XIII. DÓSA GYÖRGY BÉKÉS- ÉS CSANÁDVÁRMEGYÉBEN.
XIII. DÓSA GYÖRGY BÉKÉS- ÉS CSANÁDVÁRMEGYÉBEN.
A KRÓNIKA szerint,* «a mint Dósa György megértette, hogy a főurak nem a török, hanem inkább a szent kereszt ellen akarnak hadakozni, nem félt többé tőlük, mert már húszezer embere volt». Nem egészen a véletlen dolga, hogy Békésen jött arra a háborús gondolatra, hogy a törökök ellen gyüjtött hadait az urak ellen vezeti. Békés a gyulai uradalomhoz tartozott s ennek a földesura négy év óta egy külföldi nagyúr, György brandenburgi őrgróf volt, ki az Alföld legáldottabb részében 252 falu jövedelmét húzta.
Szerémi, 61.
Hohenzollern György brandenburgi őrgróf, Stettin, Pommeránia, Rügen, Ansbach és Bayreuth herczege s nürnbergi őrgróf, Achilles Albrecht választófejedelem másodszülöttének, Frigyesnek fia, 1484 márczius 4-én született. Kilencz testvére lévén, atyja Magyarországba küldte «szerencsét próbálni». II. Ulászló, kinek György édesanyja a nővére volt, mindenképen rajta volt, hogy megszerezze számára Corvinus János özvegyének, Frangepani Beátrixnak a kezét s vele a Hunyadiak hatalmas uradalmait. Az özvegy sokáig vonakodott s végre is abban egyeztek meg, hogy nem György őrgróf veszi őt feleségűl, hanem ő fogadja férjűl Györgyöt, a ki megesküdött, hogy felesége jószágait el nem idegeníti. Az esküvő azután meg is történt Gyulán 1509 januárius 25-én; de a házasság szerencsétlen volt. A herczeg 1509 márczius 5-én már maga iránt is hűségre eskette Solymos és Lippa aradvármegyei várak kapitányait s már most szabadon pazarolhatta el ezeknek az uradalmaknak jövedelmeit is. Beatrixot, ki emiatt szemrehányásokat tett neki, gyakran megverte s hajánál fogva húzgálta végig a földön. A boldogtalan asszony már néhány hónap mulva meghalt s kis leánya, Erzsébet mellé temették a gyulai várba. György pedig sietett, hogy a maga részére biztosítsa felesége vagyonát, a Hunyadiak örökségét az ország legnagyobb latifundiumát.
Az év végén már a budai káptalan egyik emberével utazott le az Alföldre s új adomány czímén, éjnek idején, szinte lopva, a szomszédok értesítése nélkül, az ország régi szokásainak sérelmével iktatta be magát karácsony táján Simánd birtokába, mi ellen az aradi káptalan erélyesen tiltakozott. Azonban nagybátyjának, II. Ulászló királynak is érdekében állt, hogy az Alföldön 252 falu ne kerüljön valami magyar nagyúr kezére; Györgyöt tehát már 1510 márczius 22-én megajándékozta mindazon javakkal, a mik a Hunyadi-uradalomhoz tartoztak. Kijelentette, hogy ezzel nem sérti az ország törvényét, melynél fogva idegeneknek örökös jószágot adni nem szabad. Az övé lett tehát Gyula vára s «a részint Békés-, részint Zarándvármegyében lévő» Gyula mezőváros, az egész Simánd mezőváros, Vári, Pél, Morócz, Vadász, Sámolykeszi s még 72 zarándi s békési egész és 4 részjószág, Aradban Solymos-Lippa uradalma 180 aradi, temesi és csanádi helylyel, nem is említve a Hunyadban és Szlavóniában levő birtokokat.
Az őrgróf azonnal építtetni kezdte Lippa várát, melynek élére 1512-ban Bodó Miklóst állította; de német alvárnagyot tett Solymosba s általában véve Német- és Horvátországból hozatott be tiszttartókat. Ezek annyira zsarolták a népet, úgy elhanyagolták a várvédelem ügyét s olyan gazdálkodást vittek véghez, hogy a magyar urak végre is országgyűlésen szólították fel a királyt, vegye ki a német őrgróf kezéből a roppant uradalmat s adja oda érdemes hazafiaknak. Ezzel II. Ulászlót nagyon kényes helyzetbe hozták. Az őrgróf a maga embereivel varasdi jószágán tanácskozott, miként csillapítsa le a rendeket; abban állapodtak meg, hogy Miksa császárt kérik föl közbenjárásra. A császár pártfogása következtében Ulászló meg is hagyta őt a Hunyadi-uradalmakban.*
Márki, Aradvármegye története, I. 309–311.
Szerémi György, a ki ezekben az időkben még Gyulán, az uradalom székhelyén tanult, írva hagyta, hogy az őrgróf korhelykedett ugyan és szerette a pompás lakomákat, nagyivásokat, játékokat, szép asszonyokat, de jobbágyaival szemben nagyon igazságos volt és semmiben sem korlátolta őket; azért azt mondogatták, hogy szívesen szolgálnak ilyen nagyon kegyes földesúrnak és Isten ajándékának tartják őt a cseh László (II. Ulászló) halála után.* 1514 elején ő hozzá magához nyujtották be alázatos folyamodásukat, melynél szerényebbet képzelni sem lehet. Példáúl a Solymos és Váralja aradvármegyei uradalmához tartozók azt kérték, hogy búzavetéskor, vagy disznóöléskor a belső részek tisztogatása végett télvíz idején feleségeiknek ne kelljen fölmenniök a solymosi várba, mely a hegy csúcsán fekszik, mert ölbeli csecsemőikkel a fölmenetelkor és a lejövetelkor könnyen elcsúszhatnak, bajuk eshetik. Engedje meg tehát az őrgróf, hogy a hegy tövében levő házacskáikban végezhessék el az efféle munkát. Hasonló, éppen nem forradalmi szellemű volt a többi négy pont is. Pedig a földesúr sok mindenfélét követelt tőlük. Solymos és Lippa várak részére különféle czímeken 1049 forintot és 12 dénárt szedett be tőlük, nem is említve a kilenczedet, a melyet a várnagyok szintén nagy szigorúsággal hajtottak be.* Földesuruk messze lakott, a várnagyok pedig nem törődtek bajaikkal; de nem is zaklatták őket annyira, hogy zendülésöktől tarthattak volna. Most azonban Dósa táborában magukba szítták a fölkelés szellemét, mert a más vidékekről gyülekező jobbágyok még sötétebben festették a helyzetet.
Szerémi emlékiratai, 45.
A müncheni bajor kir. levéltár.
A gyulai vár.*
Baranski Emil László festőművész rajza.
A keresztesek Békésvármegyében a nemeseket,* nem keresték halálra. Túlélte a veszedelmet Ábránfy Sebestyén, a vármegye leggazdagabb és legérdemesebb nemese, az 1505. évi híres országgyűlésen egyik követe, majd 1508-tól 1520-ig főispánja, és öcscse Péter, a gyulai volt várnagy, valamint ennek a családnak több tagja; továbbá Ajtósy Ferencz, Péter és Miklós, kik valamilyen rokonságban állhattak a külföldön élő Dürer Alberttel, egyebek közt a német parasztélet halhatatlan festőjével; végre Ölyvedi Bekfy Mihály, László és Demeter. Edelesi Gergely éppen most volt kénytelen eladni edelesi udvarházát, Bálint pedig nemsokára madártojások szedegetéséből élt; de nincs nyoma, hogy pusztulásukat ez a fölkelés okozta volna. Az utolsó Egey, Antal is csak két évtized mulva vitte sírba családját s még öreg korában is a nemzeti párt oszlopos embere volt. Vele tartott Haranghy Lénárt, ebben az időben Békésvármegye alispánja s a margitszigeti apáczák gazdatisztje. Nadányi Mihálynak egyik póhalmi jobbágya, Kis Ágoston, most «a zavargások idejében» Marjalakára szökött, de a vármegye 1517-ben ezt is visszaadatta neki, egyéb veszteségéről pedig nincs emlékeze. Simay Gergely volt békési szolgabírót a túriak most tíz esztendeje meg akarták ölni s a házát meg is ostromolták, de ezúttal nem történt baja sem neki, sem családja többi tagjának. Kereki Székely Márton és Köröstarcsai Veér András szintén túlélték a veszedelmet. Azok tehát, a kiknek neveit az akkori oklevelek följegyezték, nem igazolják a négy vármegye rendeinek azt az állítását,* hogy ott a parasztok majdnem minden nemest legyilkoltak; sőt láttuk, hogy Békés alatt még nemesurak is csatlakoztak Dósához.
A rájok vonatkozó adatokat l. Karácsonyinál elszórva (Békésvármegye tört.)
Századok, 1872. 444–445.
Brandenburgi György.*
A berlini királyi képtárban lévő festményről készült.
A jelek azt mutatják, hogy Dósa György a brandenburgi őrgróf hatalmas uradalmát akarta elfoglalni; egyrészt, hogy annak váraiból biztosíthassa további hadmozdulatait, másrészt, hogy onnan fedezhesse hadjárata költségeit és szükségleteit. Később, mint látni fogjuk, azzal hatott legerősebben a német őrgróf ellen nekibúsult solymosi katonákra, hogy hiszen a várat és annak uradalmát a király neki, Dósának fogja adományozni, mint magyar embernek.* Olyan szempont, a melyet figyelembe kell vennünk, mikor az urak ellen Békésről május 24-én azzal a szándékkal ment Gyula alá, hogy annak a várát, mint az őrgróf uradalmainak székhelyét, elfoglalja. Minden idáig tett útja közűl a Békéstől Gyuláig bejárt 19 kilométer volt a legrövidebb. Látszik tehát, hogy, amennyire lehetett, kímélte gyalogságát, úgy hogy egy-egy menetnapra egyre-másra nem esett több 35 kilométernél, a mit erőltetett útnak mondani nem lehet. A hamarább járó lovasságnak is elég ideje maradt a füveltetésre.
Prantner egykorú jelentése Márkinál, Arad tört. I. 487.
Gyula vára a XVI. században.*
Az 1566-iki ostromot feltüntető metszet egy része.
Gyula, vagy – a hogy ebben az időben nevezgették – Nagy-Gyula külvárosait: Karkót, Szentmóriczot, Bagdot és Ujfalut, Dósa bizonyára ellenállás nélkül szállotta meg. Ez is valami, mert a városnak olyan gazdag polgárai voltak, a kik nemcsak a megszorult nemesek földjeit vásárolhatták össze, hanem egyszer-másszor a földesurat is kisegíthették pénzzavarából. Az uradalmi tisztek a lakosokat a malomgátak javításán, a hídak jókarban tartásán, a fának a várba hordásán kívűl nem is szoríthatták egyéb szolgálatokra; még a pásztorokat sem büntethették meg s a mesterembereket, a kik 12 czéhben dolgoztak, nem kényszeríthették, hogy ingyen dolgozzanak. A füstpénzt s egyéb adókat sem a gazdatisztek, hanem Asztalnok Péter főbíró és a városi előljárók szedték a földesúr számára. Az őrgróf azonban, a hol lehetett, mellőzte a város szabadalmait s ezeknek ellenére a magvaszakadt lakosok vagyonából is részt követelt magának. A lakosok tősgyökeres magyarok voltak s a Somogyi, Oláh, Szűcs, Kántor, Csáti, Ozorai, Deák, Szőke, Szabó, Paizsgyártó, Ötvös, Tar, Rostos stb. családok tagjai közűl kétségtelenűl többen fölvették a keresztet a vidékszerte híres feszület előtt, a mely a Boldogságos Szűz plébániai templomában állt. Nem valószínű, hogy Mátyás plébános megáldotta őket, különben nem maradhatott volna meg azután is a plébánia élén.* A nagy alföldi városnak azonban csak mintegy 3000 lakosa lévén, Dósa serege, a mely Békés alatt még csak 20.000 emberből állt, a vidékről beözönlőkkel együtt szaporodott fel harminczháromezerre,* a mennyinek a megszámlálásnál találták. Ezt a népet nemcsak a földesuraság, hanem a királyság ellen is könnyen lehetett fölizgatni Gyulán, a hol sokan ösmerték a kis Corvinus Kristóf herczeget, kit «a magyar köznép nagyon óhajtott királynak», a kit azonban kis testvéreivel együtt a királyné megmérgeztetett. Így pletykálta azt Szerémi György, ki pár esztendővel azelőtt tanulótársaival együtt maga is énekelte a zsoltárokat, mikor az egyik Corvinus-leányt, Erzsébetet, majd pedig édesanyját is eltemették a gyulai barátok templomába és «így a bosszúálló magyar főurak kivégezték Mátyás király nemzetségét».*
Gyula monographiáját külön könyvben írta meg Mogyoróssy János. Itt különösen Karácsonyit követtem. (Békésvárm. tört. II. 138–161.)
Szerémi, 61.
U. o. 43–46. Mogyoróssy, Tört. Adatok Szerémi György emlékirataiból, 13-28.
Gyula legrégibb ismert pecsétje.*
Karácsonyi János «Békés vármegye története» (II. köt. 140. l.) cz. művéből való. Körírata: + S(igillum) ciuium . de Siula . Joannis . de Maroth . dani.
A gyulai vár parancsnoka ebben az időben Gál Ispán volt mint várnagy és udvarbíró és Susalics (máskép Horvát vagy Porkoláb) István volt alvárnagy. Mind a ketten éppen az év elején kapták hivatalukat és megbízatásukat s így nagyon érdekökben állt, hogy derekas magatartással érdemeljék ki az őrgróf bizalmát. Gál úr valahonnan Somogyból került ide gazdatisztnek, a Nagy-utczában házat szerzett s feleségűl egy gyulai leányt vett el, Somogyi Krisztinát, a kivel a gyulai Gaál családot alapította. Most már nemcsak reá bízott várat, hanem saját birtokait is védelmezte, mikor szembeszállt a keresztesekkel. Hogyan történt ez, részletesen nem tudjuk; azonban négy esztendő mulva jutalmat nyert azon érdemei miatt, a melyeket «különösen azokban az időkben szerzett, mikor a parasztok és középek a kereszteshadjárat ürűgye alatt a nemesség ellen föllázadtak s ő a maga személyét és vagyonát nem kímélve, saját vérének ontásával és roppant kárával urának állhatatosan segítségére volt.»*
Müncheni bajor kir. lt. Brandenb. CCIX. fasc. 41.
Dósa Györgynek azonban a Körös-közből hamarosan a Maros-közbe kellett távoznia, mert hírét hallotta, hogy a szomszéd vármegyék alispánjainak felhívására Csanád táján a nemesség erősen gyülekezik; s ha ereje összevonásában meg nem előzi, hadait könnyen szétveri. Gyuláról tehát Balogh Istvánt már május 24-én este, vagy másnap reggel előre küldte, hogy valahol Csanád vidékén Apátfalvánál* gázlót keressen a Maroson. Apátfalva a mai Magyarcsanád helyén, Csanád városával szemben feküdt s azóta, hogy Boldogságos Szűz csanádi monostora 1493-ban feloszlott, a csanádi püspöké, ebben az időben tehát Csáky Miklósé volt, a ki most Báthory István temesi gróf hadával maga is készen állt a rév védelmére. A jobbágyok ebben a faluban is beszélhettek egyet-mást a földesurak hatalmaskodásáról. Példáúl, hogy mikor Latorjánban (Pécska közelbeén) elfogták azokat a rablókat, a kik elől Kemecsey János csanádegyházmegyei papnak félig meztelenűl kellett menekülnie, a latorjáni földesúr (Orros László?) olyan ítéletet hozott, hogy a rablókat, pap létére, maga Kemecsey akaszsza fel, különben őt magát kötteti föl. A pap kénytelen volt engedelmeskedni s a pápa csak öt esztendő mulva oldozta fel az emberölés vádja alól.*
Szerémi szerint (u. o.) Abádnál. Ily helynevet azon vidéken (ob angorium Csanád) nem ösmerek. Volt ugyan egy Abád a Maros mellett, de ez Aradvármegyében feküdt s a solymosi várhoz tartozott. (Rácz K.: A zarándi egyházmegye története. Arad, 1880. – 143. l.) Inkább fogadhatjuk el Verancsicscsal (II. 6.) Apátfalvát, mely Csanádtól csak valami 2 km.-re van, Makótól pedig mintegy 7-re s melynek közelében ma is rév van a Maroson. Erre mutat a két hely közelsége s a két név (Abád–Apátfalva) összejátszása, valamint az a valóság, hogy Apátfalva ma is fennáll, míg Abád nevű hely sohasem volt Csanádban. Verancsics egyébiránt ideteszi Dósa ütközetét Báthoryval, de ez csak Balogh előörsi csatája volt.
Theiner, Monum. Hung. II. 443. Borovszky, Csanád tört. II. 16., 329. Szentklaray (A csanádegyházm. plébániák tört. I. 223–240.) nem említi ezt az esetet.
Gyulától Csanádig és Apátfalváig a távolság csak mintegy 75 kilométer (tíz mérföld) s így Balogh István a révet lovasaival május 25-én este már elfoglalhatta. Azonban a Báthory (Ispán) István és Csáky Miklós* csanádi püspök vezetése alatt álló nemesek őt a Maros balpartján kétszer egymásután megtámadván, egy óra hosszat nagy pusztítást vittek bennök véghez és a futókat a folyónak szorították, hol szintén sokan vesztek el.* Az urak tovább is üldözték a parasztokat s Balogh István futva vitte meg Dósának azt a hírt, hogy az urak és a nemesek megverték őket, elvették zsákmányaikat s igen nagy vérontást tettek. Az urak és nemesek a győzelemnek s a zsákmánynak örülve, átkeltek a Maros jobb partjára s a Csanádhoz alig 10–12 km.-re eső Nagylakig kergették őket, hol azután tábort ütöttek.*
S nem János, mint pl. Istvánfi írja.
Szerémi, 61. l.
Szerémi, u. o. Jovius szerint (Historia sui temporis, 90. levél, 2. oldal) Nagelaknál (Nagylak) történt a nemességnek ez a győzelme, – melyhez járulván az egri és – állítólag – a nagyváradi csatavesztés, Dósa Temesvár alá sietett. Ez okvetetlenűl téves állitás. Nagylak vidékén csak Dósa előhadást verték meg az urak, de az annak nyomában járó deréksereggel – mint látni fogjuk – nem bírtak elbánni. Zayácz és Haan (Ó- és Új-Nagylaknak történetei. Szarvas, 1853–7. l.) csak annyit mondanak Istvánfi után, hogy Nagylak birtokosait, Jaksics Jánost és Márkot, Báthory személyesen meglátogatta, hogy kitudja, merre igyekeznek Dósa seregei. – Brutus szerint is (I. 362.) Báthory kémek útján értesűlt Dósa közeledtéről. Az egykorú Barbaro (Storia Veneta in Archivi Storico Italiano, VII. 1054.) valamennyitől különbözve, úgy mondja el a dolgot, hogy a paraszt kuruczok Buda alól gyorsan Cenedino (Csanád) városához vonúltak, egyesűltek ezen vidék többi népével, kapitányukká, sőt királyukká választották Sechel Györgyöt, ki alacsony sorsból származott, de a török háborúban tett műveletei miatt nagy becsületben állt. Ez erővel elfoglalta Csanádot és várát, melynek püspöke nagy ügygyel-bajjal Temesvárra menekűlt, hol Báthory István grófot sok néppel találta. István most vele együtt indúlt a keresztesek ellen s közülük sokat megölve vonúlt vissza a laki kastélyba (nel castello di Lach).
Mindez május 26-án pénteken történhetett.
Báthory István, Csáky Miklós püspök, Ravazdy Péter, Jaksics Péter, Szokolyi* és más urak a diadal torát és áldomását Nagylakon ülték meg, hol Jaksics Péter volt a házigazda, Csáky Kata – a püspök unokahúga* – a háziasszony. A Jaksicsok Szerbországból éppen ötven esztendeje menekültek be Magyarországba, hol Mátyás királytól ezt az uradalmat kapták. Jobbágyaik tiszta magyarok voltak, a kikhez azonban szerb telepesek is csatlakoztak. A földesúrnak tehát érdekében állt, hogy szerbűl is tudó magyar gazdatisztjei legyenek. Ilyen volt Csuka János deák, vagy, a hogy rendesen nevezik, Iván deák, kit Mátyás király oroszországi követséggel is megtisztelt, földesura pedig, Jaksics Péter, mihelyt atyjuk halála után testvéreivel megosztozott az uradalmon, 1513 október 29-én Nagylakon egy házas jobbágytelekkel ajándékozott meg. Maga a földesuraság az apja idejében épült kastélyban lakott, melyet fapalánkok védelmeztek hirtelen támadások ellen.* Az urak tehát vígan, cziteraszó és nádsípok hangja mellett dorbézoltak és iddogáltak, nem is gondolva arra, hogy a parasztok szétvert hada összeszedhesse magát.
Jaksicsot és Szokolyit Verancsics (II. 6.) az apátfalvi csata menekültjeinek mondja.
Képtelenség tehát Haan-Zayácznak (Nagylak tört. 7.) az az állítása, melyet az I. kiadás 120. lapján én is leírtam, hogy Jaksics Péterné huszita volt.
Borovszky, Csanád várm. tört. II. 418–419.
A Csáky-czímer a szalárdi Ferenczrendi templomban.*
(Bihar m.) (215. l.) A kőbe faragott czimert közölte a Turul 1891. évfolyama 192. l.
Dósa azonban, ki Balogh nyomában járt, Gyula felől már szintén a csatatér közelébe ért. Magához csatolván Balogh vert seregét, május 26-án éjszaka* Nagylak és Csanád közt foglalt állást. Jaksics Péter Nagylakon állítólag számos menekűlt huszita családot telepített le,* a husziták pedig, mint fentebb érintettük, rokonszenveztek a parasztok mozgalmaival; – most tehát a mezőváros többi lakosával együtt, úgy látszik, fenyegető állást foglaltak el.* Május 27-én hajnalban a támadást is ők kezdték meg. – Telehordták a Maros partján álló vár árkait rőzsével s azt meggyujtották.* A tölgyfapalánk maga is égni kezdett s olyan rettenetes füst támadt, hogy a kastélyban megmaradni nem lehetett. Báthory, a ki «a bőven élvezett szerémi bor miatt» még ágyban hevert, a veszedelem láttára s a zaj hallatára kiugrott az ágyból s úgy, a hogy volt, mezítláb, süveg nélkül, csupán egy köpenyegbe burkolva, szerencsésen kiszökött a palánknak egyik kapuján.* A nemesek hada aránytalanúl kisebb volt a keresztesekénél.* A síkon azonban, Nagylak és Csanád közt, Báthory mégis rendezte csapatát s elfogadta a harczot, melyet a kuruczok részéről maga Dósa vezetett.* Gyalogságát Dósának gyors rohamban támadó lovassága, mindjárt kezdetben megzavarta* s a kaszások is megtették a maguk kötelességét. A győzelem már-már a parasztok részére látszott hajólni, midőn* Báthorynak ágyúi egyszerre megdördültek és roppant öldöklést vittek végbe köztük;* bajukat növelte a rájok szemközt fúvó szél is. Estefelé tehát megfutamodtak* s az odább nyugatra fekvő erdőség felé szaladtak, mely előtt azután Dósa szavaira nemcsak megálltak, hanem vissza is fordultak. A harczban idáig még részt nem vett, ősi magyar szokás szerint ily esetekre tartogatott utóhadtól támogatva, a diadal mámorában őket meggondolatlanúl üldözőkre csaptak.* Első sorban Csáky Miklós csapatait hozták rendetlenségbe, mire a püspök azonnal takarodót fúvatott és hadoszályának romjaival Csanád felé menekült.* Bátortalansága végképen reménytelenné tette Báthory ügyét. Lovasságát a kuruczok tönkreverték; egy pár nap mulva kelt cseh levél szerint* «sok jeles és kevésbé jeles férfiút agyonvertek; sajnos, néhány ezeret». – «Sokat megöltek a megkent ívű kézíjjból kilőtt tyrusi csalárd nyilakkal.» Hogy csapata utolsó emberig el nem hullott,* csak az erdőben korábban jelentkező alkonyatnak köszönhette.
Szerémi szerint (62. l.) Szent Lőrincz vértanú előestéjét (aug. 9.) követő éjszaka, a mi azonban chronologiai képtelenség. Borovszky már május 27-t írja. (U. o. 419.)
Zayácz-Haan, id. h. 7. l.
Szerémi, 62.
U. o. Verancsics (id. h.) szintén említi, hogy «Nadlakot még azon éjjel felgyujtotta ez a Székely Gyergy. Onnat az urak éjjel mind kiszökének.» Barbaro, VII. 1054.
Szerémi, 62.
Taurinus: Stauromachia, III. ének, 5. vers (144. lap). V. ö. Brutus, I. 362–3.
Prantner egykorú vallomása a münheni levéltárban. L. alább.
Taurinus, u. o. 18–19. v.
Taurinus szerint (u. o. 33–36. v. csak másnap. Ő Balogh megveretéséről nem tud; valószínű azonban, hogy erre gondolt Dósa ütközetének két részre való osztásánál. Különben három napi csatát kellene feltennük, a mit azonban egy forrás sem említ.
U. o. 49–50. vers.
U. o. 146. l., 54–55. v.
U. o. 63–64. v.
Horváth, Tudománytár, 224.
Május 31. Wittingaui lt. Hist. Nro 3608 b.
Tubero (Schwandtnernél, II. 333.) azt állítja, hogy «Nadlak»-nál Báthory csekély és aránytalan erővel lévén, alig kisérlette meg az ütközetet, hanem jelentéktelen veszteséggel Temesvár felé húzódott vissza.
Dósa a püspök futó serege nyomában meglepetéssel Csanád várát is elfoglalni remélte és seregének egy részét hátrahagyva, Csáky üldözésére indult. Csáky azonnal az élelemmel és más szükségesekkel kellően el nem látott várba zárkózott.
Csanád környéke egy 1528. évi térképen.*
Egy 1528-iki évben kiadott térkép egy részlete.
Csanád vára az újabb erősségek közé tartozott. Hangácsy Albert püspök és a káptalan csak jó ötven esztendővel azelőtt fejezte be építését s derék sánczokkal és kőfalakkal vétette körűl a szép székesegyházat és a papság díszes épületeit. Eme falak közt nyugodtak Szent Gellért püspöknek és Kun László királynak tetemei s a parasztok úgy hitték, itt porladoznak az ő szabadságaik is, mert a nemesek a káptalan levéltárában őriztették féltősebb okleveleiket, a melyek őket egyik vagy másik földesúr jobbágyaivá tették.
Dósa a falaktól nem védett terjedelmes várost, mely többnyire faházakból állt, körűlrakatta levágott fákkal, rőzsével, szalmával, hogy azt lángba borítván, necsak a házakat hamvaszsza el, hanem az ostromlottakat is bennégesse,* magát a várost pedig csakugyan elfoglalta. Dósa mindent felgyujtott s főkép a papoknak házait s jószágait pusztította tűzzel-vassal.* A parasztok első sorban a káptalan levéltárát pusztították el s a nemes uraknak ottan őrzött okiratait és adományleveleit teljesen megsemmisítették és elhamvasztották.* Mindezek után a püspök lemondott a vár sikertelen védelméről.* Néhány bizalmas emberével együtt éj idején csolnakba szállt, hogy – a Maroson fölfelé – a még kevésbé veszélyeztetett aradi hegyekbe meneküljön.* Azonban néhány kurucz észrevette őt, csolnakokon utána eredt s megfogván, keményen megkötözték s még azon éjjel Dósa elé vezették.
Jovius, Hist. sui temporis, 90. levél, 2. oldal.
Istvánfi 44. Schwicker, Geschichte des Temeser Banats, 123.
Ez történt Martonfalvi Cseh János, Gábor és Mihály irataival is. II. Ulászló 1515. november 14. oklevelei, Orsz. lt. Dl. 26.521., 26.522.
Istvánfi egészen hallgat a nagylakcsanádi csatáról, talán azért, mert ő Szeged felől hozza Csanád alá Dósa seregét. Azt állítja, hogy Csáky egyideig az ostromot kitartván, csak akkor gondolt futásra, mikor élelemben s más szükségesekben hiányt kezdett szenvedni. Ellenkezik ezzel Taurinus, kit – bár meg nem nevezi – ebben a részben Horváth is használt (id. h. 224. l.)
Taurinus szerint (147. l. 99. v.) a harcztérről futva, egy mély árokba bukott s ott találtak rá Dósa portyázói. Jovius szerint (id. h. 90. l. 2. old.) «másnap» (tehát május 28-án) az erdőben fogták el őt a parasztok.
Jobban kedvezett a sors Báthorynak.
Ő egy vakszemére kapott ütés következtében lováról leesve, sokáig eszméletlenűl feküdt. Orravére eleredt s a nehéz sisak is igen nyomta vérző vakszemét. Később magához térvén, egy közeli nádasba húzódott s ott – mint egy újabb Marius – addig lappangott, míg az üldözés zaja kissé lecsillapult. A Maros partján* másnap május 28-án hajnalban az «achillesi» Báthory megpillantván egy magánosan legelésző lovat, hirtelen rápattant s átúsztatta vele a folyót.
Taurinus, híven azon tévedéséhez, hogy a csata ott történt, «a hol a lomha, de halban dús Tisza árja beömlik a Duna mély medrébe»: itt is a Tiszát úsztatja át Báthoryval. Geographiai botlásainak nem egyetlen példája ez.
«Kréta bikája se vitte különben a szép Európát
A habokon, mint itt ez a fürge lovacska emelte
Istvánnak sebesűléstől kék tagjait, – őt a
Már bizonyos menedéket adó túlpartra segítvén.
És nem szelte különben a tenger habjait át a
Lant édes dalait szerető delphin, ki a hátán
Vitte tovább s letevé Ariont Oebalis fövenyére.»*
A habokon, mint itt ez a fürge lovacska emelte
Istvánnak sebesűléstől kék tagjait, – őt a
Már bizonyos menedéket adó túlpartra segítvén.
És nem szelte különben a tenger habjait át a
Lant édes dalait szerető delphin, ki a hátán
Vitte tovább s letevé Ariont Oebalis fövenyére.»*
Egészen Taurinus után, 146–7. l. A vers: 107–113. sor.
