különben is a magyar bányavidéknek és a körmöczi pénzverőháznak tanulmányozása volt. Most azonban «a Múzsáknak ellenséges polgárháború elől» a Szebeni Miklóstól kölcsönkapott pénzen kimenekült Bécsbe s egy esztendő mulva ottan «Isagoge in philosophiam moralem Leonardi Aretini ad Galeotum» czímű könyve új kiadásának felajánlásával hálálta meg papbarátja szívességét.*
Bauch, Caspar, Ursinus Velius. Ungar. Revue, 1887. 21–22. l.
Várday közben eljárt küldetésében s a Dóczyak nemcsak szabadon bocsátották a bányászokat, hanem meg is igérték, hogy velök szemben ezentúl a király parancsához alkalmazkodnak. Azonban alig tért vissza, a breznóbányai polgárok már újabb panaszszal fordultak a királyhoz, hogy a Dóczyak nem engedik őket birtokaikon keresztűl sem szárazon, sem vízen szabadon közlekedni, hanem tőlük idáig szokatlan vámokat és adókat szednek. «Meggondolhatnátok, – dorgálta meg a király Dóczyékat,* – hogy ez éppenséggel nem mozdítja elő a kölcsönös egyetértést; mert mialatt egyrészről megvan az egyetértésre való törekvés s hogy az a bányászokkal meglegyen, ti minden parancsolatunk teljesítésére és az egyességre készeknek nyilatkoztok, – másrészt új egyenetlenség híresztelésére adtok alkalmat s a mi legfőbb, oly időben, a mikor országunkban minden föl van forgatva.» Meghagyta tehát nekik, hogy ilyen adókat többé ne szedjenek, s távoztassák el a köztük és a bányászok közt való egyéb viszálykodásoknak okait. Hiszen ha az országnak ez a mostani veszedelme elmúlik, mindazt, a mit Várday Pál útján kívántak, az ítélőmester és mások meg fogják vizsgálni. Kívánja azonban, hogy addig semmiféle újítást ne tegyenek a bányászokkal és a breznóbányaiakkal, sőt a jobbágyokkal szemben sem. Mert ha újabb panaszt hall, úgy bánik el velök, hogy őket sem el nem nyomhatják, sem újabb károkat nem okozhatnak nekik.
A király parancsa 1514 július 8. Dóczy Ferenczhez és Nagylucsei Damjánhoz. Orsz. lt. Dl. 30.876.
A viszálykodások azonban oda fajúltak, hogy a király még egy esztendő mulva is Zólyomvármegye segítségére számított,* másrészt pedig II. Lajos királynak még három esztendő mulva is intézekdnie kellett Greniczer, máskép Mathesl Mátyás ellen, ki a polgárokat lázadásra izgatta.*
Buda, 1515 november 17. Beszterczebányai lt., fasc. 19., I. oklevél.
1517 szeptember 25. U. o. fasc. 18., 34. sz.
A bányavárosoktól a király – mint egyáltalán a városoktól – nemcsak katonaságot és hadiszereket kért a fölkelők ellen, hanem pénzt is, pl. Korponától «a kereszteseknek mondott lázadók dühe elfojtására» segítségképen hatszáz forintot.*
Korpona levéltárában, C. 2. 1. Magyar Könyvszemle, 1887., 160.
Pál plébános aláírása.*
A Kassa város levéltárában őrzött eredeti oklevélről (994. BB. sz. [voltaképen a 925. csomagban]) vétetett. Olv. Paulus plebanus et vicear[chidiaco]nus / de Enyezke Cap[e]lla[nus] Vrb[is].
A parasztháború költője szeretetlenűl rajzolja a bányavárosok népségét, a mely egyre lakmározik, részegeskedik. Polgárai iszákosak, szerelmeskedők, a kik megszokták a fényűzést és a terített asztalt. Sok dologban vétkeznek és, mint Epicurus hívei, ritkán látják fölkelni a napot. Poharak közt, aranyos nyoszolyákban hevernek, bíboros kanapén pihennek s kéjben olvadozva ölelgetik feleségeiket.*
Taurinus, Stauromachia, III. 337–353. v., 155. l.
A kölcsönvett jellemzésből is kitűnik annyi, hogy a fölkelők ennek a polgárságnak támogatására nem számolhattak; pedig a csatlakozást már azért is óhajtaniok kellett volna, hogy a bányákat és a pénzverő helyeket saját szükségleteik fedezésére foglalják le. A polgároknak a fölkeléssel szemben elfoglalt álláspontja legvilágosabban kitűnik a kassaiak magatartásából.
Május 18-án Pál enyiczkei plébánosnál és alesperesnél, ki magát Kassa város káplánjának nevezte, néhány keresztes jelent meg s arra kérte őt, hogy másolja le azt a levelet, a melyet a maguk védelme és igazolása végett hordanak magukkal. A plébános megnézte, elolvasta, lemásolta és azzal a megjegyzéssel kísérte levelöket, hogy ha azt a kassaiaknak megmutatják, belátásuk szerint járjanak el.*
Kassa város levéltárában 994. BB. sz. a. (voltaképen a 925. csomagban). Kiadta Fraknói, Századok, 1872. 439.
Illés tolcsvai plébános, mint Bakócz Tamás érsek megbizottja, viszont minden plébánost és plébánoshelyettest, s az összes bírákat és esküdt polgárokat értesítette, hogy az érsek és «konstantinápolyi bíbornok» megbízásából Szűr (Zywr) Lőrincz saczai polgárt küldte ki a népnek a hitetlen törökök ellen való összegyüjtésére. Kiátkozás büntetésének terhe alatt parancsolta tehát nekik, hogy Szűr Lőrinczet és társait tisztességesen fogadják, eleséggel és egyéb szükségesekkel ellássák, ünnepies körmenetben és énekléssel menjenek eléjök s úgy vezessék be városukba. Ezt a levelet a keresztesek május 19-én délelőtt hét órakor mutatták be Kassán a szentszéknek (consistoriumnak), a melyben jelen voltak: Péter szepsi,* Benedek gecsei* s János mester kassai plébános, valamint Henrik mester kassai prédikátor.*
Petrus plebanus de Zebes.
Benedictus plebanus de Gecze.
Kassa levéltárában, 925 c. sz. a.; továbbá a budapesti egyetemi könyvtárban, Kaprinai-kéziratok, XXVII. 186–187. és u. o. Collectio Prayana, XXV. 16 a. lap.
Illés plébános aláírása.*
A Kassa város levéltárában őrzött eredetiről (925. C. sz. a.) vettük. Olv. Elias pleban[us] de Tholczwa / f[a]ctor R[evere]n[dissi]mi do[mi]ni Cardinalis / Strigonien[sis].
A keresztesek magukkal vitték Aszalai Kecskés Tamásnak és Medgyaszai Mészáros Lőrincznek, a keresztesek vezéreinek* kiáltványát,* a mely szerint X. Leó pápa, Ulászló magyar király és a Krisztusban főtisztelendő úr és atya, Tamás esztergomi érsek,* a római udvar bíbornoka és konstantinápolyi patriarcha mindkét nembeli emberekkel összesen és egyenként tudatják, hogy a mindenható Isten akaratából keresztesháborút akarnak indítani s a ki abban részt vesz, fölmentést nyer bűn és büntetés alól.* Azonfelűl a mely jóakaratú ember a hitetlen törökök ellen az egész kereszténység érdekében harczolni akar, vagy maga helyett más embert küld a háborúba, mind a kettő fölmentést nyer bűn és büntetés alól. A kik pedig a hadat lóval, kocsival, fegyverrel vagy pénzzel segítik, az olyanokat mind fölmenti a bűn és büntetés alól az a bulla, a melyet Budán főtisztelendő Tamás esztergomi érsek úrtól kapnak; ez a bulla pedig vég nélkül kiterjed fiúról fiúra s ezeknek minden ivadékára olykép, hogy kiközösítés büntetésének terhe alatt senki se mondjon ellene. Ha pedig valamely kereszténynek kedve volna a könyörületnek említett munkájára, de atyja, anyja, felesége vagy valamely rokona, csak egyetlen szóval vagy megjegyzéssel is eltérítni akarnák szándékától, az olyan mint az ördög tagja, kiátkozott legyen és senki más ne menthesse föl, csupán csak a pápa. A kik pedig szegények, de részesedni akarnak erejökhöz mért segítséggel a búcsúban, azok is teljes fölmentést nyernek a bűn és büntetés alól. Ha pedig adószedők jönnének s erőszakosan pénzt vetnének ki rájok s azt tőlük jogtalanúl el is vennék, az egész község közös akarattal keljen föl ellenök és ha valamennyit megölik is, abból rájok semmiféle veszedelem se következzék. A kik pedig a sereg után eleséget és egyebet szállítanak, azok sehol se tartozzanak vámot fizetni és egy esztendeig semmit se fogadjanak el ingyen, hanem mindenért megfizessenek. Becsületes asszonyoknak pedig a mindenható Isten ügyének érdekében meg lehet engedni, hogy a haddal menjenek és a keresztesek fehérneműit kimossák s más effélékre gondot viseljenek, vagy hogy a sebesülteket ápolják.
Principes Cruciferorum Thomas Keczkes de Aszalo, Laurentius Meszaros de Megyezo.
Kassai levéltár, 925. csomag, B. sz. egykorú másolat. Továbbá: Collectio Prayana, XXV. 17 a–b. és Kaprinai-kéziratok, XXVII. 187–188. l. Mind a két kézírat a budapesti egyetemi könyvtárban.
A levél szerint csak főesperes (archidiaconus).
Az oklvélben – fordított rendben – következetesen: «a poena et a culpa».
Kecskés és Mészáros aláírása.*
A kassai városi levéltár 925. A. sz. csomagában levő eredetiről vettük. Olv. Principes cruciferor[um] Thomas / Keczkes de Azalo, Lauren[cius] / Mezaros de Megyezo.
De nemcsak a keresztesek, hanem a tőlük félő nemesek is keresték Kassa város oltalmát. Pelsőczi Bebek János, az egykori főpohárnok és gömöri főispán, május második felében már figyelmeztette Kakuk Mihály kassai bírót és az esküdt polgárokat, a keresztesek mily nagy károkat okoznak a lakosoknak; május 28-án pedig* arról értesítette őket, hogy a körűlfekvő vármegyék nemeseivel együtt ellenállani és ellnök indúlni akarnak; sőt a legközelebbi napokban fejenként fölkelnek és összegyülekeznek Egerben, a hol az egri érsek csapataival és öt vármegye nemeseivel erősödve, a keresztesek ellen nyomúlnak, hogy bárhol találják, levágják, megöljék őket, a míg csak véget nem vetnek dühöngésöknek. A nemesek nevében tehát arra kérte a kassaiakat, hogy puskákkal és egyéb fegyverekkel ellátott gyalogkatonákat küldjenek segítségökre, valamint – már multkor tett kéréséhez képest – egy mázsa port a bombavető ágyúk számára; s ők ezért annyit fizetnek, a mennyit csak kívánnak. Küldjenek egy trombitást is. A többit élőszóval közli velök káplánja, Imre pap, a kit a kassai gimnáziumban nevelt kedves fiának* meglátogatására és megvígasztalására küldött be hozzájok. Kéri, adjanak hitelt neki mindenekben s ő testvéreivel s barátaival: a nemesekkel együtt szívességöket sokkal nagyobb dologgal fogja meghálálni.
Die dominica inter octavas festi ascensionis Christi. A kassai levéltárban 929. sz. Másolata a Kaprinai-kéziratok közt, XXVII. 185–186. (Budapesti egyet. kt.)
Bebeknek két fia volt: Ferencz (1528-ban már Gömör vármegye főispánja és felsőmagyarországi főkapitány) és Imre, utóbb gyulafehérvári prépost és II. Lajos király titkára, a ki 1534-ben lutheránus lett és megházasodott. Mint tanúlt emberre, valószínűleg rá vonatkozik a levélnek ez a helye.
Bebek János aláírása.*
A kassai városi levéltár 930. sz. csomagában őrzött eredetiről vettük. Olv. Johannes Bebek / de Pelfewcz etc.
Kassa város valóban maga is fegyverkezett és vendégszeretettel fogadta a falai közé menekülő nemeseket.
«Becsületes, bölcs urak, kedves barátaink és szomszédaink – írta a kassai tanács 1514 május 31-én a bártfaiaknak,* – mivel írtatok nekünk és arra kértetek, hogy a kuruczok mostani dolgairól és lázadásáról tudósítsunk és tanácsot adjunk, hogyan viselkedjetek a nemesekkel szemben, tudatjuk kegyelmetekkel, hogy mi a vidékünkön lakó nemeseket befogadtuk városunkba s most nálunk vannak feleségeikkel, gyermekeikkel együtt s mint mindenkor, most is barátságban élünk velök. Mihelyt megérkeztek és oltalmat kértek tőlünk, mi ezt megigértük nekik s azonnal levelet írtunk a királyi felségnek, de onnan mai napig sem kaptunk feleletet.»
Gegeben czu Cascha am mytwoch vor Penthecosten, Anno 1514. Bártfa város levéltárában papíroson, zárópecséttel, 122. sz. Iványi Béla szíves közlése.
Mivel azonban a keresztesek vezérei mindannyian a királytól, a pápától és az érsektől nyert megbízatásukra hivatkoztak, az óvatos tanács időközben egyenesen Szathmáry Györgyhöz fordult, ki mint az ország kanczellára és pécsi püspök – tehát mint államférfiú és főpap, – határozottan és legjobban megmondhatta, miben áll a kereszteshadjárat ügye s a keresztesekhez kell-e csatlakozniok.* Mielőtt választ kaptak volna, már értesültek a május 14-i és 23-i rendeletekről.
Említi Szathmárynak június 1. (in octava ascensionis domini) kelt levele. Kassai levéltár, 990. csomag. Másolatban Kaprinainál, XXI. 198–199. (Budapesti egyet. kt.)
Megfenyegették tehát Bagol* Ferenczet, a keresztesek egyik vezérét, ki hadaival akkor Göncz városa, Kassától délre, mintegy 35 kilométernyi távolságban táborozott. A kuruczvezér május 31-én* válaszolt. Köteles tisztelettel ajánlotta szolgálatait a mindenkor tiszteletreméltó férfiaknak, de nem tudta hamarjában megérteni, miért fenyegetik és ijesztgetik. Hiszen semmit sem tett ellenök. Szeretné tudni tehát, hogy mi bajuk van vele és barátjaival is, a keresztesekkel, a kik az egész országnak, a pápának s a főtisztelendő Tamás esztergomi érseknek akaratából gyűltek össze. Nem tartaná szükségesnek, hogy barátjaival és a keresztesekkel ide s tova sétálgasson, hogy ne mondja, szanaszét szaladgáljon, ha erre megbízatása nem volna az érsektől. Már pedig az érsek parancsolatát semmiesetre sem akarja megszegni, hanem azt minden igyekezettel végrehajtani és teljesíteni kívánja. Jobban szeretné tehát, ha nem izengetnének neki efféléket és a szent kereszt hű szolgáival szemben nem fenyegetőznének; sőt illendőbb és tisztességesebb volna, hogyha ők is egész erejökkel fölkelnének a keresztény vért szomjazó hitetlenek ellen és ezt az országot megvédelmeznék. Azonkivűl azt is szeretné tudni és megérteni, hogy segíteni akarják-e a kassaiak az országot, vagy pedig fölkelnek az ország ellen? Engedelmeskednek-e a szentséges pápa parancsának, vagy ellene szegűlnek? Azért jobban illenék, hogy a szabad királyi és egyéb városok lakosai inkább ezen ország védelmrée törekedjenek, mint hogy annak romlásán örvendezzenek. Egyébiránt ha a szabad királyi városoknak szükségük van reá, valamint barátjainak és a kereszteseknek pártfogására, biztosítja őket s jelen levelében kijelenti, hogy minden igyekezettel segítségökre lesz és teljes hűséggel akarja megvédeni ezt az országot.
Így írja önmaga (l. a mellékelt facsimilét) s még aznap Kassa városa. Kaprinai (XXVII. 185.) Bagoznak, mások Bagosnak, Fraknói (Századok, 1872. 441.) Bagonak (Bagónak) olvassák.
Ex Goncz feria quarta ante octavam ascensionis domini. (Fraknói szerint, id. h. 435. és 440., ez május 23-ika volna). A levél eredetije, a zárópecsét nyomaival, a kassai levéltárban, 93 b. sz. Egykorú másolatát, mely vízfoltos papírosra van írva, Iványi Béla volt szíves velem közölni. Van egy másoalta a Kaprinai-kéziratok közt is XXVII. 184–185. Kiadta Fraknói a Századokban, 1872. 440–441.
Bagol Ferencz aláírása.*
A kassai városi levéltár 936. sz. csomagában őrzött eredetiről vettük. Olv. Francifcus Bagol / campiductor cruciferor[um].
Bagol Ferencz levelének vallásos és hazafias hangja jobban hathatott a kassai polgárokra, mint Kecskés Tamásnak és Mészáros Lőrincznek gyarlón fogalmazott, de erősen fenyegetőző levele. Kakuk Mihály bíró és a tanács most már, mikor biztosan értesültek a keresztesháború eltiltásáról, Bagolt valóban inkább jó szóval, mint ijesztgetéssel akarták fegyvere letételére bírni.
«Azt írod – felelték neki ugyanaznap, május 31-én,* – hogy fenyegettünk téged és társaidat. Tudjátok meg, hogy nem fenyegettünk sem tégedet, sem senki mást. Mi idáig sem tettük, ezután sem teszszük, hogy ellene álljunk s ne engedelmeskedjünk az apostoli és a királyi parancsolatoknak. Nekünk azonban más bullát vagy levelet hoztak, mint a milyeneknek értelmében ebben az ügyben tudtunkkal ti jártok el. Ugyanis határozottan tudjuk és főtisztelendő Tamás esztergomi érsek úrnak két levelét is vettük és láttuk, a melyekben az egyházak plébánosainak és helyetteseinek a kiközösítés terhe alatt meghagyja, hogy az országnak felvidéki és egyéb helyein, valamint Buda és Pest városokban kihirdetett kereszteshadjáratot visszavonják és semmisnek nyilvánítsák; azokat pedig, kik az intéseknek és a parancsolatoknak nem engedelmeskednek és afféle csoportosulásokkal és gyülekezésekkel föl nem hagynak, egyházaikban nyilvánosan kiközösítsék és ha szükséges, ellenök világi karhatalmat is alkalmazzanak. Mi tehát nektek bizalmasan azt tanácsoljuk, hogy békésen és csendesen oszoljatok szét, térjetek haza foglalkozásaitokhoz és lakásaitokba, hogy életeteket veszedelemnek, javaitokat elkobzásnak ne tegyétek ki. Mivel pedig te és társaid azt írjátok, hogy készek vagytok megvédeni az országot és a szabad királyi városokat, tudd meg, hogy mi mindenkor hívebbeknek bizonyultunk az ország és a szent korona iránt, mint te és követőid voltatok. Nem is úgy kell az országot és a szabad királyi városokat megvédeni és biztosítani, mint a hogy te véled. Mostan már ösmered gondolkodásunkat. Ha megnyugszol társaiddal együtt tanácsunkban, jól és okosan cselekszel; mert nem titkoljuk el, hogy az országnak és különösen ezen részeknek mágnásai ellenetek hadjáratot indítanak és fegyvert akarnak emelni rátok. Ha pedig ti, a kiket a kereszteshad vezetésére és a keresztek kiosztására föl nem hatalmazott papok és szerzetesek rossz útra vezettek és elcsábítottak, most – uraitoktól rettegvén – falvaitokba visszatérni nem mernétek, mi, ha tanácsunkra hajtotok, találunk útat és módot, hogy azt akadálytalanúl megtehessétek.»
Datum Cassovie feria quarta ante festum Pentecosten. A kassai levéltár 925. I. számú eredeti fogalmazatáról először közölte Fraknói a Századokban, 1872. 442–443., másodszor – a tisztázott fogalmazatról – Kemény Lajos a Tört. Tár-ban, 1891. 164–165. Bakócz két levele május 15. és 23. kelhetett.
Szathmáry György aláírása.*
Az Orsz. Levéltárban Dl. 23.150. alatt őrzött eredeti oklevélről vettük. Olv. Georgius Ep[iscop]us ecc[les]ie Quinq[ue]eccl[es]ien[sis] manup[ro]p[ri]a s[ub]scripsi]t.
A kassaikat pár nap mulva megerősíthette elhatározásukban Szathmáry György püspöknek június elsején kelt levele is.* «Tudjátok meg – felelt a kérdezősködőknek, – hogy a keresztesháború vissza van vonva és felfüggesztve, a mint ez kitűnik a főtisztelendő esztergomi bíbornok és apostoli követ úrnak leveléből, a melyet mi is láttunk s melyet ezennel megküldünk nektek, hogy ti is megértsétek. Ennélfogva azok, kik a kereszteshadjárat reményében és nevében annyi és oly sokféle bajt okoztak, minden fölhatalmazás, erő és jog nélkül cselekesznek s nem tudni, milyen rossz lélek sugallatára bitorolják a keresztesek hamis nevét. A mit tesznek, a maguk vakmerősége és kevélysége következtében teszik. Hogy tehát mit és mennyit tartsatok az efajta keresztesekről, meglátjátok magatok, ha elolvassátok az apostoli követnek idecsatolt pecsétes leveleit.»
A kassai levéltárban 990. fasc. és Kaprinai-kézíratok, XXI. 198–199. Magyarúl közölte (de némi kihagyással) Török, Magyarország prímása, I. 159–160. és Tóth Szabó, Szatmári György 170. Latinúl Podhraczky József, Új Magyar Múzeum, 1856. 582. és Kemény Lajos Tört. Tár, 1894. 184.
Ezek után nincs nyoma, hogy Kassát a keresztesek tovább zaklatták volna.
