XVI. A BUDAI TANÁCSKOZÁS.
XVI. A BUDAI TANÁCSKOZÁS.
MIKOR mindenfelől híre érkezett, hogy a földmívesek lángba borították az országot, a földesurak rajta voltak, hogy jobbágyaik erőszakoskodásaival szemben mindenképen megvédelmezzék magukat. II. Ulászló király éppen most, 1514 május 28-án engedte meg Csáktornyai Ernusth Jánosnak és fiának, Ferencznek, hogy az ország különböző részeiben fekvő birtokaikon mindenütt kalodákat, kerekeket, karókat s más kínzóeszközöket állítsanak fel s a jog szerint hatalmukba került bűnösöket felakaszszák, kerékbe törjék, lenyakazzák, karóba húzzák, vagy más méltó büntetéssel végezzék ki.*
Orsz. lt. Dl. 22.620. rongált pergamenen, függő pecséttel.
Zemplénvármegyében Heteley Mihály, a tokaji vár parancsnoka, mindjárt eleinte kivégeztette, vagy börtönbe vetette a kicsapongóbb kereszteseket. Sárospatakról a kereszteseknek egyik vezére, a ki csak keresztes harczosnak nevezte magát,* ennek következtében levelet intézett hozzá.* Megjegyezte, hogy ha megesnék is, hogy testvérei közűl valaki valami rosszat cselekednék, azért nem szükséges azt saját hatalmánál fogva megölni vagy bebörtönözni. Tartotta volna őket fogságban egynéhány napig s ő mindenesetre igazságot szolgáltatott és sérelméért eleget tett volna. Szívlelje meg ezt a dolgot és gondolja meg, hogy a szentséges pápának, a főtisztelendő érsek úrnak, sőt az egész országnak és a keresztény hitnek ellenére cselekszik. Arra kéri tehát, hogy a kiket fogságba vetett, éppenséggel ne végeztesse ki, hanem tartsa ott egynéhány napig, mert ő ebben az ügyben igazságot akar szolgáltatni; ha azonban kivégzi őket, akkor a fölséges Isten és a szent kereszt, a melynek diadalmas jelét mellén hordozza, kétségtelenűl megsegíti őt arra, hogy testvéreit, a kereszteseket, míg csak egyetlenegy marad is közülök, semmiesetre se hagyják el, hanem megbosszúlják a rajtuk esett gyalázatot, Heteleynek javait és falvait pedig elpusztítsák és földig lerontsák.
«Belliger cruciferorum.»
Kelet nélkül «ex Patack». Kassai levéltár, 925. B. sz. a. és Collectio Prayana, XXV. 19a–20. Kiadta Fraknói, Századok, 1872. 442–443. Neve aláírásának fac-similéje könyvem 252. lapján.
Keresztes harczos névaláírása.*
A kassai városi levéltár 925. A. sz. csomagában őrzött eredetiről vettük. Olv. Belliger cruciferor[um].
Azonban még Szapolyai István nádornak és szepesi grófnak özvegye, Hedvig tescheni herczegnő is kegyetlen megtorlásra buzdította az uradalmában lévő Kézsmárk város bíráját és esküdt polgárait. A mikor máshol már jóformán senkisem hivatkozott a pápai bullára, ő Trencsén várában június 18-án hallotta,* hogy különböző szerzetes és világi papok a közönséges népet a kereszt neve alatt fölkelésre izgatják, de inkább szeretik a zsákmányt és a zavargást, mint a keresztény vallás békéjét és nyugalmát. Ennélfogva a legszigorúbban meghagyja, hogy ha hallanak ilyen szerzetes vagy világi papokról, valamennyit letartóztassák és őket zord halállal öljék meg, akár az ő uradalmaiból valók, akár nem.
Levele a kézsmárkiakhoz a kézsmárki levéltárban. Közli Fraknói, Századok, 1872. 446.
Maga a kormány eleinte inkább szép szerével akarta szétoszlatni a fölkelőket, a mi nem csupán jószívűségből, hanem gyöngeségének érzetéből is történt. Azonban végre-valahára tettre határozta el magát és a főpapokat, bárókat, nemeseket és előkelő urakat május végére tanácsba gyűjtötte maga mellé Budára.* Vagyis, a hogy a fölkelés latin költője írta* s a hogy valóban csak egy humanista poéta írhatta:
A Bertalan münsterbergi herczeghez május 31-ikén intézett felszólító levél aláírása: «Prelati et barones ceterique nobiles et proceres regni Hungarie nunc apud regiam Maiestatem constituti.» Wittingaui levéltár, Historica, Nro 3608a. (Thallóczy szívességéből.)
Taurinus, II. ének, 136. l. I–II. vers.
«E közben Magyarország nagy fejedelme, Ulászló,
A jószívű király, a kinél kegyesebb, szelidebb, hűbb,
Jogszeretőbb embert nem látott még az arany trón
És a kit a csacsogó hír földicsére világgá
Ott is, a honnan jő a Titán s a rest oczeán zajg:
Messze, az angolok és szármáták földjein is túl
Tiszteletet gerjesztvén nagy fölsége miatt, – most
Főurait, nemesit maga környezetébe idézi.
És ők, mint a hogy egykor a hétszinű tarka szivárvány
Által adott jel az égi hatalmakat értesitette,
Hogy hallják Jupitert: hozzásietének azonnal.»
A jószívű király, a kinél kegyesebb, szelidebb, hűbb,
Jogszeretőbb embert nem látott még az arany trón
És a kit a csacsogó hír földicsére világgá
Ott is, a honnan jő a Titán s a rest oczeán zajg:
Messze, az angolok és szármáták földjein is túl
Tiszteletet gerjesztvén nagy fölsége miatt, – most
Főurait, nemesit maga környezetébe idézi.
És ők, mint a hogy egykor a hétszinű tarka szivárvány
Által adott jel az égi hatalmakat értesitette,
Hogy hallják Jupitert: hozzásietének azonnal.»
Bakócz Tamás prímás és pápai legátus kíséretével, a melyből az események verses leírója, Stieröchsel (irói nevén Taurinus) István kanonok sem hiányzott,* alkalmasint május 28-án hajón jött le a Dunán s nagyon vegyes érzelmekkel láthatta, hogyan bontakozik ki előtte Buda fényes királyi palotája, sok tornya, háza.* Nagyon megzavarta a keresztesek dúlásainak és öldökléseinek, különösen pedig annak a híre, hogy a csanádi püspököt más előkelő nemesekkel együtt karóba húzták.* Ő maga eleve alig számított többre 2000 gyalog és lovas keresztesnél és hírét hallotta, hogy csak Pest alatt is több áll 40.000-nél.* Most már egyenesen azt rebesgették róla, hogy a kereszteshadjáratot, melyet pár nappal azelőtt visszavont, «egyenesen az urak kiirtásának czéljából hirdette ki és hogy Dósa György az uraknak az ő beleegyezésével izente meg a hadjáratot».* Ez az alaptalan gyanusítás utóbb határozottabban is kialakúlt s a prímást arra késztette, hogy jó szándékairól valóságos bizonyítványt állíttasson ki a maga részére.* Mostan némiképen megvigasztalódott, mikor látta, hogy a papok, urak és nemesek a megszokott módon, minden tisztelettel várják a Dunaparton s ünnepiesen kísérik be palotájába.* De őt magát s a papságot, nemességet is mennyivel jobban megnyugtathatta volna, ha Dósának a törökökön nyert első sikerei ünneplésére jöhet ide! Tavaly, augusztus 30-án, a római S. Maria de Populo templomában bizonyára ő maga is jelen volt, mikor a pápa Te Deumot tartatott a magyar királynak «a hitetlen szittyák» ellen nyert győzedelme örömére;* egy hét mulva* megengedte neki a pápa, hogy abban a kápolnában, melyet az esztergomi székesegyház mellé a boldogságos szűz tiszteletére nagy költséggel emelt, a pünkösdi ájtatoskodók teljes búcsúban részesüljenek. És most, mikor ott az első búcsút valamely győzedelmen örvendezve tarthatta volna meg, a közelgő ünnepekre a fővárosba kellett jönnie, hogy a királylyal és az urakkal arról tanácskozzék, miként háríthatnák el az akaratlanúl felidézett veszedelmet.
Ezt maga Taurinus mondja, id. h. 136. l., 12. vers.
U. o. 137. l., 14–15. vers.
E miatt fel sem bontotta a pozsonyi káptalannak május 28-ikán hozzá intézett levelét. (Közli a Magyar Sion, 1863., 879.)
Jovius, Historia sui temporis, XIII. könyv, 90. levél.
Fraknói, Bakócz, 150.
U. o. II. Ulászlónak a galgóczi levéltárban levő oklevelére hivatkozva.
Taurinus, 137. l. 16–17. v.
A vatikáni levéltárból Hergenröther, Leonis X. regesta, 4305. sz., 261. l.
Szeptember 6-ikán (VII. Id. Sept.) U. o. 4373–4375. sz., 266. l.
A tanácskozások a prímás megérkezése után való napon, május 29-én kezdődhettek.* Az ülést a kiráyl beszéddel nyitotta meg, a melyben a nemességet fölhítta,* védelmezze meg a trónt és a fegyverben álló hazát. Mert hallhatják és láthatják, hogy a parasztok összeesküdtek mind a kettő ellen s oly háborút indítottak, mely vesztöket okozhatja, ha a fölkelőket azonnal és gyökeresen ki nem irtják. Bátran, erős kezekkel indúljanak a haza védelmére és ne csüggedjenek, mint azok, kiket a veszedelem megijesztett. Oltalmazzák meg királyukat és hazájukat ebben a bajban. Hűséggel és hazaszeretettel még jóvá tehetik a multban elkövetett hibákat. Csak harczra, háborúra gondoljanak mostan. És ha talán meg nem indítaná őket a haza sorsa: essék meg a szivök gyermekein, életének egyetlen vigaszain, egyetlen reményein. Menjenek és verjék le a parasztok hadait és törjék úgy össze, hogy ilyen lázadásra többé még késő unokáik se merjenek gondolni.
Ekkor kelt a király első kiáltványa, melylyel a nemességet fegyverbe szólítja.
Beszéde csak Taurinus költői előadásában (151. l., 21–46. v.) maradt meg. A költő, mint szemtanú, a beszédnek ha nem is szavaira, de annak tényére nézve elfogadható tanú.
Szapolyai Istvánné czímere.*
A báró Máriássy János nyug. altábornagy birtokában levő eredetiről Handmann Adolf rajzolta. Körirata: * arma * illustris * d[omi]ne hedvig * ducisse * teschenie[n]sis * quo[n]da[m] * spectabilis * et magnifici * domi[ni] * stefani * de zapolia * comit[is] * p[er]petui * et palatini * relicte.
Ha más szavakkal fordúlt is az egybegyültekhez, a késő éjjel berekesztett ülésnek* csakugyan megvolt az a sikere, hogy elhatározták a nemesség fölkelését s a király még aznap fegyverre szólította a vármegyék fő- és alispánjait, szolgabíráit és birtokos nemeseit, még az egytelkeseket is.
Taurinus, 137. l. 47. v.
«Világos és nyilvánvaló immár – írta körlevelében,* – hogy a keresztesek neve alatt a parasztok és köznépek majdnem az egész országban milyen vakmerőségeket és rendkivűli dolgokat követnek el, a mennyiben rosszlelkűen fölkeltek, a nemesek házait feldúlják és fölégetik, javaikat széthordják és azonkivűl, a hol lehet és a hol tehetik, őket magukat is nyomorúságoan megölik.» Gonoszságuknak megfékezésére tehát szigorúan meghagyta és megparancsolta, hogy minden hozzátartozóikkal együtt mentűl nagyobb számban fölkeljenek és odaindúljanak, a hová Perényi Imre abaújvári főispán és nádor rendeli őket; s a nádor akármit parancsol, azt minden módon megtegyék és végrehajtsák, hogy a parasztnépnek ezt a vakmerőségét kiirtsák. Másképen cselekedni semmiesetre se merjenek.
A Valkó vármegyéhez szóló: Datum Bude, feria secunda proxima post festum ascensionis domini. Papíroson, rányomott királyi pecséttel az orsz. levéltárban, Dl. 32.759. és Kaprinai-kéziratok, IV. 307–308. Kiadta Pray, Epist. Proc. I. 83–84.; Fejér, Croatiae ac Slavoniae cum regno Hung. nexus et relationes, 54–55. és (legjobban) Iványi Béla, Tört. Tár, 1904. 220. Fraknói (Századok, 1872. 436. l., 16. jegyz.) az oklevél keltét egy nappal előbbre, május 28-ikára teszi.
A fegyverbeszólító leveleket, úgy látszik, a földrajzi fekvés szerint küldözték szét a vármegyékhez; példáúl a messzeeső Valkóhoz május 29-én, Sárosvármegyéhez június elsején, az utóbbihoz azonban azzal a módosítással, hogy Báthory István temesi ispánhoz csatlakozzanak.*
Kassai levéltár, 925E. sz., egykorú másolat, melyet Kassa város tanácsa volt szíves közölni velem.
Budán a tanácskozások tovább folytak és sok mindenféle javaslat jött szóba. Felszólalt maga Bakócz érsek is.* Talán ezért is, hogy a gyanúsításoknak útját bevágja, keményen kikelt a parasztok ellen, a kik szörnyű rabszolga-háborúban akarják elveszteni a hazát. Az urak nem lehetnek oly közönyösek, oly férfiatlanok, hogy ezt eltűrjék. Már elvesztették a városokat; az egyetlen Budát kivéve, a többi jóformán mind a Dósa György kezében van. Ne fajúljanak el, ne feledkezzenek meg őseik multjáról. S a krónikákból még Attila tetteit is fölemlítette, hogy közönyükből a magyarokat felrázza. Óriási erővel folytatott hadjárataikban hányszor győztek és szerencsétlenségek idején is az elpusztúlt országot vérök ontásával hányszor állították megint talpra! Egyedűl Istennek köszönhetjük, hogy őseinket győzni tanította s hinnünk kell, hogy diadalt ád nekünk és késő unokáinknak is. Ha a nemesség az ő nyomdokait követi, Magyarország határtalan lesz. A kik már szomorúbb napokat is láttak, miért szomorkodjanak a csőcselék miatt? Az ilyen istentelenségek nem tarthatnak sokáig. A történelemben olvasták, de amúgy is emlékezhetnek reá, hogy igazságtalan harczokban Magyarországot senki sem győzhette le, Szűz Mária és a szent királyok mindenkor megoltalmazták és harczaikban Szent István s mindig velök volt.
Csak ide tartozhatik az a beszéd, a melyet Taurinus – ettől a gyűléstől elkülönítve – nem a III., hanem a IV. énekben (155–159. l., 7–110. v.) ad szájába. A költői módon felsallangozott s klasszikusokból vett kölcsönzésekben bővelkedő beszédből bajos kihámozni a valót; ténynek csupán Bakócz felszólalása vehető.
Legyenek hát erősek, bátrak; ne csüggedjenek el a parasztháború miatt. A földmívesek és baromtenyésztők nem sokat érnek a háborúban, a katonaság elbánik velök, kivált ha a bolond Dósa, annyi bajnak okozója, elveszi szörnyűségeinek büntetését. A hazai és külföldi példákra, IV. Béla szomorú sorsára is hivatkozva intette az urakat, hogy ilyen körülmények közt ne pártoskodjanak, de viszálykodjanak. Cselekedjenek tehát az ország nemesei és a kiket őseinek dicső tettei lelkesítenek, fogjanak fegyvert ősi jogaiknak védelmére; verjék le a parasztok zavargását, fegyverezzék le a hajdúkat, a szolgákat. Higyjék el, hogy mihelyt megszólal a hadikürt, szétverik az ellenséget, győzedelmeket aratnak és a parasztokat azután méltó büntetésekkel sujthatják.
A nemesség ugyan nem-igen bízott a maga erejében és a külföld segítségét is sürgette, de a bíbornok szavának hatása alatt mindenekelőtt a hazai ellenállást akarta szervezni. Csakhogy – az eseményeknek egyazon századbeli leírója szerint* – sok volt a szavazó, de kevés, a kit vezérnek jelölhettek volna.
Brutus, I. 323.
A többség úgy vélekedett, hogy a haza védelmére Perényi Imre nádornak a szokottnál nagyobb, majdnem diktátori hatalmat kellene adni. A nemességnek nem volt különösebb oka, hogy lelkesedjék Perényiért, a ki már tíz esztendeje viselte a nádori méltóságot, de nem mindenben kedvezett a nemzeti törekvéseknek. Példáúl a nemzeti királyság érdekében hozott 1505. évi végzést sem mint nádor, hanem csak mint magánember írta alá. A gyűlésben különösen azt hozták föl ellene, hogy öreg már, most is betegen fekszik Valpón, de amúgy is annyira köszvényes, hogy zselyeszékben viszik egyik helyről a másikra; hadat tehát nem vezethet.* Jó száz esztendő mulva ugyan Torstenson így vezetett hadat, de ehhez valóban egy Torstenson vasakarata és kötelességérzete kellett. Nem hiányzott ez egészen Perényiből sem, hiszen már 1505-ben fel s alá hordoztatta magát Pestnek, sőt a mostani határozat után egy esztendővel, 1515-ben, Pozsonynak utczáin is, hogy tiltakozzék a nemzetre nézve károsaknak tartott végzések ellen. De hasonló erélyt senkisem várt tőle a csatatéren; hiszen már ennek a forradalomnak kezdetén is alig tudott menekülni a zavargó tömeg elől, most pedig, ha már igazán tehetségeseket nem találtak, legalább is az egészségesek közűl kellett hadvezért választani.
Istvánfi, 43. és Palatini regni Hungariae, 3. kiadás (Nagyszombat, 1760), 120. l.
Mások tehát úgy gondolkodtak, hogy mivel Dósa György, a hogy eddigi útjából következtetni lehet, a «rablókat» a Maros völgyén fölfelé a maga szülőhazájába, Erdélybe vezeti, a vezérletet inkább Erdély vajdájára s a székelyek ispánjára, Szapolyai János szepesi vajdára kellene bízni. A vajda még csak huszonhét esztendős volt, tíz esztendő óta a nemzeti párt jelöltje, a köznemesség reménysége, a lengyel király sógora, a magyar király leányának kérője, hatalmas uradalmak ura, a ki a szürkeségnek ebben az idejében hadi sikerekre is hivatkozhatott, mert tavaly győztesen tért haza a végekről. A köznemesség legszívesebben az ő zászlaja alá sorakoznék s lengyel és tescheni rokonsága talán a külföldi segítséget is könnyebben biztosítaná.
Perényi Imre pecsétje.*
Az orsz. Levéltár eredeti pecsétjéről Dörre Tivadar rajzolta. Felírás: E.[mericus] P.[erenyi].
Báthory István, Bornemisza János, Perényi István, Bebek János, Drágffy János csak mint hadtestparancsnokok s a gondjaikra bízott vidékek kapitányai jöhettek szóba. Az egységes fővezérlet kérdését azért is kellett volna rendezni, mert a tanácskozók külföldi segítségre is számítottak. A király Telegdyt már két hete útnak indította Moldva- és Lengyelország felé s az ő szomorú halála után is biztosítani óhajtotta bátyjának, Zsigmond lengyel királynak beavatkozását.* Miksa császárhoz, ki akkor éppen Bécsben tartózkodott, Kövendi Székely Miklóst mindjárt el is küldték követségbe.* A pápát szintén értesítették a baj növekedéséről. De gyors segítséget csak a velök egy uralkodó alatt álló csehektől és morváktól várhattak. Jellemző ebben a tekintetben magából a gyűlésből május 31-én Bertalan münsterbergi herczeghez és Komorau urához intézett felszólításuk.
Istvánfi, 43.
Történelmi Tár, 1891. 337–338.
«A mi Magyarországunkban – írták* – a parasztok sokasága oly váratlanúl kel föl, hogy sem legkegyelmesebb urunk és királyunk, sem minmagunk semmiképen sem tudunk nekik oly hamarosan ellenállni. Oly veszettűl és dühösen támadnak, hogy ehhez foghatót a történetekben sohasem lehet hallani vagy olvasni; hiszen az egész nemességet az összes urakkal együtt eltörölni és teljesen kiirtani készűlnek és igyekeznek. Mivel pedig egy fejedelem és egy úr alatt vagyunk* s mindig kölcsönös barátsággal és jóakarattal viseltettünk egymás iránt, s mivel úgy hallottuk, hogy uraságodnak hadinépe készen áll, – arra kérjük, hogy a királyi felségnek és ennek az országnak ezen végső szükségben ezzel a hadinépséggel segedelmet és alkalmas oltalmat nyujtani szíveskedjék. A baj olyan végső, olyan nagyon veszedelmes, borzasztó és mindenkire nézve félelmetes, hogy mi ugyan, a mennyire lehet, a királyi fölséggel együtt összesereglünk, de mivel akkora tömegnek a királyi fölséggel együtt gyorsan meg nem felelhetünk, arra kérjük uraságodat, ő felségének és hazánknak ebben az időben méltóztassék segítségére lenni. Ha azután valamikor úgy jönne a sora, hogy uraságod is segítségre szorúl, mi viszont uraságodnak adunk segítséget; hasonlóért hasonlóval akarunk fizetni és javát akarjuk.»
Datum Bude feria iiij proxima post festum ascensionis domini. Egyszerű, nem sokkal későbbi időkből való másolat a wittingaui levéltárban, Historica, Nro 3608a. Thallóczy szíves közlése.
Münsterberg és kerülete Boroszló vidékén Sziléziában feküdt, de 1454 óta Csehországhoz tartozott. Komorau (Comora) Sziléziában van, Troppau mellett. Ulászló 1469. óta volt Csehország királya.
Mindazoknak, a kik külföldi segítségbe vetették bizodalmukat, megfelelt a gyűlésben Bornemisza János, a kit nyilatkozatra szintén felszólítottak. Szerinte, mikor a veszedelem oly rohamosan közelg, nem kell sokat tanácskozni, hanem tenni egész erélylyel. Éppen az előtte szólók rajzolták az igájukat összetört parasztoknak rémtetteit: hogy fegyvert fogtak uraik és a király ellen; hogy a nemeseket levágják, fiaikat, leányaikat elrabolják, kitépik a gyermeket anyja karjai közűl, kifosztják a templomokat s házakat; s hogy, a merre csak járnak, gyújtogatás, sírás és elszórtan heverő holttestek jelölik nyomaikat. De hát nem csupán hírből tudhatják ezt. Ablakaikból láthatják égni a házakat, futni, sírni és zokogni a megvagdalt, összevert férfiakat és nőket, kik csecsemőikkel menekűlnek; hiszen az egész Pest és Buda zsúfolva van már velök és számuk egyre gyarapodik. Hite szerint többé-kevésbé minden keresztes bűnös a dologban; – s azért a legpéldásabban kell őket megfenyíteni. Mivel azonban ez iránt gyorsan kell végezni, kérdi a külsegítséget sürgetőktől, hogy voltaképen ugyan mit várnak attól? Míg a követek ide- s tovajárnak, kelnek, a drága idő múlik s a rablók oly hatalomra vergődnek, hogy sem a király, sem gyermekei, sem a nemesség nem lehet tőlük bizton. – Ha tehát csakugyan igaz, hogy ezeknek a latroknak vezére Erdély felé tart, természetesen a tartományában közvetetlenűl fenyegetett Szapolyait kellene utasítani, hogy a magyarokat, székelyeket, szászokat, ráczokat s a keze ügyében levő zsoldosokat Temesvár, Nándorfehérvár, Orsova, Szörény s más várakból összegyűjtvén, gonosz szándékuknak útját vágja. Ő maga kész rögtön megtámadni a Dunán túl Pest körül pusztító és csavargó gazembereket, ha a király és saját gyalog- s lovasnépéhez a nemesek, a budaiak s más városok is csatlakoznak.*
Istvánfi, 43. – Brutus is (I. 326.) azt mondja, hogy az e gyűlésen vezérkereső magyaroknak «mint égből jövő fény» tűnt föl János vajda erénye. Magáról a gyűlésről (322–326. l.) csak általánosságban szól.
A Szapolyai-czímer.*
Márki S. «Arad vármegye története» cz. művéből vettük.
Szava döntött. Véleményét azonban, úgy látszik, olyképen módosítva fogadták el, hogy Szapolyaihoz is küldjenek ugyan gyors futárt a hadgyűjtésnek azonnal való megindítása végett; de a nem kevésbé fenyegetett Báthory Istvánnak is engedjék meg, hogy a megyei nemesség esetleg az ő zászlai alá gyülekezzék. A király pedig június 4-én, pünkösdkor, újabban is írt a vármegyéknek és városoknak,* csakhogy Szapolyai nevének említése nélkül.
A Sáros vármegyéhez szólónak eredetije papíroson és egykorú másolatban Bártfa város levéltárában, 125. sz. a. (honnan Iványi Béla szíveskedett közölni velem) és a kassai levéltár 925. fasciculásában. Megvan a Kaprinai-kéziratok közt kétszer is (XI. 75. Nro 69. és XXVII. 195–6.), és a Collectio Prayanában (I. III. 150.) a budapesti egyet. könyvtárban. Sok hibával közölte Wagner, Dipl. Sáros., 22. l., és Katona, Hist. Crit. XI. 726–727.
Nem tartja szükségesnek, hogy levelében bővebben leírja a keresztesek nevezete alatt egybesereglett parasztoknak szokatlan, rendkivűli és borzasztó tetteit. Oly hallatlanok és rémítők azok, hogy senki sem rajzolhatná teljesen; szükséges tehát, hogy ezen a nagy bajon mielőbb segítsenek. Örök hűtlenség és minden vagyonuk elkobzása büntetésének terhe alatt parancsolja ennélfogva a vármegyéknek, hogy fejenként és mentűl nagyobb számban fölkelvén, más hívekkel együtt, kik szintén felszólítást kaptak, éjjel-nappal Pestre igyekezzenek. Maga a király is ott szállítja táborba külföldi és hazai csapatait, hogy erejét egyesítvén, oda menjen, a hol legszükségesebbnek látja ily nagy gonosztevők szétszórását és kiirtását. Ha időközben Báthory István temesi gróf és alsómagyarországi főkapitány tábort járatna s ebben a tekintetben megkeresné őket, akkor nála gyülekezzenek. Ha pedig hamarjában tábort nem járatna, vagy pedig ezt a levelet meg nem kapnák, parancsa értelmében akkor is fölkeljenek s a kitűzött helyen mentűl előbb megjelenjenek. Ne törődjenek vele, ha vármegyéjökben kitör is a lázadás; mert tanácsosabbnak tartja, hogy oda indúljon, a hol a gonosztevők nagyobb része összegyűl s az Isten segítségével szétszórván és megszalasztván, a hátramaradókat annál könnyebben kiirtsa. Erre nézve tehát ne várjanak újabb parancsokat. Gondolják meg, hogy a közös ellenség folyton kínozza az embereket és a népet. Rajta legyenek tehát, hogy meg ne feledkezzenek a maguk javáról, hanem éjjel-nappal Pestre igyekezzenek, ha a felsorolt büntetéseket nem akarják magukra vonni.
Kolozsvár hidelvei kapuja.*
(Dr. Békésy Károly festménye után.) Kolozsvár város tulajdonában.
A király ebben a parancsban csak Báthoryt említi, ellenben Szalonak vár urához, Fladnitzer Vidhez s általában véve, úgy látszik, a dunántúli urakhoz és vármegyékhez intézett parancsolatában* azt hagyta meg, hogy összes cselédeivel és hozzátartozóival örök hűtlenség büntetésének és minden vagyona elkobzásának terhe alatt a pesti táborba, vagy oda menjen, a hová őt az ez iránt szintén megkeresett Perényi Imre nádor rendeli.
Pecsétes eredetije a körmendi levéltárban, Acta memorabilia, Nro 52. A levél hátán a czím: Magnifico viro Fladn˙tzer libero domino de Zolonok, fideli nobis dilecto.
Azonban a budai tanácskozás a szelidebb eszközöket is megkísérelte. Tudtával és akaratával történhetett, hogy a király alkudozásba vagy legalább érintkezésbe lépett a lázadók vezérével, Dósa Györgygyel.
Június 3-án, pünkösd vigiliáján, megírta valamennyi főpapnak, főúrnak, főispánnak, várnagynak, nemesnek és uradalmi tisztnek, a városoknak, mezővárosoknak, falvaknak és azok polgármestereinek és bíráinak, valamint az ország bármily rendű lakosainak és alattvalóinak, hogy mivel ő jelen parancsolatának felmutatóját, Mikolás nevű nemes udvari emberét a király és az ország ellen fölkelt Székely Györgyhöz küldte, udvari emberének minél bátorságosabban és biztosabban való menetele és hazajövetele érdekében a legszigorúbban meghagyta és megparancsolta, hogy a mikor embere, ennek a levélnek fölmutatója, hozzájuk vagy jószágukra érkezik, őt menet és jövet mindenütt békességesen, minden akadály és zavar nélkül engedjék át s másképen cselekedni ne merjenek.*
Az orsz. levéltárban rongált papíroson, kir. pecsét töredékeivel, Dl. 32.585. Közli Iványi, Tört. Tár, 1904. 221.
A király küldöttje, a kit az oklevél Mikolásnak nevez, mivel ilyen nevű nemescsaládot nem ösmerünk, alkalmasint az a szamosfalvi Mikola Ferencz, a ki valóban kedves embere volt II. Ulászlónak, mert tőle már húsz esztendővel azelőtt, 1494-ben kiváltságlevelet nyert.* Ez annál feltűnőbb kegy volt, mert akkor még csak öt esztendeje múlt, hogy Mátyás, az igazságos, 1489 november 2-án* egy bizottságot küldött ki, melynek Telegdy István erdélyi alvajda is tagja volt, annak megvizsgálására, igaz-e, hogy Kolozsvár városa nagy részének és a piaczi nagy templomnak leégése Mikola Ferenczet terheli; mert ha a szomszéd nemesek és nem-nemesek kihallgatása és esküvel megerősített vallomása alapján bűnösnek találják, mostan nyert királyi fölhatalmazásukhoz képest azonnal foglalják el Mikola szamosfalvi jószágát s abba kárpótlásképen Kolozsvár városát örökjogon iktassák be. Az ősrégi család* tagja azonban Mátyás halálával nemcsak megszabadúlt a büntetéstől, hanem II. Ulászló idejében még királyi tanácsos és kolozsvármegyei főispán is lett* és bűnéért csak 1518-ban vezekelt, mikor Kolozsvárott a domonkosrendieknek kolostort alapított,* jobban mondva, helyreállította a tűzvészben elpusztúlt házukat.
Nagy Iván, Magyarorsz. Csal. IV. 466. és VII. 487.
Jakab Elek, Kolozsvár Tört. I. 522. és Oklevéltár Kolozsvár történetéhez, I. 289–290.
1701-ben Kolozsvárt ily czímen jelent meg egy könyv: «Régi nagy emlékezetű Kemény-familia genealogiája, mely kezdetét vette a tekintetes Mikola-familiából a 958. esztendőben, a mint a levelek világosan bizonyítják. Melyet maga néhai boldogemlékezetű Kemény János erdélyi fejedelem írt ki e következendő formában régi leveleiből szóról szóra 1656. esztendőben gerendi kastélyában. Most pedig ezen familiáknak emlékezetére kinyomtatta Szamosfalvi Mikola László.»
Nagy Iván, VII. 487.
U. o. 487.
Lippa látképe.*
Újabb fényképfelvétel után.
Mindenesetre tekintélyes állású főúr volt tehát, a kit a király most Dósa Györgyhöz küldött; kétségtelenűl azért, hogy az erdélyi viszonyokat jól ösmerő úr, Erdélynek egyik nagybirtokosa, földijét, a fölkelő vezért, a király és az ország iránt való hűségre, fegyvere letételére bírja. Utasításait azonban épp oly kevéssé ösmerjük, mint annak sikerét; sőt azt sem tudjuk, elérte-e veszélyes vállalkozása czélját, eljutott-e Dósa Györgyhöz.
