V. DÓSA, A KERESZTESEK FŐVEZÉRE.
V. DÓSA, A KERESZTESEK FŐVEZÉRE.
AZ UDVAR mindenesetre segélyt óhajtott a pápától, de azt elkésve kapta meg s oly alakban, mely meglephette. Lehetetlen, hogy Bakócz idején nem értesült a török-magyar béke meghosszabbításáról; s a curia valóban nem koczkáztat vele semmit, ha nem hirdetteti ki azt a búcsúlevelet, mely a mennyire kényelmes módja volt a tőle kért segély megadásának, épp oly kevéssé felelhetett meg a nemesség várakozásának.
A bevégzett ténynyel azonban számolni kellett.
Télvízidején* kelt útra Bakócz Rómából s egy tengeri zivatar kiállása után Dalmácziában, Zengben, lépett szárazföldre, honnan a befagyott Száván át kocsin ment a szabad Dráváig s hajón folytatta útját* A megérkezés után Esztergomban tartott fényes Te Deumra pár napi pihenés következett. Márczius 23-án (1514) Budára utazott*, hol a maga előtt arany keresztet vitető követet mind az udvar, mind a nép nagy fénynyel és kitüntetéssel, Szakmáry György pécsi püspök pedig üdvözlő beszéddel fogadta,* sőt Lajos királyfi is kiment volt eléje.
1513 november 7-én. Tedallini, Diario Romano. Muratori, XXIII. 348.
Steph. Taurini Stauromachia. (Engel, Monum. Ung. 124. l.)
Ez tünnék ki Giuanne (Zuanne) Miklósnak Morechini Kristófhoz Budáról aug. 11-ről írt leveléből. Közli Marino Sanuto, II. 277.
Taurinus (125–129. l.) és Szerémi (57. l.) részletesen leírja a fogadtatást.
Bakócz azonnal a király látogatására sietett, hogy római útjának eredményét közölje vele.
Másnap (24-én ?) összeült az országtanács, melyet egy valószínű, de nem hiteles adat szerént* rövid beszéd kíséretében maga a király nyitott meg, s azonnal átadta a szót a bíbornoknak.
Taurinus, 129. l. Brutus (I. 254–277. l.) a háborúpárt részéről már ezt megelőzőleg tartott tanácsülésről is hosszasan referál.
Bakócz mindenelőtt a bullát olvastatta föl s fölszólítá az országtanácsot, hogy azt közhírré tétesse. Utalt arra, mit a pápa leveleiből úgyis tudhattak, hogy a curiától pénzsegélyt hosszú időre nem várhatnak,* mert a pénztár üres és adósságokkal van megterhelve. A fejedelmekre nincs mit számítani, mert azok egymás közt háborúskodnak. Azonban, úgymond, a törökök a nélkül is belháborúval lévén elfoglalva, hosszú idő óta először van remény, hogy sikeresen támadhassák meg őket. Igaz, hogy – az újabb törvények következtében – a seregnek szokott módon való fölfegyverzése oly költséggel járna, mit az ország pénzügye nem bírhatna meg; azonban a pápai búcsúlevél éppen erre nézve nyujtja a legjobb kisegítő módot. Az önkéntesek kétségkívül nagy számban gyűlnek össze s vezérről majd ő gondoskodik. Ez a vezér azután kellően felfegyverzi, begyakorolja és fegyelmezi a sereget s a királyi és az országtanács parancsára a kijelölt helyre vezeti. Ha hozzájok veszik a végváraknak harczban edzett őrségeit s a csekély számban mindenesetre gyűjtendő zsoldosokat – hiszi, hogy a most jobbára Ázsiában elfoglalt törököket visszaverhetik.
Csak Ricaut (106. l.) említi, hogy Bakócz a búcsúlevelen kívül pénzt is hozott Rómából.
Telegdy István (siremlékén).*
Bunyitai Vincze fentebb említett művéből való.
Bakócznak sajátságos fölfogására mutat, – ha ugyan szabad, legalább eszmemenetében, hitelesnek tartanunk a neki tulajdonított beszéd szövegét,* hogy ezt a «gyülevész» sereget a rendesbe akarta beosztani, holott ezúttal ez utóbbit kellett amannak keretébe illeszteni, mindenesetre pedig önálló hadtestként működtetni. A bíbornok nagyon is bízott abban, hogy erkölcsileg támogatják a Szapolyai-pártiak, kik a törökkel megújított béke miatt elégedetlenkedtek s nem féltek attól, hogy egy éppen most megkötött béke megtörése miatt útjok Szeged alól ismét Várna alá vezethet. A többségben levő harczias párttal szemben Telegedy István kincstartó s korábban lengyel követ képviselte a békés irányt.
Istvánfinál (40. l.), kit e gyűlés részleteire nézve minden történetírónk követ. Figyelembe kell venni Fraknóinak (Bakócz, 145.) éppen erre a beszédre tett azt a megjegyzését, hogy a «klasszikai mintákat követő történetírók előszeretettel foglalkoznak beszédek komponálásával». De a beszéd lényege elfogadható.
Úgy veszi ugyan észre, – mondta, – hogy a többség a bulla kihirdetését kívánja s ő meg is engedi, hogy nagyszámú sereg jön össze; de milyen elemekből fog az alakulni? Hazulról elűzött, tekergő, csavargó, tolvaj, kinnálló-betyár népből, mely csak gonoszságra gondol. Igazi munkás földmíves nem megy oda; de mennek kaszakapakerülő, sérelmeikért boszút szomjazó, vagy a büntető igazságszolgáltatás elől bujdosó paransztok. S mi történik akkor, ha ezek a szolgálat terhe alól menekűlvén, szökevényeknek tekintik őket uraik, kik földeiket parlagos hevertetni nem akarják s kegyetlen szokásaik szerint járnak el velök szemben? Lehet-e ebben az esetben is fegyelmet tartani és ez emberek csakugyan a törökök ellen mennek-e majd akkor is, mint a bíbornok képzeli? Már pedig több mint valószínű, hogy a keresztesek sorában lengyel, morva s más országbeli csőcselék is lesz untig elég; s oly nehéz-e ürűgyet találni a boszúra? – Az ő nézete tehát az, hogy csak kettő közt van a választás: vagy ki nem adottnak tekintik a bullát, vagy módosítva, azaz úgy hirdetik ki, hogy bűnbocsánatban s örök boldogságban csak azok részesülhetnek, kik a török ellen való hadszerzésre aranyat, ezüstöt, vagy bármi más, pénzzé tehető értéket szolgáltatnak be az államkincstárnak. Mert az elkeseredett nép kezébe fegyvert adni annyi volna, mint tért nyitni a legféktelenebb boszúnak szabad és büntetlen gyakorlására. Különben is csak imént készült el az az oklevél, mely szerint a törökkel békét kötnek újabb három évre; s ő nem látja be, hogy a török ellen, ki szerződését megtartja s Ázsiában különben is eléggé le van kötve, éppen most mi szükség volna ily seregre? A pénzgyűjtésnek azonban mind békében, mind háborúban meglesz a maga haszna. Végűl hazafias hévvel fordult a tanács tagjaihoz, hogy fölhagyva az államügyekben tanusított közönyükkel, mint igaz honfiak sorakozzanak a király köré s önkéntes áldozatokkal járuljanak a hadiköltségek fedezéséhez, hogy ne kelljen rettegniök a békeszerződés lejáratától. Ki hazája megmaradását akarja, ne riadjon vissza áldozatoktól.*
Istvánfi, 40–41. Lényegében, de még az előtanácskozások idejéből, megvan e beszéd Brutusnál is (255. l.): «Magyarországnak jelenlegi helyzete – mondja egyebek közt – úgy alakult, hogy a mostani nemesség képtelen levén megküzdeni az ellenséggel, ha a köznép fölkelne, alig kétséges, hogy a pórok a folytonos bajok miatt nekikeseredve, polgárháborút indítanának, melynek vége, akár ők győznének, akár őket győznék le, egyképpen szomorú volna a hazára nézve. S ki kételkednék, hogy ebben az esetben az ellenség annál akadálytalanabbúl használhatná fegyverét?»
Körülbelűl ez Telegdy szónoklatának eszmemenete, úgy a mint azt Istvánfi közli. Valónak csak annyit vehetünk, hogy Telegdy annak idejében nyomós okokból kétségtelenűl ellenezte a kereszteshadat. Beszédének részletei azonban nem hitelesek s Istvánfi alkalmasint csupán a lezajlott események hatása alatt rhetorikai díszűl tulajdonította azokat a jóhírű szónoknak. Nem annyira Telegdy éleslátását bizonyítja tehát, mint Istvánfi történeti ismereteit.
Telegdy nem vallásos közöny, vagy éppen vallástalanság miatt ellenezte a kereszteshadjáratot. Hiszen ősi birtokán, Mezőtelegden, a templom felirata ma is hirdeti, hogy azt pár év előtt, 1507-ben ő építtette. De politikai aggodalmak gyötörték. «Szemébe mert nézni a halálnak: ugyanazon egyházban elkészíttette kőkoporsóját is.»* Mégis hiában küzdött az áramlat ellen: a király s a tanács nagyobb része «végzetes makacssággal» a bíbornokot támogatta,* a ki most «azon párt (factio) segítségével, melynek tetszett a hadviselés, nem hajtva ama jobbaknak ellenzésére, kik ebből a magyarok biztos veszedelmét jósolták», elhatározta a bulla kihirdetését.* Valószínű ugyanis, hogy Telegdyn kivűl mások is felszólaltak. Hangoztatták, a mivel már a korábbi tanácskozásban* a harcziasok ellen fordultak, hogy a király meg nem sértheti az imént kötött békét. S erre adta Bakócz azt a sajátságos választ, melynek azonban történetünkben előzője van, hogy hiszen nem a király bontja föl a szerződést; ő neki mint pápai követnek szabadságában áll Magyarországban, mint minden más keresztény területen keresztes katonákat toborzania; azok nem a királynak, hanem Leó pápának katonái.*
Bunyitay, Váradi püspökség, I. 368. (Rajza könyvem 62. és 69. lapján.)
Istvánfi, 41.
Brutus, 277.
U. o. 254–277.
U. o. 278.
Az országtanács tehát kívánat szerint szavazott. Hiszen, egy népies egykorú történetíró szerint,* az egész ország örvendett, hogy Bakócz a pogányság ellen a vörös keresztet kihozta. Mindenki készítgette a fegyvereket, hogy elfoglalja patriarchaságát, Konstantinápolyt.*
Szerémi, 55.
Bakócz 1507 októberben lett konstantinápolyi patriarcha.
A nép így tudta s a nép felfogásában mindig van valami tanulság. Bakócz pedig már csak azért is nagy ember volt, mert a nép sorából emelkedett a bíbornokságig. «Engemet,* – mondá – ki gunyhóból és közrendű családból, alacsony, vagyis nem-nemes szüléktől származtam, a kegyes gondviselés egész a bíbornokságig magasztalt föl.»
Kandra Kabos közlése az egri káptalanból. Századok, 1875. 136.
Korai dolog volna azt állítani, hogy Bakócz azért volt olyan népszerű, mert udvari ember létére a király érdekében erélyes, de sajátságos eszközt választott nem a töröknek, hanem az oligarchiának megfékezésére. Mi igazolja ezt a szándékát s ha csakugyan kedve telt volna is egy kis palotaforradalomban, mi biztathatta volna őt sikerrel?
Kereszteshadjáratokat Magyarország ő előtte is látott s az ily vállalatoknak lelke máskor is az alsóbb néposztály volt; de emelkedett-e azért politikai tekintélyben, szerzett-e magának újabb jogokat, változott-e sorsa valamiben? – Bizonyosan nem.
Ha nem az Bakócz czélja, mint a mit nyiltan bevallott, kétségkivűl máskép fog a dologba. Ha tervei szerint folynak le az események, ha az ő akaratával lép Dósa a forradalom terére: nem veszti el a fejét és semmiesetre sem ejti ki kezéből a vezetés gyeplőjét. Bakócz ez alkalommal ismét azon történeti alakok közé kerűl, kiknek terveit – az utókor szövi. Már egykorúak oly czélzatokat tulajdonítottak neki, melyek eszébe sem juthattak.
Az ő álláspontja következetesen az maradt, a mit már 1493-ban elfoglalt, az udbinai vereség hírére. – Ha a nemesség tovább is féktelenkedik, czivódik, a senkitől sem védett ország okvetetlenűl zsákmányúl esik a mind előbbre nyomuló töröknek. A föladat tehát az erők egyesítése s a törvényes alapra való helyezkedés. – Mindkettő arra vezetett volna, hogy a honvédelem a maga régi jeles voltában éledjen újra.
Bakócz Tamás arczképe, érméről nagyítva.*
A M. N. Múzeumban őrzött érméről (háromszoros nagyítás után) Cserna Károly festőművész rajzolta.
S mi történt?
1498-ban meghozták a 15–22. törvényczikket, mely a honvédelmet a király nyakába akasztja s leszállítja a katonaállítás hányadát, 20 kapu helyett 36-tól adván egy jól fölfegyverzett lovast.
1500-ban megalkották a 21. törvényczikket, de egy kis idő mulva némi pénzváltsággal igyekeztek szabadulni a személyes fegyverfogás terheitől.
1504-ben a 24. czikk kötelezte a főpapokat, hogy csapataikat azonnal az első sorban mozgósítandó királyi zsoldosokhoz küldjék, míg a fő- és köznemesség csak akkor megy segítségűl, ha amazok az ellenséggel már egyáltalán nem bírnának meg.
Az 1507-iki 6. törvényczikk is eszébe juttatja a királynak, hogy az ország védelmére régi szokás szerint ezer lovast kell tartania; de megfeledkezik az urak kötelességeiről.
A Corpus Jurisban képviselt legutóbbi négy országgyűlés tehát nem intézkedett olyan erélylyel, a milyet az egyre fenyegetőbben alakuló körülmények közt kellett volna tanusítania. S mert az általános sülyedésnek ebben a korában a közszellem hathatós nyilvánulásától semmit sem lehetett várni, sokan abban a nézetben voltak, hogy egy törökellenes vállalatnak nem politikai, hanem vallásos színezetet kell adni; pedig tudták, hogy a XVI. század második tizedében a pápai tekintély többé nem oly erős, hogy egyedül csak az és úgy történjék, a mit és a mint Róma akarja. De Capistranonak sikerei még oly élénken foglalkoztatták az emberek emlékezetét, hogy Ursus de Ursinis pápai legatus már 1494-ben csak az ő példájának követésével remélt czélt érni. Ha nagyon népszerű tervét már akkor nem foganatosították, ennek az az oka, hogy az udvar első sorban az urakban találta legveszedelmesebb ellenségeit, a kikre azonban, mint az esztergomi érsek 1289-ben a király kúnjaira és tatáraira, már mégsem küldhetett kereszteseket.
Néhány év mulva mindamellett éppen azok egyengették egy ily vállalatnak útját, kik első ízben talán legnagyobb részesei voltak, hogy az egész dugába dőljön. Kérdezhették azután a tanácsban nem képviselt nemesek: ki adott fegyvert a parasztok kezébe, ki bátorította fel őket ennyire?* Ulászló lesütött szemekkel hallotta a határozatot. A magyar királynak nem volt szava a római pápa ellenében. A kardcsörtetők azt hitték, tágítanak az egyedül személy- és birtokjogra alapított honvédelem kötelékein, midőn a jobbágyságot, mely idáig az urak kötelezettségének révén katonáskodott, önálló katonai működésre próbálják fölhasználni.* – De polgárból, t. i. az államnak jogokkal felruházott tagjaiból lesz a jó katona s így a jobbágyból először polgárt kellett volna csinálni, hogy a nemesség bízhassék benne. Nem tették, de meg is keserűlték.
Tubero, 330.
Terv szerint ennek a seregnek a rendes, de jóval kisebb számú kir. katonasággal kapcsolatosan kellett volna működnie; a háborút tehát nem kizárólag a parasztok viselték volna, mint Horváth véli. (Kisebb Tört. Munkái, I. 193.)
II. Ulászló.*
A Dietrichstein lakodalmát ábrázoló festménynek a gráczi történeti múzeumban őrzött egykorú másolata után közöljük.
A tanácsűlésnek idejét egész határozottan nem tudjuk. Egy, már érintett levél,* azt állítja, hogy a bíbornok márczius 23. érkezett meg s hogy csak azután, napról napra jöttek a többi urak, mint a bán, a vajda, a «marchexe Marcholaba»,* a nádor,* Lőrincz herczeg* stb., hogy tanácskozzanak, miként járjanak el a bulla dolgában. A gyülekezés tehtá elég lassan történt s márczius végénél előbb az urak alig jöhettek össze.* Április végén a gyülekezők számára a bíbornok már fővezérről gondoskodhatott. Különben ha még oly tartózkodó állást foglalt is el a nemesség a vállalattal szemben, a tanácshatározattól a bulla ünnepies kihirdetéséig s a legszükségesebb intézkedések megtételéig csak kellett egy kis időt hagyni. Annak idejében példáúl Capistrano János 1456 februárius 14-én nyert engedelmet a kereszt hirdetésére, de csak július 2-án (vagyis ötödfél hónap mulva) vezette az első kereszteseket Hunyadi Jánoshoz. Nem lehet tehát szószerint venni egy egykorú tudósítónak* azt az állítását, hogy Bakócz mindjárt szentszéki követté (legatus de latere) történt kineveztetése után hirdette ki a keresztet.
Giuanne L. Marino San., II. 277.
Brandenburgi György őrgróf.
1504–1519. Perényi Imre.
Ujlaky Lőrincz szerémi herczeg, nándorfehérvári és macsói bán.
Dr. Suriano Antal velenczei követnek tudósítását Bakócz megérkezéséről csak május 1. olvasták föl a velenczei tanácsban (Marino San. II. 249.). Május 12. pedig ugyanannak április 7. kelt levelét mutatták be, mely már szintén a hadjárat tervét illeti, tehát kétségkivűl kevéssel az említett magyar tanácsülés, illetőleg határozat után kelt. (U. o. 249.)
Betinus gróf Sforza herczeghez 1514 junius 15. A milanoi kir. levéltárból közli Mircse János. Tört. Tár, XIII. 250.
Ez csak virágvasárnapján, április 9-én, Budán, a Szent György terén következett be.* Ez a tér, mely a vár előtt feküdt, s Istvánfi szerint* bármily nagy tömeg befogadására is alkalmas, máskor is valóságos népgyűlés helye volt; pl. 1491-ben Ulászló király ide hítta össze a nemességet és a népet, hogy vele a pozsonyi béke föltételeit tudassa; a gyülekezet azonban akkor megugrasztotta Bakócz Tamás és Báthory István biztosokat s fegyverét csörtetve, lelkesen fogadkozott szabadsága megvédésére. Most azonban a tömeg hallgatott, mikor egy olyan püspök – alkalmasint Bakócz legatusi auditora, Paviai Bernát gróf, pápai főjegyző* – felolvasta a pápa bulláját. Magyar nyelven ezt Balázs szentferenczrendi szerzetes tolmácsolta, a ki a szabad ég alatt álló tömegnek elmagyarázta, hogy a mindenható Isten haragját vonja magára s örök átok alá esik még az apa is, ha fiát s a fiú, ha apját visszatartja ettől az üdvösséges vállalattól.*
Ezt az új és minden eddiginél határozottabb dátumot a cs. és kir. udv. könyvtár 14.527. sz. kézírata állapítja meg. Közli Kluch János, Tört. Tár, 1905., 273.
Istvánfi, 25.
Fraknói Magyarország és a szentszék, II. 320.
Kluch közlése. Tört. Tár, 1905., 273.
A következő héten a papok és barátok mindenfelé kihirdették a búcsúlevelet, melyből a jobbágyokat az érdekelhette legjobban, hogy egy darabig nem lesznek kitéve földesuraik szeszélyeinek és hatalmaskodásainak.
Úgy látszik, a bíbornok egyelőre figyelmen kivűl hagyta Erdélyt, a melyet mindenütt külön tartománynak nevez abban a levelében, melylyel Várday Ferencz erdélyi püspököt Erdélyben s «a körülötte levő helyeken» a maga helyettesévé teszi.* Levele csak április 25-én kelt.
Gorzó János eredetijéről közli Jászay, Tudomány-Tár, 1842. IV. 255.
A bulla kihirdetése után, legalább a főváros körűl, a keresztesek egyelőre igen lassan gyülekeztek. Oly lassan, hogy április 24-én még mindössze csak 300 ember volt táborban.* «Pest kisebb része – egy egykorú költő szerint* – alacsony dombon, nagyobb része magas halmokon fekszik. Körülötte itt verőfényes nyílt mezőn virít a mákvirág; amott gazdag gyümölcsös kertek; odább a királyi vadaskert s más művészi kertek égni látszanak a gyöngéd liliomoktól és a tulipánoktól. A parasztok itt ütöttek tábort.*» Most még bizonyára szívből énekelték Vásárhelyi András pesti ferenczrendi barátnak akkor elterjedt Mária-hymnusát:*
Bartholinus, id. h. D2 levél, 9. sor és Szerémi, 59. Istvánfi ellenkező s jóformán csak a vidékre vonatkozó tudósításáról később.
Taurinus Stauromachiája Engelnél, 159. és Bélnél, Notitia Hung. 52. A fordítás Salamonnál, Budapest tört. II. 609.
A király kertje, Salamon szerint (id. h. II. 611.) a mai városligeti fasornak jobbra-balra elterülő kertjeinek helyén volt, mögötte jókora tóval, melynek maradványa a mostani városligeti tó. Ezt a meghatározást egy névtelen czikkiró («Mátyás király pesti kertje». Magyar Ujság, 1899 április 26.) nagyon helytelennek tartja s Mátyás király kertjét – Istvánfi előadásához ragaszkodva – a Kerepesi- (most Rákóczi-)útnak baloldalára teszi, t. i. arra a területre, melynek elején a keleti pályaudvar van, vége felé pedig Rákosfalva fekszik.
Vásárhelyi 1508-ban írta versét.
«Sirodalmas nekünk születetünk,
Fügelmes sok hivalkodásunk,
Rettenetes nekünk bajvívásunk,
Ha te nem lész nekünk kegyes táplálónk:
Halottaknak megszabadítója,
Törököknek megnyomorítója,
Királyoknak jó tanácsadója,
Magyaroknak megoltalmazója!»
Fügelmes sok hivalkodásunk,
Rettenetes nekünk bajvívásunk,
Ha te nem lész nekünk kegyes táplálónk:
Halottaknak megszabadítója,
Törököknek megnyomorítója,
Királyoknak jó tanácsadója,
Magyaroknak megoltalmazója!»
A nép tartózkodásának egyik oka az lehetett, hogy nem tudta, ki lesz a fővezér? Egykorú följegyzés szerint* Dósa György rendkivű felindultan jelent meg Bakócz primás előtt s oly szín alatt kérte tőle a vörös keresztet, hogy ő legyen a keresztesek kapitánya, mert máskép nem akadályozhatja meg, hogy a királyi tisztviselők a jobbágyokat meg ne károsítsák. «Azonban – folytatja a krónikás – más volt a nyelvén, mint a szívében; máskép beszélt, mint ahogy érezett. Inkább a főuraktól szenvedett sérelme, a kétszáz arany forint kifizetésének visszatartása miatt akart rajta boszút állani a parasztokkal. Az esztergomi érsektől azonban nem kaphatta meg a keresztet.» Most valószínűleg azért nem, mert – ha csakugyan járt is Esztergomban – az érsek a kereszteket ünnepiesen Budán akarta feltűzni s a vezért is akkor akarta megnevezni.
A 14.527. sz. bécsi kézirat. Tört. Tár, 1905. 274.
Igazi hadvezér az akkori urak közt nem akadt s a kik szóba jöhettek is, nem állottak egy Hunyadi János katonai és hazafiúi erényeinek magaslatán; mert akkor is megvetették a népet, mikor az ország megmentéséről volt szó.* De nemcsak a nép fitymálása miatt vonultak vissza. Népfölkelésről lévén szó, népszerű vezér kellett. Azonban – talán Beriszló Pétert kivéve – Perényi, Báthory, Szapolyai, Bornemisza, Bebek vagy Szentgyörgyi neve inkább nyomasztó, mint lelkesítő volt a nép előtt. Tizenkét esztendő mulva, a mohácsi veszedelem küszöbén is alig lehetett vezért kapni; hogy lehetett volna most, mikor azt akarták megkísérteni, a csatatéren a paraszt hogyan végzi el ura feladatát?
Salamon (Budapesti Szemle, XXVII. 44.) vizsgálat tárgyává tette, miért nem lehetett a népet utóbb úgy rendben tartani, mint ha egy Hunyadi-féle ember áll a mozgalom élén?
Az esztergomi vár déli foka.*
Háry Gyula rajza a Történelmi Képcsarnok gyüjteményében.
A leghivatottabb keresztesvezér az érdekelt vidék, Horvátország bánja, Beriszló Péter püspök lett volna.* Pap és győztes hadiember létére egyház és állam egyaránt bízhatott benne. Szent György napján 1515-ben Szabadkai Mihály megénekelte* a «haragos pap-bánt», mert legyőzte és most is fogságban tartja a szendrői szandsákbasát, a ki Horvátországot hitetlenűl dúlta és rabolta.
Mesics, Banovanja Petra Berislavića. Rad, III. Ismerteti Margalics, Horváth tört. repertorium, I. 195.
Szilády, Cantio Petri Berizlo, 1515. Századok, 1879. 336–344. és Régi magyar költők tára, II. 365–367, 482–487.
«Mind ti népek bánkódjatok püspök veszedelmén,
Mert tudjátok, míg Isten segélé az ő jó szerencséjét,
Nem uralkodott török császár soha az ő fején.
Im, látjátok, ellenségit sok helyen meggyőzte,
Törököknek sokaságát rólatok elűzte,
Mellettetek megholtat ingyen ő nem nézte.»
Mert tudjátok, míg Isten segélé az ő jó szerencséjét,
Nem uralkodott török császár soha az ő fején.
Im, látjátok, ellenségit sok helyen meggyőzte,
Törököknek sokaságát rólatok elűzte,
Mellettetek megholtat ingyen ő nem nézte.»
Katonái magyarok, a kik bátran, nagy nyereséggel, tisztességgel, vitézséggel, hűséggel harczolnak oldalán. A hol huszárai vívnak, ott vígan, veszekedés nélkül osztoznak meg a zsákmányon, mely miatt senkinek sem történik bántódása. Gyakorta vígan lakomáznak és «mind magyarúl szólnak».
A «pap-bán» ott volt a márcziusi tanácskozáson s ha magának követeli a vezetést, azt senki sem tagadhatja meg tőle. Még a velenczeiek és németek is természetesnek tartották, hogy a horvát bán álljon a mozgalom élén.
Egy történetíró sem emlékezik meg róla, de Marino Sanuto világkrónikájában* van Moro Jánosnak egy 1514 július 10. kelt levele, a mely Dósát, midőn a kereszteshadak vezetését átvette, horvát bánnak (Ban di Croatia) mondja.* Ebben az elszigetelt adatban még csak valószínűség sincs. Akkor és II. Lajos idejében Beriszló Péter püspök volt a horvát bán s báni hivatalát és életét is mint hős fejezte be Jajczánál, 1520 május 26-án. Dósa csakis nándorfehérvári kitüntetése után nyerhette volna méltóságát; s lehetne úgy okoskodni, hogy a kereszteshadakat, melyeknek kapitányáúl jelölték ki, csakugyan a délnyugati részeken, Dalmácziában akarták alkalmazni. Valóban nem lehetett volna közönyös körülmény, ha Horvátország oly politikai és katonai főnöknek engedelmeskedik, ki ezt a területet, mint egy fölkelő sereg vezére, a hadműködésnek mintegy alapjáúl használja. S a kétkedésre való némi hajlandóság mellett esetleg még az a körülmény is gondolkodóba ejthetne, hogy Ulászló – a mozgalmaknak más irányba tereltetése után – a valkaiaknak azt parancsolta, hogy ne a bán, hanem a nádor mellett keljenek föl. Ez azonban természetes, mert Valkó akkor még Magyarországnak közvetetlen része volt.
Id. h. 257.
Ugyanezt állítja Orbán Balázs, id. h., III. 184. – Talán ebből a «Banus de Croatia» czímből keletkezett a német «Wunderzaichen» (1514) mysthicus Banckwr, vagyis bánk-ur neve, mely a kereszteseknek Melchior Banckwr nevű, Székely Györgytől különböző (de vele egy-testvér) vezérére vonatkoznék. Egy ilyen Bánkurat azonban a magyar történelem épp oly kevéssé ösmer, mint egy Melchior Banssert; (Die Auffrur stb. 5. l.) s így az egészet egyelőre helyesírási hibának, vagy rosszúlértesültségnek kell tulajdonítanunk. Épp ily tartahatatlan a Szt.-István-Társulat Encyclopaediájában (VII. 496.) a Dósáról szóló fejezetben V. J. következő állítása: «Az 1514-i mozgalmakban a kuruczhadak élére állíttatott éppen azon ember, a ki előbb kir. biztos minőségében a végből küldetett a királytól az erdélyi részekre, hogy azoknak állapotát rendezze.» S hivatkozik Fejér Codex Diplomaticusa (mely amúgy is csak 1439-ig megy) IV. kötetének II. füzetére lapszám nélkül. Ott a többi kötetben azonban szó sincs Dósa vagy Székely Györgyről, kit a czikkíró talán Davsa mesterrel zavart össze. Adata különben rendkívűli fontosságú volna és csak azon kellene csodálkoznunk, hogy – állítólag Fejér gyűjteményében oly sok évent át forogván közkézen – végkép elkerülte volna más kutatók figyelmét.
Részlet Beriszlói Péter énekéből.*
Az Egy. Phil. Közlöny XII. évfolyama 531. lapján megjelent hasonmás után közöljük. Olv. Cantio Petri Berizlo. / M˙nd t˙ nepek bankog˙atok pifpek vezedelmen. / mert twg˙atok m˙gh Iften zegele az ew ˙o / zerenche˙et, nem Vralkodek Terek Chazar / foha az ew fe˙en. / Im lattyatok ellenfeg˙th fok helen megh / g˙eozte, Terekeknek fokafeg˙t rolatok el Izte, mellettetek emgh holtat ˙ng˙en ew / nem nezte.
Az események Dósának sarkantyús-vitézzé lett üttetése óta oly rohamosan fejlődtek s Dósa személyes viszonyai oly meglepő gyorsasággal alakultak át, hogy a kortanúk, kik az eseményekről nem naplószerűen, hanem csak azoknak lezajlása után egyszerre írtak, még igen fontos adatokról is megfeledkezhettek. Mégis feltünő volna, ha éppen Dósa bánságáról hallgatnának. Ekként Moro tudósításában a Dósa méltóságára vonatkozó rész olyan tévedés, a milyen a hírek özönében egykorúaknál is mindig és mindenütt előfordulhat.
Dósa különben azon az úton járt, a melyen előtte már sokan czélhoz jutottak. A telivér oligarchák talán prüszköltek volna egy kicsit, de hagyták volna őt fokról-fokra fellebbhágni a czímeknek és kitüntetéseknek lépcsőjén. Rájuk nézve ez nem nagyon dicsőséges, de annál kényelmesebb lett volna. S ha a Mátyás korabeli homo novusok Ulászló korában már meggyökeresedett, büszke arisztokraták lehettek, miért ne tűrték volna maguk közt Dósát, kinek családja úgy sem tegnap kezdődött, csakhogy nem szerepelt még eléggé? Szinte örültek dicsvágyának. Előléptetését senki sem akadályozta.
«Sors, végzet, vagy vakeset?!»*
Istvánfi három szava, 41. l.
Történelmi nevezetességű lett Dósa személyes vitézsége, a divatja mult katonai érdemeknek ebben a gyászos idejében. De nem félt tőle senki most, mikor vezérnek olyan ember kellett, a ki nemesi származásánál fogva mintegy fönntartsa a nemességnek a vezérlethez való régi jogát. Ne legyen elég hatalmas ahhoz, hogy ebben féltékenységet keltsen; a jobbágyok ne tudjanak ellene semmit sem felhozni s ő neki magának katonai neve legyen, a mely a vállalat sorsa iránt némi biztosítékot nyujtson.
Ezt a férfiút Bakócz az éppen akkortájt Budán tartózkodó Dósa Györgyben találta fel, ki haditette s megjutalmaztatása következtében hírnévnek örvendett. Vele bocsátkozott tehát alkudozásokba* és csakhamar rábízta, hogy a kereszténységnek s különösen Magyarországnak sülyedő ügyét munkásságával s igyekezetével fölemelje.* A tárgyalások részleteit nem ösmerjük. Egy népies tudósítás szerint* úgy történt az egész, hogy mikor a jutalmat kérő Dósát Csáky Miklós csanádi püspök, Csáky Benedek és Rozgonyi Appollónia fia,* összeszidta, a vitéz (április 23-án) Bakóczhoz ment panaszra, mert «ily, katonához illetlen, szavakkal még senki sem támadta őt meg». Az érsek úgy vígasztalta meg, hogy kezébe adta a szent keresztet. «Veled megyünk az izmaeliták ellen az ország báróival, nemeseivel és nemteleneivel mind, a kik csak magyarok vagyunk s fegyvert foghatunk». «Adja Isten, szent atyám, – szólt az elérzékenyedett vitéz, – hogy ha már egyebet nem tehetek, legalább a pogányok ellen hősiesen küzdve essem el. Most azután egyenest Görögországba mehetünk, hogy fölszabadítsuk a keresztény lelkeket s elfoglaljuk Konstantinápoly városát, a patriarchák uradalmát». «Jere hát holnap – válaszolt a követ, – hogy a szent vörös keresztet skarlát posztódra tüzzem és fölszenteljem.»
Brutus szerint (302. l.) már a keresztes hadjárat előtt munkára buzdítá őt a népnél. Ellenben az egykorú bécsi röpirat szerint az érsek éppen ő tőle tagadta meg a keresztet. Esztergomban, mire Dósa Budára jött s ott a nép előtt ráfogta, hogy a mellén levő vörös keresztet a bíbornoktól kapta, s ekkor a jobbágyok nagy örömmel fogadták el vezéröknek. (Tört. Tár, 1905. 274.). Ez azonban inkább a május 15.-i eseményekre vonatkozhatik.
Istvánfi, 41.
Szerémi, 57. l. Némileg megerősíti ezt az udv. könyvtár 14.527. sz. kézírata (Tört. Tár, 1605. 274.), mely azonban Bakócz és Dósa találkozását Esztergomba teszi; és Tubero (Schwandtnernél, II. 330), hol azonban Dósa inkább a nemesség hozzájárulásának szükségét hangoztatja.
Alkalmasint mindszent-utczai házában, melylyel szemben volt néhai Korvinus Jánosnak (most Brandenburgi Györgynek) a háza. (A Hédervári-család oklevéltára, I. 499.)
Másnap április 24-e, Szent György napja volt,* a vitézek napja; kétszeres ünnep a vezérjelöltre nézve. Bakócz azonban a napot nem a vezérre való tekintetből választotta. Szent György és Szent Mihály napja a magyar kalendáriumnak mindenha «vörös betűs» időpontja volt s ma is az. Bér, szolgálat, elszegődés stb. tekintetében ehhez kötötte magát. Azért választotta Szent György ünnepét Bakócz a hadszervezésnek megindítására.*
Verancsics, II. 5. Szerémi 58. l. Fessler szerint (V. 898.) csak misericordia vasárnapján, tehát ápr. 30. történt az ünnepély. Egyébiránt Verancsics is csupán úgy említi, hogy «Tamás érsek szent Gyergy nap táján kihozá az keresztet».
Verancsics szerint (II. 13.) 1515-ben is «Szent Gyergy napra kelvén, az magyari urak egy nagy hadat indítának király akaratjából az terekek ellen».
Szent György szobra 1514-ből a somsdorfi egyházban.*
A somsdorfi templomban (Dresda mellett) őrzött 1 méter 82 cm. magas műemlékről vett rajz után.
Reggel a primás Szent Zsigmond* templomában misét mondott, melyen főurak is megjelentek, azonban a királyi udvar, úgy látszik, nem vett részt.* Dósa tíz társával egyetemben* jelent meg. Egy olasz püspök* olvasta fel a pápa bulláját, melyet magyar nyelven megint Balázs szentferenczrendi szerzetes tolmácsolt s elmagyarázta, hogy ha az apa a fiát, a fiú pedig az apját visszatartaná, ettől az üdvös vállalattól, a mindenható Isten haragját vonná magára s örök átok alá esnék. A primás Dósát az oltárhoz szólította s kezébe adott egy nagy vörös kereszttel ékesített fehér zászlót, melyet Rómában maga a pápa áldott meg; köpenyére s többi tíz társának és a báróknak mellére* pedig az oltár előtt saját szabójával varratta föl a vörös keresztet* s a parasztokat és hajdúkat is ellátta a szent jelvénynyel.* Azután megáldoztatta őket, imádkozott a hadjárat szerencsés lefolyásáért s Isten nevében táborbaszállásra intette őket, hogy végrehajtsák a király akaratát.
Istvánfi, 41. l. Szerémi szerint (58. l.) Szent György kápolnájában.
Legalább egy kútfő sem említi.
Szerémi, 58.
Alkalmasint legatusi auditora Pavia Bernát gróf, pápai főjegyző (Fraknói, Magyarország és a Szentszék. II.320.).
Tört. Tár, 1905. 273.
Hogy nem Bakócz, hanem maga a nép tette meg fővezérnek (U. o. 272.), az csak a május 15.-i fölkelésre érthető.
U. o. 273.
«Székely» György tehát, ha nem is teljes hatalommal* mindenesetre vezére lett egy önálló feladatú hadseregnek.
Mint Horváth írja, Tud. Tár, 221. l. és Kisebb Tört. Munkái, I. 259.
Az egyházi ünnepélyt nagy tanácskozás követte, a melyen a nép tömegesen vett részt.* Mennyire emelhette ennek önérzetét, hogy politikai és hadi ügyekben végre az ő véleményét is akarják hallani! Bakócz hosszabb beszédet tartott, melyben a törökök ellen buzdította őket, kivált pedig a szultán ellen kelt ki, a ki atyját meggyilkoltatta* s félrevetett minden isteni és emberi jogot, hogy trónra léphessen. Nincs nála veszedelmesebb ellensége a szabadságnak, mert minden népet és nemzetet üldöz. S íme, X. Leó pápa ezt a szörnyet a magyarságnak engedi át megbüntetés végett. Nem Ulászló királynak, hanem Krisztusnak katonái most. Nem halandó ember vezeti őket, hanem maga Krisztus. Mozdulataikról, arczaikról, szemeikről és fölháborodottságukról mindjárt beszédének elején észrevette, látta, mit várnak ettől a hadjárattól. S hogy is ne lelkesednének! Mert volt-e már emlékezetesebb háború, mint a milyennek ez kínálkozik, a hol győzni és elgyőzetni egyképpen érdem és erény? Előttük nemcsak a szent czél, hanem őseiknek vitézsége is buzdító példaként lebeg. Akárhova tekintenek, mindenütt a török barbárságnak jeleit látják. Mi most Athén, mi Spárta? Mi Corinthus, Mycenae, Asrgos, Peloponnesus, Euboea s az Aegeai- és Jóniai-tengernek valamennyi szigete, melyekről nagy emlékek és nagy tudósok beszéltek? – Puszták, műveletlenek, elhagyatottak; kunyhóik inkább vadállatok odúihoz, mint emberek lakásaihoz hasonlítanak. Ha beszélni tudnának, mind boszúért kiáltanának. A magyaroknak meg kell érteniök azt az igazságot, hogy jobb mások példáján kerülni a fenyegető bajokat, mint hogy mások okuljanak az ő példáikon. A nép legyen rajta, hogy idegen nemzetek tőle lessék el a török megtámadásának módját; tőle lássák, hogyan becsülik többre a tisztességes halált a gyalázatos szolgaságnál; tőle vegyenek példát, hogy inkább a csatatéren essenek el, mint hogy megszaladjanak; inkább a harczmezőn, honért küzdve haljanak meg, mint a kocsmában, részeg fővel.
Brutus, 285. l., ha nem mondja is, hogy ez a mise után következett; sőt Dósa nevét, de már előre haladott események kapcsán, egyáltalán csak később említi; azonban Bakócz voltakép csupán ekkor szólhatott a néphez, mit Szeréminek (59. l.) a brandiumról való emlékezése is valószínüvé tesz. Ez eseményeket azonban, a chronologikus rendnek nála gyakran történő megzavarásával, csak a 302–4. lapon írja le, a hol mondja, hogy Bakócz kezébe adja Dósának a pápa azon levelét, mely a fővezért feljogosítja, hogy a keresztes hadjáratra jelentkező katonákat összeírja.
II. Bajazidet 1512-ben letette és megmérgeztette.
A beszéd* nagyon hatott a tömegre és sok áldomás hangoztatott azon a lakomán, a melylyel Dósa megünnepelte kineveztetését.* A nép föllelkesedve tódult a keresztes zászló alá. «És legottan igen kiváló férfiak jövének össze»,* tehát kezdetben nem csupán a csőcseléknek csúfolt nép sorakozott melléje; már 300 lovas is volt a táborban. Itt újra kihirdette a bullát, mely szerint «valaki az keresztet felvenné, az hadban meghalna, – kintól, bűntől megoldoztatnék».* Megparancsolta, hogy mellökre vörös keresztet varrjanak; s lelkükre kötötte, hogy minden parancsát szentűl teljesítsék. Ha engedelmeskednek és hódolnak a fegyelemnek biztosítja őket, hogy nemcsak nem bánják meg vallásos lelkesültségüket, melylyel a török ellen fegyvert fogtak, de méltó jutalmat is nyernek érte.*
Ezt Brutus a 285–295. lapon latinul közli, de a hallgatóság kedvéért Bakócz kétségkivűl magyarúl s klasszikus dolgokkal kevésbé kiékesítve mondotta el.
Szerémi, 58.
Szerémi, 59.
Verancsics, II. 5.
Istvánfi, 41.
Dósa ebben a pillanatban a vallás és nemzet katonája volt.
Azoknak a nagy eszméknek szolgálatában állt, a melyek az utolsó száz esztendő alatt Ország Mihályt, Hunyadi Jánost, Kinizsi Pált úgyszólván a semmiségből emelték a sereg, sőt az ország élére. S az ő kardja is vasból volt, mint amazoké. Bizalommal indúlt a pesti táborba. A sereg nagy örömmel fogadta.*
A bécsi udv. kt. 14.527. sz. kézirata. Tört. Tár, 1905. 274.
