XIV. Az Apátfalvi vértanúk.
XIV. Az Apátfalvi vértanúk.
A NAGYLAKI csatában Csáky Miklós püspök, Ravazdy Péter alispán, Nagylucsei Dóczy György, Torpay Miklós és más nemesek a fölkelők kezébe estek s Telegdy István kincstartóval együtt, a ki szintén rabuk volt, semmi jót sem várhattak legyőzőiktől. Valamennyire szomorú sors várakozott. Dósa György egy csapással akarta tönkretenni az urak tekintélyét s nem hallgatott öcscsére, Gergelyre, ki mérsékletet ajánlott.*
Istvánfi, 44. Taurinus szerint (148. l. 115–116. v.) az urakat három napig fogságban tartotta, de Csákyra nézve mindenesetre kivételt tett; legalább más források szerint, a mint kezébe kerűlt, azonnal kivégeztette.
A vezér – úgy látszik – ekkor értesült arról, hogy Budán a Túrnál elfogott kereszteseket milyen kegyetlenűl végezték ki. «A parasztokkal és a hajdúkkal tehát – mondja az egykorú krónika* – ő is kegyetlenkedett. Parasztjai a kezökbe esett összes nemeseket* megölték és karóba húzták; javaikat elrabolták, leányaikat és feleségeiket, a kiket a gonosz és alávaló hajdúk csak megkaphattak, bántották és meggyalázták. Most már véres kardot hordottak körűl a falvakban és a mezővárosokban, halállal fenyegetvén mindenkit, a ki velök nem tart.*»
A bécsi udv. könyvtár 14.527. sz. kézirata. Tört. Tár, 1905. 274.
Ez, mint alább több esetben látni fogjuk, nagy túlzás.
Tört. Tár, 1905. 274.
Dósa tehát tulajdonképen megtorlást gyakorolt az urakkal szemben; de a püspököt személyesen is gyűlölte, mert kevéssel azelőtt ellenezte megjutalmazását és kitüntetését. Pedig Csáky maga is nagyon fiatalon, tizennyolcz esztendős korában lett Csanád püspöke; egy hízelgő humanista költő szerint a püspökség mégsem őt díszesítette, hanem ő adott díszt a püspökségnek.* Már tanuló korában oly kitünő szónok volt, hogy a padovai egyetemen feltűnést keltett s alig húsz esztendős korában, már mint püspök, gyönyörű beszédben ő üdvözölte II. Ulászló király menyasszonyát, Anna franczia herczegnőt. De a keresztesek nem a kiváló humanistát, hanem az ellenök harczoló főpapot látták benne, a ki a keresztesháborút kezdettől fogva ellenezte. Arról is vádolták, hogy elszerette és magánál tartotta egy kereskedőnek a feleségét. A megcsalt férjnek is része lehetett benne, hogy a püspök most az ő kezökbe került. Annyi bizonyos, hogy a kereskedőt az urak emiatt csakhamar elfogták s Budára küldötték, a hol azután kegyetlenűl vallatták.*
Andronicus, Epithalamium in nuptias Vladislai … regis et Annae Candeliae reginae. Velencze, 1502. (Ismerteti gróf Apponyi Sándor, Hungarica, I. 45.)
A bécsi udv. könyvtár 14.527. sz. kézírata. Tört. Tár, 1905. 274. Regény- és drámaíróknak való adat!
Előbb azonban Csákynak kellett Dósa György elé állania.
«Jó, hogy jösz! – szólt hozzá a vezér.* – Gondolj csak reá, püspök ura, hogy a multkor Budán a parancsolat szerint kétszáz márkát kellett volna adnod katonai asztalom számára, de elmulasztottad megadni. Azonkivűl illetlen szavakkal szidalmaztál. Pedig én érted, az árvákért, özvegyekért s ártatlanokért a pogányok ellen véremet ontottam. Mégis rosszúl fogadtál.»
Szerémi, 63.
Ezekre a szavakra, melyek Dósát egyszerű önzésről és bosszúállásról vádolják, a «socratesi» Csáky Miklós – egy paptársa* szerint – oly meghúnyászkodva felelt volna, a hogy azt egy főúrról, főpapról, vitézről és magyarról föl nem tehetjük.
Taurinus, 148. l. 117–135. v.
«Egy nagylelkű vezér – szólt, ha igaz – semmiféle haragnak sem hódol meg; mert kíméli a legyőzötteket és csak a lázadókat bünteti meg. Mérsékeltnek, igazságosnak kell lennie; bocsánatát a könyörgőtől nem szabad megtagadnia; szükséges, hogy elnézze a beösmert hibákat, mert senki sem él bűn nélkül. Engesztelődjél hát meg; ne haragudjál, ne dühöngj, ne kevélykedjél, ne mutass catói arczot; s ránk, nyomorúltakra, mint szelíd király tekints. Könnyeinkre, tőlünk nyert koszorúdra, tenjavadra, az irgalmas Istenre kérünk, győzhetetlen vezér, Székely, kegyelmezz nekünk megtévedteknek, kegyelmezz szolgáidnak! Nincs nagyobb győzelem annál, mint ha ellenségünket lelkünkkel is meghódítjuk. Nagy, mindenkinél számot tévő ajándékot fogok adni. Tartsd meg mindenemet, csak életemet hagyd meg. S én halálom órájáig híven szolgálok neked.»
A Csáky-czímer.*
A Turul 1891. évfolyama 192. lapja után közöljük.
Dósa közbevágására, hogy átkozott legyen, ha nem éppen életét kívánja leginkább, Csáky egyszerre más hangon kezdett volna szólani. Kegyetlen és elvetemült gonosztevőnek nevezte Dósát. Bármi halállal végeztesse ki, teste mégis csak a földbe kerűl; az utókor majd márványemléket állít sírjára s ez az emlék századok mulva is hirdetni fogja egy kevély embernek gonosz tettét. Ő hát nyugodtan veti magát alá annak a büntetésnek, a melyet reá kiszab; de megátkozza a vezért, hogy őt viszont kísérői marczangolják szét fekete fogaikkal.*
Stauromachia, 148–9. l., 139–157. v.
«Korpázd ez bestyét!» rivalt a hóhérokra Dósa magyarúl.* S azok azonnal megfogták Csákyt. Testét vasbuzogánynyal megtörték,* azután fejjel lefelé fordítva karóba húzták,* még pedig – egy elfogadott nézet szerint* – teljes főpapi díszben, stólástúl és püspöksüvegestűl; csakhogy előtt a püspöksüveget ékesítő nagyértékű gyémántot és drágaköveket kitördelték.* Azonkivűl elvették Csákynak 60.000 magyar forintját.*
Szerémi, 63.
Jovius, id. h., 90. l., 2. old.
II. Ulászló keletnélküli oklevele a jászóvári könyvtár 78. sz. kéziratában, 66b. Szerémi, 63., Taurinus, 158–162. v., Jovius, id. h. Brutus, I. 388–9. stb. Egy Budán május 31. kelt cseh levél (a wittingaui levéltárban, Historica, Nro 3608 b), már tudja, hogy Csemasky (Csáky) püspököt karóba húzták. Így írja ezt Barbaro is (Storia Veneziana, Archivio Storico Italiano, VII. 1054.) «a szerencsétlen cenedinoi püspök-ről. A püspök – szerinte – Cenedino elfoglalása után nagynehezen Temesvárra menekült, s onnan Báthory sok népével tért vissza; győzött, de Lach (Nagylak) váratlan fölverése után a keresztesek kezébe kerűlt, míg Báthory a vizen át meztelenűl elmenekült.»
Istvánfi, 44.
Mintha bizony lynchelők ráérnének még stóla és püspöksüveg után járni; mert azt csak senki sem képzelheti, hogy a kuruczok ily papidíszben fogták el Csákyt.
Wunderzaichen, 5. l.
1404–1423. volt csanádi püspök. L. Szentiványi Márton: Diss. paral. rerum memor. Hung. (1699) 84. l. és Schem. dioec. Csanádiensis pro a. 1880. 10. l.
Már június 7-ikén ír róla Thuróczy Miklós erdélyi alvajda a temesieknek. (Székely-Okl. v. 49.) A napot megállapítja a müncheni bajor kir. levéltár egyik kézirata (Brandenburg, CCIII. 66. III.), mely szerint «So war ich oben ganczer acht tag vermanendt … bisz auff den phingstag». L. Márki, Arad Tört. I. 479. Június 15-ikén Budáról Betinus írta meg az esetet Sforza Miklósnak Milanóba. (Tört. Tár, XIII. 251.) A Wunderzaichennek (5. l.) Június 17-iki újdonsága csak általában mondja, hogy «wo die Creützer die Bischof vnd Edellewt ergreyffen oder überkommen, die spissen sy vnd nemend in, was sy haben». S alantabb: «Die Creyezer haben kürczlichen mit ain schlechten Bischof gespisst mitsampt seinen Edelleüten» stb. Július 4-én már a pápa is tud a bajról. Levele Báthoryhoz Tört. Lapok, III. 131. Július 5-ikén (L. Marino Sanuto, II. 256.) úgy beszélték a dolgot Velenczében, hogy a fölkelők 13 főúrnak és 4 püspöknek vették fejét; július 10-ikén Moro János tudósítása szerint (u. o. 257.), módosítva, úgy, hogy több bárót vágtak darabokra, de csak egy püspököt. Giuanne Budán augusztus 11-ikén Morechinihez írt levelében (u. o. II. 278.) így emlékezik meg róla: «E tra le altre cosse i feno, capitarono a un loco se chiama Zenadin, chera de uno Vescovo homo da bene, et lo preseno, e se feze, dar li soi danari e arzenti assai, – poi lo impallo.» Pénzének elvételére nézve tehát megegyezik a Wunderzaichennel. Janus Vitalis (1514) csak enyit ír (u. o. 299.): «Episcopum Zagraviensem (igy) multis cum principibus ac praelatis palis acutis transfixere.» Bartholinus (Odepericon 1515, D2. levél, 2. old. 18. sor) szerint «Episcopum Schinadiensem cum intercepissent, virum et prudentia et integritate memorabilem, palo per viscera transacto, necaverunt». Martinus Thyrnavinus (1523? – Opusculum ad regni Hung. proceres, e levél, 5–6. sor): «Tum multi periere viri, Stephanusque Thelegdus, Nicolavs praesul, maxima turba nimis.» Taurinust (1519.) s az egykorú, de későbben író Szerémit már ösmerjük. Tuberót (1522. – Schwandtnernél, 334.) Csáky már kevésbé ragadta el, mint egyik-másik kortársát. Fölemlítvén, hogy a püspököt karóba húzták, hozzáteszi: «Ferunt hunc antistitem ob libidines et stupra per vim illata meritas dedisse poenas.» Ezt a bécsi udv. könyvtár sokszor idézett 14.527. sz. kézírata is megerősíti. Elbeszélésemet ezeknek az egykorúaknak tanúskodásaira alapítottam.
A legkülönbözőbb módon elbeszélt és kiszínezett eseménynek gyorsan híre futott s megdöbbenést keltett mindenfelé. Pedig ez csak bevezetésűl szolgált Dósa György többi véres ítéletéhez.
Asszonylaki Ravazdy Péter, a másik vádlott, Aradvármegyének egyik törzsökös birtokosa volt. Testvérével, Miklóssal együtt, 1498-ban fát adott az aradi templom építéséhez és ugyanakkor mint homo regiust emíltik. Az 1505. évi híres országgyűlésen Aradvármegyének egyik követe gyanánt vett részt. Birtokügyekben sokat perelt a Dóczyakkal, Corvinus Jánossal s a brandenburgi őrgróffal. 1508-ban történt, hogy az ő Battonyán lakó jobbágyai, Kis Lőrincz, Bálint, Domokos, Gergely és István osztatlan testvérek, földbérök s egyéb tartozásaik lefizetése után, átköltöztek Corvinus János herczeg bánhegyesi jószágára, a hol néhány esztendeig nyugodtak és háborítatlanúl éltek. Ekkor azonban, 1512-ben, mikor onnan Kis Lőrincz és Domokos ökröket hajtottak Pest város felé, Ravazdy Péter nyilt országúton megtámadta és elfogta a hajtókat, majd lóháton, megkötözve, megvasalva vitte be az aradmegyei Asszonylakára, a hol őket különbözőképen kínoztatta és csakis akkor bocsátotta el, a mikor a mikor a háromszáz aranyforintot érő ökrökért kétszáz aranyforintot kicsikar tőlük. Most pedig, ebben az 1514. esztendőben május elsején, mikor a parasztok és a köznépek a nemesek ellen már zavarogtak, a maguk védelme végett Kis Lőrincz és Domokos jobbágyok be akartak menni földesuroknak, György őrgrófnak gyulai várába; Ravazdy Péter azonban fegyveres embereivel és szolgáival éjjel hatalmaskodva az őrgróf falujára, Bánhegyesére tört, ennek a két jobbágyának házát megrohanta s minden ingóságát, pénzét, ezüstneműit s egyéb értékes tárgyait, a miket mintegy négyszáz aranyforint értékben ott talált, zsákmányúl ejtette, őket magukat pedig megkötözve vitte asszonylaki nemesi kúriájába, a hol megvasalta, gúzsba tétette s több napig fogságban tartotta őket.* Azt állította ugyanis,* hogy 1508 április elsején nemes Pattantyús György, a gyulai várnagyok tisztje, valamint Belezy Gergely bánhegyesei bíró írásbeli engedelem s a földbér és egyéb tartozék lefizetése nélkül jogtalanúl s az idevonatkozó új törvény* megsértésével vitték magukkal Bánhegyesére, mert Ravazdy őket állítólag minden illeték fizetése alól felszabadította. Kis Lőrincz csak annyit tett, hogy mikor már lóra ült, egy dénárt kínált oda a bírónak földbér fejében.
II. Ulászló levele 1516 márczius 11. Dl. 37.986.
II. Ulászló levele 1515 szeptember 15. Dl. 37.832. és Arad vármegye jelentése u. o.
Az 1504 : XVI. t.-cz. elrendelte, hogy a jobbágyok a szolgabírák írásbeli engedelme alapján költözködjenek.
Apátfalva környéke.*
Spilka László folyammérnök rajza (1860.) után itt jelenik meg először.
«Kis Lőrincz barátom és testvérem, – felelt akkor a bíró, – én ezt nem merem elfogadni, mivel nem vagyok a bírád, sőt urunk nevében nemcsak nekem, hanem urunk többi jobbágyának is te parancsoltál, mert hiszen tudod, hogy mindig a mi urunk, Ravazdy Péter tisztje voltál s még mostan is az vagy; nélküled egyetlenegy boglyát sem raktak, vagy nyomtattak el s valamennyiről neked kell számolnod.» Mindamellett Kis Lőrincz és testvérei a törvényes tizenöt nap előtt összes ingóságaikkal átköltöztek Bánhegyesére. A tizenötödik napon Kis Lőrincz és öcscse, Domokos, megjelentek a bírónál, a kinek azonban csak a felesége volt otthon s ott Lőrincz az ajtó elé dobott egy dénárt, mire Pattantyús György gyulai tiszt és Belezy Gergely bánhegyesei bíró a családot mindenestől elvitték Bánhegyesére, a mivel Ravazdynak nagy kárt tettek. Ennek következtében Zarándvármegye 1508 februárius 14-én meg is hagyta, hogy ezeket a jobbágyokat visszaadják neki;* mire a vármegye 1508 mráczius 13-án száz arany lefizetésére büntette az őrgrófot.* Ezóta állandó volt az ellenségeskedés az őrgróf uradalma és Ravazdy Péter közt; pl. 1514-ben Ravazdy Asszonylakán az őrgrófnak egyik, a Maroson lefelé hajózó jobbágyát elfogatta és – a vám megtagadása miatt – csak 12 forint váltságdíj mellett akarta szabadon bocsátani.*
Zaránd vármegye feria secunda proxima post festum Scolasticae virginis (év nélkül, de 1508.), Dl. 37.832. sz., 5. levél.
U. o., 6. sz.
Müncheni lt. A solymosiak kérelme. L. e könyvben, 208. l.
A gyulai vár és belseje.*
Baranski Emil László festőművész rajza.
Dósa vértörvényszéke előtt ezeket az apró vádakat Kis Gergely most mind elmondta és kiszínezte; s utóbb – már a forradalom leveretése után* – el is dicsekedett vele, hogy egy társával együtt Ravazdyt* ő vitte a «verő»-re, a vesztőhelyre, a hol állítólag keresztre feszítették.* Dóczy Györgyöt és Torpay Miklóst,* Orosz Andrást és Tornaljai Mihályt, Ulászló király udvarmestere fiát – a kit a közhit eleinte Csáky püspök öcscsének tartott – szintén ekkor húzták karóba.*
Arad vármegye bizonyságlevele: Ravazdy Péter özvegye részére 1515 április 9. Dl. 37.832., negyedik levél; és Arad vármegye vizsgálata, 1515 október 13. Müncheni lt. fasc. 49. nro 391.
Egy május 31-én Budán kelt cseh levél szerint (a wittingaui levéltárban Historica, Nro 3608 b.): «valami Kis raffazy Pétert».
Szerémi, 63.
Tubero, 334.
Thuróczy Miklós erdélyi alvajda a szebeniekhez 1514 június 7-ikén. Székely-Okl. v. 49.
Még csak az sem hiányzik a rémtettek krónikájából, hogy a kuruczok egyeseket máglyán égessenek el, másoknak hátából pedig szíjat hasítsanak. Ama kor költője szerint*
Taurinus, 139. l. 168–171. v.
«A nemesek vérét beivá, mint harmatot, a föld
S a röhanó folyamok vize vérrel volt bekeverve;
Mert a kivégzetteknek a testei itt temetetlen,
Szétszóratva hevernek; az ötnek még neve sincsen.»
S a röhanó folyamok vize vérrel volt bekeverve;
Mert a kivégzetteknek a testei itt temetetlen,
Szétszóratva hevernek; az ötnek még neve sincsen.»
A legkínosabban azonban országszerte Telegdy István kincstartónak, ennek a talán nagyon büszke, de kipróbált becsületességű és hazaszerető férfiúnak a halála hírét fogadták. A nádorispán után őt tartották a legnevezetesebb embernek.* A Csanád-nemzetségnek sarjadéka, Telegdy János és Báthory Erzsébet fia volt. 1484–1498 közt Erdély alvajdája lévén, Dósa minden más akkori államférfiúnál többet hallhatott róla. Nagyon kis gyermek volt ő még, a mikor Telegdy már egy-egy falu népének eskü alatt tett vallomásából akarta megállapítani egy vitás székely örökség hovatartozását s egyéb ítéletei alapján is* igazságos bírónak mutatkozott, a ki szereti és védelmezi a népet. Mint kincstartó, Budán a Mindenszentek utczájában, a pécsi káptalan és Enyingi Thewrewk Imre szomszédságában lakott, a hol szép kúriája, háza, pinczéje, több gazdasági épülete, kertje minden szükséges dologgal fel volt szerelve.*
A wittingaui levéltár cseh levele május 31-ikén (Hist. 3608 b.), mely azonban őt Lukácsnak nevezi.
Székely-okl. I. 252–253., 266., 284., III. 129., IV. II.
A várad-hegyfoki Szent-István-káptalan előtt árvái, Fruzsina és Katalin, ezt a házat és kúriát 1516 október 13-ikán Várady Ferencz erdélyi püspöknek adták el. (Kállay-levéltár, melyet a Nemzeti Múzeumban őriznek.)
Innen látta el fontos hivatalát, miközben nemzetközi bíróságban is szerepelt. 1502-ben XII. Lajos franczia és VII. Henrik angol királyoknál járván követségben, az előbbi őt okos és komoly munkájáért nemesi czímerrel jutalmazta meg, melyben egy sólyom széttépi a karmai közé került vadruczát s a czímert a franczia Szent Mihály katonai rend aranyláncza köríti. A czímert pedig azért adta, mert a fejedelem dicsőségét az növeli legjobban, ha a legkitűnőbb férfiakat nemcsak kiemeli, hanem érdemökhöz képest minden dicséretben és kitüntetésben is részesíti; hiszen az erény így növekedik napról-napra s a példa másokat is hasonló érdemekre serkent.* De más ügyekben is kitűnik. A lengyel király és a moldvai vajda közt a Dnjeper mellékén egy vitás föld hovatartozása ügyében Balassa Ferenczczel és Czobor Imrével együtt 1503-ban ő tartott vizsgálatot, és Zsigmond lengyel király koronáztatásán is (1506) ő képviselte II. Ulászlót. Onnan Moldvába ment, hogy Bogdán vajdát megerősítse a magyar király iránt való hűségben. A mikor államügyek és diplomácziai küldetések másfelé nem szólították, szívesen tartózkodott alföldi birtokain a melyeket újabb királyi adományokkal is gyarapított. Így példáúl 1508-ban nagy jószágokat kapott Aradvármegyében;* 1512-ben pedig Kubinyi László deáktól és Pathócsi Gyulaffy Istvántól Tamáshidán a vámmal együtt, továbbá Nagy- és Bélzerinden, Tamászon, a bihari Kiskeményben s a békési Kákán 2000 aranyforinton több részjószágot vett a maga és (Pelsőczi Bebek Margittól született) gyermekei: Miklós, Fruzsina (Albisi Zólyomy Lászlónél), Katalin és Orsolya részére, olyképen, hogy ha ezeknek magvuk szakadna, az egészet elhúnyt nagybátyjának, Mártonnak fia, Ferencz örökölje. Ezt a budai káptalan előtt kötött szerződést 1513 márczius 18-án a király is helybenhagyta, de iktató parancsot nem adott ki* s így a vétel értékét utóbb a Hármaskönyv első részének 63. czíme alapján mérlegelték.
Sváby Frigyes, XII. Lajos franczia király czímeradománya a Telegdyek részére. Turul, 1890. 63–65. l.
Fábián, Arad tört. II. 192. Márki, Arad tört. I. 266.
Bölöni-lt. a Biharvárm. Múzeumban. Haan (Diplomatarium Békessiense 114–115.) a Károlyi-lt..-ban levő hitelesített másolatból közölte. Katalin utóbb Somlyai Báthory Istvánnak, Orsolya Nagyfalusi Bánffy Miklósnak és Fruzsina (másodszor) Ártándi Pálnak lett a felesége. (Budai, Polg. Lex. III. 398. Nagy Iván, Magyarorsz. Csal. XI. 140.)
A Telegdyek franczia czímere 1502-ből.*
A Turul 1890. évfolyamában megjelent színes kőnyomat után.
Egyébiránt Telegdy így is az ország leggazdagabb földesurai közé tartozott. Biharvármegyében 82, Csanádban 27, Aradban 9 és Bácsban 1, négy vármegyében tehát 120 faluja és részbirtoka volt.* Tisztjei elég kíméletlenűl bántak a jobbágyokkal; példáúl 1510-ben Szokoly János péterrévi 17 jobbágyát alaposan elverette, Kis Fórisnak a szénásszekerét is felgyújtatta; majd pedig egy nagy szénaasztagukat elhordatta, erdeiket irtatta stb.*
II. Ulászló új adománylevele Telegdy István részére 1508 május 22-ikén. Orsz. lt. Dl. 21.842.
Borovszky, Csanád várm. tört. I. 145.
Ő maga jámbor és vallásos ember hírében állt. A bihari Telegden, hol magyar és oláh jobbágyok laktak, s honnan a Csanád-nemzetségnek ezt a családját nevezték, Szent István király tiszteletére 1507-ben Telegdy István építtette azt a maig is álló csúcsíves templomot, melyben mindjárt föl is állíttatta a maga és családja síremlékét, csupán halála idejének bevésését hagyván utódaira. A latin felírat szerint «Telegdy István a királynak, majd Magyarországnak kincstartója, a külföldi királyok előtt ismert és kedvelt férfiú állíttatta magának és utódainak ezt a követ örök nyugodalmúl». Czímere fölött mind maig ottan őrködik Szent Mihály főangyal, a ki jobb kezében pallost villogtat, bal kezében pedig mérleget tart, a melynek egyik serpenyőjében az ember lelke, a másikban pedig a gonosz szellem űl. Szemben van vele oroszlánra taposó pánczélos Telegdy, a mint fölemeli buzogányát, mintha Szent István oltárát akarná megvédeni vele.*
Bunyitay, A váradi püspökség, III. 428–434. Szabó László a Bihar várm. Tört. és Rég. Közleményekben, 1875. 108–109. Borovszky, Magyarország vármegyéi és városai, bihari kötet, 115–117. A sírirat Wagnernél, Collectanea geneal.-hist. familiarum, III. 118. (Pozsony, 1812.) A síremlék rajza könyvem 62. lapján.
De Isten úgy akarta, hogy négy századon át csupán jelképe maradjon meg ebben a templomban és Szent Mihály kezében ott mait is mozdulatlanúl álljon a mérleg s ne sujtson le a hősnek buzogánya, mikor arról van szó, miért nem pihenhet ő ezen a szent helyen s miért szóródtak el csontjai valahol az apátfalvi rév közelében?
Maga a telegdi nép a barátok halálos ellenségének tartotta őt. Úgy beszélte,* hogy egyszer, mikor Telegdy a királyi udvarban időzött, a «vörösbarátok», kiknek Telegden kolostoruk és templomuk volt, elrabolták a leányát* éjszaka egy alagúton át* a sekrestyébe vitték s ott mulatságot csaptak. Nem vették észre, hogy ennek tanúja is van: egy ember, ki a délutáni istentiszteletre mámorosan ment be, ott felejtette magát s most a zajra fölébredt. Reggel kiosont és értesítette Telegdyt a történtekről. Telegdy a kiráyltól negyvennyolcz órára teljes hatalmat kért magának s ezt arra használta föl, hogy leányát a fogságból kiszabadította, a vörös barátokat pedig mindegyszálig kiirtotta. A barátok azonban még azontúl is följártak kísérteni s az arra tévedőket magukkal czipelték az alagútba, a hogy Telegdy leányával tették.
A telegdi ref. egyház levéltárában pár évtizeddel ezelőtt tett följegyzésekből s mai is élő öreg emberek tudósításaiból Gyenge János mezőtelegdi ref. lelkész szíves közlése szerint.
Telegdynek három leánya volt: Kata (később Báthory István erdélyi vajda felesége), Orsolya (Bánffy Miklósné) és Fruzsina (Zólyomy Lászlóné, majd Ártándy Pálné).
A műemlékek orsz. bizottságának kutatásai szerint a templomba alagút vezet, még pedig Telegdy József orsz. képviselő udvarán keresztűl. Azt hiszik, hogy a több helyütt beszakadt alagút a templomtól pár kilométerre a barátdombi szőlőhegynél végződik, mit a tervezett ásatások alkalmasint igazolni fognak. (Gyenge János szíves közlése.)
A telegdi templom felírata.*
Bunyitai Vincze közölte. A váradi püspökség története III. kötetében. (Budapest, 1884.) Olv. HOC TE[M]PLV[M] EST [CON]STRV[c]TV[M] ET CO[N]SEC[RA]TV[M] AD HONORE[M] S. REGIS STEPHANI ANNO DOMINI 1507.
A nép, úgy látszik, okát keresgélte annak, miért fordult Telegdy a kereszteshadjárat kihirdetése ellen, a melylyel a barátok, a nép fölizgatása következtében, első sorban éppen ő rajta állhatnának bosszút. A kuruczok semmiesetre sem tudták megbocsátani neki, hogy a márcziusi országtanácsban szót emelt a kereszteshadjárat ellen s ellenezte a bulla kihirdetését. Higgadtan, megfontolva s abban a hitben ellenezte, hogy a hazát egy elhamarkodott török háborúban, a társadalmat pedig egy könnyen bekövetkezhető osztályharczban koczkáztatni nem szabad. Hazafias aggodalmai tiszteletet érdemeltek volna. A hadjárat eltiltásában aligha volt része, mert Ulászló király őt már 1514 május 15-én megbízta, hogy egy fontos ügyben (kétségkivűl a segítség kieszközlése végett) a moldvai vajdához utazzék. Gazdag ajándékot kellett magával vinnie, a melyet a király saját jövedelmeiből s a városok áldozókészségéből kívánt fedezni. Ugyanaznap tehát meghagyta a beszterczeieknek, hogy 400 aranyat és 6 négyszáz forintot érő aranyozott kupát,* a bártfaiaknak pedig, hogy 400 aranyforintot és 4 háromszáz forintos aranyozott ezüst kupát adjanak át neki.* A szebeniek, kik szintén 400 arany lefizetésére s 6 aranyozott kupa megadására kaptak rendeletet, futárt küldtek a királyhoz, hogy mentse fel őket ezen teher alól; de mivel nem mentette föl, május 26-án felszólították a brassaiakat, hogy küldjenek tehát ők is 80 forintot a költségek fedezésére.* A király más városokat is hasonló arányban adóztatott meg, fedezetűl a királyi jövedelmeket kötvén le.
A nagyszebeni tanács levelének egykorú másolata a beszterczei levéltárban, 583. sz. Berger, Urkundenbuch, 92.
Oláh Miklós formuláskönyve a prémontrei rend jászóvári könyvtára 78. sz. kézíratában, 209 b. lap. Iványi Béla szíves közlése.
Hurmuzachi-Jorga, Documente, XV. 227.
Dósának mindenesetre érdekében állt, hogy ezt a küldetést megakadályozza s hogy Telegdy oláh és lengyel hadakat ne hozzon ellene. A mikor tehát a kincstartó a Maros aradvármegyei vonalán* fölfelé haladva akart bejutni Erdélybe és onnan Moldvába, elfogatta őt és kegyetlen halálra ítélte.* «Új, napjainkban hallatlan kínzásokkal, miktől a jóérzésű embernek nemcsak a szeme, de hallatára füle is iszonyodik», úgy végeztette ki, hogy «a jeles és erre a szomorú sorsra nem érdemes férfiút kötelekkel egy magas oszlophoz köttette s végignézte, nyilakkal és puskákkal hogyan lövöldözik agyon».*
Istvánfi szerint (44. l.), midőn hazafelé ment.
A bécsi udv. könyvtár 14.527. sz. kézírata szerint (Tört. Tár, 1905. 276.) Telegdyt Mészáros Lőrincz Kolozsvárnál megverte és megölette.
Istvánfi, 44.; és pedig «funibus per testes et membrum genitale in praealta furca suspensus». Azonban egykorúaknál ennek a részletnek nincs nyoma. Taurinus, Tubero, Szerémi stb. nem tud róla s M. Thyrnavinus is csak általában említi megöletését, a király alábbi oklevelében pedig szó sincs róla. Ez egy Istvánfival szemben is óvatosságra inthet.
Nagyon természetes, hogy mindezek miatt a király, midőn az apátfalvi kivégzésekről értesült, «Székely» Györgyöt vadság és kegyetlenség tekintetében az emberi nemben páratlannak nevezte, a ki közelebb állván a parasztsághoz, mint a nemességhez, a parasztokat és a szolgáló népet csellel és rossz rábeszélésekkel félrevezette. A sokaságot – úgymond – maga körűl gyűjtvén, előbb az ország alsó részét támadta meg, s annak elfoglalására törekedvén, azon résznek több és pedig igen erős várát erővel vagy árulással bevette. S látván, hogy útközben ereje és sikere növekedik, haragra és dühre gyúlva, mind merészebb lett s végre akarta hajtani azt a szándékát, hogy az országnak egész nemességét kiirtsa. Minden józan észszel és emberi gondolkodással ellenkező módon, még saját üdvösségéről is megfeledkezve oly szörnyűségekre vetemedett, mint valami bősz oroszlán. Az alföld nemesei és főurai közűl többet ártatlanúl a halálnak legkegyetlenebb és leggyalázatosabb nemével végeztetett ki, több urat pedig karóba húzatott; ez történt, Isten egyházának gyalázatára, Csáky Miklós csanádi püspökkel is. Ehhez fogható dühöngés és gonoszság századok óta hallatlan volt, sőt hozzá hasonlót a történelemben sem lehet olvasni.*
A király kelet nélküli kegyelemlevele Szokolyi János részére a prémontrei rend jászóvári könyvtárának 78. sz. kézíratában. (Oláh Miklós formulás könyve, 66b–68b.) Iványi szívességéből.
A mezőtelegdi templom.*
Bunyitai Vincze közölte. A váradi püspökség története III. kötetében. (Budapest, 1884.) Olv. HOC TE[M]PLV[M] EST [CON]STRV[c]TV[M] ET CO[N]SEC[RA]TV[M] AD HONORE[M] S. REGIS STEPHANI ANNO DOMINI 1507.
Pedig a kuruczok folytatni akarták kegyetlen bosszúállásukat. Egykorú följegyzés szerint Csáky püspök és Telegdy sorsára akarták juttatni magát Bakócz primást, Perényi nádort és Szathmáry kanczellárt is.*
Új Magyar Múzeum, 1857. 451.
A király és a nemesség méltán szörnyedett el az apárfalvi és egyéb kivégzések hírének hallatára. Ezeknek az ítéleteknek az emberies érzés szempontjából csakugyan nincs mentségök; de forradalom-csinálóknál van magyarázatuk. Megtörténhettek ilyesmik a kevésbé sima XVI. század elején, ha megtörténtek az emberi jogokat körvonalozó franczia forradalom idején a XVIII-iknak végén. Mikor társadalmi és politikai viszonyok gyökeres átalakításáról volt szó, a törétnelemnek egy igazán revoltáló embere sem nyúlt keztyűvel a dologhoz. Ha Dósa gúnyok közt és becstelenítő módon végeztetett ki egy püspököt s oly előkelő főurat, mint Telegdy, – bizonyára nem személyes bosszúját töltötte rajtuk, hanem bennök a főpapságnak és az arisztokracziának sok százados dicskörét akarta egy mozdulattal elsötétíteni a tömeg szemében. – Míg a nép csak tervelni hallotta Dósát, nem lehetett hozzá teljes bizalommal. A mint látta, hogy első a hagyományos kegyeletnek merész lerombolásában, bámulta erélyét s vakon kezdte őt követni. 334 esztendő mulva Görgei is egy Zichy életének árán mutatta be a maga határozottságát. S végre is egy megváltoztatott kormányformának, vagy akár csak kormányrendszernek biztosítására itt I. Károlynak, amott XVI. Lajosnak halálára volt szükség.
Dósa nevénél nincs okunk jobban elborzadni, mint a későbbi Robespierrekén, vagy mint példáúl az egykorú Szapolyai vendettáján. Rendszerváltozást akartak, a tömegre számítottak és emberek voltak.
Nincs tehát erkölcsi, de van forradalomtörténeti mentsége Dósa tettének.
Jobban ártott vele ügyének, mint mnden korábbi erőszakoskodásával, mert siettette a nemesek reakczióját s nem szilárdíthatta meg az állapotokat. De ha kíméletesen jár el és gyöngéden: hitelét veszti a nép előtt s ez ott hagyja, mielőtt eszméiből csak valamit is megvalósíthat. Nem tőle függtek az események; reá csak a módozatok tartoztak. Kegyetlenűl járt el, de azt hihette, hogy a fölizgatott nép szellemében cselekszik. Az sem lehetetlen, hogy haditanács ítélt az elfogottak felett. De ha nem ítélt is: Dósára csak annyi esik a felelősség terhéből, a mennyit bármely irányban el kell vállaniok mindazoknak, kik a közügy, vagy ennek egy töredéke: az osztályérdek szolgálatára vállalkoznak. Ügyvédök nem a történet s annál kevésbé a történetírás, hanem az általános helyzet, mely történeti eseményeknek a fejleménye. «A történelemből – mondja Salamon Ferencz – ki kell zárni az angyalt és ördögöt, mert ott csak emberekről lehet szó.»
Forradalmi vezérektől nem igen követelhetjük, hogy uralkodjanak azon a helyzeten, a melyet nem ők teremtettek, csak talán inkább félidézték. Elég, ha bele találják magukat.
Dósa bele találta magát és ebben a pillanatban a helyzet ura volt.*
Minthogy Dósa diktátori jellegű állásának szervezése a czeglédi proklamácziót közvetetlenűl követte, nem írhatom alá azt, a mit a mi nagyemlékű történetírónk, Horváth Mihály, ki ez eseményt (Tud.-Tár, 226.) a csanádi győzelem utánra teszi, – a fölkelőkről a 225. lapon mond, hogy t. i. «eddig nem volt tiszta öntudatuk arról, a mit akartak;» s hogy «a lázadás kezdetétől fogva egész a csanádi ütközetig csak egy iszonyúan felforrott, magával tehetetlen düh rettentő kitörését tünteti elő» stb. Dósa szándékai iránt csak a bíbornok első, helyesebben harmadik levelétől a czeglédi határozatig, a legrosszabb eseten 10–14 napig lehetett kétség. Dósa azontúl a legnyiltabb sisakkal küzdött, pedig az igazi küzdelem valóban csak a Tisza vonalának átlépése után kezdődött. A mi pedig az «iszonyatosságok»-at illeti, azoknak kezdetével Dósa, mint láttuk, az urakat vádolta s az apátfalvi kivégzések csak megtorlásai a budai kivégzéseknek.
