VI. A KERESZTESEK GYÜLEKEZÉSE.
VI. A KERESZTESEK GYÜLEKEZÉSE.
AZT AZ ESZTENDŐT, a melyben Dósa György politikai tekintetben született s történelmi feladatát teljesítette, az 1514. évet korának egyik poétája* egy kis idillel vezeti be:
Martinus Thyrnavinus: Opusculum ad Regni Hungariae Proceres. D4 levél, 23–28. sor.
«A rózsás nap ezerre menő évig ragyogott már
És ötszázada múlt, hogy Mi-Urunk született
S kétszeresen hétszer járúlt a deczember ezekhez,
A hogy az erdőség lombja sötétleni kezd;
Kinn a mezőkön enyelgve fuvallnak a déli szelek már,
Harmat csillog a rét szép, puha zöld füvein…»
És ötszázada múlt, hogy Mi-Urunk született
S kétszeresen hétszer járúlt a deczember ezekhez,
A hogy az erdőség lombja sötétleni kezd;
Kinn a mezőkön enyelgve fuvallnak a déli szelek már,
Harmat csillog a rét szép, puha zöld füvein…»
Hanem 1514 kora tavaszán sok olyan történt, a mi roppant kritikus színben tüntette föl melegedni kezdő esztendőt.
Béke a törökkel. Ennek a békének fölbontása. Kereszteshad a török ellen. A nemesség ellenszenve ez iránt. A kereszteshad a pórság szolgálatában. Belső háború. Törökbarátság pártérdekből. A nemesség győzelme. Bosszú az egyéneken. Bosszú a néposztályon. A köznemesség a királyi tekintély romjain.
Pedig mikor az erdőségeknek lombjai zöldűlni, a napok enyhűlni s a rétek, mezők virányai fejlődni indúltak, az 1514. év tavaszán mindenki más programmot várt az esztendőtől. Azt hitték, megköthetik, vagy inkább megújíthatják a békét a törökkel s azután élnek tovább a megszokott, egyforma, megúnt, de meg nem másítható elégedetlen hangulatban.
A békét megkötötték, de föl is bontották. Az 1444. évi békebontókat aránylag csekély büntetés érte: Várna s egy kis interregnum. – A hetven évvel későbbi békerontókat sokkal óriásibb végzet sujtotta s oly égető sebet ejtett a hazán, melyre ír századokon át nem kínálkozott. Politikailag semmivé lett egy néposztály, mely bukásában magával rántotta a nemzeti önállást. S nemzeti önállását a magyarság részben igazán csak akkor nyerte vissza, mikor az 1514-ben elejtett néposztályt ismét megnyerte a maga ügyének azzal, hogy a nemességgel és a polgársággal egyenlő jogot adott neki.
Dósa neve borong a korszak kezdetén, – Kossuth neve ragyog a korszak végén. Különböző eszközű, czélú és sikerű férfiak mindketten; de milyen más módon élnek a nép történeti tudatában!
Ez a nép semmit sem tud arról az emberről, kinek bukása az ő rabszolgasága lett. De minden magyar államférfiú közt legjobban ösmeri az 1848-iki törvények írójának a nevét.
A magyar nép sohasem követett tömegesebben egy forradalmi vezért sem, mint Dósát, midőn jogok nyeréséről – s mint Kossuthot, midőn nyert jogok meghálásáról volt szó.
Vajjon, ha Dósa a válság után életben marad, olyan válságos körülményeket, mint pl. a mohácsi veszedelem, dinasztiaváltozás stb. nem ügyekezett volna-e fölhasználni, hogy elveit diadalra juttassa?* S oly mostohán bánt volna-e vele a közvélemény akkor is, mint az adott viszonyok közt, midőn a mily gyorsan feltűnt, oly gyorsan kellett buknia is, úgy, hogy nem növelhetett magának nemzedéket?
Cserni Jován fel is használta, de kicsiny volt ekkora feladatra.
Időre van szükség, hogy egy név jelszóvá izmosodjék. Más nevek túlélték a küzdelmeket s még a dinasztikus világban sem veszték el nimbusukat. Dósa (milyen szentségtörés ez a párhuzam!) nem láthatá higgadni a kedélyeket, a melyek legalább a csöndes elmélkedések idején latolgatták volna azokat az eszméket, a miket az események viharában hirdetett. A dolgok fordulata őt magát is elsodorta.
Dósa György.*
(Madarász V. olajfestménye a Délmagyarországi Történeti és Régészeti Múzeum-Társulat Temesvári múzeumában. A Szépművészeti Múzeum 2542. lelt. számú letéte. Róna temesvári fényképész fényképét dr. Gálos Rezső felsőkeresk. iskolai h.-igazgató úr volt szíves számunkra megküldeni.)
«Oh boldog Magyarország, ha magát többé nem hagyja csábútakra vezettetni!» Széchenyi egy alkalommal Dantenak ezen szavait idézte* s hajlandó volt Kossuthot Dósával összehasonlítani. «És ha Dósa, ezen egyetlenegy lázongó magyar népvezér nem lett volna – válaszolta Kossuthnak egyik híve,* – kétségkívül az újvilág népvezérére, a nagy Washingtonra kell vala hivatkoznia… Igen, igen. Ugyan Dósán kívül a magyarok történetéből kire tudna, mint néplázítóra, a nép ellen hivatkozni?»
Pesti Hirlap, 1843. 226. sz., 138. l. Könyvem első megjelenésekor Torma Miklós a Századokban (1883., 884.) szememre vetette, hogy a legigazságtalanabb dolog Dósa nevét a Kossuthéval együtt csak emlegetni is. Azonban ezt az én könyvem megjelenése előtt Széchenyi, kit éppen Kossuth nevezett el a legnagyobb magyarnak, már negyven esztendővel azelőtt megtette, még pedig éppen Kossuth lekicsinylése czéljából, a mivel engem csakugyan nem lehet vádolni.
Záborszky Alajos a Pesti Hírlap idézett helyén.
Egygyel több ok, hogy forradalmával foglalkozzunk.
Esztergomban Tamás bíbornok április 16-ikán hirdette ki a keresztet s kétségkívül ugyanazon napon hirdette ki Frangepani György érsek Kalocsán, Perényi Ferencz püspök Nagyváradon,* Szakmáry György Pécsett, Beriszló Péter Veszprémben, Gosztonyi János Győrben, a csizmadia fiából püspökké lett Zalkán László Váczott, Podmaniczky István Nyitrán* s a többiek az ország hat székesegyházában, 24 káptalanában és társasegyházában,* tehát Egerben, Pécsváradon, Péterváradon, Szekszárdon, Szentmártonban, Lövöldön, Zoborban, Bácsban és Titelben;* Csáky Miklós alkalmasint halogatta, vagy éppen meg is tagadta a bulla kihirdetését, a miért a nép csakhamar rettenetes bosszút állott rajta. Erdélyre, Horvát- és Tótországokra s Boszniára nézve a keresztes hadjáratot a prímás csak április 25-én rendelte el* s ott Várday Ferencz erdélyi, Erdődy János zágrábi, Guti Országh János szeremi, Gibárti Keserű Mihály boszniai s az elsősorban érdekelt Simon modrusi és Egervári Bereck kníni (tinnini) püspökökra várt a keresztesek gyüjtésének nagy feladata.
Gánóczy, Episc. Varadinenses. II. 7.
Neveik többnyire Verbőczy Hármaskönyvének záradékában.
Istvánfi, 41. és Diarium Joannis Cuspiniani (Bel, Adparatus, 281.).
Ezeket sorolja fel az 1498:20. tvczikk.
Tud. Tár., 1842. 254.
Azonban nem mindenütt tanusítottak buzgóságot a bulla kihirdetésében s nem különösen a felső vármegyékben. Illés tolcsvai (zemplénmegyei) plébános, mint Tamás érsek megbízottja, a hozzátartozó összes parochiákhoz, világi bírákhoz és esküdtekhez intézett köriratában,* Szűr (Zyur) Lőrincz saczai (abaúji) polgárt* megbízta, hogy Kassán kereszteseket gyűjtsön a hitetlen törökök ellen. Azért kiközösítés büntetésének terhe alatt parancsolta, hogy őt és kiséretét a város becsülettel fogadja, a csapatot minden szükséges élelemmel ellássa s egészen a határig szent énekeket zengedezve körmenetben vonuljon eléjök. A levelet, a melynek keltéről nincs tudomásunk, – János mester plébános és Henrik mester prédikátor, mint kassai papok jelenlétében, Péter sebesi (sárosmegyei) és Benedek gecsei (abaúji) plébánosok csak május 19-én reggel 7 órakor adták át,* mikor a kormány a keresztesek számának növelését már ismételve is megtiltotta. Erdélyben pedig a szebeniek még júniusban sem kapták meg a bullát. Magyarországi menekülő nemesek utólag azt beszélték Thuróczy Mihály alvajdának, hogy esztelenűl leküldte ugyan a váradi guardián, de azt az alvajda sem látta, s vajha sohasem is kerülne napvilágra. Erdélybe a bullát bízaknai kamarai tisztek kezdték terjeszteni, kik azt egy «esztelen» szászvárosi guardiántól kapták. Az alvajda azonnal fejvesztés büntetésének terhe alatt tiltotta meg nekik a terjesztést.*
Eredetije Kassa város levéltárában. Wagner Dipl. 319., helyesebben Fraknói a Századokban, 1872. 439.
Concivis de Saccza Fraknóinál, id. h.; Wagnernél hibásan, concivis de Cassa. Sacza abaúji helység a kassai járásban.
Az okirat hátlapján olvasható megjegyzés.
Az alvajda levele június 7-ről, Székely-Okl. v. 48.
)
Hufnagel metszete Brawn «Urbium praecipuarum mundi theatrum (Köln. 1573)» cz. művéből.
Hajdú.*
Beich és Amigoni festménye a schleissheimi bajor kir. kastélyban. Onnan közölte Szendrei J. «Adatok a magyar viselet történetéhez. Budapest, 1908.» cz. művében.
Az ország más vidékein azonban a keresztesek rövid időn nagy tömegekben sereglettek össze; legtöbben a Rákoson és Pest külvárosaiban, továbbá Várad, Kalocsa, Bács és Fehérvár környékén.* Ezek a középpontok a mellett látszanak tanúskodni, hogy kiváltkép a magyarok,* nevezetesen a tőrökkel és más fegyverekkel rendesen ellátott pásztorok, vagy köznyelven hajdúk,* egyes községek pedig bíráikkal és esküdteikkel együtt* gyülekeztek táborba.* Elég jelentékeny számúak lehettek az idegen földről jövő keresztesek is.* A nemesek közül mindjárt kezdetben felvették a keresztet* a máramarosiak,* Szatmárból a gencsiek,* a tiszavidékiek közűl számosan,* Békés megyéből Varsányi Gergely és Kamuti Nagy Demeter* és mások.* Különösen az egytelkes nemesek jelentkeztek, a kiknek nem voltak jobbágyaik, és ezektől nem annyira gazdasági helyzet, mint személyes szabadság tekintetében különböztek. De jobbmódú birtokos nemesek is fölvették a keresztet. Egészben véve a sereg most is ugyanazon elemekből alakúlt, mint Capistrano idejében, 1456-ban, mikor «csupa gyülevész népből, papokból, barátokból, remetékből, tanulókból állott.»* Papok, barátok, tanítók, deákok most is nagy számmal csatlakoztak a földmívesekhez és jobbágyokhoz,* sőt az iparosok sem vonták ki magukat, mint ezt a vargákról, csizmadiákról névszerént tudjuk.*
Istvánfi, 41.
V. ö. Hunfalvy Pál czikkét a Századokban. 1879. 740.
1514:60. tvczikk 2. §. V. ö. u. o. 61. tvczikk, a bevezetéssel.
1514:39. tvczikk.
«A parasztok és népek ezen királyságnak különböző tartományaiban és részeiben fölkeltek» írja Betinus. Tört. Tár. XIII. 251.
«Ex variis gentibus» mondja Sigler (Chronologia. Bel, Adpar. 65.) A palermói Janus Vitalis, ki Piso számára egyidejűleg írta le ezeket az eseményeket (Mar. San. II. 295.), csaknem egészen Ptolemaeus nyomán sorolja fel a keresztes hadjáratban résztvevők neveit.
1514:33. tvczikk, mely azonban rájuk nézve két kategóriát állít fel, a szerint, a mint önként vagy félelemből csatlakoztak.
1514:34.tvczikk.
Szirmay: Szatmár, I. 46 – II. 39., 127.
Horvát István: Verbőczy István emléke II. 166–172.
Haan, Diplomatarium, 125–6.
Nem igaz tehát, a mit Heltai (Magyarok Krónikája – Kolozsvár, 1575. 204. l.) mond, hogy a nemesek közől senki sem jött melléjök. A nemesek csatlakozásáról könyvemnek külön fejezetek csatlakozásáról könyvemnek különös fejezete szól.
Teleki: Hunyadiak kora. II. 418.
Istvánfi, 41. Heltai, id. h., 204.
Heltai, u. o.
Ezek képviselték az értelmiséget a keresztesek táborában. Abban az időben a javadalom nélküli papok és tanulók is fegyveresen, tarsolyosan jártak,* s így nem csupán eszökkel és ismeretökkel, hanem karjukkal is kiváló hasznára lehettek a tábornak. Ott a papok naponkint miséztek s kétségkívűl buzdító beszédeket is tartottak. Főkép a tanulóifjúság mily lelkesűltséggel karolta föl a vállalat sorsát, abból is megérthetjük, hogy a krakói egyetemen, melyet a múlt 1513. évben a már korábban beírottakon kívűl 25 magyar ifjú látogatott, 1514-ben egyetlenegy magyar tanuló sem jelent meg.* Ambrus ványai papról tudjuk, hogy ő ki utóbb Dósa íródeákja lett, 1493-ban valóban a krakói egyetem hallgatója volt.* Földieit és tanulótársait, mint Váriból Andrást, Túrról Gergelyt, Békésről «Lachus Lwanti»-t, Gyuláról Lászlót és Dávidot, kik később többnyire papi hivatalba léptek, alkalmasint példájának követésére birta, mikor Dósának ügye Békés vármegyében különben is nagy előmenetelt tett volt. Bécs egyetemén 1514-ben még mindig 28 nem-nemes magyar ifjú tanúlt a különböző karokon;* s ilyen külföldi egyetemről kerülhetett ki Balog deák is, a kereszteseknek egyik «főhadnagya».* A mellett még mindig igen tekintélyes lehetett a magyar főiskolák tanulóinak száma, ha nem is oly nagy, a milyet némely egyetemeknél, így hazánkban is, szerepeltetnek.*
1514:60. tvczikk.
Regestrum bursae Cracoviensis Hungarorum (Buda, 1821.) 29. l. Csak Sarlói Miklós mesterről van írva, hogy 1514-ben senior lett. U. o. 21. l.
U. o. 17. l., hol mint Ambrosius de Thwrkewy van bejegyezve.
Schrauf, A bécsi egyetem magyar nemzetének anyakönyve. 170–I.
Borsos Sebestyén Krónikája: Mikó, Erdélyi Tört. Adatok, I. 11.
Ezt a mesét kellő értékére szállítatta le Paulsen. (L. Sybel: Histor. Zeitschrift, 1881. – IX. 299.)
A papok, a kiknek neveit alig ösmerjük, otthon a népet a kereszt fölvételére buzdították, majd a táborba vezették s ott mellettök maradtak. Más plébánosok világit bíztak meg a nép összegyűjtésével, mint a hogy megbízta volt a már említett Illés tolcsvai pap Szűr (Zyur) Lőrincz saczai polgárt.*
Wagner, Dipl. 419. és Szirmay, Zemplén, 154.
Az egyháziak buzgósága következtében csakhamar tekintélyes sereg jött össze, melynek számára nézve azonban íróink rendkívűl eltérnek. Vannak, kik csak 3000 * vagy 10.000 főre becsülik,* mások még július 10-én is csupán 30.000-et említnek,* ismét mások egészben 40.000-ről,* 50.000-ről,* 60.000-ről,* 70.000-ről,* 80.000-ről,* sőt 100.000-ről* beszélnek. Többségben vannak azok, kik csak a Pest körűl egy hónap alatt összegyűlteknek számát 40.000-re teszik,* miből viszont az következik, hogy az ország más helyein összegyűltekkel együtt a sereg, ha meg nem haladta, megközelítette a 100.000-et. Nem hihetetlen szám; 1510 márcziusában a főurak esztergomi tanácskozásán többen hangoztatták, hogy ha a pápa elegendő pénzt ad, Magyarország a török ellen könnyen kiállíthat 200.000 embert.* «Oly önkéntes hadsereg ez, mondja egy történetíró, melyhez hasonló erősségüt a magyarok régideje nem állítottak már föl, – mely Ulászlónak minden kérelme és fenyegetése nélkűl jött össze s melyet a jámbor Capistrano hősivé lelkesített Mátyásnak teremtő lelke katonasággá képezett s a rettentő Kinisy Pál győzelemről győzelemre vezetett volna.»
Giuanne 1514 aug. 11-ről (Mar. San. II. 277.), de csak az első napokra nézve.
Histor. Bilder-Saal, IV. 318.
Marino Sanuto, II. 257.
Marino Sanuto, II. 289. l., 1515 jan. 31-ről.
Feil, Oesterr. Blätter, 1844., mell. és «Ain gross Wunderzaichen», I. lap. «Seynd doch nit all bey ainander» teszi hozzá (május végén).
A velenczeiekhez július 1-én a németek útján jutott tudósítások szerint (Marino San. II. 256.)
«Csak Pest körűl.» L. Positiones ex hist. pragm. (Nagyvárad, 1818.) 149. l. Kétségkívűl sajtóhiba 40,000 helyett ép úgy, mint a hogy 1504-re teszi a fölkelés idejét (a 148. lapon) 1514. helyett.
Tubero (Schwandtnernél, II. 330.), még pedig «néhány nap alatt». Utána Benkő: Transilv. I. 185.
Fessler, v. 898.
Ricaut, id. h., 106. Pray, Ann. IV. 352. – Horváth, Tud. Tár., 1841. 221. l. s más műveiben; Krones, Gesch. Oesterr., II. 565. s általán Istvánfi átírói.
Guidoto velenczei követ jelentése 1510 márczius 27. Századok, 1882. 194.
Dósa állítólagos kardja.*
A marosnémeti kastélyban őrzött eredetiről vett fénykép után. Bele van karczolva: ISTEN VELUNK.
A kereszteseket egykorú oklevelek cruciatusoknak* vagy cruciferoknak* nevezték s némelyek szerint* a kereszt crux nevéről (a cruce) magyaros ejtéssel mondták őket kuruczoknak. Egy állítás szerint* az I. Béla-korabeli kuruzsolók (javasok, táltosok) kuruzs pártneve lappangana a szóban. A török nyelvben* a Khurudzs különben is fölkelőt jelent. Újabb kutatások azonban bebizonyították,* hogy Dósa vitézeit csak későbbi korban nevezhették szintén kuruczoknak, mert ezt az elnevezést csak a Wesselényi-féle támadás idejében, 1673-ban használták először.*
Pl. Szapolyai 1514 június 19. Archiv des Vereines für Siebenb. Landeskunde. Új folyam. IV. 3. 76.
Ulászló kegyelemlevele a jászói 78. sz. kézirat 43/b. lapján.
Pl. Bél Mátyás, Notitia Hungariae, IV. 595., jegyzet.
Ipolyi, Magyar Mythologia.
Bianchi, Dictionnaire français-turcque, II. 201.
Ballagi A. a Pallas Lexikonában, XI. 117.
Babocsai Izsák, Fata Tarcaliensia. (Rumy, Monumenta Hungarica, I. 32.)
A keresztes had fegyverzete eleinte nagyon kezdetleges és tökéletlen volt.
Capistrano keresztesi «fegyverforgatáshoz nem szokva, igen rosszúl és szegényesen, csak botokkal, rúdakkal, csépekkel, kaszákkal és vasvillákkal, igen kevesen dsidával, karddal vagy puskával voltak fölfegyverkezve;»* s ez a leírás nagyjából Dósa kereszteseire is illik. A hogy Taurinus* írja, ki különben ezer esztendős dolgokat saját korának eseményeivel vegyít:
Teleki, Hunyadiak kora, II. 418.
Stauromachia, 144. l. 243–252. v.
«Ennél csak kasza, annál kard van; gnosusi nyíllal
Telt puzdrát ragad ez s eleget láthatni, ki szöszből
Készít a baleári parittyának fonalas-szált.
Ennek emitt ásója, – kapája van ottan amannak.
Rozsdás csákányát fényesre csiszolja egyik, mig
Ottan a másik ekéből szablyákat kalapálván,
Tisztítgatja ügyes kézzel. Csaknem valamennyi
Mégis a sarlóban, s ekevasban bízik erősen.
Többen a renyhe göröngyöt szertetörő boronának
Vasfogait kötözik védelműl a fakarókhoz.»
Telt puzdrát ragad ez s eleget láthatni, ki szöszből
Készít a baleári parittyának fonalas-szált.
Ennek emitt ásója, – kapája van ottan amannak.
Rozsdás csákányát fényesre csiszolja egyik, mig
Ottan a másik ekéből szablyákat kalapálván,
Tisztítgatja ügyes kézzel. Csaknem valamennyi
Mégis a sarlóban, s ekevasban bízik erősen.
Többen a renyhe göröngyöt szertetörő boronának
Vasfogait kötözik védelműl a fakarókhoz.»
Vagy, a hogy a korszaknak egy másik verselője, Nagyszombati Márton, mondja:*
Opusculum, D4 levél, 35–40. vers.
«Ekkortájban a nép uralomra sovárga csupáncsak:
Zsákmányolni, kemény harczba sietni akart.
Pajzsot, rettenetes bárdot, sisakot viselének,
Háromnyüstű bőrvértezetet, rudakat,
Szép ragyogó szablyát és rozsdás harczi szekerczét
S mindent, a mivel a népeket ölni szokás.»
Zsákmányolni, kemény harczba sietni akart.
Pajzsot, rettenetes bárdot, sisakot viselének,
Háromnyüstű bőrvértezetet, rudakat,
Szép ragyogó szablyát és rozsdás harczi szekerczét
S mindent, a mivel a népeket ölni szokás.»
Kezdetben a fegyverzet mindenesetre igen hiányos volt. Hogy ezt elképzeljük, alig szükséges a Dósa-korabeli verselőkre hivatkozni; elég, ha ösmerjük a keresztes hadjáratot hazánkban utoljára hirdető kormánynak 1849 június 27. kiadott kiáltványát. «Kaszával, baltával, bottal, kővel s a mivel lehet, keljen föl a nép – mondja az az okirat – s megvédheti magát.»
A sereg mindjárt kezdetben maga választotta magának a tizedeseket, zászlótartókat, kapitányokat, hadnagyokat a többi kisebbrangú parancsnokokkal együtt,* a mi azonban* csak akkor történt, mikor «a nemes népek otthon kezdének maradni és ezt kívánják vala, hogy a szegény község hadakoznék érettök és megoltalmazná őket.» Többen azt állítják, hogy a vezért is maga a nép választotta; ez azonban, mint az előrebocsátott adatokból eléggé kitűnhetett, nem történt. De való, a min egyébiránt ilyen népfölkelésnél nincs mit csodálkozni, hogy táborkarát Dósa önállóan szervezte és főbb tisztjeinek kinevezése körűl is teljesen belátása és szabadakarata szerint járt el. Nevezetesen testvérét, Gergelyt, azonnal alvezérré tette.* A többi tisztség betöltése kétségkivűl csak fokozatosan, az egyes vidékeken alakúlt hadcsapatok beérkezése szerint következett be; de tekintetbe vették, hogy ezek a csapatok korábban milyen tiszteket választottak. A parancsnokságot rendesen azok tartották meg, kik az illető vidéken összegyűlt kereszteseket a középponti (rákosi) táborba vezették.*
Istvánfi, 41. Fessler szerint (v. 896.) ez némi czivakodás és viszály után történt, mi nagyon valószínű ugyan, de más adatok híjján bajosan állítható.
Heltai, id. h., a 204. lap 2. oldalán.
Istvánfi, 41. –, ki szerint bátyja őt magához hivatta.
Eljárására példákkal alantabb találkozunk.
Nagyszombati Márton művének czímlapja.*
dr. Erdélyi László egy. r. tanár kollégának szíves közvetítésével dr. Sörös Pongrácz volt szíves számunkra kölcsönadni.
Dósának legközelebbi tennivalója, a hadszervezésen kívűl, a puskával való bánásnak s egyéb szokatlanabb fegyvereknek begyakorlása volt. A seregnek «katonai formát adott» s azt, az idő rövidségéhez képest, mindenféleképen begyakorolta. Azokat, kik már értettek a fegyverforgatáshoz, puskával, lándsával s minden szükségessel fölszerelte.* Kétségkívűl ezek lettek a többieknek oktatói s közülök kerültek ki az altisztek. Egyúttal trombitásokat és dobosokat is rendelvén,* valószínű, hogy a szabályszerű menetekben is gyakoroltatta népét. Mint gyakorlott ember, a legegyszerűbb eszközökkel fogott a kiképzéshez. Az a biztosság, melylyel a rosszabb fegyverzetű parasztok utóbb egyes fényes lovaghadosztályokat megszalasztottak, legjobban bizonyítja, hogy csapatának egyöntetűségére nagy súlyt helyezett. Legalább a saját vezetése alatt álló hadak mozdulatai és haditettei korántsem mutatják azt a szánalmas látványt, melyet a csak rabolni vágyó, rendetlen csoportok szoktak szolgáltatni. Ezt, katonai tapasztalatain kívűl, Dósa annak köszönhette, hogy értett a fegyelemtartáshoz; mert szemtanú hagyta írva,* hogy parancsainak «körömszakadtig» engedelmeskedtek. Később is csak öntudatosan és saját czéljaihoz képest tágított a fegyelem kötelékein.
Istvánfi, 41.
Szerémi, 59. Ez azonban már Túron történt s lehet, hogy éppen a Pesttől odáig tartott meneteknél szerzett tapasztalatok, vagy a mozgásnak és létszám szaporodásával mindinkább jelentkező nehézségei birták rá, hogy dobosokat és trombitásokat rendeljen.
Betinus, Tört. Tár., XIII. 251. Brutus (I. 311.) ezt s egyáltalán katonai dolgokban való jártasságát tagadja. Birálóim is kétségbe vonták a fegyvergyakorlatokat.
Hadserege kezdetben csupán két fegyvernemet mutatott fel: gyalogságot és lovasságot; de még mielőtt kiért Pest vármegye határából, megszerezte a harmadikat, a tűzérséget is; sőt, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnünk, végűl műszaki csapatai, vagy legalább műszaki felügyelői sem hiányozhattak, mint ez különösen Lippának, Solymosnak, Temesvárnak sok technikai ügyességet feltételező ostrománál kitűnik.
A nép végre-valahára önálló hatáskörhöz jutván, a népies hadsereggel meg akarta mutatni a nemeseknek, hogy igazolni tudja a hozzá kötött várakozásokat. A hadvezér személyének közkedveltsége* pedig mind a két félnek munkáját megkönnyítette.
Istvánfi s mnden egykorú.
Ugy látszik, Dósának csak a szervezés jutott osztályrészeűl, míg a táborában levő papok, míg a táborában levő papok, kik egy kortársuknak vádja szerint* a vallást gyűlölték és útálták, folytonosan a nép toborzásával foglalkoztak. Így pl. fennmaradt Aszalai Kecskés Tamásnak és Medgyaszai Mészáros Lőrincz czeglédi lelkipásztornak, vagy – a hogy büszkén nevezték magukat – a «keresztesek fejedelmeinek» Kassa városához valamikor május derekán intézett sajátságos levele.* Ebben ők valami háromságot alkotnak Leó pápából, Ulászló királyból és Tamás esztergomi érsekből s nem az ő nevökben, hanem határozottan a magukéban tudatják, hogy a ki részt vesz a keresztes hadjáratban, feloldozást nyer minden bűntől és büntetéstől. Még annak is biztosítják ezt az előnyt, ki nem személyesen jelenik meg a török ellen vívandó ütközetekben, hanem csak helyettest küld, ki szintén bűneinek bocsánatát nyeri. A kik szekeret, lovat, pénzt vagy fegyvereket ajánlanak föl, az esztergomi érsektől szintén kapnak bűnbocsátó levelet, a melynek érvénye még fiaikra, unokáikra s minden ivadékukra is kiterjed. Azonban kiközösítik azt, a ki valakit áldozó készségében akadályozna; s az apát, anyát, feleséget vagy rokont, ki egy ily vállalkozót kegyes szándékáról lebeszélni akarna, mint az ördögnek tagját, számkivetik az egyházból. Az ilyet a pápán kívűl senkisem oldozhatja fel. A szegény is részesűl ezekben a kecsegtető javakban, ha erejéhez képest járúl a czél eléréséhez. Senki se engedje meg, hogy a háború szent czéljaira begyűlt pénzösszeget az adószedők elkobozzák. A kik továbbá a keresztesek után élelmi szereket s más szükségeseket szállítanak, sehol se legyenek kötelesek vámot fizetni; egyúttal azonban erőszakkal senki még csak egy tojást se vegyen el, hanem illendően fizessen meg mindenért. Becsületes asszonyok, Isten nevében, követhetik a kereszteseket, hogy ruháikat kimossák, süssenek, főzzenek s a sebesülteket ápolják; azonban mindezt ingyen kell tenniök.
A bécsi udv. kt. 14.527. sz. kézirata. Tört. Tár., 1905. 273.
Datum nélkűl. Kassa város levéltárából közli Fraknói. – L. Századok, 1872. 440. lap. V. ö. Kaprinay-kézíratok, XXVII. kötet, 187. l. A legjellemzőbb okiratok közé tartozik.
Táborozás a XVI. században.*
Beham H. S. (1500–1550) modorában készült fametszet után.
A kassaiak mindamellett nem hajtottak a szép szóra; akár azért, mert a pápa, király és bíbornok nevében írogató kuruczokat nem akarták elösmerni «princeps»-eknek; akár azért, mert többnyire mesteremberek és kereskedők lévén, nem akarták fölcserélni békés nyugalmukat a hadi élettel. Mindez nem változtat azon a jellemző valóságon, hogy a keresztes tábornak alsóbb rendű tisztjei magáról a főhadiszállásról, tehát egyenesen a fővezér környezetéből, mint három hatalomnak állítólagos megbízottai írnak egy szabad kir. város közönségéhez. Látszik, hogy a kormány rájuk hagyta a had szervezését; a fővezérlet pedig inkább gondolt a sereg rendbeszedésével és fegyelmezésével, mint az izgatás nélkül meg nem eshető toborzással.
A kormány a kereszteseket és Dósát arra akarta fölhasználni, hogy azonnal megkezdje a háborút a törökök ellen, kik a békeszegésről kivételképen korán értesültek s ily körülmények közt a támadást bevárni nem akarták. Míg május első fele a keresztesek összegyűjtésével telt el, a törökök egyenesen a dalmácziai Tinint vagyis Knint (Cenát), a hasonló nevű vármegyének és egy püspökségnek erős székhelyét vették ostrom alá. A hely, a melynek fontosságát III. Béla óta minden magyar király eléggé méltatta,* Sebenicotól északkeletre a Dinári-Alpok nyugati lejtőségén a Kerka jobbpartján fekszik. Rajta a hegyen épűlt vár emelkedik, mely az 1154–1214 méter magas hegyeken s az azokat kísérő vagy megszakító völgyeken uralkodik. Knin azoknak az útaknak góczpontja, melyek, mint pl. a Butisnica mentén vezető, a török területek felől kalauzolnak befelé, vagy pedig a Zermanya, Kerka és Cetina mentén különböző irányokban ágaznak el s délről északfelé s a kerka egyik partjáról a másikra közvetítik a közlekedést. A Knintől nem messze fakadó Kerka számbavehető természeti akadály minden délről jövő támadás ellenében. Ha annak balpartját az ellenség már csakugyan elfoglalta, nem volt szabad megengedni, hogy a jobbpartot is elvegye, mert úgy igen tekintélyes hadműveleti alapot szerzett volna magának délnyugati Magyarország ellen.
Pesty Fr. Az eltűnt régi vármegyék. II. 471. Barbaro Storia Venetája szerint (Archivo Storico Italiano, VII. 1053.) szerint a törökök már 1513. bevették és fölégették Tinnét (Knint), a tartomány legerősebb várát, mely egyetlen akadálya volt, hogy a tartomány többi részét is meghódítsák.
Csata a törökökkel Horvátországban.*
Beck Leonhardnak Miksa császár «Weiszkunig»-jához készített rajza után.
Éppen azért Bakócz bíbornok már a vállalat kezdetén kereste a szomszédos velenczeiek barátságát. Még márczius végén vagy április elején biztosította dr. Suriano Antal velenczei követet, hogy jó érzelmei a signoria iránt nem változtak; azért Dalmácziába is akar küldeni kereszteseket, mire nézve már írt is a dogenak.* Kétségtelen, hogy a bíbornoknak ez a lappangó levele a hadjárat miatt szükségessé vált kölcsön ügyére is kiterjeszkedett.* Suriano Budáról április 7-én már azt tudathatta, hogy a király hasonlóan vélekedik. Nagy baj, hogy Suriano nincs fölhatalmazva egyenes alkudozásra, mire nézve megbízó levelének gyorsan való elküldését kéri. Egyébiránt a király is ír Loredano dogenak.*
1514 május 1. Velenczében felolvasott levele. Marino Sanuto, II. 249.
Erre vonatkozhatott a velenczei tanácsnak május 12. hozott határozata.
Marino Sanuto, II. 249.
A tanács május 12-én minden tekintetben elutasító választ adott. Nem bocsáthatja földjére a kereszteseket, mert 1513 október 17-én* tartós békét kötött a szultánnal. A signoria minden másban szívesen egyetért a magyar fölséggel; a török ellen azonban nem harczolhat. Velencze tehát komolyabban vette a békét, mint Magyarország a fegyverszünetet; csakhogy őt erre a nagy állhatatosságra kereskedelmi érdekei ösztönözték. A kért kölcsönre nézve a tanács azzal mentegetőzött, hogy öt év óta őmaga is sokat és folytonosan háborúskodott* s így pénztára minduntalan igénybe van véve; ellenkezőleg ő kéri a királyt, hogy legyen szószólója a német-római császárnál, ki nem akarhatja Velence romlását.*
Hammer, Gesch. des Osm. Reiches, I. 701. Giustiniani Miklós ugyanakkor érte el ezt az eredményt, mikor magyar részről Czobor Márton is Drinápolyban járt.
Az 1508. évi cambrayi ligának meg alakúlása óta.
Marino Sanuto, II. 49.
Suriano később, de már mindenesetre április második felében,* még egyszer fölvetette ezt a kérdést. Előre bocsátotta, hogy az esztergomi bíbornok, mint pápai követ, a Buda körűl összegyűlt kereszteseket a velenczei Dalmácziába szeretné küldeni, ha ez ellen a köztársaságnak nincs megjegyzése. Azután kiemelte a bíbornokoknak azt a kívánságát, hogy Velencze A maga követének teljes hatalmat adjon egyenes tárgyalásokra. A király ugyanis és a magyaroknak egy része nem ellensége, sőt barátja a köztársaságnak.
A levél kelet nélkűl, u. o., 250. l.
Ezeket az alkudozásokat nemsokára tárgytalanokká tették azok a váratlan események, a melyek a magyar kormánynak gondoskodását egészen más irányba terelték.
Időközben ugyanis a keresztesek száma meglepően növekedett. Egy hónap alatt, tehát körülbelűl május derekáig, csak Pest alatt 40.000 ember állt fegyverben s a nép még egyre tódult a szent zászlók alá.
A ki gyakorlatból nem tudná, gazdasági íróink könyveiből, vagy úgynevezett havi utasításaiból is megtudhatja, a mezei munkák mily sürgősek áprilisban és májusban. Szántás, vetés, első kaszálás, szőlőnyitás és karózás stb. tekintetében nagyon érezhető lett a munkáskéz hiánya, nem is említve azokat a nagy károkat, miket a munka szünetelése következtében a földesurak szenvedtek. Ezek tehát, saját érdekeiknek védelmére, megtorló rendszabályokhoz fordúltak.
Otthon jobbára csak öregek, nők, gyermekek és betegek maradtak. A dologra, robotra kötelezett jobbágyok tömegesen siettek a táborba. A nemesség tehát a még talán otthon levő, már útnak dindúlt, vagy éppen rövid időre a táborhelyekről látogatóba visszatérő parasztokat erőszakkal is otthon tartotta, vagy útjokból visszaterelte.* Ez többhelyütt elhamarkodott, meggondolatlan és oktalan kegyetlenkedéssel, vagy legalább is kíméletlenséggel ment vége. «A főurak – egy egykorú röpirat szerint* – jobbágyaikat elfogatni kezdték, őket a legsúlyosabb büntetésekkel sújtották, a kereszttel megjelölteket megölték, a hajdúkat pedig férfiasságuktól megfosztották.» Még embertelenebbek, még megfontolatlanabbak voltak azok, kik a jobbágy kedvét a katonáskodástól azzal akarták elvenni, hogy családjával igazságtalanúl bántak. Ennek következtében a keresztesek mindsűrűbben fordultak panaszaikkal Dósához,* ki viszont aligha késett megkérni a bíbornokot, hogy a nemeseket más eljárásra bírja. Valószínű, hogy az ország nagyjaitól ezzel egyidőben követelte a megígért segítséget.*
Istvánfi, 42.
Tört. Tár., 1905. 273.
Istvánfi, 42.
Janus Vitalis, 1514. (Marino San. II. 296.) S hozzáteszi, hogy «mindezt az urak megtagadván, a kereszteseket mintegy gúny tárgyaiúl tekintették».
Nem tudjuk, milyen alakban történt ez a fölszólítás.* Annyi áll, hogy a kormány válasza nem volt kedvező. A helyett, hogy a bulla értelmében összesereglett jobbágyoknak elégtételt adott volna, hétfőn, május 15-én meghagyta Dósának, hogy több keresztest ne vegyen föl táborába, hanem a meglevőkkel haladéktalanúl induljon Dalmácziába, a török ellen.* Tamás érsek pedig ugyancsak előszámlálván a keresztesek kihágásait és bűneit, kiközösítés terhe alatt megtiltotta, hogy saját kiküldött megbízottjain kívűl más is hirdetni merje a keresztes háborút elrendelő bullát. Sőt a megbízottaktól is elvette azt a jogot, hogy a toborzást folytassák.* Ezt annyival inkább kellett tennie, mert a keresztesek vezérei a pápa, a király és az érsek nevében hamis pápai bullát terjesztettek,* mi ellen az esztergomi érsek erélyesen felszólalt.*
Szerémi szerint (60. l.) Ambrus pappal leveleket íratott a királyhoz és bíbornokhoz. «Már a mennyire lehet, a sereggel induljon utánam szentatyaságod, mert van már tízezer lovasom és – – – ezer gyalogom; s én azt patriarchaságába, Konstantinápoly városába akarom vezetni.» Abban az időben – foyltatja – a világi urak már nem kívánkoztak a pogányokra menni, mert ilyesmitől elszoktak. Látta s hallotta László király, hogy az érsek merészen adott ily nagy tekintélyt ennek a latornak. A király udvari emberei feddették a követet, hogy belháborút csinál. «Nem ti kértetek-e, hogy a szent keresztet az izmaeliták ellen vezessem? Most már indúljunk s menjünk vezérem, Székely György után.» De azok vonakodtak, mert elszoktak a harczoktól. A követ látván azoknak könnyelmű és késedelmes voltát, maga is hallgatott és levelet írt Székely Györgynek, hogy ő is engedjen, mivel a főurak a háború ügyét el akarják ejteni. Székely György a levél miatt haragra gyúlt. « Nem vagyok sem gyermek, sem lázbeteg, hogy kijátszhassatok. Istenemre s a szent keresztre fogadom, megrontalak benneteket».
Horváth, Tudomány-Tár, 1841. – 221. l.
Kaprinay-kéziratok, XXVII. köt., 188. l.
Pray kéziratai a budapesti egyet. könyvtárban, XXV. 17.
U. o. XXV. 18. A pápa 1514 április 13-ikán különben is kiátkozással fenyegette mindazokat, kik hamis pápai bullákat és leveleket készítenek és terjesztenek. Hergenröther, Leonis X. regesta, 503. l., 7940. sz.
