IX. A KERESZTESHÁBORÚ ELTILTÁSA.
IX. A KERESZTESHÁBORÚ ELTILTÁSA.
DÓSA GYÖRGY kereszteseinek táborában pár nap óta aggasztó tünetek mutatkoztak, melyeket a kormány nem hagyhatott szó nélkül. Ha Dósa György mindjárt kezdetben nem akart is egyebet annál, a mire nyiltan, az oltár előtt vállalkozott, a táborába gyűlt papok, tanítók és tanulók már az első napokban elérkezettnek látták az időt, hogy a vallásháborút használva ürügyűl, leszámoljanak a társadalmi és az állami ferdeségekkel.
A társadalomnak csak szélsőségeit látták. A roppant vagyonú, dölyfös nagyurakkal és papokkal szembe állították az elnyomott, erőtlen jobbágyságot, a mely sérelmeit panaszolja s e közben a köznemesek és a polgárok jóindulatára is számol. A táborba vonulók, hogy otthonmaradó családjukat biztosítsák, több helyütt kérelemmel fordultak földesuraikhoz.
Nem egy pap, mester vagy deák szólt úgy a néphez, a hogy később Apáti Ferencz szólt.* A nagyuraknak olyan szép, ezüstös szablyáik vannak, hogy kár volna azokkal vágni a pogány népet. Hát ne is bántsák! De ne is csintalankodjanak. Ne fésülgessék azért a hajukat, hogy mikor a deákok elmennek, ők udvaroljanak a leányoknak és elcsábítsák szegényeket. Egyházi papokkal pedig senki se kezdjen valamit; mert ha nyájasan fogadják, a gazdának nem a pénze, hanem a lánya kell nekik és szavukkal megcsalják. A papoknak akkor volt nagy tisztességük, mikor egészen szerzetes szabályaik szerint éltek; nem viseltek galléros köntösöket, vörös papsapkákat; tudni sem akartak a pénzről, daróczban jártak. De most ha szépen prédikálnak, nem érik be kevés ajándékkal, hanem mindjárt forintokat kérnek; a pénzt pedig ládájokba rejtik s nem gyümölcsöztetik. Míg a régi jó királyok uralkodtak, a szegények iránt igazságosak voltak, híven szolgáltak a szent koronának és annak áldoztak. Most is úgy kellene tenniök a nagyuraknak! De mivelhogy az erdőben a rókának sok búvóhelye van s az agarak nem birják elfogni, most a nyúlaknak kell meghalniok. Az apáturaknak pedig kevés a hajuk, de számtalan sok a jószáguk; erős a regulájuk, de kevés zsolozsmát énekelnek; fekete kápában járnak ők maguk, de bársonyban feszítenek a szolgáik. Efféle beszéddel azonban nem gondolnak azok, kik megszokták a hízelkedést, nyájasan beszélnek a fejedelmekkel s más van a szívökben, mint a nyelvükön.
1518-ban írt feddőénekében, mely teljesen illik erre a korra.
Részlet a tübingeni várból.*
Egy újabb festmény után.
A gyülekező keresztesek a külföldi hírekről, a már lezajlott, vagy mostan kitört parasztháborúkról is értesültek; mert több, mint valószínű, hogy a külföldről hazatérő tanulók, mesteremberek, kereskedők megösmertették őket az idegen népek egyházi, politikai és rendi törekvéseivel.
Ulrich württenbergi herczeg.*
Egykorú metszet után.
Magyarország ugyan sohasem volt kedvező talaja a vallásért való rajongásoknak, de népe osztozott a kornak a hitkérdések iránt mutatott érdeklődésében. Ebben a részben történetíróink kelleténél kevesebbra becsülik azt a befolyást, melyet a hussiták és a morvatestvérek nemcsak a felvidéki, hanem az alföldi magyarságra is gyakoroltak. A kalocsai, pécsi, bécsi és szerémi egyházmegyékbe már Zsigmond korában beszivárogtak Huss tanai, sőt a váradi egyházmegyében* s Erdélyben is terjedeztek s nagyban hatottak a parasztokra, sőt nem egy földesúr is pártolta azokat.* Számuk Marchia Jakab inkvizicziója s utóbb a Mátyás idejében való üldözések következtében megfogyott; de – kivált a váradi egyházmegyében Pruisz János püspöksége alatt (1476–1490) – szabadon élhettek. 1506-ban már előterjesztést is tettek Ulászlónak az egyházújítás tárgyában, 1508-ban pedig védőíratban czáfolgatták tanaik megtámadóit.* Oly jelenség, mely annál mélyebb értelmű, minthgoy a magyar papok közt is akadtak barátjai az egyházreformácziónak.* Most a kereszteshadjáratnak kihirdetése után Morvaországból s az észak-nyugati megyékből a «testvérek» is töemgesen jöttek a táborba s már korábban megkezdett izgatásaikat folytatták. Azzal ámították a könnyen hivő népet, hogy «mióta a csehek az apostoli széktől elszakadtak, harczaikban mindenkor győztek; azóta sohasem pusztított közöttük járványos betegség; jégesőkben és vetéseiket tönkre tevő zivatarokban sohasem volt részök, következőleg semmi kárt sem szenvedtek. Pedig hajdanában nekik is volt mit tűrniök és elviselniök; most azonban a tizedfizetéstől s egyéb terhektől is megszabadultak.»*
Ott azonban Jacobus de Monte Brandono 1436-ban ezreket térített vissza a kath. hitre. A mozgalomnak vallási irányát megtörte, de a politikai vonatkozásokat nem irthatta ki egészen. Bunyitay, A váradi püspökség tört. I. 259–260.
Toldy: A magy. nemz. irod. tört. (Pest, 1851.) II. 9.
Budapesti Szemle. Új folyam, IV. 4. Pruisz történetében Bunyitay (id. h. I. 308–322.) nem említi. Pedig Ulászló már 1495. élet- és jószágvesztéssel rendeli büntettetni az eretnek hussitákat.
Herminjard: Correspondance des réformateurs. (Páris, 1866.) – I. 20. – Chlichtov Jodok levele Gosztonyi püspökhöz eléggé erőltetett bizonyíték!
Betinus gr. 1514 junius 15. M. Történelmi Tár, XIII. 250. V. ö. Fraknói tanulmányával: Szalkai László és a cseh utraquisták. Magyar Sion, 1884. áprilisi füzet.
A stuttgarti régi várkastély.*
A kastélytérről és a régi kastélyról felvett újabb fénynyomat egy részlete.
Az alsópapság, egy egykorú kézírat szerint,* gyűlölte és utálta a vallást. Ennél valószínűbb, hogy a mily tűzzel karolta föl az ország primásának kereszteshadjáratra szólító fölhívását, épp oly mértékben volt elkeseredve azok ellen, kik a nagyon elhanyatlott vallásosság élénkítésére alkalmasnak látszó szent vállalatot meghiúsítani törekedtek. Az alsópapság tekintélye összefüggött a nép vagyonosságával, ez pedig az egyéni szabadsággal; mióta a földesurak önkénye, részben a főpapok erőszakoskodásait is maga után vonva, egyre növekedett, a nép sem tudta olyan jól fizetni lelkészeit. A falusi papok a parasztoktól követelni semmit sem akartak, mert ismerték nyomorult helyzetöket; ellenben az urakban saját s a nép megrontóit látták.* Egészségesebb valláserkölcsi és társadalmi viszonyokat csak túlságos hatalmuknak megtörése következtében reméltek. Minthogy azonban ők épp oly kevéssé vettek részt a törvényhozásban, mint a védelmökbe fogadott jobbágyok, egy részök forradalmi útra terelte a kérdést. Izgatásaikkal első sorban ők idézték föl a bekövetkezett véres eseményeket.* Tudták, hogy a végső eszköz az, a melyhez nyúlnak; de épen az tanusítja, mily vígasztalan volt a helyzet, hogy nem borzadtak vissza ennek a végső eszköznek alkalmazásától. Mint a közép- és derengő újkor minden más forradalmában, az alsópapság a magyar forradalomban is szerepelt.
Tört. Tár, 1905. 273.
Szalay (III. 481.) azt is említi az alsópapság elégedetlenségének okáúl, hogy az 1498:67. és 68. t.-cz., melyeknek egyike az egyházi javadalmakat érett és tanult férfiaknak rendeli osztogattatni, nem tanulatlan úrfiaknak, másika a püspökök zsarolásai elől akarja a lelkészeket biztosítani, mint ennek a korszaknak annyi egyéb intézkedése, nem lépett életbe.
A Stauromachia is (139. l. 83–87. l.) bizonyítja, hogy a papok és barátok szoczialista ízű szónoklatai nagyban hatottak a népre.
Élén Dósa táborában a zemplénmegyei medgyaszai Mészáros Lőrincz állott.* Némely író* őt a Bácsvármegyéből Zemplénbe áttelepült nemes Viczmándy-család* tagjának tartja s így őt Viczmándy Lőrincznek nevezi. 1723-ban Vácz közelében megtalált pecsétnyomóját ezen a néven küldték fel a bécsi cs. és kir. kincstárba.* Természetes eszű, félműveltségű * ember volt, ki Czegléd városának jövedelmes plébániáján* anyagi gondok nélkül élhetett volna, ha nyugtalan szelleme és meggyőződése a cselekvés terére nem sodorja. Dósának, kit már korábbi időkből személyesen ösmert,* mindjárt kezdetben egyik legbizalmasabb embere lett. A táborban csak azért is tekintélyben állott, mert Czeglédről s vidékéről 2000-nél több embert vezetett a keresztes zászló alá.* Kétségkívűl igen jó népszónok volt, mert az egybegyült tömeg jóformán ő utána indult. Növelte fontosságát, hogy a katona létére politikai dolgokban nehézkesebb Dósa sokat hajtott tanácsára.
«Laurentius Mezaros de Megyezo» egy oklevélben. Századok, 1872. – 440. Szerémi (61. l.) egyszerűen Lőrincz nevű papnak nevezi; Révai Péter (De monarchia et sacra corona regni Hung. Schwandtnernél, II. 702.), – Bartholinus (Odeporicon, D2 levél, 2. lap, 7. sor.), – Cuspinianus (Diarium. Belnél: Adparatus ad hist. Hung. 281. l.), – Sigler (Chronologia. U. o. 65. l.) hasonlóképen. – Timon (Epit. chron. rerum Hung. 102. l.) Tseglédinek írja. Pray szerint (Hist. Regum Hung. II. 561.) «de Megyező»; Majláth (Gesch. der Magyaren. III. 151.) czeglédi papnak, – Fessler (id. h. v. 898.) családi nevét Mészárosnak, születéshelyének a zempléni Megyaszót mondja. Szalay (III. 481.) és Horváth (Tudománytár, 1841. 221.) Mészáros Lőrincznek és czeglédi papnak írja.
Hormayr, Archiv, 1824. 780. Kemény, Adversaria I., ad annum 1514. (Kézirat az Erdélyi N. Múzeumban.)
Nagy Iván (XII. 176–177.) szerint a család csak 1526 után költözött ki Bácsvármegyéből.
Hormayr és Kemény id. h.
Az elsőt tettei bizonyítják, a másodikat a kassaiakhoz írt említett oklevele.
Palma szerint «Tzigledi» Lőrincz bácsi pap volt. (Notitia rer. hung. III. kiad. II. r. 501.) Hübner Emil A czeglédi róm. kath. egyház rövid története ismertetésében (Századok, 1901. 742.) Illésy János, valóban nem is őt, hanem (1471 óta) Bogdasai Petry Bálintot mondja plébánosnak.
Istvánfi (ki őt csak Lőrincz papnak mondja), a 42. lapon.
Szerémi, 61. l. Szerinte azonban csak akkor, mikor Dósa már megindult Pestről s valahol Békés alatt járt. Ez azonban már csak a czeglédi, alább említendő, proklamáczió kelethelye miatt is valószínűtlen. Nincs ok kétkedni Istvánfi előadásán, mely szerint ő (mint különben is pestmegyei) már a pesti táborban is jelen volt.
Marchia Jakab.*
Régi metszet után.
A keresztes seregnek kihirdetése következtében a földesurak a munkáskezek hiányán a jobbágyok erőszakos visszatartásával s megbüntetésével akartak segíteni. Ellenök és az adók ellen* a parasztok első sorban Lőrincznél panaszkodtak* s ő ezt az ügyet, úgy látszik, a haditanács elé vitte. Ilyen haditanácsot, a dolog természetéhez képest, többet is tartottak s jellegökön nem változtat, ha van is, ki ezeket a gyűléseket titkos összejöveteleknek nevezi.* Ilyen alkalmakkor Lőrincz arra buzdítgatta Dósát, hogy első sorban a nemeseken álljon bosszút. Ők akadályozzák a földmíveseket, hogy engedelmeskedjenek a király és a bíbornok parancsának, mely szerint a török ellen fegyvert fogjanak. Nemcsak a táborba-indulás elé gördítenek nehézségeket, hanem gyalázatos rabszolgaságra is vetik őket; még pedig oly könyörtelenűl, oly kegyetlenűl, hogy tovább tűrniök nem lehet. Hiszen ha ezután is tűrnék, méginkább zsarnokoskodnának a szegény ember vérén és vagyonán. Nincsenek most Istennek elvetemültebb teremtményei, mint a nemesek és tisztjeik.* Idáig csak a testet verték békóba; ezentúl azonban még a lélek üdvösségét és boldogságát sem kímélik meg; máskülönben megengednék, hogy legfőbb pásztoruknak, mindnyájok közös atyjának, a pápának bűnbocsánatával éljenek. Dósát ily körülmények közt maga az Isten küldte, hogy könnyítsen a népnek a halálnál is keservesebb szenvedésein, hogy megboszulja azokat s azt a fegyvert és sereget, a melyet kezeibe mintegy a Gondviselés adott, minden habozás nélkül fordítsa ezen tűrhetetlen kegyetlenségű emberek kevélységének megtorlására.*
Ezekről «Czegléd», 1887. 35. sz.
Istvánfi, 42.
Betinus (id. h. 250. l.) Brutus (I. 285) titkos éji tanácsokról szól.
Pedig az 1514. évi törvény paraszt tiszteket is említ.
Istvánfi, 42.
Dósa György három testvére közűl az egyik, János, a szász parasztokat már a mult esztendőben felizgatta s bár a nemesek az év vége felé leverték, még mostan is fegyveresen követelte a szászok jogait. El sem képzelhető, hogy György – ha János csakugyan nem volt is testvére – földijének kemény magatartásából erőt és bátorságot nem merített volna. Másik két testvére, Lukács és Gergely, ott volt az ő táborában; sőt Mészáros Lőrincz forradalmi pártjával szemben épen a fővezér öcscse, Dósa Gergely, a bekövetkezett hadjárat Götz von Berlichingene, állott. Ifjúságáról semmit sem tudunk; sok író még keresztnevével sem volt tisztában. Bátyja őt mindjárt a vállalat megkezdése után magához hívatta, sőt az is valószínű, hogy Nándorfehérvárott együtt szolgálván vele, húshagyókeddi hőstette után őt is fölvitte Budára s ott a maga kineveztetése után alvezérré s a maga helyettesévé tette.* Ez a mellett bizonyít, hogy Gergely csakugyan katonaember volt; mert egy homo novusban, a milyennek sokan Dósa Györgyöt képzelik, csakugyan nem lett volna elég bátorság, hogy egy közönséges, még csak nem is katona székelyt emeljen ily tisztségre.* – Ha nepotizmus volt is, – ennek a «kannibál» Dósa Györgynek mégis csak jó testvérnek kellett lennie, hogy öcscséért úgy kitette magát. Különben nem ok nélkül. Gergelyt az összes kútfők szelidlelkületű férfiúnak tüntetik föl, ki székelymódra kétszer is meggondolta, a mit mondani akart. Mészáros Lőrincz heveskedései ellenében most is óvatosságra intette bátyját. Gyalázatosságnak tartaná, ha efféle tanácsok után indulna, miknek szomorú végét előre láthatni. Hiszen a nemességet a király s a főurak bizonyára teljes erejökből védelmeznék! A katonai dolgokban gyakorlott s a fegyverforgatásban jártas nemesség előtt mit tehetne mást ez a gyülevész nép, mint hogy fegyverét elhányva, menekülni igyekezzék; akkor pedig legyőzetve vagy elfogatva, a legkegyetlenebbűl bűnhődnék.*
U. o.
Szerémi szerint (67. l.) Dósa György Szapolyai előtt a börtönben ezen szavakra fakadt: «Ne hagyd megölni testvéremet, mert jobb katona, mint én vagyok».
Ha másban nem, ő benne alkalmasint mégis csak kereshette volna Török (id. h. 158.) azt a férfiút, ki felszólítsa a kereszteseket, hogy a várt parancs értelmében, esküjökhöz hiven, a pogány ellenségre induljanak. Dósa Gergely föllépését úgy magyarázhatjuk meg legjobban, ha benne szótartó katonát látunk.
Gergely beszéde ismét csak a magyar Liviusnak előadásszépítő szerei közé tartozik, mi különben nem gátolja azt, hogy lényegében valót mondott. Kitűnik ez a beszéd befejezéséből, mely szerint Gergely határozottan kijelentette, hogy ha még annyira szereti is testvérét, ott hagyja táborát, ha csakugyan fölkél a nemesség ellen; mert ő hazája, király, rokonai s barátai ellen nem vonja ki kardját. Pedig utóbb bizony kivonta. «Mert bátyja kényszerítette!» vetik utána. Akármily keveset tudunk is Dósa Gergelyről, azt az egyet tudjuk, hogy egyenes lelkű ember volt, a ki, ha ilyesmit mondott, szavát tartotta volna. Különben sem szokás egy forradalmi sereg élére habozó természetű embert állítani; megszilárdult helyzetben lehet valamit koczkáztatni a nepotizmussal, – átmenetiben nem. S ha olyan kötéllel ott-tartott alvezér volt «Gecző», aligha jutott volna oly közkedveltségre a seregben, mely igen jól meg tudja ítélni, ki bízik ügyében, ki nem. Gergely pedig az egész hadjárat alatt híven megállta helyét bátyja oldalán.
Dósa György kényes helyzetben volt. A lázongó tömeg a nemességnek vele szemben tanúsított rossz akarata miatt már csak azért is élesen nyilatkozott, mert a pápai bulla értelmében «pártütő»-nek kellett tartania mindenkit, a ki fölkelését gátolja. Dósa tehát nem várhatta, hogy – a király s nemesség részéről kellő gyámolításban amúgy sem részesülvén – végig küzjön vele egy törökellenes háborút. Másrészt közel állt hozzá a példa, hogy olyan fegyelmezetlen korszakban, a minő az Ulászlóé volt, erőszakkal lehet legjobban emelni egy-egy osztály politikai befolyását. – Hiszen a nemesség vezére, Szapolyai János, nemcsak hazafiságból verekedett a törökkel, hanem azért is, hogy népszerűségét ekként növelve, annál bátrabban döngethesse Budán az érczkaput s úgy kérdezze meg a királytól, neki adja-e leányát? Egyáltalán nagy munkára vállalkoznék, a ki arra a gondolatra vetemednék, hogy chronologiai rendbe szedje a nemességnek a fennálló kormányhatalom ellen ez időben elkövetett apró-cseprő féktelenségeit. Csakhogy akkortájt a nemzet közvéleményét mégis ez a zabolátlan nemesség képviselte. Századok óta mély gyökeret vert kiváltságai mögé rejtőzve, a királyság neki nem árthatott, de ebből még épen nem következett, hogy más néposztály is hasonló szerencsével próbálhat szerencsét a revoluczió terén. Papiroson volt már az 1507. évi VIII. törvényczikk, mely szerint az ország törvényei ellen vétő pap elveszti javadalmát és méltóságát, a báró és nemes pedig összes fekvő jószágait és birtokjogát; de akkortájt még nem jutott a törvényhozók eszébe, hogy egy netaláni parasztlázadás eshetőségeire alkossanak paragrafust. Képtelenségnek látszott talán előttük, hogy azok a közönséges robotsérelmek orvoslásán kívül még egyéb, főképen pedig az ország kormányzatában való részvételökre vonatkozó követelésekkel álljanak elő.
Dósának és a vezetőknek lelkében csak homályosan élt az alkotmány népies átalakításának óhaja, melyet a királyság megdöntése nélkül is valósítani reméltek. Kezdetben talán beérték volna egy kis teherkönnyítéssel és azzal, hogy a személyök szabadságát biztosító törvényeket tiszteletben tartassák. Ha az események lázában továbbmentek s pár nap mulva a zűrzavaros terveket határozott alakba öltöztették s megérlelték, az csak olyan dolog, a mi a forradalom szalonképes nagymesterein, a francziákon is megesett. Nagy negyedfélszázaddal Dósa előtt, hanem negyedfélszázaddal Dósa után, 1848 februáriusában, a mikor az intézök maguk sem tudták tegnap, hogy – minden előkészület nélkül – hogyan forgatják föl az imént még meggratulált királyságot holnap. A forradalmár nem születik, hanem lesz.*
Török János (id. h. 149.) kikel Eötvös ellen, ki Dósában szocziális és vallási reformokért öntudatosan küzdő hőst csinál s a «vakmerő huszárt» a szabadság vértanújává s a népszabaditók eszményképévé teszi. Pedig az öntudatosság valóban alig hiányzott Dósa tetteiből; s Eötvös, a regényiró, helyesebben ítélte meg Dósát, mint a koráig élt történetírók, kik vagy nemesi gyűlöletből ítélték el a pórúljárt vezért, vagy azért, mert – nincs szalonképes megjelenése a modern liberális eszmék országában. Legfeljebb az eszmék értékelése változott.
Magyar nemes.*
Bertelius P.-nek «Diversarum nationum habitus (Passau 1589.)» cz. művének rézmetszete után készült.
Dósa kelletlenűl szemlélte, hogy a nemesség a nép iránt kíméletlenűl viselkedik. «Tunyaság, puhaság, hiúság, gondatlanság, tékozlás, irigység, gyűlölség, meghasonlás, egyenetlenség, viszálykodás, törvénytelenség, nyomás, ragadozás»* napirenden voltak. Edzett katona létére bánthatta is Dósát, hogy távolmaradásuk következtében a nemesek ennek a végre-valahára tekintélyes hadseregnek sikerét is kérdésessé teszik. Abban az időben mindenki tudta, hogy Magyarországot külső veszedelem fenyegeti; csakhogy kevesen törődtek vele. Azok, kik éveken át a végeken katonáskodtak, mindenesetre. Asnnálinkább Dósa, ki hosszas hadi tapasztalatait most mint fővezér érvényesíthette. Mindenesetre bánthatta, hogy már is meghiúsult Bakócznak még a bulla kihirdetésének tárgyalásakor készített terve, mely szerint az így állítandó sereghez a végházak őrsége s a zsoldosnép is csatlakozzék. Ezt kétségkivűl a nemesség hibája okozta. A folyton terjeszkedő török ellen csak oly nemzet fejthet vala ki erélyes és tartós ellenállást, mely hazája iránt szakadatlanúl érdeklődik. A közönyös nemességet tehát a szabadnak született földmivesekkel kellene fölfrissíteni. Természetes, hogy a nemesség nem mondana le önként a maga kiváltságos jogairól s így a küzdelem nemcsak politikai természetű volna, hanem okvetetlenűl erőszakos jelenetekkel is járna. A siker, egy életrevaló nemzet teremtése, elég kárpótlás lenne a talán kiomló vérért. A törökkel fegyverszünet uralkodott s ha ezt maga a török meg-megtörte is, az országnak nem állt érdekében, hogy felbontsa. Kedvezőbb alkalmat tehát keresve sem lehetne találni, hogy ezt a sereget, a melyet a nemzetközi jog durva megsértésével egy békében élő ellenség megtámadására szántak, egy szocziális és politikai forradalom eszközévé tegye. Az különben is kérdés volt, nyer-e vele valamit a nemzet, ha Szapolyai a köznemesség forradalmát juttatja győzelemre?
Így jellemzi az akkori nemeseket egy «Hazafiúi szózat a magyar nemességhez» czímmel 1806-ban megjelent röpirat a 74. lapon.
A vezér sok tekintetben kedvező előjelnek tarthatta, hogy többnyire földmívesekből álló serege a maga módja szerint – bár szitkozódva is, – meghányja-veti a közte és a nemesség közt fennálló viszonyt; s hogy boszankodik, miért nem csatlakozik hozzá fényes bandériumaival, mintha restelné azt, a mit egy Hunyadi sem restelt. A nép kezdett a haza s a maga dolgaival törődni, a mit nem egy tekintetben örvendetes jelenségnek lehet mondani. Lengyel parasztlázadást nem ösmer a világtörténelem, de nem is volt a népnek élete Lengyelországban; s ez a szomszédos hatalmas birodalom végre is áldozata lett politikai egyoldalú fejlődésének. Ha pedig – egy eléggé higgadt régi politikus nézete szerint* – «azokat az eseteket nézzük, midőn hazánk anarchia martaléka lett, mindig a nagyurak voltak annak szerző okai. Székely Dósa Györgyön s a fekete Karácsonyon kivűl alig van eset, hogy a nyomott és zaklatott pórnép rendetlenségre vetemült volna. Mást tapasztalunk, ha a nagyurakat nézzük Szent Istvántól kezdve.»
Egy megyei követ az 1843 október 14-i kerületi ülésen. Pesti Hirlap, 1843. 719. l.
Dósát boszanthatta, hogy a kormány őt a török ellen már akkor kívánja útnak, indítani, mikor a nép, bár a nemesség minden áron tartóztatta, még javában özönlött a zászlók alá s mikor a megígért királyi hadaknak még egy szál katonája sem volt fölfegyverkezve, hogy ez a sereg az övével párosan működjék. Hite szerint a nemesek őt abban a föltevésben akarták tovább küldeni Buda és Pest alól, hogy ekként a nép kedvét veszti a menetben levő sereghez való csatlakozásra, a főváros pedig nem lesz kitéve egy még csak panaszkodó, de – tovább ingereltetve – kitörésében borzasztó népség boszúállásának.
Május 14-én a királynak a Knin ellen való nyomulást meghagyó rendelete ily körülméynek közt érkezett a táborba* Épen «Cantate» vasárnapja lévén, oly egyházi és népszónok, mint Mészáros Lőrincz, a seregnek feloszlatásával egyenlő rendelet hírére, milyen alkalomszerűen ostorozhatta a nemeseknek velök űzött játékát, s fejtegethette, az aznapi evangéliumot:* «Most pedig elmegyek ahhoz, a ki engem elbocsátott és senki közületek nem kérd meg engemet, mondván: Hová mégy?…»
V. ö. Horváth, id. h. 221. és Fessler, id. h. 898.
János evang. XVI. 5.
A fölizgatott nép most már nyilatan kikelt a nemesek ellen. «Ők szopták ennyi időtől fogva a mi veritékünket és vérünket – s immáron elbújnak, – nem mernek országunkért vívni a törökök ellen. Jertek, menjünk reájuk, a békavérekre!»* Dósa pedig ettől fogva nem gátolta az áradatot.
Heltai, 204. lev. 2. oldal.
«György, kihez a földmívesek csapatából az igen súlyos, de hol igaz, hol valótlan panaszok naponkint érkeztek írja egy történetíró 80–90 év mulva* – vagy azért, mert a tétlen királyt megvetette, vagy mivel a nemességet gyűlölte s újításokra vágyott, vagy pedig egyéb okok miatt megátalkodván, de talán azért is, mivel hallotta, hogy seregével a király az erősen ostromolt Knin védelmére a törökök ellen Horvátországba akarja küldeni, ő pedig ilyen hosszú és bajos utat megtenni nem akart, nem hallgatott az okosabb tanácsra. Régen titkolt gonosz szándékát most kinyilatkoztatta, bűnös fegyverét a nemesség ellen fordította s a földmíveseknek megengedte, hogy minden módon kegyetlenkedjenek és pusztítsanak.» A nép pedig élt a szabadsággal s hallgatott a plébánosokra és káplánokra, kik azt hirdették, hogy a pápa bűnbocsátó levele megvédi őket minden ellen.*
Istvánfi, 42.
Brutus, 304–5. Az izgatáshoz tartozott szerinte (307. l.), mint mások szerint is, hogy Dósa dicsekvése szerint a bíbornok, bár annyi régi nemes családból választhatott volna, őt rendelte a fővezéri méltóságra, ki csekély sorsban születvén, erényei következtében küzdte föl magát a becsületnek és dicsőségnek legmagasabb fokára. Mert ehhez a háborúhoz nem kell fényes név. S ő azért vállalkozott, hogy példájával a szegényeknek erényeit a rejtekből napvilágra hozza. Ez és több más efféle beszéd azonban elesik Dósának nem-paraszti származásánál fogva; ha Dósa mégis mondott ilyesmit, azt csak azért tehette, hogy a népnek hízelegjen.
Magyar vitéz.*
Az Ernst Lajos tulajdonában lévő eredeti metszetről készült.
Tagadhatatlan, hogy a nép némi joggal bízhatott a maga igazában, mert Bakócznak a keresztesháborút kihirdető levele éppen azokat nevezte lázadóknak, kik a nép fölkelését, keresztes hadjáratát korlátolnák; sőt Bakócz még május 15-ikén is csak az illetékteleneket tiltotta el a keresztes hadjárat hirdetésétől. De a nép többé az ő tilalmával sem törődött volna, mert új czélt látott maga előtt.
Köztehermentesség, a nemesi javak lefoglalása, földosztás,* gazdag zsákmány, új törvény s más efféle jelszókat hangoztattak már ekkor.* Annál bátrabban beszéltek, mert Dósa egy-időre felfüggesztette a szigorú tábori fegyelmet s «a parasztoknak megengedé, hogy saját tetszésök szerint kegyetlenkedjenek és dúljanak».* Éppen vasárnap lévén, a nép nagy tömegekben nyomult Buda és Pest külvárosaiba s ott a nemesek lakásait gyujtogatni, a kézrekerült urakat pedig kínozni és öldökölni kezdte.*
A földközösség értelmében. L. Tagányi czikkét, Gazd.-Tört. Szemle, 1894.
Brutus I. 307–8.
Istvánfi, 42.
U. o. Szekér Joakim (Magyarok Eredete. Pozsony, 1791.–II. 215.) szerint a keresztesek azért kezdtek rabolni, mert nem kapták meg – zsoldjukat.
Már korábban is fordulhattak elő esetek, kivált a vidéken, hogy a keresztesek a magántulajdont megsértették, a fővárost azonban idáig még nem fenyegették. Annálinkább megrémült a király s különösen a bíbornok, ki csak most kezdte észrevenni, hogy Telegdynek igazsága volt. Úgylátszik, kezdetben nagyon sokat várt a nép vallásos lelkesültségétől; most félnie kellett, hogy az vagy rajongássá, vagy osztálygyűlöletté s egyúttal társadalmi és politikai küzdelemmé fajúl el.
Hétfőn, május 15-én, a kormány komoly parancsot küldött Dósához. Határozottan megtiltotta a keresztes hadba való további fölvételt s kijelentette, hogy a vezért és társait ellenség gyanánt tekinti, ha néhány nap alatt kötelességéhez vissza nem tér.*
Istvánfi, 42. – Fessler (V. 900.) hozzáteszi, hogy «vagy legalább meg nem szünteti a nemesség iránt való erőszakoskodást». Ilyen záradéknak nyoma sincs; Ulászló alig is hangoztatta azt, mint magától érthető dolgot. Istvánfi szerint csak az engedelmességre való visszatérésről s nem – mint Fessler magyarázza – fegyverletételről volt szó a rendeletben; a minek a dolgok rendje szerint meg is kellett előznie amazt. Brutusnál (I. 299.) a bíbornok egyházi átok alatt tiltotta meg a kereszt jelének további feltűzését. Horváth (Tud.-Tár, 1841. – 222. l.) az egyházi átkot azokra alkalmazza, kik a pusztítással fölhagyni s hazatérni vonakodnának. Majláth (III. 152.) már ki is átkoztatja Györgyöt.
