VIII. EURÓPAI PARASZTHÁBORÚK. | Magyar Történeti Életrajzok

VIII. EURÓPAI PARASZTHÁBORÚK.

A NÉP elégületlensége Európaszerte legalább is olyan régi, mint a hűbériség; de semmiesetre sem régibb az önzésnél és az elnyomatásnál. Keserűsége kitört már a XII. században, mikor a lovagok és polgárok osztálya Francziaországban mint önálló rend sorakozott az egyházi rend mellé, a parasztság pedig, a melynek szintén voltak fokozatai,* mint gazdasági tekintetben fontos, de politikai tekintetben súlytalan tömeg állt mögöttük.* Egy XII. századbeli troubadour szerint:

A XII–XIII. században a franczia jobbágyok nevei: villani, rustici, decimarii, homines ligii, vectigales, pagentes, casali, tributari, később questales. Lásd Lodge, Serfdom in the Bordelais. (Historical Review, 1903. XVII. kötet, 417–438. l.)

Doniol, Histoires des classes rurales. (Páris, 1857.) Ennek átdolgozása: Serf et vilains au moyen âge. (Páris, 1900.) Sée, Les classes rurales et la régime domanical en France au moyen âge. (Páris, 1901.) Guilhiermoz, Essai sur l’Origine de la noblesse en France au moyen âge. (Páris, 1902.) Paul Allard, Les origines du servage en France. (Páris, 1913.)

Falusiak, városiak,
Erdeiek, síkságiak
– Nem értem ezt a haragot
S hogy köztük ki bujtogatott –
Húsz-harminczan, sőt százankint
Gyülekeztek rég odakint.
Titkon összebeszélgettek
És olyan nagy esküt tettek,
Hogy ezentúl nem szolgálnak
Úrnak és senki fiának.
Az urak csak elsorvasztnak,
Jussa nincsen a parasztnak.
Minden, minden csak az övék, –
Kenyerünket is megevék.
A szegénység a mi részünk
S örökös a kesergésünk.
Kínoznak, nincs nyugodt óránk,
Vár a robot és adó ránk.
– De minek is tűrjük ezt el,
M’ért kínlódunk e kereszttel?
Mi is csak emberek vagyunk,
Olyan, mint az övék, agyunk,
Épen olyan a termetünk,
Ép annyit elviselhetünk…
Van erőnk a türelemben
S negyven is áll egygyel szemben.
– Tartsunk össze, küzdjünk velök,
És megtörik az erejök.
És fát vágunk, vadat üzünk, –
Lesz halunk, lesz mezőnk, vizünk!
– Hejh, csak bátorságunk volna!

Franczia földmívesek.*

(De Caix és Lacroix La France cz. művéből vétetett.)

Megjött az is és a partoralék, az agrárius lázadók 1251-ben és 1321-ben fölkeltek, sőt némi vallásos színt adtak támadásuknak azzal, hogy elsősorban a papokat és zsidókat fosztogatták, a kiktől különben is a legnagyobb zsákmányt remélhették. Időközben (1311.), a kincstári jobbágyok felszabadításakor, Szép Fülöp kimondta, hogy a természet joga szerint mindenki szabadnak született. A Jacquerieban a csalódott parasztok dühe elemi erővel tört ki, de politikai czélok hiányában nem győzhetett; pedig Etienne Marcel, a párisi kereskedők főnöke és Le Coq laoni püspök a Grande Ordonnance 67 reformpontjával szemben a polgárságot is forradalmi irányba terelte. De őket is meglepték a fölkelő parasztok, kiket a maupertuisi csata óta fegyveres bandák fosztogattak s az angolok fogságába esett földesuraik kiváltására is tömérdeket kellett fizetniök. 1358 május végén Karle Vilmos vezetése alatt Beauvaisban alig százan szervezkedtek önvédelmökre és a Jacquerie (ahogy a jobbágyoknál szokásos Jakab-névről hítták) egy kis ízelítőt adott az ötödfél századdal későbbi jakobinusok erejéről. Egy lovagot állítólag felesége és gyermekei szemeláttára sütöttek meg s kényszerítették őket, hogy egyenek a húsából. Egyik társukat, a Bolondos Jakabot (Jacques Bonhommer) hír szerint királyuknak választották meg. Egy meg nem értett eszmének több száz kastély, s nagyon sok férfiú élete, nagyon sok nő becsülete esett áldozatúl. A dauphin felesége 300 nővel csak bajosan menekülhetett el a gyaázat elől. Marcel 300 párisi polgárt küldött rendbentartásukra, de vissza hítta őket, mert neki sem engedelmeskedtek s így a polgárok és a jobbágyok félelmes szövetsége abbamaradt. A nemesek Meaux és Beauvais közt 20.000 paraszt levágásával vetettek véget a parasztok fölkelésének.*

Luce, Histoire de la Jacquerie. (Páris, 1860.) Bonnamčre, Hist, de l. J. (Páris, 1873.) Flammermont, La J. en Beauvaisis. (Revue historique, IX. kötet, 1879.)

Parasztok táborozása.*

Hans Tirolnak (ca. 1500–1575) a nürnbergi Városi Rézmetszetgyüjteményben őrzött fametszete után.

Időközben megalakúlt az első paraszt köztársaság, a független Svájcz, a mely mindörökre felszabadította magát az egyházi és a világi urak, különösen a Habsburgok alól, kik robotra szorították a szabad parasztokat és uradalmakra szaggatták szét a kis országot.* Uri, Schwyz, Unterwalden kantonok küldöttei Fürst Walter, Werner Stauffacher és Arnold an der Halden vezetése alatt a Rütli-mezőn megesküdtek, hogy idegen bírónak és tiszttartónak nem engedelmeskednek, hanem a maguk törvényeit követik. Ugyanazon Vierwaldstädti-tó hullámai mossák most is a Axenberg tövét s ugyanolyan fű fedi most is a Rütli-mezőt, mint hatszáz esztendővel ezelőtt. S az utazó feledni tudja a histórikusokat, kik figyelmeztetik, hogy a mesét össze ne téveszsze a valóval s Tellt látja a hullámokon, Tellt a puha pázsiton. A mit a századok, a történetírók leromboltak, képzelete fölépíti, talán szebbre is a réginél. Sőt a hatszázadik évfordulón a három kanton kormánya is azzal fordúlt a néphez, hogy «ha az oknyomozó történetírók nem akarják is elösmerni a szövetségesek rütlimezei esküjét, a kegyelet lángja a szövetségesek szívében még mindig magasan lobog Svájcz szabadságának szülőföldje: a Rütli iránt.» A nép majdnem kétszáz esztendeig küzdött ezért a szabadságért s Morgarten, Laupen, Sempach, Näfels, Granson és Murten, Nancy csataterein a köztársaság megszilárdult. A küzdelembe Nagy Lajos, sőt Mátyás magyar királyok is beavatkoztak. Hazatérő katonáik otthon, a szalma- és nádfödeles házak alatt mesélgettek egyetmást a magyaroknak, mit tehet egy nép akarata és kitartása.* A ditmarschok (Holsteinben) már valamivel előbb megteremtették paraszt-köztársaságukat; azonban csak 1321-ben szervezkedtek aslkotmányosan s 1559 június 20-ig a dánok ellen hősiesen megoltalmazták függetlenségöket.* «Várj csak, paraszt, jön a gárda!» ijeszgették őket János dán király hoslteini nemesei, akik 1500 februárius 17-én 30.000-en törtek reájok «Várj csak, gárda, jön a paraszt!» gúnyolódtak ők, mikor felhúzták a tenger zsilipjeit, az árvíznek egy szigetére szorították s majdnem egy szálig levágták az urakat. Vezérök, Wolf Isebrand, nemcsak a balladában* hanem a valóságban is elmondhatta, hogy:

Maag, Das Habsburgische Urbar. Két kötet (Basel, 1894–1899.) és részben ennek nyomán, Markus János: I. Albrecht király viszonya Svájczhoz. (Kolozsvár, 1912.)

A Tell-mondát megingatta Kopp, Urkunden zur Gesch. der Eidgenössischen Bunde, 1835. öt kötetben s u. ő: Gesch. der Eidgen. Bunde, 1845–1852. öt kötetben. A Tell-monda hitelességéről Gisler, Die Tellfrage. (Bern, 1895.) A kérdésnek óriási irodalma van.

Chalybaeus, Gesch. Ditmarschens bis zur Eroberung des Landes im Jahre 1559. (1888.) Nehlsen, Geschichte von Ditmarschen. (Tübingen, 1908.) Karpf Die Ditmarschen und ihre Gesch. (Prága, 1910.) Kolster, Geschichte Ditmarschens (Lepzig, 1873.)

Eccardus, Gesch. des niederen Volkes in Deutschland, 412.

«Ez a föld a mienk; a reá rohanó
Tengertől vettük el, addig védekeztünk.
Nem is félünk mi a király haragjától,
A kik egy egész nagy tengert megfékeztünk!»

Holland parasztok.*

(Eulenspiegel, Lucas von Leyden festménye után.)

Ez a két paraszköztársaság a XIV. század legcsodásabb alkotásai közé tartozik; különösen a svájczi páratlan az egész egyetemes történelemben s érthető, hogy eszményképe lett a világ minden szabadságra vágyó földmívesének és pásztorának. A jobbágyok mindenütt elégedetlenkedtek állapotaikkal. A földbirtok Európaszerte elaprózódott, terhe pedig egyre nőtt. Jogtalanúl elnyomták a jobbágyot, ki törvényes védelemre alig számíthatott. Az adósság terhei egyre szaporodván, bizonyos mezei proletáriusság keletkezett. A termények ára lement. A pénz egyre olcsóbb, értéktelenebb lett stb.* Szóval a politikai, gazdasági és társadalmi bajok miatt egyre hangosabban panaszkodtak, de egyelőre inkább csak vallásos elégűletlenség alakjában mertek nyilatkozni.

Ropp, Socialpolitische Bewegungen im Bauernstande vor dem Bauernkriege. Marburg, 1899.) 4–5. l.

Angliában a nép már réges-régen visszakívánta azokat a szabadságokat, a miket a jó Alfréd király idejében élvezett, s a mikor a fejedelem együttérzett a néppel. Az angolszász parasztok gyűlölték normán uraikat és papjaikat, Hódító Vilmos domesday-bookját (telekkönyvét), a mely őket földhöz kötött jobbágyokká tette. Népdalokban panaszolták, hogy nincsen már törvény: igazságtalanság, erőszak uralkodik; dobzódásból, hamisságból áll ki a világ; a szegény embernek arcza vérejekével, ereje megszakadtáig kell szolgálnia dobzódó papjait, kőszívű báróit. Azt a termést, a mihez egyetlen ekéje juttatta, el kell adnia, hogy megfizesse adóját a királynak s utolsó marhájától is meg kell válnia, mert szeszélyes ura úgy akarja.

«Elhajtották tehenemet –
S még nem is a dánok;
Eszembe jut szegény állat
És sírni kívánok…»*

A Political Songs czímű güyjtemény után Buddensieg, Johann Wiclif und seine Zeit, 23.

De «Szántó Péter látományai»,* Longland Vilmos álmodozásai a szegény embernek mostani nyomorúságait szembeállították a boldogabb jövendővel, melyet a népnek ébredése, a társadalmi forradalom okvetetlenűl meghoz. Mert ebben a romlott világban csak a paraszt, a szegény Szántó Péter őrízte meg egyszerű erkölcseit. De jönni fog egy király, a ki a szerzeteseket, papokat, apácákat megfenyíti, s majd az erény és a hit helyreállításával gátolja meg a világ romlását. Akkor azonban nemcsak a papságot, hanem a társadalom minden osztályát meg kell javítnia. A franczia Jacquerieről beszivárgó hírek az angol munkásokat is izgalomba hozták és fogékonyakká tették saját megélhetésök kérdései iránt. A kormány szabályozta a munkások helyzetét (Statute of Labourers), megszabta a munkadíjak és napszámok nagyságát, másrészt azonban a földesurak számára is biztosította a jobbágymunkát.

Kiadta Th. Wright, The Vision and the Creed of Piers Plowman. (London, 1842.) Ösmerteti Buddensieg, id. h. 25–27.

II. Richárd angol király pecsétje.*

A berlini kir. titkos államlevéltárban őrzött eredetiről. Körírata: RICHARDVS: DEI : GRACIA REX : FRANCIE : ET : ANGLIE. ET : DOMINVS : HIBERNIE :

A nép lelkét megértő John Wycliffe oxfordi tanár 1381-ben olyan evangéliumi tanításokat hirdetett, a miket a munkások nagyon szívesen alkalmaztak saját viszonyaikra. Így történt, hogy Wycliffe egyházi tanításai a népet ép úgy lázadásra ösztönözték, mint egy emberöltő mulva Hussnak és egy század mulva Luthernek tanításai; holott a lázítást, a politikai és társadalmi intézményeknek megbolygatását vagy felforgatását egy reformátor sem akarta. A lázadást azonban éppen a kormánynak egy meggondolatlan tette, egyszerre két fejadónak kivetése siettette. Mikor Dartforban egy tylernek (egy téglaégetőnek) adóját túlságos szigorúsággal és szívtelenséggel hajtották be, az apa agyonütötte a végrehajtót s a nép ennek a Watt Tylernek (a téglaégető Valternek) és Ball János szerzetesnek vezetése alatt Hertfort, Suffolk és Norfolk területén mindenütt fölkelt. Ez utóbbi, a ki már évek óta izgatott, félrecsavarta és általánosította Wycliffenek azt a mondását, hogy azoknak az uraknak, a kik halálos bűnbe estek, nincs erkölcsi joguk tisztségekre és uradalmakra; Jack Straw parasztkapitány pedig azt hirdette, hogy a nép elpusztítja a föld színéről még a királyt, a püspököket és a papokat is és csak a kolduló barátokat hagyja meg, hogy az istentiszteletet végezzék. A parasztok Londont is kifosztották, de szótlanúl tűrték, mikor az ifjú II. Richárd király hirtelen ott teremvén, Watt Tylert szemök láttára leszúratta, őket azonban a fejadó és a robot eltörlésével bíztatta. A nép mégis folytatta munkáját. A nemeseket arra kényszerítette, hogy a parasztokkal térdenállva kössenek testvériséget. Nem csinált titkot belőle, hogy eszményképe a magántulajdon megszüntetése, a vagyonközösség behozatala, mert ebben találja fel az evangéliumi állam eszméjét. Az egyház a választottak gyülekezete, a hol nincs különbség pap és világi közt; a mi más szóval az egyházi rend uralmának, a hierarchiának végét jelenti. Minden vagyon az Istentől van és Isten csak a vagyon élvezetét, nem tulajdonjogát engedte át az embernek. Magántulajdon tehát nincs is. Szabadságot, egyenlőséget követeltek. M. W. Stubbs* az angol történelem legszörnyűbb jelenségének nevezte ezt a fölkelést; azonban franczia történetírója, Réville* a XIV. századbeli angol népies erkölcsök és társadalmi szükségletek természetes megnyilatkozásának s annál fontosabbnak tartja, mert jobbágyokon és csavargókon kívűl kényelemszerető polgárok, szorgalmas munkások, gazdag parasztok, higgadt papok is résztvettek benne. A fölkelés leveretése után a parlament eltörölte a kicsikart engedményeket s a parasztokat még az iskola látogatásától is eltiltotta; de Wycliffe – nem az egyetemnek, hanem a lutterworthi falusi plébánia szószékéből – mindhalálig izgathatott a zsarnokság ellen.*

Constitutional history of England. Három kötet. (4. kiadás. Oxford, 1884.)

André Réville, Le soulčvement des travailleurs d’Angleterre en 1381. (Paris, 1898.)

Vattier, John Wycliff, sa vie, ses oeuvres, sa doctrine (1886.) Sergeant. John W., last of the schoolmen and first of the english reformers (1893.). Lechler, Johann von W. (Leipzig, 1873.), két kötetben. Buddensieg, Johann von W. (Gotha, 1885.). Trevelyan, England in the age of Wycliffe. (London, 1899.) U. ő és Powell, The peasants Rising and the Lollards. (U. o. Amannak függeléke, kiadatlan oklevelekkel.) Fürstenau, Johann von Wiclifs Lehren von der Einteilung der Kirche und von der Stellung der weltlichen Gewalt. (Berlin, 1900.) Dimitrij Petrusevskij varsói tanár oroszul két kötetes munkát írt (Moszkva, 1901.) Watt Tyler fölkeléséről; bőven ismerteti Deutsche Literaturzeitung, 1901., 487–491. l.

Huss János érme.*

A berlini kir. Nummism. Gyüjt. eredetijéről: Felíratok: I. IOA[NNES]HVS / * CREDO . VNAM . ESSE . ECCLESIAM . SANCTAM . CATOLICAM / II. IO[ANNES] . HVS ANNO . A . CHRIS[T]I. NATO . 1415 CONDEMNATVR . / * CENTVM REVOLVTIS . ANNIS . DEO . RESPONDEBITIS . ET . MIHI / *

Huss János.*

Régi metszet után. Felirata: IOAN HUSSUS BOEMUS Acad[emiae] Pragen[sis] Theol[ogus] Nasc[itur] in Husinetz in . / Crematur Constant. an. 1415. / Cantibus [et] dulci vincens modulumine cignos / Rex inter cignos canditus Anser erat. /

1395-ben már Ausztriát remegtette meg annak lehetősége, hogy a parasztok a papok ellen mindenütt fölkelnek. Húsz esztendő múlva szikra lappangott abban a hamuban, melyet a csehek Huss János prágai egyetemi tanár máglyájából fölmarkolva szórtak a cseh nép közé s ez a szikra irtózatos tüzet gyújtott. Követelték, hogy eltöröljék az Isten törvényeivel ellenkező eddigi jogot, az adókat és a közterheket; az igazságot az isteni jog szerint szolgáltassák ki. Testvériségben éljenek s egyik a másiknak ne legyen alattvalója. A papoknak ne legyen vagyonuk s büntessék meg azokat, a kik Isten törvényeit nem követik. Szabad legyen halászni és vadászni.* A táboriták különbség nélkűl minden népet fölhíttak a papok elkergetésére; és szavuk nemcsak Magyar- és Németországban talált meghallgatókra, hanem Spanyol- és Angolországba is elhatott. A hussita parasztok azonban* nemcsak vallásos rajongók voltak, hanem gyökeres agráriusok is; «Zsigmond, a király, a császár» rájuk pocsékolta erejének és idejének nagy részét. Nem sokkal az ő halála után «Zsigmond császár reformatiója» czímmel széltében olvastak egy iratot, mely – mintha az uralkodó politikai végrendelete volna – azt fejtegette, hogyan kellene megoldani a fenyegető vallási és társadalmi kérdéseket. A parasztháborúnak ez a «trombitája» nem hitelesebb ugyan, mint pl. a Nagy Péteré, vagy a II. Józsefé, melyet Martinovics gyártott; de a maga idejében gyújtott és sok kiadásban terjedt el. A parasztok kívánságainak főbb pontjait, még 1525-ben is, főkép ennek a nyomán állították egybe. E szerint el kell választani az egyházat az államtól, meg kell szüntetni a papok világi hatalmát és az egyházi visszaéléseket, korlátolni kell a jószágszerzésöket s rendes fizetésre kell szorítani őket. A világi uradalmakat a röpirat nem támadta meg, sőt a hűbéri társadalmat is elösmerte, de meg akarta szüntetni ennek kinövéseit, pl. az örökös jobbágyságot és csökkenteni szerette volna a földön levő terhet: a tizedet, kilenczedet stb. Fő és leghathatósabb elve azonban az volt, hogy mindenki egyenlő legyen.

Hergenröther, Handb. der allg. Kirchengesch., II. 889.

Róluk Krummel, Gesch. der böhm. Reformation (1866.). Palacky, Urkundl. Beiträge zur Gesch. des Hussitenthums. Két kötet. (Prága, 1870–1874.) Bezold, Zur Gesch. des Hussitenthums.

Felkelő paraszt.*

Fametszet Murner «Beschwörung des Lutherischen Narren. (Strassburg 1522.)» cz. művében.

Ezzel az elvvel és az összes hussita-tanításokkal szállt szembe Marchia Jakab * a ferenczrendiek boszniai és magyarországi vicariatusságának főnöke, ki (1430–1437) nemcsak főinquisitori hatalmával, hanem elragadó népies szónoklataival is küzdött Magyarországban az eretnekség ellen; a mivel azonban nem akadályozhatta meg 1437-ben az erdélyi jobbágyság fölkelését. Kimutatható, hogy ebben a fölkelésben elég nagy számban vettek részt olyanok, kik Zsigmond királynak a cseh hussiták ellen folytatott harczaiban a hussitatanításokkal megösmerkedhettek. Maga Capistrano János pedig, a ki 1456-ban Hunyadi János táborába sok ezer parasztot vezetett, 1451–1453 közt a csehországi hussiták közt prédikált* és cseheket, morvákat hozott magával a szent háborúra. A cseh parasztok, kik 1417–1437 közt császár hadakat szalasztottak meg;* az erdélyiek, a kik 1437-ben a három nemzetet unióba kényszerítették s a magyar és külföldi parasztok, kik 1456-ban II. Mohammed szultánt megkergették, a jobbágyot Magyarországban is érthetően figyelmeztették a maga erejének nagyságára.

Élete Gombosnál, az 1437. évi parasztlázadás története, 46–74. Raffay, Die Hussiten in Ungarn (Zeitschrift für wissenschaftl. Theologie, 1892., XXXV. kötet). Arczképe könyvem 149. lapján.

Weber, Des Franziskaners Joh. v. Capistrano Mission unter den Hussiten. (Leipzig, 1867.)

Theobald, Hussiten-Krieg. (Nürnberg, 1621.) Bogisics, Über die Ursachen der Niederlagen des deutschen Heeres im Hussitenkriege. (Giessen, 1862.) Grünhagen, Geschichtsquellen der Hussitenkriege. (Breslau, 1871.) Bezold, König Sigmund und die Reichskriege gegen die Hussiten. Három kötet. (München, 1872.)

Ezt az erőt minduntalan megmutatták a délnémetek is, a kiknek a jobbágyság miatt szintén elég okuk volt panaszra.* Hiszen egy XV. századbeli poéta szerint*

Inama-Sternegg, Deutsche Wirtschaftsgesch. in den letzten Jahrhunderten des Mittelalters. Három kötet. (1879–1901.) Hagelstange, Süddeutsches Bauernleben im Mittelalter. (Leipzig, 1898.) Bartels, Der Bauer in der deutschen Vergangenheit. Goltz, Gesch. der deutschen Landwirtschaft, I. kötet. (Stuttgart, 1902.) Mauerer, Gesch. der Dorfverfassung in Deutschland. Két kötet. (1865.) U. ő: Gesch. der Fronhöfe, der Bauernhöfe und der Hofverfassung in Deutschland. Négy kötet. (1862–1863.) E. Belfort Bax, German Society at the close of the midle ages (London, 1894.) s u. ő: The peasants war in Germany (London, 1899) az első fejezetben (1–35. l.) Eccardus, Gesch. des niederen Volkes in Deutschland. (Berlin, 1912.)

Eccardus, id. h. 435–436.

«Hogy ha élni akarsz
Te, fiatal nemes,
Kövesd tanácsomat:
Lovon magányt keress!
Menj a zöld erdőre
S ha fáért jön a pór,
Csak ugrass előre!
Mikor nyakon csiped,
Örüljön a szived
És vedd el mindenét:
A lovát, tehenét!
Légy ügyes, bátor hát!
S ha van egy fillére,
Csak vágd el a torkát!»

Hogy a földesuraktól szabaduljanak, a tiroliak és a vorarlbergiek már 1403-ban megalakították a parasztköztársaságot, mi az appenzellieket is az úri jogok megtagadására bátorította. Az 1427. évi országgyűlés ennélfogva kijelentette, hogy ők az egyháznak és a nemességnek a hussitáknál is nagyobb ellenségei. 1460-ban Schaffhausenben a hegaui parasztok ugyanakkor lázadtak fel, mikor Habsburg Zsigmond herczeg a hegaui lovagokkal a svájczi parasztköztársaság ellen indult. Zászlajukra ekét és bocskort festettek czímerül.* 1462-ben a salzburgi érsek a parasztok lázadását csak a bajorok segítségével nyomhatta el.

Kern, Der Bauernaufstand im Hegau. (Freiburg, 1867.)

Würzburgban 1476-ban egy szegény pásztor, Hans Böheim, nagy tömeg előtt fejtegette a vagyonközösség jogosságát s a népet különösen a papok ellen tüzelte. Eljön – úgymond – az ideje, hogy a fejedelmek és az urak is napszámban fognak dolgozni. A császárt gonosztevőnek nevezte, a ki éppen olyan semmi, mint a pápa. Föltétlenül szükségesnek tartotta, hogy a papok és az urak jószágait elvegyék és a szegények közt oszszák ki, s a népet a papok agyonverésére izgatta. Ő maga vezette Wilsnakba a búcsúsokat, a kik ájtatosan énekelték:

«Az Istenhez könyörögjünk,
Kyrie eleison,
Hogy papot ne dögönyözzünk,
Kyrie eleison!»

Parasztok.*

Dürer Albert metszete után.

1476 július 13-ra már ki is tűzte a lázadás határidejét, mikor a püspök elfogatta és megégettette. Követői azonban országszerte azután is rajongással szították az elégületlenséget a papok és az urak ellen. 1492-ben Bajorországban a kempteni apát jobbágyai s ugyanakkor Németalföldön a sajtostestvérek lázadtak fel, kiknek zászlaján egy darab sajt és kenyér képe hirdette, hogy legalább is ennyire van joguk. Elsassban 1493-ban még csírájában elfojtottak egy ilyen lázadást.* 1497-ben a speieri püspökségben Bruhrain környéken több ezeren szövetkeztek az urak ellen s 400 asszonyt is beavattak a titokba. El akarták törölni az örökös jobbágyságot, le akarták foglalni s a nép közt kiosztani a papi javakat s közössé tenni az erdőt, legelőt, vizet. Öt álló esztendeig készülődtek, tervezgettek, míg Rapp Lukács 1502-ben meggyónta a dolgot, mire az urak irtózatos bosszút állottak. Néhány kosár telt meg a parasztok levágott kezeivel; a vezetőket pedig lófarkához kötözték s haláluk után fölnégyelték. A példa még sem rémítette el a jobbágyokat. A vérengzésből elmenekült Joss Fritz Württembergben folytatta az izgatást és ott 1502-ben már 7000-nél több paraszt sorakozott a bocskoros (Bundschuh)-zászló alá.* Czímerök a zászlóra fűzött bocskor volt; mert hiszen bocskorban, faczipőben járt a paraszt, de csizmát viselt a pap és az úr, a ki ellen támadt s a zászló másik oldalán egy térdelő paraszt feje fölött ez a felirat állt: «Nem kell egyéb, csak az Isten igazságossága.» Jelszavuk a Mi Asszonyunk és János evangelista volt s a szövetség tagjainak naponkint öt Miatyánkot és öt Üdvözlégyet kellett elimádkozniok. A mellett a papi tized és minden jobbágyi teher ellen harczoltak, a római királyon kívül más urat nem akartak elösmerni s a papok és a nemesek javainak felosztását követelték, de jogaikat hajlandók voltak megosztani a polgárokkal. A leheni mezőn elfogadott tizenkét pont* szerint a pápán, a császáron, mindenekfölött pedig az Istenen kívül nem ösmernek el más urat. Mindenkit csak saját falujának bírája elé lehet állítani. Az egyházi törvényszékek csupán egyházi és ne adóssági ügyekben ítéljenek. Kamatot csak addig fizessenek, míg ezeknek összege egyenlő értékű a tőkével. Húsz forint után egy forintnyi kamatnál az isteni jog szerint járjanak el. Attól a paptól, a kinek 2–3 javadalma van, vegyenek el egyet s adják oda olyan papnak, a kinek egy sincs. A madarak, halak, fajzás, erdő szabad és közös legyen. Töröljenek el minden méltatlan vámot és adót. Legyen állandó béke az egész kereszténységben s verjenek agyon mindenkit, a ki ennek ellenére tesz; annak azonban, a ki harczolni akar, adjanak pénzt és küldjék a törökök s a hitetlenek ellen. A ki ehhez a szövetséghez csatlakozik, életökkel és vérökkel védelmezik; a ki ellene szegül, megbüntetik, agyonverik. Mihelyt a tömeg összegyül, a császárral tudatják föltételeiket; ha pedig a császár sem fogadja el a szövetséget, átmennek a svájcziakhoz.

Schmidt, Les seigneurs, les paysans et la propriété rurale en Alsace au moyen âge. (Páris, 1897.)

Zimmermann, Geschichte des grossen Bauernkriegs, I. 40–57.

Oelkers, Populäre Geschichte des deutschen Bauernkrieges, 9–10.

Német paraszt.*

A berlini metszetgyüjtemény egy XV. századi rézmetszete után.

Ennek a bocskoros lázadásnak október 9-én kellett volna kitörnie; de mikor a jobbágyokat a szövetség czéljaira megadóztatták, a titok kipattant. 200 freiburgi fegyveres polgár hamarosan Lehenben termett s összefogdosta a vezetőket, a kiket azután válogatott kínzások közt végezték ki. Maga Joss Fritz most másodízben is elmenekült és csakugyan átment Svájczba, s még részt vett az ott Solothurn környékén ugyanazon évben kitört parasztlázadásban, mely az urakat a földmívesek követeléseinek teljesítésére kényszerítette.*

Zimmermann, Gesch. d. grossen Bauerngriegs, I. 57–60.

Parasztok.*

Dürer Albert metszete után.

Lehet, hogy a délnémet munkások helyzete ebben az időben csakugyan jobb volt, mint három-négyszáz esztendő mulva a földmíveseké és a gyármunkásoké, mert hiszen mindennap ehettek húst, bort ihattak reá, megvagyonosodtak s élték a világukat. Mint termelők még nem érezték azokat a nyomorúságokat, a miket a pénzgazdaságra való áttérés csakhamar meghozott. Nem is a nyomorúság, hanem inkább önérzetök vitte rá őket, hogy a nemzet politikai életében is részt venni kívánjanak s a maguk dolgát maguk intézzék. Az akkori nóta úrnál, papnál, polgárnál különbnek mondja a parasztot, a ki arczának verejtékével táplálja a többit:

«Nemes paraszt, dicsérlek
Minden teremtett lénynek,
Minden úrnak módfelett:
A császár egy legyen veled.»*

Ropp, Socialpolitische Bewegungen, 5–9. Sokkal sötétebb képet fest Sartorius (Versuch einer Geschichte des deutschen Bauernkrieges, 21–55); igaz, hogy ő a franczia forradalom idejében (1795) írt. A XVI. század elejének jobbágyviszonyait nemcsak angol, hanem általános szempontból is jellemzi Tawney, The agrarian problem in the sixtcenth centruy. (London, 1912.)

Az egyik paraszt azt mondta Trittenheim apátnak:* «Majd megválik, mit nyerünk a bocskorral; de legalább is olyan szabadoknak kell lennünk, mint a svájcziaknak, egyházi dolgokban pedig, mint a hussitáknak.» S a breisgauiak követeléseinek első czikkelye úgy hangzott, hogy Istenen, a pápán és a császáron kívül ne legyen más uruk.*

Janssen, Geschichte des deutschen Volkes, II. 398.

Vogt, Die Vorgeschichte des Bauernkrieges, 2.

A parasztok támadása.*

Egy XVI. századi augsburgi fametszet után.

Ellenben a württembergiek azt mondták az ő herczegökről, Eberhardról, a ki a tübingeni egyetem alapítása által örökítette meg nevét, hogy ha Isten nem volna Isten, hát Eberhard lenne az ő úristenök; és szomszédaik is csúfolták őket, milyen békességesen tűrik fiának, Ulriknak esztelenségeit, önkényességét. «A paraszt teherhordó állat – mondta nem egyszer a herczeg.* – Ha a teher alatt összeroskad is, néhány korbácsütésre megint fölkel.» De a Rems völgyében másképen gondolkoztak. Ott a tanácstalan szegény nép, «der arme Konrad»,* nagy titokban évek óta készülődött. Névtelen vezetők már 1503-ban szervezték a parasztokat s vasár- és ünnepnapokon, búcsúk alkalmával stb. ájtatoskodás, vagy víg falusi mulatságok ürűgye alatt tanakodtak és tanácskoztak velök. A titkos szövetség eleinte csak mezei munkásokat, jómódú parasztokat fogadott be s teljes tíz esztendeig elkerülte a hatóság figyelmét. Mikor azonban 1514 elején Württembergben a tőkeadót (egy forint után egy fillért) kezdték szedni, Konrád nyiltabban lépett föl. Egy lapátot vett a kezébe, nagy kört rajzolt vele s a históriás ének szerint azt mondta:

Weill, der Bauernkrieg, 51.

Nem személynév. A szegény számára nincs tanács (Kein Rath, tájszólás szerint Koan Rath). Innen «Der arme Konrad». L. Bensen, Gesch. des Bauernkriegs in Ostfranken, 50.

«Szegény Konrád voltam, vagyok, leszek,
Mindenkitől én egy fillért veszek,
A ki nem lép ebb’ a karikába.»

A felkelő parasztok pecsétje.*

A pecsét egyetlen példánya Würzburgban őriztetik.

Kétezernél több paraszt és polgár lépett be, a mi eléggé mutatja, hogy tőkepénzesek is szép számmal csatlakoztak hozzá. Április 15-én pedig, mikor a mértékek megrontásával új fogyasztási adót kezdtek szedni, Geiss Péter parasztkapitány óriási tömeg élén zeneszóval, körmenetben vitte ki a mérőserpenyőt a Rems-folyóhoz, hogy megcsinálja vele (mint a boszorkányoknál szokták) a vízpróbát, az istenítéletet. Ha a mérleg a víz színe fölött marad, a herczegnek van igazsága; ha elmerűl, a népnek. Természetesen elmerűlt s a nép örűlt, hogy nem kell fogyasztási adót fizetnie. A nép humora így másodszor is belejátszott a politikába. Harmadszor a parasztok Hans Vollmar kapitány vezetése alatt már fegyveresen jelentek meg Schorndorf előtt s kijelentették, hogy nekik nem kellenek az új adók, nekik a régi szabadság kell. A népszerű Geisberg György most még megnyugtatta s május 2-án maga Ulrik herczeg is beszédet intézett hozzájuk. Megigérte, hogy az adót eltörli s országgyűlést tart; azután hazalovagolt Stuttgartba, mivel «a Rems völgyében minden csöndes». A parasztok vezetői pedig Pregizer Gáspár schorndorfi házában még aznap elhatározták, hogy május 28-ára táborba gyüjtik a népet s fegyverben várják meg, mit akar a herczeg.* Ugyanakkor Badenben már Gugelbastianék is törték a fejöket azon a nyolcz ponton, a melyben a nép kívánságait akarták összefoglalni.* Mind a két tartományban megfenyegették az urakat, hogy

Zimmermann, I. 61–72.

Eccardus, 465–467.

«A hatalom polczán soká nem maradtok:
Vigyáznak a földre a szegény parasztok!!»

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem