IV. DÓSA GYÖRGY VITÉZSÉGE ÉS KITÜNTETÉSE.
IV. DÓSA GYÖRGY VITÉZSÉGE ÉS KITÜNTETÉSE.
MIALATT Rómában X. Leó pápa és Bakócz Tamás primás a keresztesháború gondolatával foglalkoztak, itthon a végeken már megindult a küzdelem a törökök ellen. Szapolyai János erdélyi vajda 1513 nyarán Erdélyből egy sereggel Oláhország felé a törökökre rontott, a szörényi bánság felé került s onnan becsapott Szerbországba is. Szendrőt ugyan hiában ostromolta, de sok fogolylyal, nagy zsákmánynyal, valóságos diadalmenetben tért haza.* Valószínű, hogy ebben a hadjáratban vele járt Dósa György lovas kapitány is, a ki, mint előkelő rangja bizonyítja, a végeken már azelőtt is szolgált, most pedig a nándorfehérvári őrségben maradt.
Budai, Polg. Lexikon, III. 549. Kőváry, Erdély tört. II. 138. Rónai, Magyar hadi krónika, I. 339.
Kevéssel azután, sőt körűlbelűl ezzel egyidőben, Beriszló Péter veszprémi püspök – a horvát bánságban Both András és Missenovics Márk utódja – Dubicánál fényesen megverte a Száva és Una folyókon keresztűl betört törököket, közülük kétezernél többet megölt, a többit pedig beleugrasztotta a Szávába, úgy, hogy csak kevesen menekülhettek meg.* A boszniai basa ezt a vereséget Szokol, Cottori, Szrebernik stb. elfoglalásával torolta meg. Ulászló király attól tartott, hogy ezek a támadások nyakára hozzák az egész török sereget. Gyűlésbe hítta tehát az urakat s egy egykorú röpírat szerint* elösmervén, hogy a keresztesháború kihirdetése nélkül az ország saját erejével semmit sem tehet, levelet küldött Tamás bíbornok után, hogy «a vörös keresztet a pápától kihozza».
Istvánfi, 38.
A bécsi udv. könyvtár 14527 sz. kézírata. Tört. Tár, 1905. 273.
És a mikor az érsek – másik egykorú tudósítás szerint* – csakugyan az ország határára érkezett, az egész Magyarország tapsolt az ő megérkezésének és annak, hogy hozza már a vörös keresztet a pogányok ellen. Mindjárt erősen készítették hadiszerszámaikat, hogy bevezessék őt patriarchai javadalmába, Konstantinápoly városába. Mindjárt erősen készítették hadiszerszámaikat, hogy bevezessék őt patriarchai javadalmába, Konstantinápoly városába. Mindezeknek hallatára az agarénusok (törökök) nemzetsége a tengeren túl menekült és Szendrő várának a kulcsát beküldték a nándorfehérvári bánnak, Török Imrének.
Szerémi György emlékirata Magyarország romlásáról. 55.
Nándorfehérvár.*
A belgrádi Múzeum régi metszetéről.
Csakhogy ez a tolvaj – ahogy Szerémi nevezi* – semmit sem törődött az igen nevezetes várral; nem építtette meg falait, nem látta el eleséggel, puskákról sem gondoskodott, mintha szántszándékkal akarná elveszteni. Pedig évenkint öt vármegyétől beszedte a várépítés adóját, melyből azonban magának vett várakat és birtokokat; Nándorfehérvárba és Sabáczba pedig félpogányokat fogadott be, a kik hópénz nélkül szolgáltak neki. Mindegyik egy hónapra való eleséget vitt be magával a várba, azután pedig a másik hónapra mások jöttek a helyökbe.
U. o. 56.
Szendrő vára őrségének eszeágában sem volt, hogy meghódoljon Nándorfehérvár gondatlan parancsnokának. A két vár őrsége folytonosan farkasszemet nézett egymással s azon versengett, melyik árthat többet a másiknak.
Szendrő szomszédsága elég alkalmat szolgáltatott a magyar vitézeknek, hogy személyes bátorságukat kitüntessék s egy kis zsákmányt szerezzenek maguknak. A szendrei lovas spáhik vezére, az epeirosi Ali,* gyakran kikötött a magyarokkal. Sokat ejthetett már el közülök, mert nem igen akadt, a ki vele összetűzni merjen. 1514 februárius 28-án, – vagyis húshagyó kedden – azonban,* mint már eleve meghatározott napon, egy magyar lovas százados:* Dósa György szállt vele szembe. György, a családi hagyomány szerint, nagy, erős, barna, göndörhajú ember volt, homloka közepén csigahajjal, ami a Dósákat mostan is eléggé jellemző vonás. György irtózatos erejére emlékeztette az utódokat egy későbbi Dósa, aki vállával egymaga felnyomott egy faistállót, melyet hat székely legény feszítővassal sem tudott fölemelni. Alinak hasonló athlétával kellett megküzdenie.
Verancsics szerint (Munkái II. 5.) «Erded beg».
Brutus szerint (I. 300.) «a mult években». Verancsics szerint (II. 5.) «farsangban». A bécsi udv. könyvtár 14527. sz. kézirata szerint (Tört. Tár, 1905. 273.), mely az 1514. év eseményeiről beszél, «illis diebus». Szabó (Századok, 1876., 19. l.) húshagyó keddet tollhibából teszi jan. 28-ra.
Istvánfi szerint egy lovas csapat vezére.
Szendrő vára a dunai oldalról.*
Tittelbach L. rajza után.
Párviadaluk a Nándorfehérvár alatt elterülő mezőn folyt le. Ez a mező – az egymástól 20.000 lépésnyi távolságra levő Nándorfehérvár és Szendrő közt elterülő műveletlen síkság.* Hír szerint a fehérvári magyarok egy alkalommal megpillantván a törököket, azonnal ellenök indultak; de mikor már-már megmérkőzésre került a dolog, előugratott pompás lován a törökök vezére s előkiáltotta a magyarok parancsnokát. «Számbavehető haszon reménye nélkül – mondá – minek czivakodnánk mi egymással? Hiszen mi zsákmányt ejthetnénk mi a ti síkságotokon, melyet a folytonos háború úgyis elpusztított? A sarczolás úgy hiábavaló; nem volna-e jobb, ha inkább a harczi dicsőségért verekednénk? Ha tehát, magyarok, valamelyikőtök szeretne kitenni magáért s van egy kis bátorsága: álljon a középre s vívjon meg egymagammal!»
Tubero Schwandtnernél, II. 329.
Felforrt erre a Dósa vére, mert magyar ember nem egykönnyen tűri az idegennek henczegését, de meg* különben is szemet vetett a töröknek szép lovára és menten sarkantyúba kapta a magáét. Egyoldalt magyarok, másoldalt törökök nézték a bajvívást. A két vitéz lándsával rohant egymásra, majd kardra kaptak. A küzdelem hevében Dósa oly roppant csapást mért Alira, hogy annak pánczélos jobb karját egyben levágta s az elbizakodott törököt megölte.* Míg Dósa őt fosztogatta, Alinak lova Fehérvár felé iramodott; ott azonban elfogták s a parancsnokhoz vezették. Dósa hazatérve, szerette volna megtartani a török lovát, mert nagyon illett az övéhez; 300 aranyért azonban a parancsnok javára mégis csak lemondott róla.
Tubero szerint, id. h.
«A várparancsnok engedelméből» – teszi hozzá Brutus, I. 301.
Így beszéli ezt a hagyomány.*
Istvánfi, id. h. – Szerémi, 57. – Tubero, II. 329. – Brutus, I. 301.
Valóban egyszerű párviadal volt-e az, vagy több annál, olyas fegyvertény, mely a fontos végházat nem csupán egy katona legénykedésétől, hanem egyúttal egy veszélyes szomszédságnak zaklatásaitól is megszabadította, azt, mint Dósa életének annyi más mozzanatát, bajos volna földeríteni. Jelentősége abban állott, hogy a szendreiek portyázó kedvét egyelőre lelohasztotta.
Különben alig magyarázhatnók meg magunknak azt a kitüntetést, melyet az udvar ennek a rossz hírű embernek készített. A becsületén azelőtt esett csorbát már eléggé kiköszörülte, mert személyes bátorságának nemcsak épp most említett példájára, hanem más hasonló esetekre is hivatkozhatott, a hol a törököt szintén meggyőzte.*
Négyet említ az Odeporicon, D2 levél, 12. sor. «Sokat» Gradelehnus, Hung. Chron. 124. l., ki szerint Székely «sich offtmals wider die Türken tapfer gehalten und derselben viel erleget hatte.» Ortelius is (Chronologia, 39.) Dósa többszörös győzelméről szól; hasonlóan a Resp. et Status Hung. (Amst. 1634. – 136. l.)
A kormány, mint mindig, most is adósa volt a nándorfehérvári őrségnek; ezt tehát azzal a dicsőséggel kárpótolta, hogy legvitézebb tagjának, Dósának, nagyobb tekintélyt adott. Némelyek* szerint egyenesen Dósa követelt magának jutalmat s ő maga kért ajánlólevelet a fehérvári parancsnoktól, hogy a királynál jelentkezhessék.* Nagyobb igazság kedvéért Alinak levágott karját is magával vitte Budára.* A poetica licentia* azt mondja erre, hogy
Pl. Szerémi, Istvánfi.
Tubero II. 330.
Szerémi, 56.
Taurinus, 130. l., 45–48. v.
«– Látván Székely a sokszor ohajtott és valahára
Föltetszett napot: elvetemült lelkét a kegyesség
Mázával födi és Budavárba siet veszedelmes
Szárnyain, a mikkel betakarjon mindeneket majd.»
Föltetszett napot: elvetemült lelkét a kegyesség
Mázával födi és Budavárba siet veszedelmes
Szárnyain, a mikkel betakarjon mindeneket majd.»
Buda és Pest a XVI. században.*
(Lewenklew «Neuwe Chronica Türkischer nation» cz. műve után.)
Egy más forrás* nándorfehérvári tette és megjutalmazása közé még egy eseményt helyez, mely ismét foltot ejtene a székely vitéz emlékén. E szerint ugyanis ő nagy kegybe jutott a királynál, ki azonnal jelentékeny összeget utalványozott neki. A kincstartó azonban, Telegdy István, halogatta vagy éppen meg is tagadta a fizetést. Az utóbbinak kellett történnie, mert a türelmét vesztett és csalódott Dósa boszújában nemsokár megölt egy királyi adószedőt (regius exactor) s attól 3000 darab aranyat elrabolván, azzal fenyegetőzött, hogy a törökhöz szegődik.* Ez az udvart nagy aggodalomba ejtette. Attól tarthatott, hogy Dósa Nándorfehérvárat, az ország legfontosabb határvárát, az ellenségnek megnyitja. Megajándékozta tehát őt 200 darab aranynyal* és két aranyos-ezüstös szerszámú lóval.*
Bartholinus, id. h.
Bartholinus, id. h. D2 levél, 12–17. sor. Sokkal valószínűbb Szerémi (59. l.) előadása, ki szerint ilyesmi akkor történt, midőn Dósa már fővezér volt s mikor a dolog a hadának ellátásáról gondoskodni tartozó hadvezért nem terhelheti annyira.
Bartholinus, id. h. 17–19. sor. A bécsi udv. kt. 14527. sz. kézírata. Tört. Tár, 1905. 274.
Bartholinus, id. h.
Telegdi István czímere (síremlékén.)*
Rajzát Bunyitai V. «A váradi püspökség története» III. kötetéből (Bp. 1884.) vettük. Felírata: STEPHANVS THELEGDI REGIS / DEINID[E] . REGNI . HV[N]GARIE . THESAVRARI[US] EXTERNIS REGIB[us]. NO / TVS . CHARVSQ[UE] . HOC . SAXV[M] / P[ER]P[E]TVA SIBI . POSTERISQ[UE] . SVIS . Q[U]IETE POSVIT A[NN]O.
Azonban ha csakugyan tudják Budán, hogy Dósa egyszerű székely, kinek összes nemessége székelységében áll: mire való lett volna az a sok czikornya? «Erdélyországnak nyilvánságos rablója» újabb rablógyilkosságot követett el: miért nem végeztek vele, mint különben is katonával, rövid úton, – miért kímélték annyira életét? Vagy oly előkelő helyet foglalt tehát el az őrségben, hogy bántani nem volt tanácsos; vagy – nem követte el a gonoszságot, melyről vádolják. Ha magas állása volt, azt – a kor szellemében – már csak mint nemesember foglalhatta el s így nem volt rá szüksége, hogy kegyes életirói homo novust, modern Mariust csináljanak belőle s ennek oly nagy fontosságot tulajdonítsanak; ha pedig nem követte el a szóban forgó tettet – akkor mi természetesebb, mint hogy ne terheljünk új gyanúval egy amúgy is megvádolt embert.
Szinte szerencse, hogy Bartholinus Riccardus abban a 84 sorban, a mit az 1514. évi kereszteshadjáratról s annak vezéréről írt, más mendemondát is a történeti igazságnak fényes öltözetébe bújtatott s ekként – mások nem támogatván állítását – fölment attól, hogy a görzi bíbornok páterének epizódjánál tovább időzzünk.
S ezt annál nyugodtabb lélekkel tehetjük, mert Dósa, a törökkel való párbaja után, – hivatva, vagy saját jószántából, fölmenvén Budára, önérzetes voltának igen érthető jelét adta. A csanádi püspök, Csáky Miklós, ugyanis a nála jelentkező vitézt erősen megdorgálta; mire ő – az emlékíró szerint – «nagyon felindult, mert ilyen katonához méltatlan szavakkal még senki sem támadta meg»* – s keservesen panaszkodott Bakócz Tamás bíbornoknak a püspök eljárása ellen. A főpap pedig azzal felelt, hogy – kezébe adta a keresztes sereg parancsnokságát.
Szerémi, 57.
Az ellenmondás itt ismét szembeszökő.
Dósa önérzete nem lázadhatott volna föl, ha a püspök olyan gonosztettről vádolja, melyet éppen feljövetele előtt követett el; sőt több, mint valószínű, hogy ez esetben el sem mert volna menni a fővárosba. De fájhatott neki, hogy akkor is régibb botlásait emlegetik, mikor elég új érdemet szerzett már a mult tévedéseinek felejtetésére; s mikor annyian voltak az országos nevű férfiak között, kik nem vették maguknak az a fáradságot, hogy a becsületökön valaha hasonlóképpen ejtett csorbát, mint ő, kiköszörüljék.
S ha még oly nagy lett volna is a kornak romlottsága: állítólag ily nyilvánosak, ennyire szembeszökők lévén Dósa előéletének árnyoldalai, – ha csakugyan közszájon forog a szebeni kereskedőn s a királyi adószedőn, de főleg ez utóbbin elkövetett rablógyilkossága, – már mégis csak képzelhetetlen dolog, hogy a király s rá nyomban a bíbornok annyira kitüntessen egy férfiút, ki tegnap még gazember, paraszt s alsóbbrendű katonatiszt volt; ma pedig hírneves, nemes és egy, az ország védelmére az imént kötött béke ellenére összetoborzott nagy sereg fővezére.
Dósa Mihály pecsétje.*
A Dósa-levéltárban őrzött 1677. évi homogialis eskülevelen van.
A kitüntetés különben abban állott, hogy a király – a bíbornok közbenjárására – kétszeres zsoldot, aranylánczot, aranynyal gazdagon kivarrott bibor ruhát, sarkantyút* és kardot adott neki; tehát a lovagrendbe emelte* s mindezen tárgyakat – szokás szerint – saját maga nyujtotta át neki. Azonkivűl egy faluval adományozta meg, mely valahol Nándorfehérvár és Temesvár közt feküdt és tekintélyes lehetett, mert 40 kapuból állott. Végre megújította és kiegészítette családjának előbbi – idáig ösmeretlen – czímerét, a mennyiben nádorfehérvári hőstettének örök emlékezetére megengedte, hogy abban egy karddal levágott vérző kart viseljen.* Ezenkivűl, vagy talán zsoldjába betudva, kétszáz aranyat utalványozott neki.*
Aranysarkantyús vitéz lett volna? Ezekről l. Cziráky, De ordine equitum auratorum, 1792. V. ö. Pallas Lex. II. 40.
Istvánfi 34. l. mondja, hogy Mátyás király Geréb Mátyást, ki Jajcza alatt párbajban megölte Musztafa parancsnokot, gyönyörű lóval, arany sarkantyúval, mint a lovagság díszjelével ajándékozta meg. A 40. lapon pedig följegyzi, hogy Ulászló 1493-ban egy horvát katonát, ki először ért föl Ali szendrői parancsnok egyik kastélyának ormára, kétszáz aranynyal s bíbor ruhával jutalmazta meg, zsoldját pedig megjavította.
Istvánfi, 41.
Szerémi, 56. – Ortelius (39. l.) ellenben azt állítja, hogy többszörös győzelmeiért Dósa semmit sem kapott. – Verancsics (II. 6.) 400 aranyat említ s György vitéz azon való búsultában vevé föl a keresztet, mert ezt nem kapta meg.
)
Márki Sándor állította össze.
Dósa András, Tamás vajda, Kata, I. György †1514, Gergely † 1514, János?, Lukács?; (Zeyk II. Miklós), II. Mihály, 1542. (Balassa Imre leánya), III. János, ezereskapitány 1575, IV. János, dévai kapitány, 1605, III. Mihály (Iktári Bethlen Zsófia), III. Péter (Borbátvizy Judit), III. Miklós (Kendeffy Zsófia), III. László, 1698 (Baló Mária); Miklós 1686 (Barcsy Zsuzsa), András † 1787, Jozefa (b. Naláczy János); Mózes, főispán 1740 (1. gr. Pekri Jozefa, 2. Barcsay Ágnes, 3. Horváth Krisztina), Mózes (1. Cserei Krisztina, 2. b. Bánffy Éva, 3. Henter Borbála), Ádám, Imre, Zsigmond † 1799, Dániel †1797. (gr. Teleki Borbála; József István (b. Jósika Mária), Elek (Domokos Anna), Károly, Zsuzsa; Lajos †1848 (1. Gyarmati Eszter, 2. Dindár Borbála, 3. Gloria Karolina, Róza?), Antal, Ferencz, József, János, 1786–1860 (1. Mikó Klára, 2. Béldy Jozefa), László (1. b. Inczédy Anna, 2. Sinai Lina), Gyula (Brády Amália); Dániel, gub. tanácsos (b. Vay Kata); József, 1805–52 (1. gr. Teleki Róza, 2. gr. Thoroczkay Julia), József (gr. Teleki Ágnes), József (b. Jósika Erzsébet), Ida (hg. Odescalchi Livius), Eliz (gr. Toldalaghy László) Erzsébet (gr. Teleki Ádám); Károly főispán és államtitkár 1810–75, Linka (b. Kemény Gyula), Dániel főispán, Károly képviselő, Kálmán; Domokos † 1849 (b. Kemény Julia), Gábor (Barcsay Matild), 2 leány, 2 fiú; István alispán 1669–1738 (Barcsay Klára), Sámuel † 1775 (Kendefi Sára-lány), Ágnes (Benedikti Lipót), István * 1766 (Jesenczky Róza), Anna; János, alispán † 1784 (Naláczy Borbála), Sámuel 1771 (Pogány Fáni), János 1814 (gr. Teleki Krisztina), Sándor (Szabó Anna), István 1860 (1. Tóth Mária, 2. Nagy Etelka), Domokos, Anna (Dósa Károly), Zoltán, Árpád, Janka (Felszeghy Dezső), Jolán, Ilona (Horváth Bertalan); János udv. tanácsos, Miklós tanár † 1854; János † 1785; Péter (Nagy Julia); Ferencz, II. János homo regiusa 1571, András 1607–1614, Nagyobb Dósa György, makfalvi lakós 1634, Gergely ezredes, 1671. márcz. 31. új czímer (Szokolóczy Magdolna), István, Pál, Bálint, Mátyás, Mária, Klára, ?, Ferencz, András, Gál, Máté, Albert, István, Mihály 1614; I. Ádám, II. Ádám † 1540, I. Mihály, † 1579 Polock ostromában (Herencsényi Borbála); II. Tamás, szendrői kap. alispán † 1617 (Uza Ilona), Uzapaniti III. Tamás, 1633. báró (Forgács Zsuzsánna), II. Ádám 1666 (Nagy Bora); Ilona (Nyáry Miklós); II. Nagy Dósa András † 1634 (Illyés Anna); IV. Tamás, 1598 † 1617 krasznai alispán (1. Csontos Borbála – 2. Kibédi Dósa Gergelyné – 3. Bihari Péterné); V. Tamás, 1650–1679 (Csikszentkirályi Bors Erzsébet); III. Mihály, 1690–170 (Somogyomi Tordai Borbála); IV. Mihály, királybiró, 1717. számkivetve (Barcsay Ágnes); VI. Mihály (gr. Bethlen Julia); Ágnes † 1806 (1. Barcsay Ádám, 2. gr. Teleki Mihály), Anna † 1823 (Gál János tanácsos); Kata † 1762 (Csupay László), Borbála † 1761 (Sz. Eperjesy János); Erzsébet (Mohai László), Borbála (Bihari András), Ábrahám † 1745 előtt (Sz. Paskó Mária); VI. Tamás, IV. András, III. Ádám (Borsai Nagy Mária), Ádám 1757, Antal 1762, Borbála, Zsigmond 1727, Gergely, Elek, Ábrahám, 1722–90 (Csiszár Zsuzsánna), Sándor (kitagadva), Julia, Antal 1790.; II. Mihály, Éva (1. Kovács Péter – 2. Szilágyi Márton), Mária (Hadrévi Trauzner Ferencz), II. Gergely, 1650–79. (1. Hadrévi Trauzner Borbála – 2. Göcsi Kata); III. András, 1690 (1. Vizaknay Anna – 2. Szathmáry Mária), Mária (Szilágyi Samu), Éva (Gyéresi István); 1-től Farkas (Mezőpalatkai Jánosi Kata), I. Samu (Fosztó Borbála), V. András, III. Farkas (Pogány Eszter), Sándor (Nyárády Eszter), III. Sándor, II. Samu; Erzsébet (Miske Zsigmond), Ádám (Bernád Erzsébet); VI. Gergely, jogtanár 1794–1826 (Bassa Ráchel); II. Elek (1803–69 (Gyarmathy Teréz); Miklós kir. táblai biró (Vályi Róza), Kata (1. Nagy József, 2. Gál Gyula); I. Lajos (Illyés Rachel), III. Elek (Csiky Emma), Irén 1872–92., Emma (Sassy Pálné), Ilona (lovag Reichharzperg Lajos), IV. Elek †, Magdolna (Ziegler Albert); Gábor, táblabiró †, V. Sándor (Tolvay Kata), Kata, István, Margit, Lili, Sándor; László, műszaki tanácsos (1. Nagy Giza, 2. Nagy Irma, 3. özv. Bitainé), 1. Mária, Lajos, 2. István; Albert (Mihályfi Lina), Ilona (Gál Elek), Anna (Illyés Sándor); Imre, István, István tanár (Györgypál Ottilia), István dr. juris, Kálmán járásbiró; Ráchel (Vályi Elek); István, István ref. lelkész, Ferencz † 1840, Farkas, Sándor 1797., 1805 (Farkas Eszter), Eszter 1833 (Illyefalvi Lőte József, ref. lelkész), Elek, megyei főlevéltárnok (Gergely Polyxena), Laura (N. N.), Ilona (Bartha Dezső), Kata (Fazekas Károly) László, Sándor, Mária (Kún Béla), Ágnes (Kovács Dezső), Piroska, Margit (Fodor Béla), Dezső); Albert (Dósa Kornélia), Albert, Géza, Dénes, Gyula, Árpád, Jenő, Kornélia; Anna (Kese György); Dénes, tanár (Dané Katalin), Aranka, Kálmán †, Ödön †, Piroska, Vilma; Eliz, Sándor †; György 1797., 1805, István †, Ferencz †, Lajos †, Róza; Dávic, János; Áron, Károly; György, Ábrahám; IV. Gergely (Kibédi Madaras Ágnes), I. Dániel Dellői Jármy Kata; II. Dániel, 1820–89. (Egyed Eszter), VI. Endre alispán, 1857 (Csiky Jolán); Judit (Ugron Jenő), Andrea, VII. András; III. Dániel 1866 † 1891., Ákos † 1875; Karolin (Sp. Szabó Károly), Károly, 1828 (Zeyk Anna); Borbála (Szentkirályi Ágh József), Farkas, 1779–1853 (Sebesi Mária), IV. Sándor, Ferencz † 1844; 2-től Éva (Décsey Samu), Rebeka (Gazda Samu), Anna (Kiss János), Krisztina; Péter, királybiró 1708., 1710; Mihály, 1754. (Macskásy Krisztina) †
A család még két-három emberöltővel ezelőtt is használta a Dósa Györgynek adott egyszerű címert;* idők folytán azonban a czímer lényeges módosításokon ment át, a miben legjellemzőbb a koronának lefelé való fordítása.*
Az 1677. évi homagialis eskülevelen Makfalvi Dósa Mihály finomabb és Kibédi Dósa Ferencz durvább s kevésbé fölismerhető metszetben gyűrűspecsétjeiken a kardot tartó félkart használják; az első D. A. s a második F. D. betűjegygyel. A felfordított korona ezeken a pecséteken nem szerepel. Ugyanazon levelen Makfalvi Dósa Samu ki nem vehető rajz alatt D. S. betűvel, Makfalvi Dósa Gergely búzakalászok közt egy madárral, Makfalvi Dósa Ábrahám pedig egy táncoló meztelen női alakkal ékesített gyűrűspecsétet használ. Kibédi Dósa Péter pecsétje érthetetlen, Kibédi Dósa Tamás pedig, úgy látszik, pálcza végére rótt 3 küllőt nyomtatott le a pecséttel. (Dósa-lt.) A makfalvi Dósa-család czímere az alsófehérmegyei 1792. évi hűségeskükönyvben Dósa de Makfalva Antal neve alatt látható s A. D. betűkkel ellátott pecsétlenyomaton a következő: kék pajzsban zöld mező felett lebegő pánczélos jobbkar, felső szárában alulról lőtt nyíllal átlőve, kardot tart, melynek hegyére török fej van szúrva. A pajzson nagy korona, melyből foszlányok omlanak alá. (Orsz. lt. értesítése 194/1902. sz. a.)
Ma is Dózsa Endre alispán kezében van az a régi fanyelű vaspecsétnyomó, melyet emberemlékezet óta használnak s mely egészben véve azonos az 1633-ban nyert bárói czímerrel. Ezzel a czímerrel élt Dósa Mihály is, a báróságot szerző Tamás atyja.
Dósa Ferencz pecsétje.*
A Dósa-levéltárban őrzött 1677. évi homogialis eskülevelen van.
Mikor Dósa Tamás 1633 május 30-án bárói méltóságot nyert, II. Ferdinánd megengedte neki, hogy korábbi nemzetségi czímerét, a melyet idáig használt és élvezett, ezentúl is használja és megtartsa. Ez a czímer fennálló, kékszínű katonai paizs, a melyben a királyi korona lefelé van fordítva; abból pirosas ábrázatú fiatal katonának vörös ruhás mellképe emelkedik ki, fején sisakkal, homloka közepén átszúrt éleshegyű karddal. A paizson rostélyos nyilt katonai sisak nyugszik, a melyet királyi korona fed, a melyből fekete sasszárny emelkedik ki, közepe táján pirosfényű arany csillaggal. A sisak búbjáról vagy tarajáról pedig itt vörös-fehér, ott pedig sárga és sötétkék foszladékok simulnak a pajzsra s azt illendően díszesítik.*
A bárói oklevél az Orsz. lt. m. kir. udv. kamarai osztályában conceptus expeditorum Nro 182. anni 1633. alatt s 1903. januárius 27-én kelt hiteles másolatban a Dósa-levéltárban. Kiadta Rácz Viktor a Geneal. Füzetekben 1903. 42–43. A czímer rajza u. o. 47. l. A rajz azonban hibás, mert csücskös talpú pajzs helyett háromszögűt mutat. A koronából – a leírás szerint – a viruló ifjú alak válltól kezdve ruha nélkül nő ki. Fején – a festményen látható orcavédő sisak helyett – a Siebmacher Waffenbuchjának magyar részében (l. 112. tábla) látható, orcavédő nélküli sisakot visel s fejet átszúró kard is olyan alakú, mint ottan. A sisakdíszben a sasszárny könyökén látható czifrázatok elhagyandók. A pajzs mezeje és a baloldali sisaktakaró kék színe helyesen kobalt (égszín) kék, a jobboldali takaró vörös színe pedig zinóber (rikító) vörös. (Az Orsz. lt. értesítése 194/1902. sz. a.) Makvalvi Dósa Dániel 1825 márczius 16-án kerek czímerpajzsban csapásra emelt kardú lovas vitézt használ czímerűl; a pajzson levő rostélyos sisakból szarvas emelkedik ki s a sisakból jobb és baloldalt dús foszlányok nyúlnak alá. (Dósa-lt.)
Később 1671 márczius 20-án Dósa Gergely, Bercsényi Miklós vitéz kapitánya, I. Lipót királytól czímerűl kékre festett katonai pajzsot kapott, melynek alsó zöld sík mezején magasra nyúló ezüst óriásalak emelkedik ki, s mellette egymással szemben aranykoronás két kígyó tekerőzik föl a keresztre. A pajzsot fedő rostélyos vagyis nyilt katonai sisakot királyi korona ékesíti, melyből pánczélos emberi kar egy török fején átszúrt lándsát tart. A sisak tarajáról egyik oldalon sárga és sötétkék, a másikon pedig vörös-fehér foszladék látható.*
A Dósa-ltárban. Kihirdették Pozsony vármegyében 1672 május 25., Nógrádban 1675 szeptember 3. Átírta s újra kiadta az egri káptalan 1797 januárius 27. és 1807 május 15.
A Dósa-czímer fordított koronával.*
Az Orsz. Levéltár m. kir. udvari kamarai osztályában s hiteles másolatban a Dósa-levéltárban őriztetik.
Ösmeretes a czímer Dósa Tamásnak egy 1666. évi pecsétjéről is, a mely némiképen különbözik a bárói czímertől, a mennyiben ott a felfordított vaskoronából egy törzsnélküli fej emelkedik ki.* Lehet, hogy ez a vaskorona Dósa Györgynek borzasztó megkoronáztatására emlékeztet s azért a heraldikában azt a megbélyegzett czímerek közé szokták sorolni.*
Genealogiai Füzetek, 1903. 47.
B. Nyáry Albert, Heraldika, 157.
A czímer négyszáz esztendőn át megmaradt a család tulajdonában, a jószág azonban, mely valahol Torontál vármegye keleti, vagy Temes vármegye nyugati részében feküdhetett, mindmaig ösmeretlen fekvésű. De ott valahol, Versecz környékén «a temesközi csodaszép mezőkön, azokon a tájakon, hol valamikor a vitéz Dósa György életének utolsó akkordjai lejátszottak, a tavasz oly virágot fakaszt ezentúl, melyet – a búzavirágnak egy új keverékfaját – a füvek ismerője az ő életirójáról nevez el.»*
Wagner János levele és czikke a Magyar Botanikai Lapokban a Centaurea Márkiánáról, 1903. 9–10. és 1907. 5. sz.
A Dósa György kitüntetéséről szőlő tudósításban különben az aranyláncz és a bíborruha olyan elsőrendű megkülönböztetés, mely koránsem lehet azonos a lovaggá-ütés egyszerű tényével. Dósának, szerencsésebb körülmények közt, mindenesetre útat nyithatott volna a legkiválóbb méltóságokra, hogy tehetségeit a közjónak szentelje. Annál ragyogóbb színben tűnt volna föl, mert egyelőre alig tarthatott attól, hogy valaki versenyre kél vele az érdemszerzés tág mezején. A jók elösmerésére mindenesetre számíthatott.
