VII. A MAGYAR JOBBÁGYOK HELYZETE.
VII. A MAGYAR JOBBÁGYOK HELYZETE.
NEGYEDIK BÉLA nem akarta megerősíteni a zágrábi érsekségben Timótot, IV. Orbán pápa kegyeltjét, a ki paraszt szüléktől származott. «Minden ember egyformán születik – felelt a pápa 1266 januárius 21-én a király követének. Egy ég alatt egy levegőt szív. Meztelenűl jő a földre, meztelenű távozik. Ebben nincs különbség szabad és szolga, szegény és gazdag, paraszt és király közt. Az isteni kegyelem nem tesz különbséget nagy és kicsiny, szabad és szolga közt; az Úr előtt nincsen személyválogatás. Ha szolga volt is Timót, a püspöki méltóság ezt a szolgaságot eltörölte; asztalához, nagy munkájához, a királyok királya is szegény halászokat választott. Mi dicsősége van abból a nagy, hatalmas királynak, ha szegény emberrel küzd, száraz nádat üldöz és együgyű ember ellen mutatja hatalmát? Oroszlán nem fog fegyvert féreg ellen, sas nem támad verebekre. És te, férfi, nagy fejedelem: annyira törekszel egy püspök megbuktatására, a ki ellen, ha mind igaz, kifogást nem tehetsz, mert nem ő teremtette magát, hanem az Isten; nem tőle függött, hogy nemes szüléket válaszszon; nem az ő hibája, ha olyan szülei voltak, a minőket az Isten adott neki. Mi azonban a szegény ember ügyét el nem hagyjuk. Ne zavarjon meg némely papok befolyása, kik, mint mondják, inkább a püspökségre, mint a püspökre gondolnak s az élő ember örökségét szeretnék; de azt azon az úton, a melyen járnak, a míg én élek, meg nem fogják kapni!»
A pápa tehát erélyesen hirdette a keresztény egyenlőség tanítását, ugyanakkor, a mikor a keresztesháborúkban minden alkalmat megadott a rendiség kifejlődésére és megerősödésére, holott eleve itt is éppen azon volt, hogy mindenki különbség nélkül egyesűljön egy nagy eszme valósítására.
Dósa György föllépésekor hazánkban a jobbágyságnak tulajdonképen csak kétszáz esztendős multja volt; mert ennek a feudális ízű intézménynek igazi megalakulása Anjou Károly király korára esik.* Csák Máté a maga uradalmaiban szép módjával vagy erőszakosan letelepített munkások pénz- és robotbeli terheit a cseh urbér szerint szabta meg. Gentile bíbornok, a ki a kis királyt kiközösítette, szigorú eljárását azzal okolta meg, hogy az alattvalókról le akarja venni a hatalmasok terhes igáját. Azt szeretné, – úgymond, – hogy a szabadság fiai fölkeljenek és minden rend, minden néposztály visszakapja régi jogait.* Valóban, ez az alaphangja a magyar földmívesek minden későbbi törekvésének. Első sorban mindig csak az Árpádok korában szerzett jogaikat, személyök és vagyonuk szabadságát kívánták vissza, legalább is azt az időt, a mikor, a tatárjárás előtt, a szabad, lovas, hadakozó nemes jobbágyot és az uradalom mesterembereit, az udvarnokokat még élesen megkülönböztették a condicionálisoktól, a tulajdonképeni úrbéresektől.* Volt reá példa, egyházi birtokon, Kis- és Nagyfüssön, hol a hadakozó jobbágyok fölé rendelt földesúri nemesi szék egész kis vármegyei életnek felelt meg. Alispánnak, szolgabírónak nevezték a község előljáróit, s főispánjuk, a pannonhalmi főapát, egyik gazdatisztjét egyszer már a jobbágyok nádorának akarta kinevezni.* Mindazok, a kiket tatárjárással járó átalakulások a condicionálisok közé sodortak, és a kiket az Anjouk korában már általánosan jobbágyoknak neveztek, ennek a névnek régi, eredeti jelentősége értelmében* tovább is szabad, nemes jobbágyok akartak lenni; s új jogokra csak annyiban áhítoztak, a mennyiben velök a régieket akarták biztosítani.
Jászi Oszkár (A nemzeti államok kialakulása, 254.) teljesen megtalálja a feudalismus lényegét abban, hogy a nagyurak katonai erőszakon alapuló magánjellegű uralmat gyakoroltak az ország valamely része fölött. A középkori Európával szemben csak azt a nagy különbséget látja, hogy a magyar feudalismus inkább puszta rablóvilág volt, mely a politikai és gazdasági szervező munkában alig vett részt.
Gentilis oklevele 1311 julius 6. Acta legationis cardinalis Gentilis. (Monum. Vat.) CII. l.
Erdélyi László, Az úrbéresek általános jobbágy neve. Rehgio, 1911. 2–5. l.
Erdélyi, Jobbágyi szolgálat a középkorban. Religio, 1910. 249.
Az Árpádkori társadalom világi osztályainak egész rendszerét legvilágosabban Erdélyi László (Az első állami egyenes adó elmélete. 37–44.) ismerteti. Kimutatja, hogy a szabadok csoportjának legalsó osztályán a közönséges, szegény szabadok (mások birtokain mint tiszti jobbágyok, fegyveres serviensek, bérlők vagyis censuales) álltak. A bérlők a későbbi jobbágyságba olvadtak be, a serviensek (1267) és a szabad jobbágyok pedig a nemességbe. V. ö. Szekfű Gyula, Serviensek és familiarisok. (Akad. Értek. 1912.)
Gentile bíbornok.*
Egykorú üvegfestmény az assisi templomnak Gentile által, saját temetkezési helyéűl építtetett kápolnájában.
IV. Béla a tatárjárás után minden módon kedvezett a városok alakulásának; szívesen fogadta tehát az odatóduló jobbágyokat, különösen azokat, kik mesterségeket űztek. Ezek, mint kovácsok, bognárok, kőművesek, sütők, kerékgyártók, timárok, szűcsök, vargák, csizmadiák, szabók stb. népesebb helyen különben is több megrendelőre számíthattak. Vásárokra a falusi nép is bejött hozzájok s ponyvás szekereiken ők is sorra járták a vásárokat. A földesurak ugyan egykönnyen nem engedték ki kezökből a városokat, de önkormányzatuk és független életök elé nem is gördítettek olyan nagy akadályokat, mint a nyugateurópai hűbérurak.* A városi polgárság tehát a beléje olvadó jobbágysággal mindjobban gyarapodott; s a polgári jog megszerzése a jobbágyságtól való teljes megszabadulásnak éppen olyan biztos módja lett, mint hadi vagy más érdemek következtében a jobbágyok megnemesítése. Dósa utóbb ezért számíthatott sok város rokonszenvére.
Timon Ákos, Magyar alkotmány- és jogtörténet, 201.
A nagybirtokok alapítása már a királyság első századának a végén sok helyütt megrontotta a kisbirtokosok helyzetét. Rájuk vonatkozik Kálmán király törvényének (I. 19.) rendelkezése, hogy azok a lakosok (veres coloni), a kiket az eladományozott javakról kiűztek, visszatérhetnek abban az esetben, ha másutt nincs földjük. Ez a föld tehát az ilyen colonusnak személyes tulajdona volt, melylyel a személyes szabadság, első sorban a föld eladásának és a költözködésnek természetes szabadsága járt. Ezt a jogot az utolsó Árpád király, III. Endre, 1298-ban (LXX., LXXIII. t.-cz.) már határozottan elösmerte s ekként biztosította.* Elvben az első Anjou király, I. Károly is ennek a törvénynek alapján állt, de Erdélyben, hogy megjutalmazza a nemes urakat, a kik őt László erdélyi vajda ellen segítették, 1324 januárius 21-én kimondotta, hogy a népek vagyis jobbágyok (populi, seu jobagiones) földesurok beleegyezése nélkül sem királyi, sem úri, sem városi területen nem telepedhetnek le s azokat, kik ilyen engedelem nélkül költözködtek el, vissza kell adni uraiknak.* De néha egyik földesúr biztatta a másiknak jobbágyait, hogy ha nála akarnak megtelepedni, szerezzék meg eddigi földesuruktól azokat az okleveleket, a melyekben jogaik és kötelességeik pontosan fel vannak sorolva.* Az első Anjouk idejében tehát már voltak ilyen urbáriumok s a nemesek mindig jobban meg tudták őrizni azokat az okleveleiket, a melyekre pör esetében jobbágyaikkal szemben hivatkozhattak. Innen van, hogy a jobbágyok az urak levéltárait szabadságaik veszedelmének tartották s nemcsak nálunk 1437-ben, 1514-ben s mindannyiszor, a mikor uraik ellen föltámadtak, hanem pl. Francziaországban még 1789-ben is uraik elkergetésénél vagy kivégzésénél előbbre valónak tartották levéltáraik elpusztítását.
Kovachich, Sylloge Decretorum Comitialium, I. 50.
Acsády, A Magyar Jobbágyság Tört. 115. (de téves hivatkozással.)
Tkalcsics, Monum. Hist. Episc. Zagrabiensis. II. 16–17.
Az Anjouk czímere.*
Gaal J. rajz az aacheni székesegyház kincstárában őrzött zománczozott ezüst ötvösműről.
A törvények a szabadköltözködés jogát, ha időnkint korlátolták is, egészben véve még védelmezték; de az 1342: XIX. törvényczikk, mely az ú. n. portális adót behozta,* vagyis minden jobbágytelket megadóztatott, a nemzetet a jogok tekintetében kettéválasztotta: a kiváltságosak és az adófizetők osztályára. Amoda a nemesek, papok, városok, emide a jobbágyok tartoztak. Ezt a különbséget Nagy Lajos 1351: VI. t.-czikke egészen világosan kiemelte, a mikor a bárók, nemesek, főpapok és egyházi férfiak fogalmával szembe állította az összes szántóvető és szőlőbirtokos jobbágyok fogalmát. Ezzel, atyjának példájára, nemcsak a földmívesek állami terheit nevelte, a mennyiben a királyi és királynői uradalmakban lakó szántóvető és szőlőbirtokos jobbágyok minden terményének és borának kilenczed részét (pars nona) «saját méltóságának gyarapítására» a kincstár részére szedette be, hanem a földesurakat is kötelezte, hogy maguknak hasonlóképen beszedessék a kilenczedet, mert ha nem tennék, azt – büntetésűl – saját javára hajtja be. Az állam tehát gazdasági tekintetben maga szolgáltatta ki a jobbágyokat a nagygazdáknak, hogy neki «annál hívebben szolgáljanak». Ezt az áldozatot a katonaság akkori rendszere követelte meg, a mennyiben az urak és a főpapok annál biztosabban kiállíthatták zászlóaljaikat, bandériumaikat, mentűl nagyobb és mentűl biztosabb volt a jövedelmök. Ennyiben tehát a kilenczed valóban nem a földesúr, hanem a nemzet javára szolgált. A földesúrnak nem annyira jogot adott, mint inkább kötelességet rótt reá; azt a kötelességet, hogy a jobbágyoktól beszedett adó fejében harczosokat adjon a királynak.* Az első földesúri adó tehát tulajdonképen közvetett állami adó volt. A jobbágyoknak pedig az eddiginél is szorgalmasabban kellett dolgozniok, hogy az egyházi tized s a földesúri kilenczed beszolgáltatása után is elegendő terményök maradjon családjuk eltartására. De országlakosoknak, regnicoláknak ez a törvény már csak a földesurakat nevezte, míg a kilencz év előtti (1342. évi XXI. t.-cz.) még a jobbágyokat is a nyilvános szabadságot élvező és más országlakosok közé számította. Valósággal állami alapelv lett, hogy az adó, tized és kilenczed fizetése összeférhetetlen az állam cselekvő jogainak gyakorlásával.
Közhit szerint ez az első egyenes állami adó; az újabb felfogásra nézve l. Eckhart, A kir. adózás tört. Magyarországban 1323-ig (Arad, 1898.) Hóman, Az első áll. egyenes adó (Tört. Szemle, 1912.) s Adó vagy földbér? (Századok, 1913.) Erdélyi László, Az első áll. egyenes adó elmélete (Kolozsvár, 1912.) és Az első adó elméletéhez. (Századok, 1913.) A vita még nincs befejezve.
Andrássy Gyula, a magyar állam fennmaradásának és alkotmányos szabadságának okai, I. 200–1.
A kilenczed behozatala óta még világosabban kitűnt, hogy a jobbágy a maga földjét a földesúrtól kapta s így tagja sem lehetett a szent koronának, melynek tagjai, tehát egyúttal a politikai jogok gyakorlói, a törvényhozók, tisztviselők stb. csak a független birtokosok: az urak, a nemesek és a papok. I. Károly óta jobbágynak még igazságért is első sorban a földesúrhoz, vagy ennek tisztjeihez kellett fordulnia, a kiktől azonban a rendes bíróságokhoz fellebbezhetett; sőt az 1351: XVIII. t.-cz. az emberölések, gyújtogatások, vagy «ezekhez hasonló más irtózatos dolgok elkövetőit» is saját uraikhoz utasította ítélet és megfelelő igazság keresése végett. Saját falusi bíráikat vagy maguk választották, vagy az uradalomnak valamelyik megbízott tisztjét ösmerték el bírájuknak. Pedig az örökös nélkül elhalt jobbágynak vagyonát a földesúr csak igen kis részben örökli, mert a jobbágynak még megvan az Aranybullában gyökerező joga, hogy – a leánynegyed kiadása után – vagyonáról teljesen szabadon rendelkezik.*
Erdélyi László, Jobbágyszabadságok. Religio, 1910., 409. l.
Annál föltünőbb ez, mert az 1351. évi dekrétum bevezetésének záradékában (a 11. §-ban) a király nemcsak nem erősíti meg az Aranybullának azt a pontját, hogy az örökösök hátrahagyása nélkül elhaló nemesek – a leánynegyed kivételével – szabadon rendelkezhessenek vagyonukról, hanem éppenséggel elveszi szabad végrendelkezésök jogát s elrendeli, hogy birtokaik jog és törvény szerint, tisztán és föltétlenűl, minden ellenmondás nélkül, legközelebbi atyafiaikra és nemzetségeikre szálljanak. A királyok mind mai napig ezen kikötés (és két század óta az ellenállási záradék) nélkül erősítették meg az Aranybullát, s így Nagy Lajos halála után az ősiséget (aviticitas), a hogy ezt a rendelkezést nevezték, nem is lehetett valósággal fennálló törvénynek tartani;* azonban «a szembekötősdi megtörtént, a nép hitt s íme, a fiskus örökösödése meg lőn állítva.»*
Kölcsey, Országgyűlési Beszédek, 87.
U. o. 84.
Az alkotmánynak ezóta hűbéries mellékíze lett, a mi a nemest saját vagyonának haszonélvezőjéve tette és sok esetben arra késztette, hogy jobbágyait, a földesúri jövedelem fokozása végett, erősebb munkára fogja. Magyarország társadalmát gazdasági okok alakították át. Egy és ugyanaz lett a nemesség: una et eadem nobilitas, s tagjai a szabadságnak, kivételességnek és adómentességnek egy és ugyanazon előjogát élvezték.* De egy és ugyanaz lett a jobbágyság is,* a melyet idáig eredete és foglalkozása szerint osztályoztak, mostantól fogva pedig általában véve ugyanazon úrbéri terhek alá vetettek s jellemző szabadságuknak csupán a költözködés szabadságát tekintették. Az Anjouk új arisztokrácziát s életrevaló nemességet teremtettek, a minek azonban nemcsak az oligarchiát áldozták fel, hanem a szabad jobbágyságot is, a melyet a rendiségbe semmiképen sem illeszthettek be. Viszont a rabszolgaságot teljesen megszüntették s a jobbágyság kedvezéseiben és terheiben részesítették.*
Verbőczy Hármaskönyve, I. rész, 2. czím.
Nagy Benjamin, A magyarországi jobbágy állapota Robert Károlytól 1514-ig.
Acsády föltevése, id. h., 129.
A Zsigmond korabeli törvények sok tekintetben védték a jobbágyokat s volt eset,* hogy egy sorba helyezték a királyi polgárokkal, jövevényekkel, mint általában véve a szabadsorsú emberekkel (quilibet liberae conditionis homines). Fenntartották* az országnak azt a régi szokását, hogy a paraszt ember, a kinek nemes leány a felesége, a leánynegyed fejében járó birtokon (mint nobilis post uxorem) örökjogon gazdálkodjék. Megengedték,* hogy ha a földesúr a kivetett bírságokat, rovatalokat, adózásokat egy hónap alatt be nem hajtotta, azokat többé be se hajthassa s máshová kívánkozó jobbágyát az elköltözésben meg ne gátolja; sőt* az akadékoskodó földesurat büntetésekkel és bírságokkal fenyegették meg, a miket utóbb* részletesen szabályoztak is. Viszont mindenkit eltiltottak attól,* hogy adósság, bűn, vétek miatt a polgárokat, városiakat, falusiakat elfogassa vagy háborgassa, mert ezeket is saját bíráik elé kell állítani. Mindezt azonban bizonytalanná tették, midőn* külön királyi kegyelemmel és engedelemmel a földesúrnak saját uradalma területén pallosjogot adtak és a parasztnak vagy jobbágynak (villicus seu rusticus) a földesúr ellen való minden keresetét első sorban éppen a fölesúr törvénykezése elé utalták.*
1405:VI. t.-cz. első dekrétum.
1435:XX. t.-cz., második dekrétum V. ö. Hazai Okm. III. 367.
1405:XV.t.-cz., második dekrétum.
U. o. 1405: VI. és XVI. t.-cz. második dekrétum.
1435:VII. t.-cz., második dekrétum.
1405:X–XI. t.-cz., első dekrétum.
1405.V. t.-cz., első dekrétum.
1405:X. t.-cz. második dekrétum.
A jobbágyok különben, szabad emberek módjára, fegyvert viselhettek és Zsigmond király honvédelmi törvénye szerint* a földesuraknak minden 33 jobbágy után egy lovaskatonát voltak kötelesek kiállítani; olyat tudniillik, a kinek legalább is íja, tegeze, kardja és csákánya van. Táborozás alkalmával pedig a katonák a jobbágytól fűnél, fánál és víznél egyebet nem követelhettek.* Nem jelentéktelen dolog, hogy a parasztság – a telekkatonaság behozatala következtében – az eddiginél sokkal önállóbb része lett a királyi hadseregnek. A jobbágyságnak ebből az újabb teherből az a haszna volt, hogy önérzete és összetartozandóságának tudata emelkedett.
1435:II. t.-cz., első dekrétum.
U. o. VIII. t.-cz.
Így tehát Zsigmond király ötvenesztendős uralkodása egyben-másban kedvezett a jobbágyságnak, a mely azonban kedvezések helyett a maga régi szabadságára vágyakozott. Mikor az erdélyi jobbágyok 1437-ben nyíltan fölkeltek uraik ellen, ezt, saját nyilatkozatuk szerint,* azért tették, hogy «visszaszerezzék, helyreállítsák szabadságukat, azt a szabadságot, a melyet Magyarország szent királyai adtak ezen magyar haza valamennyi lakosának és hogy egymás közt jól megfontolt szándékkal súlyos terheiket levessék. Legalázatosabban kérték uraikat, vegyék le a jobbágyság nyakáról az elviselhetetlen szolgai jármot s legyenek tekintettel a szent királyoktól nyert szabadságukra».
Az oklevél: Teleki, Hunyadiak kora, X. 3–10. Jakab, Oklevéltár Kolozsvár történetéhez, I. 172–7. Magyarúl Gombos, Az 1437. évi parasztlázadás története, 83–91.
A kolosmonostori kápolna.*
Cserna Károly rajza.
A jobbágyok és nemesek közt 1437 julius 6-án a kolozsmonostori konvent előtt kötött békeszerződésben kijelentették, hogy az adók fizetése, ajándékok és szolgálatok tekintetében Szent István és a szent királyok szabadságleveleihez alkalmazkodnak. A míg azonban ezek előkerülnek, elhatározzák, I. hogy adó fejében évenkint Szent István napján csak egy dénárt fizetnek a fölesuraknak. 2. Karácsonykor egy köböl zabot és két kalácsot, husvétkor két kalácsot s a templom nevenapján két kalácsot és egy csirkét adnak. 3. Egy napig kaszálnak vagy aratnak, s kijavítják s rendben tartják a malmok gátjait. 4. Sertés- vagy méhtizedet, akópénzt vagy más ilyen adót nem fizetnek. 5. A kamaraispán a kincstári rendes szolgálatokon és szolgálmányokon kivűl egyébre ne kötelezze őket. 6. A kamarai tiszt a bort csak saját házában mérethesse s a kimérés ideje alatt mást a borméréstől el ne tilthasson. 7. Táborozás idején a kapitányok a szomszédos uradalmak majorosaival vagy a falvak bíráival együtt állapítsák meg az élelmiszerek árát, mely ne legyen nagyobb a piaczinál. 8. A bandériumok tartására kötelezett urak hamis hírek alapján ne ültessék föl, s ekként ne károsítsák a jobbágyokat. 9. A több év óta be nem szolgáltatott püspöki tizedek kárpótlása fejében egyszer mindenkorra öt dénárt adnak. 10. A királyi jogon kirótt ötvenedeket megfizetik. II. Kilenczedet az urak és nemesek senkitől se szedjenek. 12. Azok a jobbágyok, kik az uraktól szőlőt vagy földet béreltek, a szőlő után tizedet, a szántóföld után adót s más szokott jövedelmet adjanak. 13. A jobbágyok tizedök és adósságuk megfizetése után szabadon költözhetnek, s a költözést ok nélkül gátló földesurat három márkában kell elmarasztalni. 14. A jogtalanúl távozó jobbágyot a földesúr saját törvényes bírájától visszakövetelheti. 15. Az egyenes utód nélkül elhúnyt jobbágy hagytékából a földesúr csak egy három éves tinót kapjon; a többi az özvegyé vagy a rokonoké legyen. Csak annak vagyonát örökölje, a ki teljesen rokontalanúl s végrendelet nélkül halt meg. 16. Évenkint Urunk mennybemenetele napján a jobbágyok minden faluból és tanyából két-két értelmes és becsületes embert küldjenek Bábolna hegyére, hogy ott a nép bizalmi embereinek számot adjanak, uraik megtartják-e ekként megállapított szabadságaikat? 17. A béke ellen vétő nemest az urak ne pártolják, a lázadó jobbágy pedig javaival és életével bűnhődjék. 18. A jelen fölkelésért senki sem vonható felelősségre.
Ebből az oklevélből kitünik, az erdélyi jobbágyok mennyire ragaszkodtak a multhoz, a mikor még szabadok voltak; mennyire elégületlenek voltak a jelennel, a melynek nyomorúságaiba őket szabadságuk eltiprói döntötték; s mennyire igyekeztek biztosítani jövendőjüket, melyből politikai és gazdasági helyzetök javulását várták. Nem szóvirág, hogy az uraknak, nemeseknek, papoknak nem akartak ártani, bajt és kárt okozni; nem is tiltakoztak oly terhek ellen, a mikben többé-kevésbé azok is osztoztak. De elvetették a törvénytelennek tartott kilenczedet, a mely nem a jog, hanem a hatalom erejével szolgáltatta ki ezeknek őket; s ragaszkodtak a bábolnai ellenőrző gyűlésekhez, a melyek paraszt országgyűlésekké, sőt – a rendiség megadásával – az országgyűlésben való részesedéssé izmosúlhattak volna.
Azonban a magyar nemesek, a székelyek és a szászok uniója, melyet 1437 szeptember 16-án kötöttek,* a politikai jogokat, kiváltságokat és szabadságokat, magát a törvényhozást is «a három nemzet» javára foglalta le, s a jobbágyságot ebből a szövetségből örökre kizárta. Az osztályérdekek szolidaritása valóban győzedelmeskedett a faji széthúzáson.* Az ellenségeskedések tehát megújultak s október 6-án Apátiban már a nemesek szabták meg a földesúr és a jobbágy közt való jogviszony föltételeit.* De a küzdelem ezzel a második békével sem ért végett. Kolozsvár a fölkelők, majd megint a szövetségesek kezére került s a fölkelés leveretését két dolog bizonyította: Tordán kilencz felkarózott parasztvezér s ugyanott a három nemzet megújított uniója.
Közli Székely Oklevéltár, I. 134–136. Magyarúl Gombos, 102–104.
Jászi, id. h., 256.
Gombosnál, 109–112.
A jobbágyságot 1438-ban leverték, mivel egy magyar ujdonságnak és különlegességnek, a kilenczednek eltörlését követelte; ellenben a nemességet egy esztendő mulva* fölmentették a még Szent István idejében* behozott papi tizednek fizetése alól, még pedig régi szabadságukra hivatkozva. Ezt félszázad mulva is* szóról-szóra ismételték s így saját földjeikről teljesen jobbágyaik földjeire hárították át ezt a terhet. A törvény kiegészítése végett talán szívesebben is vették volna I. Károlynak azt a rendeletét,* mely szerint a püspöktől a dézsma behajtásáért a tizedből huszadot kapjanak, – mint a szintén Károly korabeli szlavóniai nemeseknek azt a határozatát,* hogy nem fizetnek ugyan tizedet, de azt sem engedik meg, hogy jobbágyaik fizessenek.
1439:XXVIII. t.-cz.
Szent István II. dekrétuma, LII. t.-cz.
1492:L. t.-cz.
Kelt 1319 junius 2. Tkalcsics tanulmánya Margalits (Horvát Repert. I. 516.) kivonatában.
1327-ből, u. o. I. 518. Tkalcsics tanulmánya nyomán.
Politikai és gazdasági tekintetben ekként egyre növekedett a távolság, mely az egymásra utalt földesúr és jobbágy érdekeit egymástól elválasztotta; de akadtak nagy szellemek, a kik ezt a távolságot megszüntetni törekedtek. Hunyadi János és Vitéz János 1450 június 13-án V. Miklós pápát arra kérték, hogy az általános búcsú áldásában minden nemet és néposztályt részesítsen; egyenlően bánjék mindazokkal, kiknek közös s hazájok és az érdekök. És az országtanács külön fölterjesztést is tett, a melyben a búcsú kegyelmeit osztálykülönbség nélkül kérte az ország lakosai számára.* Magyarország minden más európai országot megelőzött volna demokratikus felfogásban, ha ez az elv a törvénykönyvbe is bejuthat. De oda csak a jobbágyok szabadköltözésének újabb biztosítása jutott be.* Maga Hunyadi János, ki népies hadsereget állított szembe a hódító török hatalommal s legszebb diadalát, a nándorfehérvárit, a nép föllelkesítésével aratta, erre a szegény adózó népre mindenkor a legnagyobb szeretettel gondolt.
Fraknói, Magyarország és a szentszék. II. 73–74.
1458: XV.
Hősökről, nagy emberekről ma valóban senki sem ír a nélkül, hogy helyöket ki ne jelölné a népben, a tömegben, a mely nélkül munkájuk, nagyságuk érthetetlen. A vajdahunyadi vár lovagtermében* kinek nem jutna eszébe, hogy a kereszténység legnagyobb hőse és családja, döntő elhatározások idején, itten együtt élt, együtt lakott halni készülő vitézeivel s fáradt szempilláikra az álom is ott borult, a hol napközben az ország veszedelméről tanácskoztak, saját apró bajaikról tanakodtak? Elképzelhető-e hasonló helyzet a mi korunkban, s a mai demokráczia eltűrné-e, hogy a loggiákban lakó nagyúri családot csak egy függöny válaszsza el a terem alsó részében nyüzsgő sokaságtól? Elképzelhető-e hasonló jelenet a mai főurak vagy milliomosok palotáiban? Valóban a hazaszeretet templomai voltak a vajdahunyadihoz hasonló várkastélyok, hová a vár urának családi szentélyébe azok, kiket a haza hívott: szegény keresztesek, szolgáló jobbágyok hajadonfővel, sőt mezítláb is beléphettek, hogy a kezökbe adott fegyverekkel azután a mennyei és földi javakban leggazdagabb magyarnak, Hunyadi Jánosnak vezetése alatt induljanak halni a hazáért. A hunyadi várban úr és paraszt, gazdag és szegény, öreg és fiatal egyenlőnek érezte magát a hazafias kötelességekben, a hazaszeretetben.
A történelem magyar szelleméről ott tartott felolvasásomból idézve. (Különlenyomat, 4–5. l.)
S a dúsgazdag Hunyadi János fia, Mátyás, a néphagyomány szerint, egy kolozsvári nyilvános elemi iskolában kezdte meg tanulmányait, a melyek őt a trónon a humanista- és a renaissance-törekvések világhírű pártolójává tették. Pedig a nép humora, pl. a czinkotai kántorról szóló adomában, a falusi tanítót néhol már eszesebbnek tartotta a papnál, mert jobban megfelelt Mátyás király fogas kérdéseire. Azzal, hogy Mátyás az iskolákat nem zárta el a jobbágyfiúk elől, lehetővé tette, hogy a felsőbbeket is látogassák s ennyiben elösmerte a tanulás szabadságát. Egyébiránt nem a nép nevelésére, hanem egy értelmes, tanult osztáyl alakítására törekedett. Azonban a Corpus Jurisban található hat törvénykönyvének 210 czikkelye közűl egyetlenegy sem foglalkozik a tanítás dolgával. S a renaissance azzal sem törődött, hogy a hit «drága kincse népünknek, nagy öröme szívünknek». Mátyás, a kiért úgy rajongott ez a magyar nép, melyet saját tűzhelyénél annyiszor fölkeresett s melynek dalait, eszejárását, apró gondjait ösmerte, művelődésre való törekvéseiben a népet nem mellőzte ugyan, de nem is arra építette terveit. Művelődési politikájának iránya nem a népé, de az övé egész egyénisége, kivált uralkodásának első felében. A nép, a mennyit megértett belőle, annyit meg is szeretett. S mennyit érthetett meg?
Mátyás király éremképe.*
A Magyar Nemz. Múzeum érem- és régiségtárában őrzött eredetiről nagyítva. Körírata: MATHIAS REX HVNGARIE.
Megértette tőrőlmetszett magyar voltát, mely akkor sem veszett ki kebléből, mikor udvarában sok lett az idegen, feszesebb a szertartás, nehezebben nyíló a sok szárnyas ajtó. Megértette világraszóló diadalait, melyekben része volt; igazságosságát, melylyel hozzá viseltetett; és adóját megfizette, mert csodálta azt a fényt, mely körülvette az ő királyát. A subsidiumot, mely rovásadó a jobbágyot idáig csak ideiglenesen terhelte, Mátyás valóban állandóvá tette* s a kamaranyereség beszámításával minden egyes jobbágytelket egy forint adóval rótt meg. Csak a fizetett cselédeket, csűrbírákat és a nagyon szegényeket vette ki s a zsellérek közől csupán azokra rótta ki, a kiknek szántható jobbágyföldjük, vagy saját szőlejük volt. Annál súlyosabb áldozat volt ez, mert meghozatalakor maga az országgyűlés is panaszkodott,* hogy az ország helyzete szűkös, a szegény lakosok alig juthatnak ahhoz, a miből élniök kell. Csekély enyhítés volt, még újítás-számba sem ment, hogy a dézsma kirovói az eskütevő parasztot jobban nem terhelhetik meg s többet nem róhatnak ki reá, mint a mennyire esküt tett,* s hogy a parasztokat és a nem-nemeseket a dézsma megtagadása miatt egyházi átok alá vetni nem szabad.* Intézkedett arról is, hogy «vakmerőségük és szemtelenségök miatt» megfékezze az urak tisztjeit és szolgáit is, a kik másoknak igen sok kárt, jogtalanságot és alkalmatlanságot szoktak okozni.* Felújíttatta Zsigmondnak azt a törvényét, hogy a vármegye egész nemessége fölkeljen az olyan földesúr ellen, ki a jobbágy érdekében beavatkozó főispánnak nem engedelmeskedik;* és, némi ingadozás után, végre is határozottan megtiltotta* a jobbágyok erőszakos és jogtalan elvitelét. Reájuk hagyta, hogy helyben maradjanak vagy elköltözzenek s büntetéssel fenyegette azt, ki a költözködni akarót jogtalanúl letartóztatja. Megengedte azt is,* hogy a parasztok, kik más faluból házasodnak, feleségök hazavitelekor ezentúl vámot ne fizessenek. A parasztokat még abban az esetben sem engedte bántani,* ha a köztük levő gonosztevő védelmére a főispán emberei ellen fölkelnek ugyan, s azokat elfogni nem engedik, de megigérik, hogy a vádlottat a törvényszéken a főispán előtt törvénybe állítják. Keményen tiltotta azt is,* hogy az átvonuló katonák feltörjék az egyházak tárházait, hová a jobbágyok nagyobb biztosság okáért helyezték el élelmiszereiket és egyéb értékes holmijokat. Viszont a jobbágyoknak és a cselédeknek meghagyta,* hogy mikor uraikkal fegyveresen mennek a törvényszéki tárgyalásra, a tárgyaló helyiségbe fegyvertelenűl lépjenek be, mert tudniok kell, hogy «ott nem fegyverrel, hanem csak joggal szabad küzdeni».
1478: I., II., IV. t.-cz.
1478: VI–VII. t.-cz.
1478: XV. t.-cz.
1481: II. t.-cz.
1486: XXXIII. t.-cz.
1471: XVI. t.-cz.
1486: XXXIX. t.-cz.
1486: XXXVI. t.-cz.
1486: XLVIII. t.-cz.
1486: LXI. t.-cz.
1486: LXV. t.-cz.
A törvényhozás Mátyás korában a jobbágyoknak sok baján segített, de nem segíthetett a lefőbben, tudniillik a nagy vagy épen roppant uradalmak és a nemesi kisbirtokok szembetűnő aránytalanságain. Hiszen egy-egy vármegye, pl. Árva, Torontál, jóformán egyetlenegy uradalom volt s máshol is akadtak 100–150 faluból álló uradalmak. A tulajdonképeni Magyarország 46 vármegyéjében 469 várnak, 571 városnak és 16.056 helységnek összesen 11.520 földesura volt;* s bár ezek közt igen sok az egytelkes vagy még szegényebb nemes, átlag egy-egy földesúrra majdnem másfél falu jut.* A valóságban az arány megdöbbentőbb. Egy számítás szerint* ugyanis az ország jobbágybirtokainak felével 25 család s ezek közűl a Szapolyai-család a világi jobbágybirtokok 8%-ával rendelkezett. A roppant latifundiumok tulajdonosai csak úgy tudták valamennyire a munkáskezeket biztosítani, hogy magukhoz édesgették, sőt erővel is letelepítették másoknak a jobbágyait. Ez a kisnemesek rovására ment, a kik bizony nem igen kímélhették 1–2 jobbágyukat és zselléröket, s őket még akkor sem engedhették el, ha a terragiumot (földbért) lefizették. Sőt, – attól tartva, hogy munkások és jövedelem nélkül maradnak, – nem engedték meg a jómódú Kishorváth János és más valkóvármegyei nemesek sem, hogy jobbágyaik, a kik pedig a terragiumot lefizették, rokonuknak, Bánffy Miklósnak jószágaira telepedjenek át.* Hasonló engedelem megtagadása 1514-ben Ravazdy Péternek, mint látni fogjuk, életébe került. A kivándorlás és a település ügye tehát az akkori Magyarországnak is legégetőbb kérdései köz tartozott.
Csánki, Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. III. 697. (Valóságos birtok-törzskönyve az akkori Magyarországnak, mely a latifundiumokról megbízható adatokat tartalmaz).
Jellemzi ezeket a viszonyokat a következő adoma: Bakócz bíbornok ebédjén Báthory, a somogyi Kára ura, azzal dicsekedett, hogy neki olyan kára van, a miből hasznot lát. Ország, Gyöngyös ura, azzal vágott vissza, hogy neki még a kutyái is gyöngyösön járnak. Ujlaki, Parasznya ura erre megjegyezte, hogy parasztjai fillérjeiből 6000 aranyat kap. «No, nekem meg – fejezte be a házigazda – akkora kemenczém van, hogy az urak minden jobbágyukkal beleférnek.» Csakugyan, az övé volt a hontmegyei Kemencze. A szójáték nem hiteles, de találó.
Acsády, Jobbágyság tört. 167.
1485-ből Orsz. lt. Dl. 19,062., 1491-ből Dl. 34,143.
1492 végén még szabad székelyek is azt írták II. Ulászló királynak:* «Biztosra vegye fölséged, hogy mi Báthory István vajda alatt nem maradunk meg és sohasem bízzuk rá fejünket, még ha feleségestűl, fiastúl más országba kellene is kimennünk.» Váradi Péter kalocsai érsek szerint* «annyira sülyedtek, hogy a főpap öltönye és a szerzetes ruhája, a csuklya és a biretum alatt sem található a lelkiösmeret nyoma». Ismételte Cato szavát, hogy «olyan szabad államban élnek, a hol mindenkinek szabad, a mi neki teszik». Szerinte* Bodrog- és Szerémvármegyében úgy bánnak a jobbágyokkal, mint valami barmokkal; miért is attól kell tartani, hogy csapatostúl vándorolnak ki Törökországba. A törvényhozás ez ellen úgy védekezett, hogy a szabad költözködés elvét fenntartotta, de megnehezítette, sőt jóformán lehetetlenné tette magát az elköltözést, a mennyiben csak az összes jobbágyi tartozások megtérítése után engedte meg,* a beruházások elvitelét pedig határozottan megtiltotta.* A mellett keményen intézkedett az elhajtott vagy elszökött jobbágyok ügyében* s azok ellen, kik a szökevény jobbágyokat befogadják s visszaadni nem akarják.* Meghatározta az is,* hogy a jobbágytól előbb a kilenczedet szedjék be és csak azután a tizedet. Ez a jobbágyra nézve körűlbelűl mindegy volt; de a földesúrra nem, mert a püspökök rovására a termés javát ő vitethette el. Dézsmát pedig a föld terméséből ezentúl csak gabona, bor, rozs, árpa, zab és tönköly után engedett szedni;* bárány- és a méhdézsma módját szabályozta,* csirkéket szedni nem engedett* s a dézsmának ezüstben való megváltását eltiltotta.* Gondoskodott róla, hogy kilenczedet adjanak mindennemű gabona, vetés és bor után, a mi dézsma alá esik.*
Székely Oklevéltár, I. 279.
Fraknói, Magyarország és a római szentszék, II. 272.
Acsády, 169.
1492: XCIII. t.-cz.
1495: XXII. t.-cz.
1492: XCIV. t.-cz.
1495: XVIII. t.-cz. Költözésre az 1514. évi XVI. t.-cz. értelmében csak a szolgabíró adhatott engedelmet.
1495: XLIV., 1500: XXIX. t.-cz.
1498: LI. t.-cz.
1498: LIV. t.-cz.
1500: XXX. t.-cz.
1498: XLIX. t.-cz.
1500: XXVII. t.-cz.
Falkavadászat a XVI. században.*
Petrus de Crescentiis, «Neu Feld- und Ackerbau» cz. művéből.
Azonban a jobbágyok közűl igen sokan – mint maga a törvénykönyv panaszolja* – csaknem abbahagyták és félretették a földek és a szőlők mívelését s egész héten, még vasár- és ünnepnapokon is vadásztak és madarásztak. Ezzel a haszontalan munkával nemcsak földesuraikat károsították meg, hanem többnyire maguk is koldusbotra jutottak; s a mikor már ennivalójuk és ruházatuk sem volt, tolvajok, rablók lettek s akárhányan akasztófán vagy más csúfos módon végezték életöket. A törvényhozás tehát szigorúan eltiltotta őket attól, hogy szarvasokra, őzekre, nyúlakra, vaddisznókra, fáczánokra, császármadarakra vadászszanak s meghagyta, hogy megint inkább föld-, rét- és szőlőmíveléssel s kézimunkákkal foglalkozzanak, mert ezek több hasznot és jövedelmet hajtanak nekik is, földesuraiknak is.
1504: XVIII. t.-cz.
Csakhogy a törvény nem találta el a baj igazi okát. A jobbágy nem úri kedvtelésből vadászott, hanem azért, hogy vetését, termését, gyümölcsösét megvédelmezze a tiltott vadak pusztításaitól. Ezt minden deák tudja az 1789. évi franczia forradalom okainak felsorolásából is. De máskülönben is: nem azért koldus a nép, mert madarászik; hanem azért madarászik, mert koldus. Koldussá pedig olyan földesurak tették, a kik minden idejét és vagyonát saját pillanatnyi érdekeiknek áldozták fel s roppant költségeik fedezésére valóságos rablógazdaságot folytattak. A nemesség, a mely Mátyás király idejében a trón és a haza dicsőségének emelésére mindenütt fényesen jelent meg, most a mikor nem gyűlhetett össze egy nagy király ragyogó udvarában, külön udvarokat kezdett tartani s rajta volt, hogy egyik a másikon túltegyen fény, pompa és költekezés dolgában. Az ehhez szükséges pénzt a jobbágynak kellett kiizzadnia. Pedig hát a jobbágynak is volt családja s bizony, elfacsarodott a szíve, ha «aranykalászszal ékes rónaság» művelője még azt sem adhatott neki!
Vaddisznóvadászat a XVI. században.*
Petrus de Crescentiis, «Neu Feld- und Ackerbau» cz. művéből.
Húst sem adhatott, pedig a földesurak számára töbnyire ők hizlalták a szarvasmarhákat, a mire pedig a törvény nem kötelezte őket. Az ökröket, marhákat, lovakat az urak itthon nem adhatták el; tehát szegény jobbágylegényeket fogadtak fel hajtóknak és botosoknak, a kik jól értettek a jószághoz, de a fegyverhez is; és ilyen fegyveres karavánokkal küldték az állatokat a külföldre, a hol a kereskedők nagyon jó árakat fizettek. Ulászló korában öt törvény is tiltotta a külföldre szállítást,* a minek következtében a hús itthon kissé olcsóbb lett ugyan, de a hajtók – köznyelven hajdúk* – sok ezeren kereset nélkül maradtak és igazi szegénylegények módjára éldegéltek.
Az 1495: XXVII., 1498: XXXI., 1500: XXV., 1504: XXVIII., 1507: X. t.-cz.
Takáts Sándor, Hajdú, haramia, martalócz. Budapesti Napló, 1909., 169.
Nyomorgó és küzködő jobbágyok mellett mindenestre voltak jómódúak, sőt gazdagok is. Bajomy Ferencz bihari földesúrtól Szapolyai János egyszer azt kérdezte, van-e pénze? Azt felelte, hogy sohasem vetette ugyan magát a pénz után, de van száz olyan jobbágya, a ki fejenkint leszámolhat neki ezer aranyat.* A jólelkű földesúr maga járt elűl a mezőgazdaságban és az állattenyésztésben, serkentette, oktatta jobbágyait, törvényes kötelességeiken felűl nem követelt tőlük semmit s ezzel elérte, hogy jobbágyai neki is, maguknak is jókedvűen, becsületesen dolgoztak. Maga a törvény mondja,* hogy vannak olyan földesurak, a kik kedveznek jobbágyaiknak s nem hajtják fel rajtuk a büntetést. Általában véve, a hol az uradalmakat méltányos tisztek kezeltek, a jobbágyok terhei valóban nem voltak elviselhetetlenek.* Éppen azért túlzás II. Rákóczi Ferencznek az az ítélete,* hogy Dósa György felkelése előtt a parasztok rabszolgák voltak; de nem téved abban, hogy igája azontúl súlyosabb lett. Pedig a nép abban a lázadásban, melyet a nemesek ellen támasztott, jó földesurait nem egyhelyütt megvédelmezte.
Osváth Pál, A sárréti járás leírása, 496.
1504: XVIII. t.-cz. 2. §.
L. pl. a pestmegyei úrbért, M. Sion, 1863., 320.
Histoire des révolutio ns de Hongrie. I. 99.
Sőt a nemesség a közügyekből sem zárta ki egészen a jobbágyságot. 1322-ben Pozsony-, 1405-ben Pestvármegye gyűlésén a választásokban és a határozatok hozatalában a nem-nemesek is résztvettek; Ugocsavármegyében pedig 1502-ben épen egy jobbágy lett az alispán.* De két esztendő mulva az 1504. évi II. t.-cz. már ki is mondta, hogy a főispán a megyei nemességgel együtt csak birtokos és igazi nemest tehet meg alispánnak.
K. Nagy Sándor, a jobbágyság története, 34., 51. Erről bővebben szólok a XX. fejezetben.
A magyar jog a földet valóban sohasem tekintette olyan föltétlen magántulajdonnak, mint az ingó vagyont s hazánk földje nem pusztán oly terület, a mely jövedelmet hajt, hanem oly terület, a melyen a nemzetnek élnie kell. Ennek következtében a földesúré csak a majorság volt, jobbágyainak földjét pedig sohasem sajátíthatta el a maga használatára.* Azonban épen abban a korszakban, a melyben Dósa élt, ezek a szép elvek csak az erőtlen törvényekben voltak meg, sőt néhány esetben, bizonyára akaratlanúl, az új törvények könnyítették meg a régieknek kijátszását. A nép Dósától várta ennek megváltoztatását.
Kossuth, Irataim, II. 167.
