AZ ALFÖLDI szoczializmus Dósa Györgyön kezdődik s Dósa György 1514 május 15-én adott jelt a forradalom kitörésére. A nép nagy örömmel fogadta, mikor azon a napon a rákosi táborban vörös kereszttel ékesítve megjelent a jobbágyok és a hajdúk között, hogy felolvassa Bakócz Tamás levelét. Észrevette, hogy a parancs a kevésbbé bátrakra igen lehangoló hatást gyakorolt s hogy sokan hajlandók letenni a fegyvert és – a míg lehet – békén hazavonúlni. Még aznap két zászlót szúratott le s mindegyikre egy-egy keresztet erősíttetvén meg, kihirdette, hogy a ki továbbra is a kuruczokkal akar tartani, lépjen az egyik zászló mellé, a ki pedig haza szeretne menni, álljon a másikhoz. Hagyomány szerint sokkal többen voltak a táborból távozni kívánók. Egyszerre azonban zászlajukról Krisztus képe arczczal a földre esett. Fölemelték s másodszor is jóerősen odakötözték. De az Üdvözítő képe újra s harmadszor is arczczal esett földre.
A babonás félelemtől elfogódott – s talán egy kis csalás áldozataivá tett – keresztesek ebben Isten intését látták. Nem törődve tovább a következményekkel, mindnyájan a maradás mellett nyilatkoztak; lelkesülten hangoztatták, hogy együtt élnek, halnak, és oda mennek, a hová a kereszt vezeti őket. Dósa György, a kit most ők maguk választottak meg vezérnek, lelkesítő beszédet tartott a tömeghez. Beszédének gondolatmenete – nem egy történetírónak, hanem egy verselőnek színtelen előadásában – ez volt:
«Őszintén megvallom, nem mutathatom föl őseimnek családfáját, sem hiú czímeit; és nem kérkedhetem győzelmeikkel. De ha kell s ha itt az ideje, fölmutathatok lándzsákat, zászlót, szablyát, buzogányt, kardot, pajzsot; s mutathatok mellemen ejtett sebeket. – Ilyen, kitartásom és véres verejtékem árán szerzett czímekkel dicsekszem én; ezek a czímerek szolgálnak az én nevem díszére. Nemességem sokkal becsesebb annál, mit a léha nagyravágyás és az álarczot viselő dicsőség válogatás nélkűl hol becsületes, hol becstelen úton-módon szerezve hágy örökűl az utódoknak. Mi, az Istennek választott népei, az Istennek híven őrzött zálogát, a keresztre feszített Krisztusnak jelvényét viseljük szolgálatra kész keblünkön s amaz Isten, a csillagok ura kívánja, hogy az ocsmány törököt tönkre tegyük. Engedelmeskedni kell parancsainak; nem is szándékozom én senkit sem megcsalni azok közűl, kik menni készek, hogy boldog lakóhelyeket és örökkévaló nevet szerezzenek; csak kövessenek bennünket, ha gyönge testtel is, erős lélekkel. Jobban hat a népre a vezér példája, mint szava, mely nélkül tanúlni sem, tanítni sem lehet kellően. Jöjjetek hát velem, mint egyenlő társaim és kísérőim. – Én ezer veszedelemben is elűl megyek, az első sorba állok és én lépek először a harczmezőre. Csak engem érjen a nap égető sugara, csak nekem ártson a szél, a nyíl. Megóvlak benneteket a bajoktól s nem fogok vonakodni, hogy télen át a szabad, hideg ég alatt veletek együtt a homokon heverészve élvezzem az enyhe álmot. Oszszunk meg egymással mindent. Jöjjetek velem, mint egyenlő társaim és kísérőim. Követelje meg mindenki mástól, de maga is teljesítse katonai szolgálatát. Törekedjetek hadierényre; mert oly csatákat készülünk vívni, melyekért bennünket mint a nemesek példaképeit fognak emlegetni. Nézzünk szembe bármi sorssal; hiszen nehéz dolgoknak annyival jobban örvend a kitartó ember, mennyivel inkább tudja, hogy ezen a világon válságok várakoznak rá. Jöjjetek velem egyenlőrangú társaim és kísérőim! Hiszen a szent jogok követelik, hogy ősi hűségünket megmutassuk. S ha kezünkbe veszszük a hadviselést, ha élhetünk az adott jogokkal és törvényekkel, akkor baj nélkül vezetlek vissza benneteket».
A költő-történetíró is elösmeri, hogy bombasztikus szavak ezek és velök Dósa csak a népet akarta elámítani; mert – úgymond – «valamint a becstelen elébe teszi az ocsmányt a tisztességesnek, úgy a gonoszságban megátalkodott kevély is hamissággal semmisíti meg az igazságot.»
Maga a király, mint látni fogjuk, azonnal a moldvai- és az oláhországi vajdához küldte Telegdy Istvánt, hogy segítséget nyerjen tőle; s épen egy ilyen forradalmi jelenet napján (május 15-én) zálogosította el a budai összes harminczadjövedelmeket, hogy az így nyert 1045 forintot a forradalom elnyomására fordítsa. Ilyen szegényes pénzügyi viszonyok közt elhatározásában nem igen lehetett merész.
Annál merészebb volt maga Dósa György.
A rákosi táborból késedelem nélkül, tehát valószínűleg már május 16-án megindúlt alföldi hadjáratára. Egyszer megtagadván az engedelmességet, utalva volt rá, hogy az országban elszórt s már is példáján indúló többi keresztes csapatokat is magához vonja s így a föld népében – már seregének erőssége következtében is – bizalmat és kedvet keltsen újabb csatlakozásra. Hadmozdúlatainak álczázása végett Száleresi Ambrus pesti polgárt valami három ezred magával ott hagyta a Rákoson, megparancsolván, hogy táborát jól megerősítse, a vidéken folytonosan portyázzon, s félelemben és rettegésben tartsa a nemeseket. Dósa Pest és Gubacs közt Szentfalván, de mindenesetre «Pesten túl» – egy krónikás szerint – a vendéglőben megszállván, oly jó sikerrel toborzott, hogy ott és a környéken 300 lovas csapott föl.
Keresztes (kurucz) egykorú újságlapon.
Dósa egy csapatot Lőrincz pap vezetése alatt egyenesen délnek, Bácsba küldött, hogy az ottan már egybegyűltekkel összeköttetést keressen; egy másikat pedig Barabás pap vezetése alatt, keletre, Eger felé indított útnak, hogy az a tájon szervezkedett kereszteseket hozzávezesse. A deréksereget két igen erős hadtestre osztotta s így indúlt a Tisza vonalához. Az egyik hadtestet ő maga, a másodikat valószínűleg testvére, Gergely vezette; az egszről való intézkedés jogát magának tartotta meg. Dósa szerint elegendő volt háromezer ember Budának és Pestnek szemmeltartására, holott gondolhatta, hogy a legerősebb támadásokat itt, mint a királyság székhelyén kell kiállania. Így tehát Barabás és Lőrincz kezére sem rendelt többet egyenként 3000, vagy – hogy végűl kerek számot említhessünk – 3500 embernél. Ő neki tehát magának körűlbelűl 30–40.000 embere lehetett, beleértve az asszonynépséget is, mely a keresztesek ruháinak mosása, élelmének megfőzése stb. czéljából járt-kelt a táborral. Seregét is azért osztotta két testbe, hogy így könnyebben élelmezhesse.
Természetes, hogy ez élelmezés árát jobbára a nemesek adták meg. Idéztem ugyan már a kereszteseknek egy köríratát, mely szerint egy tojást sem volt szabad fizetés nélkül elvenni; azonban ily kíméletesen csak a szegénységgel szemben jártak el, míg a nemeseket, hogy ekként a gyöngébbek szenvedélyeit is fölkorbácsolják, kíméletlenűl rabolták. Általában véve, a hol a keresztesek keresztűlvonúltak, pusztúlás jelölte nyomaikat. Egy május 31-i budai cseh levél szerint városról városra, faluról falura vonúlnak, gyújtogatnak, rabolnak, ölnek, karóba húznak, a népet pedig arra kényszerítik, hogy hozzájuk álljon s a ki ennek ellenszegűl, agyonütik. Budára látszottak a felgyújtott nemesi kastélyok lángjai. Eleintén valamennyire kétségtelenűl tartózkodtak az öldöklésektől; ebben a részben csak azt az elszigetelt adatot halljuk, hogy egy Váradról jövő Tornaljay Mihály nevű nemes lovag, ki még nem értesűlt (?) a kuruczok ellenséges hangulatáról, velök szemben találkozván, a feldühődött nép elől futással akart menkűlni. Mikor utólérték, gúny és szidalom közt vitték Dósa György elé. Alsótornaljai Tornaljay Mihály Gömörvármegyének egyik legrégibb családjából származott. Atyja, János, azelőtt a vármegye alispánja, most pedig királyi udvarmester volt. Ő maga még Zsigmond király uralkodása utolsó éveiben született s fiai, Albert és Miklós is körűlbelűl hatvanévesek voltak már, ha ugyan még éltek. Mihály Báthory István temesi gróf seregéből jött, mikor ez a veszedelem érte. Dósa György most fogoly gyanánt vitte magával s alig egy hét mulva más nagyurakkal együtt karóba húzatta. – Nem törődve a kormánynak május 23-a óta egyre sűrűbben kiadogatott rendeleteivel, Dósa akadálytalanúl folytatta útját. Egyenesen Czegléd felé ment, a melynek népe már korábban lelkesűlten csatlakozott hozzá. Az odább délre levő Kecskemétnek szintén tősgyökeres magyar lakossága, hagyomány szerint, nemcsak távoltartotta magát, hanem utóbb ellenállásra is tett kísérletet.
Czeglédet az északnyugati határon levő homokdombok felől elérvén, a keresztes vállalattól tökéletes függetlenűl csak itt kezdte szervezni a népfölkelést. Erre mutat a bevett hivatalos írásmód ösmerete nélkül s ügyetlen modorban szerkesztett, de annál fenyegetőbb tartalmú kiáltványa, melyet az egész Magyarországhoz, első sorban azonban Pest- és Külső-Szolnokvármegyéhez intézett:
«Székely György, vitéz katona, a keresztesek Istenáldotta népének fejedelme és főkapitánya, csak Magyarország királyának s nem egyúttal az uraknak alattvalója, a Magyarországban, névszerint pedig Pest- és Külső-Szolnokvármegyében levő városoknak, mezővárosoknak és falvaknak, együtt és egyenként, üdvözletünket! Tudjátok, hogy a hitszegő nemesek ellenünk és egész keresztes-hadunknak ezen szent czélú gyülekezete ellen ártani vágyó kezekkel fölkeltek, hogy bennünket üldözzenek, háborgassanak és zavarjanak. Azért is nektek számkivetés és örök büntetés, valamint fejetek és minden javatok elvesztésének terhe alatt parancsoljuk és rendeljük, hogy rögtön és azonnal, a mint jelen levelünket látjátok, minden késedelem és kifogás nélkül jőjjetek, repűljetek és igyekezzetek Czegléd mezővárosába; és siessetek, hogy így a szent csapat és áldott gyülekezet a nevezett hűtelen és gonosz nemeseknek erejét és kezét korlátolni, megfékezni és megzabolázni tudja. Ha úgy tesztek, jól van; különben a fentírt büntetést vonjátok magatokra. Sőt ezzel sem érjük be; hanem saját telketeken kapufélfátokra függesztetünk és akasztatunk fel, nyársba vonatunk, vagyonotokat elpusztítjuk és zsákmányra hagyjuk, feleségeiteket és gyermekeiteket pedig megöletjük.»
A nevezetes okiratnak keltét nem ösmerjük. Tekintve azonban, hogy május 15-én túl Dósa nem igen időzött Pest alatt s indúlását onnan körülbelül 16-ára tehetjük, a Pesttől Czeglédig levő 67 kilométernyi utat kényelmesen megtehette két nap alatt s így május 17-én este már Czegléden lehetett. Az oklevelet tehát május 18-án adhatta ki.
Minthogy Czeglédet tűzte ki főhadiszállásúl, hova Magyarország újonnan fölszólított népének gyülekeznie kellett, itt alkalmasint eltöltött vagy egy hetet. Ezt az időt hadainak összevonására és valamelyes szervezésére használta föl; sőt egykorúak homályos előadásából azt sejthetjük, hogy népével itt valami gyűlést is tartott. – A mi az elsőt illeti: rendkivűli előnyére vált, hogy pár nap előtt Erdélyből egy Mihály nevű «szelid jellemű» nemes vagy barát csatlakozván hozzá, néhány ágyút ajándékozott a fölkelőknek, kik őt – ennek fejében – a fővezérek sorába választották. Ugyancsak ez a Mihály egyeseket begyakorolt csatakígyóinak kezelésébe is, úgy, hogy most bátrabban várhatták az indúlásra szóló parancsot s nem kellett annyira tartaniok az útjokat álló megerősített helyektől. Később ismét «akadtak» néhány kerekes ágyúra, a miket Dósa György annak idején szintén fölhasznált. Látjuk ebből is, hogy ez a rsézleteiben oly kevéssé ösmert hadjárat mégsem az esztelen dühből következett, hanem tervszerű művelet volt, melynek sikeréhez még az áldozókészség is járúlni óhajtott.
A fegyvertforgató kuruczok száma újabb csatlakozókkal mindegyre növekedvén, Dósa, mielőtt tovább indúlt Czeglédről, a nép előtt újra beszédet tartott, melynek végzetes jelentősége lett volna a népre, ha valóban úgy mondja el, a hogy ajkaira adják.
Előre bocsátotta, hogy fiatal korában nem lévén alkalma tanúlnia, – czifrázatlanúl csak azokat mondja el, a miket a csuklyás barátok prédikáczióiból megjegyzett magának. S mindjárt áttér a nemesek közismeretű bűneire. «A nemesek, feledve, hogy csak igaz bátorság nemesít, untalan őseik érdemeire hivatkoznak. Ne a nagyurak, hanem a szegény emberek társaságát keresse, a ki haladni kíván. A szegény ember nem irígykedik s meg tudja becsűlni azt, ki őt megbecsűli. Az osztálykülönbség nem az Isten műve. Ádám idejében nem volt király, császár, katonaság, nemesség. Ha tehát mindnyájunknak egy apánk volt, – úgy igazi urak sincsenek.
Ágyúk és lőszerek a XVI. század elejéről.
Rómában, melyet az egész világ uralt, a nemesség nem gazdaságának, hanem szegénységének idejében szerezte hírnevét. Serranus (?) eictator s a Fabiusok és Fabriciusok megfogták az ekeszarvát. – Nem háltak puha ágyon, hanem csak nádkévén. Ma pedig az elfajúlt gonosz nemesek nemcsak a maguk vagyonát verik el, hanem a másét is elveszik. Kendőzik magukat, feslett életet folytatnak, részegeskednek és majmolják a divatot.
Ősapáik számadásait, hogy gondot ne okozzanak nekik, eltépik; törzsbirtokaikat, miket apáik fegyverrel szereztek, dús lakomákra pocsékolják el. Minden ínyesvágyukat kielégítik s egy éjszaka néha hosszú élet keresményét pazarolják el. – A tiszta vizet nem szenvedhetik; egyszerű ételekre még éhségökben sem fanyalodnának. Asztalaik a legdrágább boroktól és fáczánoktól görnyednek. Még arra is ügyelnek, hogyan tartsák kezöket, mikor csirke-, nyúl- vagy más pecsenyét szelnek föl. Egyébiránt a tálalás szakácsuknak a dolga. Erénynek tartják, hogy ott lebzselnek a palotában; élcznek, hogy fecsegnek; kérkednek bűneikkel s hibáikat maguk híresztelik, hogy utczai pletyka kerekedjék belőlük.
Szerintök nincsen isteni és emberi jog, a mit pénzzel el nem hallgattathatnának. Beérik az olyan igazsággal, a melyhez megvesztegetés árán jutottak. Tehetnek akármit: úgy sem bűnhődnek érte. Szokásból ugyan magasztalják az erényt, de voltakép nem tudják, mi fán terem; ha jóknak tartják őket, miért igyekeznének, hogy valóban is jók legyenek? Nem kímélik az özvegyek és a lányok tiszta hírnevét s még a menyasszonyok iránt is tolakodók. Házasságtörők s egyáltalában véve szenvedélyeiknek rabjai. Csak adják a szigorút és az erkölcsöst, valójában pedig kicsapongók. Ki szemökbe mondja az igazat, az ő előttük «vádló». Ígérnek, fogadnak mindent, mint a kikérő vőfélyek; de szavukra nincs mit adni, mert állhatatlanok.
Húzzák, vonják a népet s ebből nem csinálnak lelkiösmeretet. Könnyebb föladat volna megolvasni tavaszszal a fűszálakat, nyáron a búzakalászt, őszszel a termést, télen a hópelyhet s a derült ég csillagait, vagy a sivatag homokszemeit, mint elmondani s megnevezni bűneiket.
S mi, a kiket ők rabszolga gyanánt tartanak, sziszegve ugyan, de türelmesen végezzük munkánkat.
Ez nem maradhat így sokáig. Le kell rázni az igát. Ellen kell állnunk a zsarnoknak és gyakorolnunk jogainkat. Meg kell buktatni a királyokat. Szabadok akarunk lenni; és leszünk is. Kijavítjuk a törvényeket. Összezúzzuk a nemesek elévűlt jogait. Osztozkodni fogunk az urak vagyonán.
Nem lesz ő királyuk: csak testvérök. Minden fontos dologban aláveti magát a nép akaratának s a szerint jár el. Ha kívánják, leteszi a főhatalmat és szótlanúl fogadja ítéletöket. Ő alatta, mint az ország új királya alatt, ez az ország újra fölvirúl.
S ha majd üt az óra, ők se habozzanak, ha, mindjárt szüleiket, testvéreiket kellene is levágniok. Első az önzés. Ki nagyra vágyik, olyasmit is merjen, a miért különben börtönbe jutna. Önzésünknek és dicsvágyunknak segítségével még külsőországokat is hódolatra kényszerítünk. A jelen becsűlni, a jövő tisztelni fog bennünket. Egész könyveket írnak majd rólunk és századokra szól a hírnevünk. De ha megérdemli valamely tárgy, hogy írjanak róla, megérdemli ezt a kereszteshadjárat s tart is a híre, míg költőjének neve él.
Lakoljanak hát a bűnösök! Gyilkoljátok rendre a nemeseket s egynek se adjatok kegyelmet!»
Körülbelűl ez volt Dósa beszéde. A nép mindvégig helyeselte szavait. Erősebb vádakkal, egészen a szabolcs-zempléni parasztok 1790. évi dekrétumának megjelenéséig senki sem lépett föl az urak ellen s még van is benne bizonyos mérséklet ahhoz képest, a hogy a jobbágyok majdnem háromszáz esztendő mulva beszéltek.
A czeglédi gyűlésre nézve csaknem egyetlennek tartott s így ma is fő forrásunk szerint tehát a kuruczvezérnek királylyá választatásával már mint megtörtént dologgal állunk szemközt. A historikus mindenesetre kellemetlen helyzetben van, midőn egy rendkivűli fontosságú eseményre nézve egy époszírótól kénytelen fölvilágosítást kérni, a ki azután ellenmondásokban bővelkedő beszéddel válaszol neki. Mert, hogy – egyebet nem is említve – Dósa most a királyságok eltörlését hangsúlyozza, azután meg egyszerre magát ajánlgassa, mint királyt, az már költői szabadságnak is sok egy kissé. Legfőbb az egésznek az a részlete, melyben Dósa a tűrhetetlen állapotok megszüntetése végett első sorban a törvények átvizsgálását és a szabadság megszerzését, a vagyonközösséget s a teljesen demokrata királyság megalapítását sürgeti.
Igen előkelő írók hallgatnak Dósa megválasztatásáról, mások megtörténtnek veszik azt; van olyan is, a ki Székely Györgyöt csakugyan kikiáltatta ugyan királynak, hanem később, Temesvár közelében; – egy aránylag szabad gondolkozású historikus pedig az egész tényen ilyen pythiai mondással siklik át: «Dósa be nem érvén többé a vezéri czímmel, a még el sem törölt királyságra vágyakozott; s ha óhajtásának teljesítése a fegyveres tömeg szavazatán áll vala, alig lehetne kételkedni, hogy minden tekintetben igazolta volna reményét, a melyet egy magában véve nagy terv iránt, de a nélkül táplált, hogy elég erősnek érezné magát egy még nagyobbra». Később mégis ezt írja: «Nem a sereg vezérévé, nem elüljáróvá, nem hadparancsnokká, hanem, mint az ég küldöttét, királylyá kiáltották ki a nép salakjából fölmerült lator Székelyt.» Egy május 31-én Budán kelt cseh levél – a hely és nevek megemlítése nélkül – már azt írja, hogy a «királyt, püspököket, prépostokat s másnevű magyar urakat, nádorispánt is választottak maguknak s pénzök bőven van». Sőt a névtelen levélíró azt is hallotta, hogy királyukat trónnal és pohárszékkel tisztelték meg. Mindenesetre híre járt tehát, hogy Dósa György, mint valaha Csák Máté, egész királyi udvart rendezett be maga körűl. Mert vezértársaival, Székely Geczővel, Lőrincz pappal és Balog deákkal együtt «meglátván a parasztságnak sokaságát, azon helyt elhagyta a törökre való igyekezetet és országot akara magának venni.»
Valóban nem tudok megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a nép Czegléden Dósát igazán királylyá tette volna. Az önálló feladatnak megoldására fegyveres erővel is vállalkozó keresztesek mindenesetre utalva voltak arra, hogy szorosabban egyesüljenek és középponti vezetést fogadjanak el. Azonban politikai előnyökre katonai úton törekedvén, ezt a középponti kormányt szintén katonásan igyekeztek szervezni, a mi éppen nem zárta ki, ha nem is a fennálló kormánynak, de magának az uralkodóháznak meghagyását. – Az eddig tudomásra jutott adatokból, az ezen nagyon kétes lefolyású czeglédi aktusra vonatkozókat kivéve, senki sem olvashatja ki, hogy a keresztesek Ulászlót a tróntól megfosztani akarták volna. Ellenkezőleg, a szegény, közbeszéd szerint olykor a Laczikonyhára szorult király iránt némi részvéttel voltak s a nép, mely országot úgy sem képzelt monarchikus intézmények nélkül, inkább a nemesek áldozatának tekintette őt. Dósa utóbb, állítólag, bizonyossá tette Ulászlót, hogy az országnak egynél – Ulászlónál – több királya nem lesz, mert ő ilyesmit nem tűr; és ez – Szapolyaival szemben – czélzás is lehetett. Nagy Antal, a bácsi fölkelők vezére, «ezt kejátatá táborában: hogy senki úr Magyarországban nincsen, hanem csak László király, az ő fia Lajos és Székely György, azután ő, Nagy Antal».
II. Ulászló emlékérme.
Ily nép nem lehetett ellensége az uralkodóháznak.
Meg voltak saját eszméi az ország átalakítására nézve; de csak az ócska képet akarta eldobni, magát a keretet – a királyságot – megtartotta volna. Magyarországnak történetében nincs egyetlenegy példa sem, hogy a népből kiinduló valamely forradalom a királyság megszüntetésén kezdte volna a dolgot. A jelen esetben sem mondja azt egyetlen megbízható egykorú és későbbi tudósító sem.
A legtöbb pedig nem is megbízható.
Mit jelentene különben azon, a történelmi tudattal ellenkező állítás, hogy valami Bankur, Bansser, Mouder, vagy kicsoda volt eleintén a parasztkirály, Székely György pedig csak az ő derék vezére, a ki lelke volt a lázadásnak, más verzió szerint pedig a Bankur király nádora? Mit jelentene az az egykorú hír, hogy a horvát bán lett a keresztesek kapitánya? Sem azzal, hogy Bankur és Dósa György testvérek voltak, sem azon – már szintén említett – állítással, hogy Dósa utóbb elvette a maga részére Bankur királyi czímét, nincs megoldva a kérdés. A történelem csak Dósáról tesz említést; ezt pedig még az egykorúaknak egy része sem nevezi királynak, mely különben csak hallhatott volna egy parasztkirályról. Hivatalos okírat nem szól a fölkelésnek erről a fontos mozzanatáról, a magánlevelek pedig többnyire az események színhelyétől messze s az egymásra rohamosan következő eseményeknek hatása alatt iratván, többnyire mende-mondákon s túlzásokon alapulnak.
Ehhez képest az elbeszélésnek magva ez lehet:
Dósa Czeglédre érvén, ezt főhadiszállásáúl s a keresztescsapatok találkozóhelyéűl választotta. A hadműködésnek tulajdonképi megkezdése előtt szervezkedésre szólította föl a népet, mely Ulászló királyságának kérdését nem bolygatta, de a nemesek és főpapok megrémítésével a maga jogi és politikai helyzetének gyökeres megjavítására alkalmazta a kereszteshadsereget. Ennek élére, míg a nemesség pártján álló királylyal kibékülhetne, diktátori hatalommal Dósa Györgyöt állította.
Természetes, hogy a szövetkezet más tisztségeket is követelt; így pl. kincstartóságot, minek szervezéséről találunk is tudósítást. Ilyet egy önállóan működő s önálló pénzügyi kezelést követelő seregnél ily tudósítás híjában is valószínűnek kell tartanunk. Mindez azonban nem szolgálhat érvűl Dósa állítólagos királysága és udvara mellett, a mit bizvást a törétnelmi félreértések s így a valótlanságok közé sorolhatunk.
Dósa nem volt olyan közönséges néplázító, mint a milyennek többnyire festik; hanem egy társadalmi és politikai forradalomnak ösztönszerű vezére, a ki a nemesség túlkapásaival szembe a nép kívánságait állította. Milliók tűrhetetlen sorsát akarta megváltoztatni, de homályosan képződött terveit nem bírta elfogadható módon megalkotni. A nemes földesurak túlságos hatalmát kész volt a demagógia, vagy épen az ochlokráczia segítségével rombadönteni, hogy a romok eltakarítása után fölépítse a demokrácziát. Nem a mai értelemben vett demokrácziát; hanem a népnek az államhatalomban és a jogokban való olyas részesedését, a mely körűlbelűl a vezérek korabeli politikai egyenlőségnek felelt volna meg. Ugyanaz a néplélek vezette, a mely 1061-ben és 1437-ben lelkesítette az ősi intézmények helyreállításáért harczolókat. A mult kinövései ellen küzdött s egészben véve mégis a multhoz tapadt, mint mindazok, a kik hazánkban valaha nagyobb reformmozgalmak, vagy épen forradalmak élén álltak.
Csakhogy az a mult, a melyre Dósa visszatekintett, akkor már sűrű ködben borongott. A vezérek korabeli egyenlő szabadságot a királyság behozatala zavarta meg; mert az adott rá alkalmat, hogy az egyenlően szabad honfoglalók közt a földesúr és jobbágy fogalma kifejlődjék. A királyság megalapításától Dósáig kerekszámban félezer év, a földesúr és jobbágy fogalmának kifejlődésétől fogva pedig körűlbelűl háromszáz esztendő telt el. A nép ősi helyzetének a képét tehát a régen mult idők köde borította be. De nem mindenütt. A székelyek sok mindenféle bajoskodás után is megtartották eredeti szabadságuk nagy részét s a legszegényebb székely is szabad gazdája volt a maga kis földjének s tagja a faluközösségnek. Székely létére Dósa ezt a székely szabadságot akarta kiterjeszteni az egész országra; s így akarta helyreállítani a nemes (egy nembe tartozó) magyarság eredeti szabadságát.
A világ az ő korában törekedett legjobban a régi, klasszikus életnek megújítására. Az újjászületésnek, a renaissancenak a kora volt ez; és senkinek sem, a végbeli kapitánynak pedig épen nem kellett humanistának lennie, hogy visszasóhajtsa a multat, visszakívánja «a régi jó időket». Wycleffe irodalmi munkássága vezeti be az 1381. évi angol parasztlázadást, Hussé a cseh táboritákét s árvákét, Lutheré az 1525-i német parasztfölkelést, Miltoné az angol, Rousseaué és Voltaire-é a franczia forradalmat. Lehet, hogy Temesvári Pelbártnak is van része a Dósa korabeli népszellem előkészítésében; hanem azért Berzsenyi Dániel nem minden gúny, de nem is minden igazság nélkül kérdezi «a vandal bölcseség»-ben, hogy
«A Dósa, Hóra gyilkos pórhada
Mind a tudósok s könyvek művei?»
Valóban, nem azok; mindamellett Dósa György tudta, mit akar. Országszerte olyan személyes és vagyoni szabadságot akart, a milyen azokból a régi jó időkből már csak az ő szülőföldjén, a Székelyföldön maradt meg. «Székelyország lakói és az egész Székelyföldön levő székelyeknek közönségesen minden felső és alsó renden levői» csak nyolcz esztendővel azelőtt is gyűlést tartottak Agyagfalván, hogy «különféle egyenetlenségeket és hitvány szokásokat eltörlenének és elhagynának»; mert «a békességnek ellenkezője: az irígység és az egyenes egyességnek ellensége: a kevélység, minden nagy országokat elpusztítanak és az előbbeni állapotjokban megrontanak». Talán ő maga is ott volt a mindenrendű székelyeknek ezen az agyagfalvi nemezetgyűlésén; s «különféle egyenetlenségek és hitvány szokások eltörlésével és elhagyásával» lehetségesnek tartotta, hogy Magyarország is mindenrendűeknek ilyen nemzetgyűlésén határozzon a maga sorsáról.
X. Leó czímere egy pápai bulla egykorú nyomtatványán.
Az első ilyen nemzetgyűlésfélét Dósa most tartotta meg Czegléden, a hol a népnek elég érthetően megmondta, mire törekszik. Beszédét kortársai, Stieröchsel gyulafehérvári kanonok és Tubero apát irodalmi szépítőszerekkel kiékesítették, klasszikus idézetekkel fölczifrázták s így sok tekintetben megrontották, mert mind a ketten idegenek és humanisták lévén, a magyar nép eszejárását alig érthették meg. Ilyen beszéd a népet nem ragadta volna magával; de mindenesetre jellemző, a humanisták hogyan akarták megértetni a forradalom okait. S jellemző, hogy olyan szociális törekvéseket hangoztatnak, a milyeneket abból a korból ma is anakronizmusnak tartanak azok, a kik azt hiszik, hogy szocziális gondolatok csak a legújabb korban termettek.
«Mert ráillik árva, keseredett Dósa
Katonájára is a koszorús rózsa.
Ha megsértett szíve a felfegyverkezett
Nemes elszántsággal azért fogott kezet,
Hogy az elalélt just a lármás kard nesze
Által ostromolván, ismét felébreszsze.»