X. A PAPSÁG ÉS A NÉP.
X. A PAPSÁG ÉS A NÉP.
A DÉLI HARANGSZÓ és az Úr színeváltozásának augusztus hatodiki ünnepe már századok óta hirdeti, hogy Magyarországban a nép vallásos és hazafias lelkesedése valaha a csodával határos dolgokat mívelt: 1456 július 22-én Nándorfehérvár alól megszalasztotta Bizáncz meghódítóját, Mohammed szultánt. Bakócz ezt a mostani kereszteshadjáratot is abban a reményben indította meg, hogy nem veszett ki még a népből az a szellem, a melynek egykor egy Hunyadi és egy Capistrano adott irányt. Hiszen az egyház, Hunyadi óta, különben is azon az úton volt, hogy mind szorosabban símuljon az államhoz, ennek védelme, erősödése, sőt kormányzása gondjaiban is mindinkább részesedjék s a papi hivatalnak bizonyos fokig állami jellege legyen, a mennyiben a kanonokságtól fölfelé minden főpapi javadalomról az állam intézkedjék. Volt idő, mikor az állam még a püspökség kegyuraságának jogát is eladományozta, úgy hogy pl. a zágrábi püspököt, ilyen adomány alapján, ismételten a Cilley grófok, tehát osztrákok nevezték ki, míg Mátyás király meg nem szüntette ezt a visszaélést. Ösmeretes az a nagy szigorúság, melylyel Mátyás király az állam ellen vétő főpapokat büntette. Várady Péter és Vitéz János érsekeket elcsukatta, Janus Pannonius pécsi püspököt menekülésre kényszerítette. Egy alkalommal saecularisálni akarta a nyitrai püspökségnek egész vagyonát; IV. Sixtus pápának pedig, ki Modrusba püspököt nevezett ki, határozottan megírta, hogy magyarjai készebbek harmadízben is elpártolni a katholikus hittől s a hitetlenek táborába állani, mint megengedni, hogy az ország javadalmait, a királyi választás és bemutatás mellőzésével, a szentszék adományozza. Gyermeket és a pápának nem tetsző több idegent is megtett püspöknek. Nem váltotta be fengyegetését: a nemzet czímerét ékesítő kettős keresztet nem alakíttatta át hármassá; de mikor a pápa világi ügyekben akart magyarokat egyházi bíróság elé idézni, megizente, hogy sok mindent eltűr, de a maga és országa szabadságát fel nem áldozza. Magyarországnak megvan a maga szokásjoga, melynek alapján mindenki megkapja a magáét. S erősebben is kitört: majd megmutatja, hogy ő a magyar király s nem a pápa vagy Ascanio bíbornok.
Az állam milyen jogokat követelt magának az egyházzal szemben, legvilágosabban a Mátyás és a Jagellók korabeli törvények mutatják meg. Az országgyűlést – időrendben haladva – legelőbb az egyházi bíróság elé tartozó ügyek foglalkoztatták. 1462-ben ide utalt minden ügyet, mely az istentisztelet vagy a szentségek körűl való vétségekre, a hit dolgára, az eretnekségre, vagy az eretnekség vádjára, a végrendeletekre, a házassági s velök kapcsolatos ügyekre vonatkozik; sőt itt kívánta tárgyaltatni a dologi és személyes dézsmaügyeket, az uzsorapöröket, az özvegyek és nyomorúlt személyek dolgait, a mennyiben pörük nem vonatkozik birtokok és telkek megszerzésére; továbbá az eskü és különösen a hamis eskü dolgát, valamint minden olyan ügyet, melynek végső czélja a bűnösnek megjavítása; végűl pedig mindazokat az ügyeket, a melyekben valaki bírói ítéletnél, vagy az egyházi törvénynél fogva egyházi átok alá esik. Mindez a szentszéknek s a papságnak tekintélyét állami érdekből is emelte; de két esztendő mulva a törvény* már kissé megszorította a szentszék hatáskörét, kimondván, hogy ott csak olyan ügyeket tárgyaljanak, a melyek nem világi természetűek. Ezt a Jagellók korában* még erősebben hangoztatták. Világi ügyekben se pap, se más ne merjen valakit egyházi bíróság elé idézni. Ha a vádlott nem-nemes, a földesúr előtt, – ha pedig nemes, a vármegye előtt indítsanak ellene törvényes keresztet s a polgárokat is csak saját bíráik elé idézzék meg. Az egyházi ügyészségeket örökre megszüntették, és megkövetelték, hogy a szentszéken az idézéseket ezentúl csakis az ügy előadása mellett rendeljék el s ott állapítsák meg, hogy az ügy a szentszékre, vagy a világi bíróságra tartozik-e. Az állami és egyházi bíráskodásnak ez a határozott szétválasztása nem emelte a papság tekintélyét s a jobbágyság nem fogadhatta szívesen, hogy ezentúl az úriszék elé kellett vinnie oly pöröket is, a melyeket idáig a szentszék intézhetett el.
1464: XVII. t.-cz.
1498: LX., LXI., 1500: XXXIII–XXXIV., 1504: XXV. t.-cz.
Prédikáló barát.*
Egy Savonarolát ábrázoló közelkorú fametszetről.
Öt törvényczikkely tiltotta,* hogy «országunk szabadsága ellenére, a melylyel ez a néhai Szent István király idejétől fogva csorbítatlanul él, az illetékes bíró mellőzésével, egyenesen a római kúria előtt, egyáltalán se egyházi, se világi országlakos (regnicola) ne emelhessen bárki ellen panaszt», hanem hazai bíróság előtt keresse a maga jogát, de az ítéletet Rómába feljebb vihesse. Azonban, «főképen az együgyűeket», némely pap rávette, hogy azontúl is egyenesen a római kúria, vagy a pápa magyarországi legátusa elé terjeszszék ügyöket, hogy a perbe mindjobban belebonyolítsák s valamely nagyobb összeg megfizetésére kényszerítsék őket s így «meg nem engedett módon bűnösen tengessék és tartsák fenn életöket». A törvény büntetést szabott «az ilyen gonosz, nyereségvágyó» emberekre, hogy «meg nem engedett és patvarkodó eljárásuk megszünjék». Azokat a világi vagy szerzetes papokat, kik a parasztokat kiviszik az országból, elfogatták és a budai csonkatoronyba záratták, hogy a királytól elvegyék méltó büntetésöket. Ebből mindenesetre kitűnik, hogy – különösen a nem javaalmazott egyháziak – néha majdnem üzletszerűen csinálták a pöröket, hogy maguknak jobb megélhetést biztosítsanak. Valószínű tehát, hogy most is nagyobb számban jelentek meg Dósa táborában; egyrészt, hogy a legátus előtt érdemeket szerezzenek, másrészt hogy a jobbágyokat a keresztesháborútól visszatartó földesurakkal szemben a perre megbizatást szerezzenek; még pedig, a vállalat nemzetközi jellegű lévén, törvényeknek ellenére, a megyés püspök elkerülésével.
Az 1471:XIX., 1486:XLIV–XLV., 1492: XLV. és 1498: LXIII. t.-cz.
Az 1464. évi országgyűlés – az egyházi bíráskodáson kívül – még két dolog iránt érdeklődött. A XXV. t.-cz.-ben kivételképen megengedte, hogy a kalocsai érsek és a váradi püspök uradalmaiban vasárnap és a boldogságos szűz Mária ünnepein is lehessen vásárokat tartani; a XXVIII.-ban pedig a nyolczados törvényszék elé állítottak mindenkit, a ki hadjárat idején vagy bármikor a nemesek vagy az egyházi személyek házában és udvarában a gazda engedelme nélkül megszállanak, vagy az egyházakba berontanak. Ennek azonban kevés foganata volt, mert az 1486:XLI. t.-cz. szerint «gyakran megszokott történni», hogy a katonák, átvonulásuk közben, «félretéve az Isten és az emberek félelmét», az egyházakat megtámadják, hogy a jobbágyoknak ott elhelyezett eleségeit, élelmi szereit s egyéb javait elragadják és ott «más szörnyű és kimondani is borzasztó dolgokat büntetlenül követnek el.» A törvény tehát újból intézkedett «vakmerőségök és átkozott szemtelenségök megzabolázása iránt» és szigorúan tiltotta, hogy a katonák az egyházak ajtait betörjék, vagy az egyházakat egyébként megszentségtelenítsék s onnan akármit is elvigyenek. Ez a törvény nemcsak az egyháznak, hanem a jobbágyságnak érdekeit is megvédelmezte, mikor jószágvesztéssel sujtotta az ilyen erőszakos csapat kapitányát és fokozatosan a főkapitánynak, sőt a királynak is kötelességévé tette az egyház kiengesztelését. De ha ilyesmik a nyugodt kormányzás idejében is megtörténhettek, csoda-e, ha Dósa György korában nem egyszer hasonló módon verték föl az egyházakat? Ámbár a kuruczok akárhányszor éltek a törvény záradékában megadott azzal a joggal, hogy nem lévén elég eleségök, a plébánossal vagy a bíróval megnyittatták az egyházat s a kapitány vagy annak megbizottja jelenlétében onnan igaz, méltó és illő áron annyi eleséget vettek ki, a mennyire éppen szükségök volt. Legalább eleinte, tiltották a rablást és mindenütt készpénzzel fizettek; de arra is van adat, hogy éppen papkapitányaik törték föl eleségért az egyházakat; mégsem ők adták az első példát ilyen hatalmaskodásra.
A kegyúri jogot az állam a pecséttel ellátott egyházakban és monostorokban minden más földesúrtól elvette és egészen magának tartotta meg, hogy a földesurak az ilyen monostorokat törvénytelen kiadványokra ne kényszeríthessék.* Az állam tehát mindenesetre biztosította a papság lelkiösmereti szabadságát. A bánokat és főispánokat eltiltotta attól,* hogy a király kegyurasága alatt álló egyházakat s azok tartozékait, haszonvételeit, jövedelmeit, dézsmáit, birtokait elfoglalják, vagy bármiképen háborgassák. A főpapokat is eltiltotta,* hogy a király kegyurasága alá tartozó s más egyházakban «az egyházi javadalmak adományozásával az egész papirend gyalázatára visszaéljenek s azokat a király beleegyezése nélkül nem alkalmas és nagyérdemű személyeknek, hanem fiataloknak és hivatlanoknak, teljesen alkalmatlanoknak adományozzák», a kik a jövedelmet a maguk hasznára fordítják s az istentiszteletet elhanyagolják. A lelkészkedő papság mindenesetre érdekében állt, hogy az állami akarata ebben a kérdésben teljesedjék; s egészen bizonyos, hogy Dósa táborában nem egy olyan pap volt, kit oda ilyen mellőztetés vezetett. De vezette az 1498 : LXVI. t.-cz-nek az a parancsa is, hogy a praelátusok a kegyurak akarata ellenére ne merjék a plébánosokat rászorítni, hogy magukat beiktassák, vagy megerősíttessék. Ez különösen a jobbágyfiúkból lett plébánosokat sújthatta.
1471 : XVIII. t.-cz.
1486 : XXXVII. t.-cz.
1498 : LXVII. t.-cz.
Az adómentesség biztosítása annálinkább tetszhetett nekik. Két régi törvény ismétlésével az új kimondta,* hogy a papok egyáltalán ne fizessenek adót; azok azonban, a kik katonáskodni tartoznak, a régi módon teljesítsék kötelességöket. Meghagyta a főpapoknak és báróknak azt a régi kiváltságát, hogy Budán levő házaik után semmiféle városi adót ne fizessenek.* Gonosz visszaélésnek nevezte,* hogy néhány főpap a plébánosokat önkényesen kivetett adókkal zaklatja. Az ilyen teher alatt nyögő plébánosok néha még a kelyheket s az egyház egyéb javait is eladják, hogy magukat az efféle adózások alól megváltsák; vagy pedig, a szükségtől kényszerítve, odahagyják egyházaikat s máshova menekülnek, a főpap pedig ezért a plébánia híveit nem resteli egyházi tilalom alá vetni. A törvény tehát meghagyta, hogy a főpapok ne adóztassák meg egyházmegyéik plébánosait és csupán, de ekkor is csak egyszer és kegyes adomány gyanánt, bulláik megváltását kérhessék tőlük, s miattuk a híveket sohase zaklassák egyházi tilalmakkal; de a plébánosok se fecséreljék el templomaik javait. Nem valószínű, hogy ezek a bajok ezzel megszüntek volna; hiszen az ország utóbb is panaszkodik,* hogy a főpapok székesegyházi adókat követelnek olyan egyházközségektől is, a melyek leégés, vagy ragadós betegségek pusztításai következtében annyira lakatlanok, hogy alig néhány jobbágy lézeng bennök s így plébánosuk sincs. Meghagyta tehát, hogy az ilyeneknek székesegyházi adóját csökkentsék, vagy éppen el is töröljék és csak akkor szedjék újra, ha az egyházközségek újraalakulnak és rendbe jönnek.
1471 : XXIV. t.-cz.
1492 : CV. t.-cz.
1498 : LXIX. t.-cz.
1500 : XXXVIII. t.-cz.
Paraszt az oltárnál, pap és szerzetes az eke szarvánál.*
(1508-ik évi fametszet után.)
A dézsmával szintén sok baj volt, a mint ez már a jobbágyok helyzetének vázlatából is ösmeretes.* Már a törvényeknek ez a nagy száma is mutatja, hogy a papság gondosan őrködött ezen jövedelme fölött, a melytől sok helyütt egész megélhetése függött. Tizedszedők néha nagyon kíméletlenül, a törvény szava szerint vakmerően jártak el, a főpapok pedig egyházi tilalom alá vetettek egész nemescsaládokat, ha ezeknek parasztjai és jobbágyai (rustici et jobagiones) a dézsmát meg nem fizették; sőt tilalommal sujtották egyáltalán azokat a katholikusokat is, a kik a közöttük lakó és dézsmára nem kötelezett ráczok dézsmafizetését magukra nem vállalták. A törvény a majdnem félezredéves gyakorlat után is szabatosan meghatározni kényszerült, hogy tizedet egyáltalán csak borból, gabonából, bárányból, méhből, kölesből, rozsból, árpából és zabból szabad szedni; s hogy – már a zsarolások elkerülése miatt is – a dézsmát nem szabad bérbe adni. A makacsokat és fizetni vonakodókat a főpapok csak gyertyaszentelő boldogasszony napja táján vethetik egyházi tilalom alá. A tizedet a főpap és a vármegye bizalmi embereinek felügyelete mellett a dézsmálók rótták ki és hajtották be s a pörös ügyeket törvény szerint nem a római kúria, hanem a király személye elé terjesztették döntés és megítélés végett.
Legbehatóbban az 1481. évi I–XIII., 1486 : XL–XLV., 1495 : XXXVII–XLV. és 1498 : XLIX–LI. t.-cz. foglalkozik vele.
A főpapok és a hívek közt több egyházmegyében egyezség szabályozta a dézsmaügyet; de a sáfárok ezen akárhányszor túltették magukat s kirovás alá nem eső dolgokat is megdézsmáltak. Mindez a földesurakat is károsította, mert ha a papok kelleténél több tizedet szedtek, nekik kevesebb kilenczed jutott; de őket, a fizetni vonakodó parasztok miatt, nem lehetett egyházi tilalom alá vetni. A főpapok a dézsmálás alkalmával szedették be a keresztény adót is (pecuniae christianitatis), a török fogságba jutott keresztények kiváltása és a török ellen viselt háborúk czéljaira. Az urak azonban kétségbe vonták ennek az adónak és az úgynevezett aratópénznek jogosságát s az ország részben el is tiltotta, részben pedig korlátolta annak a szedését;* mert mindez néhol annyi zaklatással járt, hogy a jobbágyok inkább eltagadták katholikus voltukat, csakhogy a tehertől megmeneküljenek. S a vallásosságot az is csökkentette, hogy néhol a főpapok magukat a plébánosokat küldték ki dézsmálni, minek következtében a míg odajártak, híveik közül «sokan az üdvösségre szolgáló gyónás és az oltári szentségek fölvétele nélkül multak ki, a csecsemők pedig keresztség nélkül haltak meg». Az ország tehát megtiltotta,* hogy a plébánosokat ilyen kiküldetésekre, vagy más nehéz dolgokra alkalmazzák. Mégis alkalmazták s ezzel nemcsak a hitélet elhanyagolásához járultak, hanem a nép előtt a plébános személyét is gyűlöletessé tették, kivált ha még egyházi tilalommal is sujtották a vonakodót. A törvény* ugyan egyenesen a király elébe idézte azokat, kik a dézsma miatt jogtalanul mondták ki az egyházi átkot vagy tilalmat, a mi pedig gyakran megesett s így ennek az egyházi fenyítéknek semmibe-vételére vezetett; de az olyan plébánosok, a kik ilyesmire vállalkoztak, Dósa idejében meg is érezték a nép haragját. Azok a papok, a kikkel a kuruczok kegyetlenül bántak, legnagyobbrészben kétségtelenül ilyen nyúzó-vonó plébánosok voltak. A kurucz háborúról szóló összes tudósításokban nincs nyoma annak, hogy papot vallásgyűlöletből kínoztak vagy öltek meg. Hiszen papkapitányaiknak különben szívesen engedelmeskedtek s a kereszt jelvényét akkor is viselték, mikor már egyházi és világi földesuraik ellen fordultak. Annál könnyebben tehették, mert a nem javadalmas papok, sőt az iskolában lakó tanulók is megszokták a fegyver és a puska viselését.*
1498 : LII. t.-cz.
1500 : XXXVI. t.-cz.
1504 : XXIII. t.-cz.
1514 : LX. t.-cz.
Sok panasz volt a hiteles helyek (káptalanok és knventek) zsarolásai és a miatt, hogy valóságos lettres de cachet-kat adtak ki: idézéseket és megintéseket a neveknek kitétele nélkül,* vagy valakinek a beleegyezésére hivatkozva. «A mi hogy egyenesen az Isten igazsága ellen van, kétséget nem szenved – szól maga a törvény.* – Mert hát ki tudhatja azt, hogy az illetők abba, a minek elkövetését valaki állítja, beleegyeztek-e, vagy azt akarták-e? Hiszen a titkokról és a szándékról Istenen kívül senki sem ítélhet helyesen.» A káptalanok és a konventek bizonyságul (a homo regius mellé) nem mindig kanonokokat, hanem oltárigazgatókat, káptalanokat, sőt gyakran tanulókat vagy kolduló deákokat küldtek ki, a kiket pénzzel, ajándékkal könnyen meg lehetett vesztegetni.* Az 1486: X. t.-cz. tehát meghagyta, hogy a káptalanok csak kanonokokat, a konventek csak fölszentelt szerzeteseket küldjenek ki, a kik a nemeseket és jobbágyokat eskü alatt hallgassák ki, vallomásaikat szóról-szóra fölvegyék, arról eskü alatt tegyenek jelentést; s ha hitszegőknek vagy hamisítóknak tünnének ki, javadalmaikat föltétlenül elveszítsék.* Nem valószínű, hogy az alsó papság könynyen belegyugodott volna ebbe az intézkedésbe, a mely sovány jövedelmét még jobban apasztotta; de az sem valószínű, hogy a pörök folytonos szaporodtával a káptalanok és konventek egyszer-másszor azontúl is ki nem küldték volna a plébánosokat és a káplánokat, vagy hogy, saját dolguk megkönnyítése végett, a kiküldöttek legalább íródeákokat ne vittek volna magukkal a vallomások fölvételére.* A levelek és a kiküldetések, a letétbe tett pénzek megőrzése díjának megállapítása,* vagy a káptalanokban és konventekben talán megpecsételt hamis levelek készítésének büntetése* őket egyenesen nem érdekelte; ámbár azok a hamis bullák és rendeletek, a miket 1514-ben egyes plébánosok és szerzetesek terjesztettek, azt mutatják, hogy kanczelláriai feladatokkal szívesen foglalkoztak volna.
1481 : XVI–XVII. t.-cz.
1486 : XIII. t.-cz.
1486 : X. t.-cz. bevezetése.
A tanúvallatás módját az 1486 : XIV. t.-cz. azzal a jellemző hozzáadással szabályozza, hogy a hamis esküvőket, becsteleneket és a nem nemeseket (még ha birtokosok is) tanúságtételre elfogadni és bocsátani nem szabad.
Ez az 1492 : XLIII. t.-cz. 1. §-ából következtethető.
1486 : XIIIV-LXXXV., 1492 : XCV., 1495: XXXIII. t.-cz.
1498 : XIV. t.-cz. a hamis levelek pecsételőinek büntetéséről.
Annyi bizonyos, hogy a káptalanok és konventek, mint hiteles helyek, most már inkább csak állami feladatokat teljesítettek, mint közjegyzői hivatalok és törvényszéki végrehajtók; s dolgaik szaporodtával az alsó papságból is foglalkoztattak olyanokat, a kiknek megélhetéséről másképen alig gondoskodhattak.
Már Mátyás király idejében sok volt a panasz,* hogy az apátok és a prépostok gondatlansága és hanyagsága miatt a konventek tagjai rendkívül tunyán és botrányosan (inordinate, dissolute et scandalosa) élnek s a levelek kiadásában és a végrehajtások foganatosításában igen sok szabálytalanságot és csalárdságot követnek el, s idegen szerzetbeliek (kósza-barátok) is keverednek közéjük. A törvény a püspököket kötelezte, hogy egyházmegyéik konventjeit évenkint kétszer személyesen meglátogassák, ügyeljenek a rendre, dobják ki a gonosz és engedetlen szerzeteseket s gondoskodjanak jó apátokról és prépostokról, mert akkor szükségképen a szerzetesek is jók lesznek.* Egy hiteles konventben legalább 7–10 fölszentelt szerzetesnek kellett lennie s a prépostok és az apátok az államtól is jogot nyertek megbüntetésökre.* Az államnak még abba is bele kellett avatkoznia,* hogy a szerzetesek (különösen maguk az apátok és a prépostok) világi vagy polgári ruhában ne járjanak, az egyház rovására meg ne gazdagodjanak s a rend meggyalázásával meg ne házasodjanak, vagy világi papok ne legyenek. Javadalmaik elvesztésének terhe alatt hagyták meg az ilyeneknek, hogy egy év alatt beöltözzenek s meghagyták,* hogy ezentúl egy pap sem kaphat egyházi javadalmat, a ki polgári és világi ruhában jár. A tilalmat azonban ismételni kellett,* mert «ezeket az apátságokat eddigelé is az Isten ellenére és az ő gyalázására kormányozták», holott azokat a mindenható Istennek és a szenteknek a tiszteletére alapították.
1486 : XI. t.-cz.
U. o. és 1486 : XII. t.-cz.
1492 : XLIV. t.-cz.
1498 : LVIII. t.-cz.
1498 : LVIII–LIX. t.-cz.
1500 : XXXII., 1504 : XXVII. t.-cz. «Abbatiae religiosis conferantur».
Abban azonban az álamnak is volt része, hogy a monostorok világiaknak kormányzása alá kerültek, minek kövekeztében a barátokkal hol meggazdagodtak, hol nagyon is szegényesen éltek, botrányokat okoztak, elszéledtek, megházasodtak, vagy oda állottak a társadalom elégületlenei közé; a monostorok és templomok pedig düledeztek, a nép elszokott az istentiszteletekről és a papok megbecsülésétől, az állam pedig, mely végre figyelmes lett a bajra, az egyháznak csak félrendszabályokkal ment segítségére. Az egyházmegyékben is micsoda fegyelmet tarthattak, micsoda vallás-erkölcsi irányt adhattak s papjaik tisztességes ellátásáról hogyan gondoskodhattak olyan püspökök, a kik előkelő összeköttetéseik következtében néha nagyon is éretlen korukban nyerték el főpásztori méltóságukat? Hiszen pl. ebben a nagyon zivataros 1514. esztendőben is három olyan megyés püspök volt, a kik közül az egri Hippolit hat, a nagyváradi Perényi Ferencz kilencz és (Csáky megöletése után) a csanádi Csaholyi Ferencz husz-huszonkétéves korában vette át egy-egy nagy egyházmegye vezetését. Maga Bakócz prímás pedig és utódja, Szatmáry György, ezidőszerint pécsi püspök, szegény és nem-nemes sorból emelkedvén föl, kapzsiságból egyik kevésbé jövedelmező egyházmegyéből a gazdagabb másikba tétették át magukat, s így idejök sem maradt, hogy papjaik és híveik lelki és anyagi szükségleteivel megösmerkedjenek. Roppant magánvagyonuk egy részéből ugyan templomokat is építtettek, de inkább műpártolásuk, mint vallásos érzésök kielégítésére.
Estei Hippolit arczképe.*
Vízfestmény a modenai áll. levéltár egy XVI. századbeli kézírati codexében.
A papok birtokszerzését, Nagy Lajos idejére hivatkozva, az utóbbi félszázadban két törvény is korlátolta.* Az egyik meghagyta, hogy püspökök, káptalanok, apátok, konventek, prépostok és más birtokos egyházak ne hármas tanúvallató levéllel (cum tribus literis inquisitoriis), hanem csupán királyi privilegiummal szerezhessenek jószágot; a másik pedig határozottan megtiltotta, hogy egyházaik számára világi fekvő jószágokat kérjenek, vásároljanak és zálogba vegyenek; viszont azonban a világiaknak sem engedte meg az egyházi javak bitorlását. Külön kellett gondoskodni arról is,* hogy ha ilyen vagy más ügyekben egyháziak és nemesek közt per támad, ítélet hozatala előtt a pörrel összefüggő dolog miatt a pap egyházi tilalom vagy átok alá ne vethesse ellenfelét, a nemest; mert ezt olybá vehetnék, hogy inkább indulatosságból, mint igazságszeretetből történik. A mellett zavarná is a lakosok nyugalmát, mert annak a jele volna, hogy az egyik fél hatalmasabb mint a másik. Törvénybe jött az is,* hogy külföldi ne kapjon egyházi javadalmat s a kik már kaptak, az országban lakjanak; egyháziak olasznak vagy más idegennek egyházi tisztségeket ne adjanak.* Vízbe kell fullasztani azt az idegent, a ki mástól mint a királytól, egyházi javadalmat kér;* két egyházi javadalma és méltósága senkinek se legyen.* A törvény azzal is vissza akarta adni a főpapokat egyházi feladataiknak, hogy elvette tőlük a szentkorona őrzésének gyakorlatát* s megtiltotta, hogy csak ideiglenesen is főispánok legyenek, hacsak be nem bizonyítják az örökös főispánságra való jogukat;* ellenben honvédelmi kötelességökre újból figyelmeztette őket, a mennyiben 9 egész bandérium és 2750 lovas kiállítását kívánta tőlük.*
Az 1486 : LVII., 1498 : LV. t.-cz.
1486 : XXVIII. t.-cz.
1495 : XXX. t.-cz.
1495 : XXXII. t.-cz.
1495 : XXXI. t.-cz.
1498 : LVI. t.-cz. Az 1500 : XXXI. t.-cz. Szathmáry György veszprémi püspököt ezen törvény alól kivette, a mi a párturalom érvényesülésének a jele. Az 1514 : LIX. t.-cz. újra eltiltotta.
1498 : XXV. t.-cz.
1498 : LVII. t.-cz.
1498 : XX., 150 : XXII., 1504 : XXIV. t.-cz.
A plébánosok ügyeivel foglalkozó törvényeknek egy részét már ismerjük;* tudhatjuk tehát, hogy érdekökben nagyon kevés történt. Törvényes, igaz jövedelmeikkel nem is mindenütt érték be s néhol, különösen Somogyban, az a más országokban hallatlan átkos, rossz szokás honosodott meg,* hogy a megölt embert az egyházban vagy a czínteremben addig nem temették el, míg hozzátartozóik a szokott temetési és egyéb díjakon kívül egy ezüst girát vagy négy aranyat le nem fizettek. Ezt a törvény méltán tekintette szentségtörésnek és a simonia egy nemének, minek következtében ezt – I. Károly, Nagy Lajos, Zsigmond és Albert korabeli apostoli bullákra is hivatkozva – a legszigorúbban s a pap javadalma elvesztésének terhe alatt megtiltotta.* Ellenben megengedte,* hogy a gyilkosoktól a pap egy ezüst márkát követeljen. Megerősítette* a papoknak a nemesekkel közös régi jogát is, hogy a réveken és a vámokon fizetés nélkül kelhessenek át.
Pl. hogy egyházából az átvonuló katonáknak gabonát adhasson ki (1486 : LXI. t.-cz. 6. §.), a püspöknek adót ne fizessen (1498 : LXIX. t.-cz.), földesurak világi dolgokkal el ne foglalják (1500 : XXXVI. t.-cz.), kegyurának akarata ellenére állást ne kapjon (1498 : LXVI. és 1504 : XXVI. t.-cz.) stb.
1486 : LXIII. t.-cz., régibb törvényekre való hivatkozással.
1486 : LXIII. t.-cz.
1492 : XXIX. t.-cz.
1492 : LXXXV. t.-cz.
Azonban a kisebb papságot csak a törvény helyezte egy sorba a nemességgel; voltakép az lett plébános, a ki mélyebben hajolt meg a földesúr, az ő kegyura előtt. Sorsát ez a készség, nem saját tanultsága döntötte el; ennek következtében még a vallásigazítást is reáhagyta, mint a ki az egyház birtokával már amúgy is rendelkezett. «A köznép pedig – olvassuk* – elhagyatva, elnyomatva, tenger rossz példától félrevezetve, gyorsan felejt minden keresztény igazságot. Mily rettentő látvány, hogy hatvan év sem telt el a keresztesek nándorfehérvári diadala óta s 1514-ben, mikor a magyar köznépet újra keresztes hadjáratra szólítják, urai ellen fordítja fegyvereit; mert nem kell neki a keresztény hitért való hősi halál s az égi jutalom, hanem kell neki a krisztustalan bosszú, a rablott kincs, a nemesi szűz és asszony megfertőzése!»
Karácsonyi, Magyarország egyháztörténete 44.
Az egyik oldalon komoran elzárkózva ül esztergomi várában Bakócz Tamás bíbornok, esztergomi prímás, pápai legátus, ki ezt s felfordulást okozta; de tetőtől talpig fegyverben állnak Frangepani kalocsai érsek, Estei Hippolit herczeg egri, Csáky Miklós csanádi, Várday Ferencz erdélyi, Beriszló Péter veszprémi és Gosztonyi János győri püspök csapatai. A másik oldalon Medgyaszai Mészáros Lőrincz és egy másik Lőrincz, a békési pap, Aszalai Kecskés Tamás, Turkevey Ambrus dévaványai pap, Borbás pap, Pál enyiczkei plébános és alesperes, Illés tolcsvai és János mester kassai plébános, Henrik mester kassai prédikátor, Péter sebesi, Benedek gecsei, Mihály köleséri pap, Máté a papkapitány, Mihály barát az erdélyiek kapitánya, a váradi és a szászvárosi gvardián a nekibúsult keresztesek élén küzdenek a nemesség és saját papjaik ellen. Ki tudja elhatározásuknak személyes okait? Hiszen némelyiknek még a neve is csak félig ösmeretes, tetteikből pedig a krónikások csupán azt jegyezték föl, a mi erre a csonka névre árnyat vethet. Az általános okok azonban, ha beérjük is annyival, a mennyit a hazai történelem legfontosabb kútforrása, a törvények gyüjteménye tartalmaz, teljesen érthetővé teszi, hogy az egyházi, politikai és társadalmi viszonyok a plébánosok és barátok izzóbb fejű, lángolóbb szívű részét a keresztesek táborában marasztalták. S Dósa Györgyöt ebben a reménytelen küzdelemben követni csak halálra eltökélve lehetett. A kik követték, valóban számot vetettek életökkel, s pár hónap múlva Dósa György, a vitéz, tüzes trónon, Mészáros Lőrincz pedig, a pap, tüzes rostélyon halt meg. De a vitéz nem halt volna így, ha a pap nem lett volna kész hasonló végre; s ha minden tudását, lelkesedését, szenvedélyét, erejét nem abban a hitben ajánlja föl neki, hogy «a világ csak a vezérnek homlokát fűzi körűl babérral: Isten mennyei koronát ad minden küzdőjének».
