XVIII.
XVIII.
Bethlen és a porta. Béketárgyalások Szőnyben. Kufstein követsége Konstantinápolyba.
Törökország ez időben szintén békét akart kötni Ferdinánddal,* ki fegyverszünetre lépett vele. A békés szándékokat azonban Bethlen meg igyekezett hiusítani s mint 1624-ben, úgy most is azt híresztelte, hogy ő maga csupán fegyverszünetet, nem pedig békét kötött. Midőn hírét vette, hogy Keresztély dán király a Quadttal folytatott tárgyalások következtében Konstantinápolyban 30.000 tallért utalványozott neki, megbizottjával a pénzt elhozatta. Ugyan ez az ember azt mondta Roenak, hogy a fejedelem nem békét, hanem csak fegyverszünetet kötött a császárral, még pedig az időközben elhunyt weimari herczeg, a dán követ, Csehország és Morva képviselőinek beleegyezése mellett. Mindez nem volt ugyan igaz. De Bethlen részéről az efféle ámítások annál igazoltabbak voltak, s mert különben is utalhatott Mansfeld küldetésére, a mely a háború folytatására irányúlt. Ha segélyben részesűlt volna, kész lett volna újabb támadásra, akár csatlakoznak hozzá a törökök akár nem, ámbár mindenesetre óhajtotta, hogy Roe ezen segély végett is közben járjon a portánál. Csakhogy Roe alaposan ismerte a helyzetet s tudta, menynyire ohajtják a törökök a békét. Kevés bizalma volt tehát a sikerben.*
Mansfeld tisztjeinek levele 1627 jan. 12. ÓVÁRYnál.
ROE 597. – ÓVÁRY 694. – Padavin a dogénak 1627 jan. 20. – Magyar Orsz. Levéltár Pázmány levele Ferdinándnak 1627 jan. 9.
Mindazonáltal ő is, Hága is, ki buzgón támogatta, hozzá láttak a munkához, mely pillanatnyilag eredményesebbnek ígérkezett, mint képzelték. Mert mikor Bethlen újabb követe útján fölkérte a portát, tartsa készen a jövő tavaszra csapatait, a miniszterek megbízták a budai basát, indítson nagyobb arányú készülődéseket, mint tavaly s időközben nyújtsa hosszú pórázra a császárral való alkudozásokat. Roe a törököket e szándékukban megerősítette,* s a kaimakámmal folytatott beszélgetésében ráutalt ama nagy veszélyekre, melyek Törökországot a Habsburgok részéről fenyegetik.
ROE 599–603. – ÓVÁRY 693–699.
A velenczei követ azonban nem bízott a porta ígéreteiben, hanem úgy vélekedett, hogy Bethlent nem fogja megsegíteni; csak bele akarja hajszolni a háborúba azon titkos czélzatból, hogy maga annál előnyösebben megalkudhassék a császárral. Utóbb Roe is élt e gyanupörrel, különösen mikor híre járt, hogy a béke Ferdinánddal tényleg már megköttetett. Éles szavakban kérdőre vonta tehát a kaimakámot, kitől azonban a legmegnyugtatóbb nyilatkozatokat vette. Ez utóbbi nem tagadta ugyan, hogy előkészületek folynak a békekötésre, de ezt a mufti és más előkelő egyéniségek azon óhajával indokolta, hogy mindenek előtt az ázsiai bonyodalmaknak kell véget vetni. Megjegyzé azonban, hogy Murteza basa az alkudozásokhoz olyan utasításokat kapott, melyek bizonyosan szakításra fognak vezetni, mert Ferdinándtól nemcsak évi adót és a Budához tartozó területek átengedését kellett követelnie, hanem azt is, hogy a császár béküljön meg a keresztény hatalmakkal s helyezze vissza pfalzi Frigyest ősi birtokába.*
ROE 615–18. – ÓVÁRY 699–701.
1627 martius havának vége felé végre eljutott Konstantinápolyba a jelentés, hogy Bethlen békét és nem fegyverszünetet kötött a császárral. A fejedelem követe nem akarta bevallani, hogy a hír igaz, de Roe sürgetéseire félig-meddig elismerte, a franczia királyra hárítva a felelősséget, ki ígéreteinek megszegésével kényszerítette Bethlent a békére. Roe azt felelte, hogy XIII. Lajos nem tagja a hágai szövetségnek s így nem is vállalt kötelezettséget Bethlen irányában, ellenben – mondá – Dánia és Németalföld eleget tettek kötelezettségöknek, mi azonban tudvalevőleg csak igen csekély mértékben történt. Azzal vádolta tehát Bethlent, hogy tisztességtelen játékot űzött hisz Velenczétől is akkor sürgetett pénzsegélyt, mikor már békét készült kötni.* E vádak azonban legkevésbbé Roe részéről voltak igazoltak, kinek királya, ígéretei daczára, minden támogatás nélkül hagyta Bethlent a háború viharaiban.
ÓVÁRY 704. – ROE 628., 645–46.
Négy héttel később – 1627 junius 29. – Bethlennek egy követe járt Roenál, kitől pénzt és azt az ígéretet kérte, hogy Anglia mielőbb hadat üzen a császárnak. Az angol követnek nem volt pénze. De mivel áltatni akarta a fejedelmet, azt válaszolta, hogy mihelyt tényleg megtámadja a császárt, megkapja tőle a kívánt összeget.* Mikor Bethlen Roe e nyilatkozatáról tudomást nyert, s mellékesen értesült arról is, hogy őt szerződésszegéssel vádolja, türelme fonalának vége szakadt. Megbontránkozásának élesen kifejezést adott az angol követhez intézett válaszban; utalt a veszélyekre, melyeket 1623-ban és 1626-ban kiállott; panaszszal említé, hogy nem kapott pénzsegélyt a keresztény hatalmaktól, hogy Quadt csak tizenhárom havi távollét után térhetett hozzá vissza, mely időn át nem tudta, hogyan fogadták őt az udvarok, melyeknél megfordult; hogy a csapatok, melyeket Mansfeld és a weimari herczeg az ő segélyére hoztak, alig felét tették a kikötött létszámnak; hogy az éhség és mindenféle nélkülözés e sereget is képtelenné tette a szolgálatra, a két vezér egyenetlensége pedig minden hadműveletet meghiusított. Tehetett-e egyebet, mint alkudozásba lépni az ellenséggel? Nem őt kell szerződésszegéssel vádolni, hanem azokat, kik a legválságosabb helyzetben* segítség nélkül hagyták.
ROE 651–55.
Roe, a ki régebben is rossz embere volt Bethlennek, e levél vétele után, melyet némileg teljes szakításnak tekintett, azzal vigasztalta magát; hogy a fejedelemben tulajdonképen sohasem lehetett bízni. Különben sem ismerte a helyzetet s a legnevetségesebb híreknek is hitelt adott. Így a már fentebb említett Juszuf aga figyelmeztette volt; ne bíznék Bethlenben, ki most már tehetetlen is, mert a magyarok és erdélyiek letették a békeszerződésben a kikötött esküt, ki is állították a kívánt reversalisokat s nem fogják újabb támadás esetén a fejedelmet segíteni. Roe ezt is készpénznek vette s ez értesülések alapján ítélte meg Bethlen helyzetét. Mindazonáltal 1627 julius 10-én Conway államtitkárnak a többek közt ezeket írta: « Megvallom, hogy Bethlen könnyelműsége a legcsekélyebb bizalomra is érdemetlen; de minden eszközt a maga természetes mineműsége szerint kell használni. Ha Bethlen biztosan tudja; hogy pénzt és segítséget kap, mindvégig kitartó marad. »* Roe ezzel maga elismeri, hogy mégis lehet Bethlenben bízni, csak meg kell tartani azon kötelezettségeket, melyeket irányában vállaltak.
ROE: 655–7., 659–61.
E közben a béketárgyalások a császár és a szultán közt a keresztény követek minden áskálódása daczára megindúltak. A porta talán még késedelmeskedett volna, de Lustriernek, a császár állandó követének, elszánt föllépése megértette vele, hogy más húrokat kell pengetnie, míg a veszély, mely Ázsiában fenyegeti, elhárítva nincs. Lustrier azt mondotta, hogy neki mindegy, akár békét akár háborút kíván a porta, csak válaszszon mielőbb a kettő között. Ilyen merész szavakhoz nem voltak szokva Konstantinápolyban; belátták, hogy a kétes játéknak véget kell vetni s békét kell kötni, minthogy komolyan úgy sem gondolhattak háborúra. Meghagyták tehát a budai basának, ki a béketárgyalások vitelével megbízatott, ne húzza-halaszsza, hanem siettesse befejezésöket.* Megbízásához képest a basa 1627 martius havában fölkérte a bécsi udvart, hogy Althan grófot küldje ki a tárgyalásokra, Esterházy nádor pedig ne vegyen bennök részt, kétségkívül azért, mert a nádor ellenséges indulata Bethlen iránt* köztudomású volt.
Giustinian a dogénak 1627 mart. 13. és 16. és jun. 26. – ROE 648–9. és 631. s köv.
Müncheni állami levéltár. Leuker a választónak 1626 mart. 31.
Althan gróf akkor Komáromban tartózkodott s mindenféle támadáson és rajtaütésen törte fejét a törökök ellen. Bécsből azonban meghagyták neki, maradjon nyugton, mert nem akarták a fegyverszünetet megszegni. A budai basával Althan ez időtájt Tudisi nevű embere útján lépett érintkezésbe. Tőle kapta azt a különös értesítést, hogy Murteza bánja a császár elleni támadást s ajálkozik, hogy Bethlent megöleti. Mi igaz volt e hírben és mi nem, azt nehéz kideríteni. De kétségtelen, hogy Murteza a hadjárat balsikere után a saját biztonsága iránt aggodalmakat táplált s Althan véleménye szerint is kész volt, Konstantinápolyban levő ellenségeinek netaláni merényleteit Abaza – az ázsiai lázadó – példájának követésével megelőzni. Althan mindenesetre vonzó erőt gyakorolhatott az elégedetlen vagy tervezgetéseiben csalódott egyénekre, mert ugyanekkor a svéd szolgálatban álló fiatal Thurn gróf is bizalmával tisztelte meg s ajálkozott, hogy a császárnak különös szolgálatokat tesz, ha kegyelmet kap tőle.*
Müncheni állami levéltár. Leuker a választónak 1627 mart. 10. és 24. és april 14.
De a bécsi udvar nem érezte magát indíttatva Althant nevezni ki a béketárgyalások vezetésére. Nem küldte ugyan ki a nádort sem, de jelentékeny befolyást engedett neki, mert az utasítás, melyet a biztosok kaptak, kétségkívül az ő tanácsai szerint készült. A nádor azt ajálotta,* hogy a zsitva-toroki békét vegyék alapul s ennek megfelelően a keresztény foglyok szabadon bocsátását, Vácz s általában mindazon helyek visszaadását követeljék, a melyeket a törökök azóta szerződésellenesen elfoglaltak s adófizetésre kényszerítettek. Ajálotta továbbá, hogy a törökök által portyázásaik közben okozott károk megtérítését sürgessék, de csak színleg, hogy ezzel más engedményeket eszközöljenek ki. Ezúttal nem akarta Esterházy megengedni, hogy Bethlen követei mint közvetítők részt vegyenek a tárgyalásokban; egyszerűen néma tanúk legyenek vagy legföllebb akkor emelhessenek szót, mikor a törökkel kötött béke végrehajtására kerül a tanácskozás sora.
Kismartoni levéltár: Memoriale Palatini 1627 april 6.
A tárgyalások Szőnyben, Komárom közelében vették kezdetöket. Ferdinánd részéről kiküldettek Sennyey püspök, a magyar kanczellár, Esterházy Dániel királyi tanácsos, Koháry Péter a Dunáninneni kerület alkapitánya, Questenberg Gellért, az udvari hadi tanács tagja. A törököket Murteza basa, a budai mufti, a ki egyszersmind Murteza helyettese volt, az egri basa, az esztergomi és szolnoki bégek, a budai aga s végűl az erdélyi fejedelmet Toldalaghy képviselték. A nádor ajálotta feltételek mellett Ferdinánd meghagyta követeinek, hogy feltételűl tűzzék ki azt is, hogy a szultán, mihelyt a békeszerződést szentesítette, török követet küldjön Bécsbe s így viszonozza Kurz konstantinápolyi követségét.
De mindjárt eleinte kitűnt, hogy a törökök sem az elfoglalt helyek visszaadása sem az udvariasság kérdésében nem lesznek engedményre birhatók s ép oly kevéssé fognak Bécsbe követet küldeni, a mint nem adnak vissza egyetlen falut is. Midőn Ferdinánd erről értesült, annyiban engedett, hogy felhatalmazta követeit, hogy két követség útnak indítását pendítsék meg; egyik Bécsből Konstantinápolyba, a másik a szultántól a császárhoz küldessék s mindegyik a szerződés szentesített példányát vigye magával. Váczról is kész volt lemondani; ellenben azt kívánta, hogy a törökök legalább azon helyeket bocsássák vissza, melyeket 1623 óta behódoltattak. De végszükség esetén követei ettől is elállhattak, csakhogy ez esetben jelentsék ki, hogy Ferdinánd fentartja magának a jogot, hogy az esetre, ha Bethlen megint megszegi a békét, elvehesse tőle azon egész területet, mely előbb Magyarországhoz tartozott. Végűl meghagyta biztosainak, követeljék azt, hogy jövőre a két uralkodó – a császár és a szultán – érintkezése a teljes egyenlőség alapján történjék. Ha Murteza a feltételeket el nem fogadja, Ferdinánd a tárgyalásokat meg akarta szakítani, hogy Konstantinápolyban folytattassanak.
Ezzel Murtezát akarták megfenyegetni, ki ha a tárgyalások a török fővárosba helyeztetnek át, elesett volna a szokásos ajándékoktól. A fenyegetésnek volt is hatása, mert az alkudozások – 1627 augustus végén – csakugyan kedvező folyamot vettek. Határozatba ment, hogy a zsitva-toroki s a későbbi bécsi, komáromi és gyarmati békeszerződések érvényben maradjanak, a mennyiben a jelen szerződéssel nem módosíttatnak. A két szerződő fél tényleges birtokviszonyaiban változás nem történt; a törökök nem bocsátották vissza Váczot, s ép oly kevéssé mondottak le a jogról, hogy a behódoltatott helyeket megadóztassák.* Csakhogy mindkét kérdésben nem ez volt utolsó szavok, hanem a további megegyezés a két császár közti alkudozásokra tartatott fenn. Ellenben mindkét fél belenyugodott, hogy a horvát határon az előbbi szerződésekkel ellentétben épített végházak lerontassanak, azon foglyok, kik az utolsó fegyverszünet óta ejtettek, váltság nélkül szabadon bocsáttassanak, a többiek pedig – ember emberért – kicseréltessenek; végűl egy kis maradék a nádor és a budai basa által megállapítandó váltságért adassék ki. Megállapodtak abban is, hogy négy havi határidőn belől mindkét császárünnepélyes követséget küldjön egymáshoz, hogy Ferdinándé 1628 január 2-án Szőnybe, a szultáné ugyanakkor Almásra érkezzék és egy közbe eső helyen a békeokmány ratifikáczióját kicseréljék, mire azután mindegyik folytassa útját a barátságos uralkodóhoz, kinek megfelelő ajándékot vigyen.*
A török adózási viszonyokról SALAMON Ferencz: Magyarország a török hódítás korában.
KATONA közli a békeokmányt aláírva Ferdinánd által 1627 sept. 10-én. Ugyane keletű a bécsi állami levéltárban levő másolat, míg az a példány, mely a magyar Orsz. Lvtárban van, sept. 13-án kelt. Ha az aláirás e napok egyikén történt, a békének augustus végén kellett megköttetnie.
Bethlen követei útján Konstantinápolyban valamint Szőnyben oda dolgozott, hogy a tárgyalások sikeres folyamát meghiusitsa. Először is nem tűrte, hogy ama néma szereppel megelégedjenek, melyet a nádor kijelölt számukra. Azt követelte, hogy őt is befoglalják a szőnyi békébe; mibe a nádor semmi áron sem akart egyezni. Utóbb óva intette a budai basát a béke megkötésétől, s a tárgyalásokat a legnagyobb balgaságnak nevezte, minthogy a helyzet alakulása Magyar- és Németországban egyaránt azt jelzi, hogy nem tanácsos békét kötni. Ugyanakkor azonban írt az esztergomi érseknek is s értésére adta, hogy a szultánt Ferdinánd abbeli előkészületei, hogy csapatait Magyarországban helyezze téli szállásba, annyira megharagították, hogy 10.000 tatárt hívott fegyverbe s ezen sereg valamint további 70.000 tatár számára Erdélyen szabad átvonulást kért s a támadással nem fog sokáig késni.*
Kismartoni levéltár. A király megbizottai számára adott utasítás. 1627 aug. 17. Minő választ adjanak a császár nevében Tassy Gáspárnak, a nádor titkárának. – Magyar Orsz. Lvtár Bethlen Pázmánynak 1627 aug. 29. – Gyulafehérvári káptalani levéltár. Bethlen Murteza basának 1627 aug. 12.
BETHLEN GÁBOR MEISSNER ÁLTAL KÉSZITETT ARCZKÉPE.
Gróf Apponyi Sándor birtokában levő egykoru rézmetszetről.
Noha a fejedelem az alkudozások meghiusítására irányuló szándékaival nem boldogúlt, majdnem elérte azt, hogy függetlensége a szőnyi tárgyalásokban elismertessék. Ferdinánd kész volt mint Magyarország királya lemondani jogairól Erdélyre s azt semleges területnek elismerni, ha a törökök ugyanez engedményt teszik. Ha ezek hozzájárultak volna, úgy Bethlen Gábor politikai eszménye valósult s Erdély önállósága jogérvényt nyert volna; Murteza basa azonban nem akart a király meghatalmazottainak e javaslatához járulni.
A mint ezt Bethlen megtudta, nagyon elkeseredett s neheztelésének a budai basához írott levelében kifejezést is adott. Azzal fenyegette, hogy ha el nem ösmeri Erdély függetlenségét, ezzel az erdélyieket Ferdinánd karjaiba hajtja, mert attól fognak félni, hogy a porta titkos terveket forral szabadságaik ellen. Hogy Bethlen,* ki a szultántól kapta a fejedelmi méltóságot, melyet neje számára is ép akkor kért tőle, ilyen elszánt hangon mert szólani, az annak bizonyítéka, hogy éles elmével kellően fölismerte a török birodalom bomladozó állapotát. Mivel Szőnyben azt, a mit óhajtott, elérni nem bírta, kívánsága oda irányúlt, hogy legalább követe, Toldalaghy, is aláírja a török békeszerződést. Ezt csakugyan megtette. De mikor Questenberg meglátta, azt kérdezte Toldalaghytól: ő is török-e? A tagadó válaszra Questenberg és társai kijelentették, hogy aláírását már azért sem tűrhetik, mert Ferdinánd külön békét kötött Bethlennel. Hosszas vitázás után a törökök és Toldalaghy engedni kényszerűltek s a fogalmazvány újra lemásoltatott. Az új példányt az erdélyi követ már nem írta alá.*
Gyulafehérvári káptalani levéltár. Bethlen Murtezának 1627 sept. 14. Bethlen Toldalaghynak 1627 sept. 14.
Müncheni állami levéltár. Leuker a választónak 1627 sept. 22.
A keresztény követek Konstantinápolyban ekkor arra irányozták erőfeszítéseiket, hogy a megkötött békeszerződés szentesítését meghiusítsák s Bethlen e czélra küldött követe* útján ugyanezt tette. Keresztély herczeg, Magdeburg administratora; hasonló szellemben dolgozott, mert ő akarta a Mansfeld s a weimari herczeg halálával vezető nélkül maradt német csapatok parancsnokságát átvenni.* Ez okból Bethlenhez utazott és csak tőle tudta meg – 1627 sept. –, hogy időközben békét kötött Ferdinánddal, s hogy a dán király magára maradt a küzdelemben. Hogy az ebből származható veszélyt lehetőleg mérsékelje, az administrator még Erdélyből írt Roenak, hiusítsa meg a béke szentesítését, hogy a császár kénytelen legyen csapatai egy részét a török határszélen hagyni.* Roe nyomban fölkereste a kaimakámot s a béke ellen beszélt, de nem ment semmire.* A szultán a békeokmányt jóváhagyta, de oly módon, mely a császár azon kívánságával, hogy a két uralkodó paritása elismertessék, homlokegyenest ellenkezik. A török szentesítő okmányban olyan kitételek és fordulatok voltak, melyek Ferdinánd császárt a kérelmező fél s az alárendelt fejedelem színében tüntették föl. A szultán azt sem akarta engedni, hogy a követek, kik a szerződés két szentesített példányát Bécsben és Konstantinápolyban átnyújtják, egyenrangú egyéniségek legyenek. Valami jelentéktelen állású embert akart Bécsbe küldeni. Lustrier tiltakozott ez önkénykedés ellen, sőt a bécsi udvari hadi tanács azt javasolta, hogy alárendelt egyént el sem kell fogadni.*
Mikó Ferencz.
A szövetséges fejedelmek, főleg a dán király az administratorra ruházták át a parancsnokságot, mit ez utóbbi irásban jelentett Bethlennek. Bethlen levele Ormánközynek 1627 sept. 6. Szász állami levéltár.
ROE id. műv. Wake Roenak 1627 jun. 1. – Az administrator Roenak. 1627 sept. 28.
ROE 700. és 708.
Kismartoni levéltár. A hadi tanács véleménye a császárnak 1627. – Giustinian a dogénak 1627 nov: 16. és dec. 11
Ez a kilátás a portát épen nem tette volna udvariasabbá. Csakhogy idő közben híre érkezett a dán király teljes vereségének, sőt jelentették azt is, hogy Németországban nem sokára létrejön az általános béke. Erre a törökök is megjuhászodtak s készek voltak a szőnyi feltételeket változatlanúl szentesíteni. De nagyon fájt szívökliek, hogy nem éreztethették gőgjöket a császárral nyíltan, és hangosan hirdették, hogy az első alkalom adtával majd máskép viselik magokat.
A békében kikötött követséget Ferdinánd császár-király báró Kufsteinra ruházta, ki egykor protestans pártvezér volt, de utóbb kath. hitre tért s a császár szolgálatába állott. Kufstein 1628 junius 20-án indúlt útnak s Szőnynél találkozott a szultán követével, Redseb basával, ki onnan Bécsbe, a császári követ pedig Budára utazott. Itt Murtezának ajándékot nyújtott át, melylyel azonban a basa török szokás szerint épen nem volt megelégedve. Kufstein november 25-én érkezett Konstantinápolyba, hol mindenütt rossz indulattal és zsaroló szándékkal találkozott. A három első napot lakásán kellett töltenie, mintha fogva lett volna; csak a dragomannal és az udvarmesterrel érintkezhetett. Panaszára a fogságnak véget vetettek ugyan, de azután is a lehető tiszteletlenül bántak vele. A nagyszámú és gyönyörű ajándékért, melyet a szultánnak s az egyes minisztereknek átnyújtott, még egy pár udvarias szóra sem méltatták; ellenkezőleg mindenki elégedetlen volt azzal, a mit kapott s egyre többet követelt.*
Khevenhiller XI. 253. s köv. Az aranyozott ezüst edény, mely a szultánnak átnyújtatott, 524 márkányi nehéz voIt. Bécsi állami levéltár. Kufstein beszéde a szultánhoz 1628 dec. 5. – ÓVÁRY 741. s köv. – Khevenhiller 721. s köv.
A beszéd, melyet Kufstein a szultánhoz intézett, s melyben a Szőnyben függőben hagyott ügyek rendezését s főleg Vácz visszaadását követelte, még kevésbbé tetszett a törököknek. Sőt a nagyvezér annyira vitte a durvaságot, hogy megtiltotta a követnek karácsony harmadnapján a templomba menetelt; egyenesen halállal fenyegette; ha e parancsnak nem engedelmeskedik. Kufstein e bánásmód miatt a nagy muftinál emelt panaszt, sőt egyszer annyira megemberelte magát, hogy hadüzenettel fenyegette a nagyvezért. Már azt hitte, hogy a fenyegetés hatott, mikor egyszerre újra megtiltották neki a lakásából való távozást s háza elé jancsár-őrséget állítottak. Tiltakozásaira a nagyvezér vagy azt felelte, hogy internálását a szultán rendelte el vagy azt, hogy ez személyes biztonsága érdekében történik. A török követ, ki ugyanekkor Bécsben időzött, szintén nem valami nagyon kegyelmesen fogadtatott ugyan, de ilyen bánásmódban természetesen nem részesűlt. Csak 1629 martius havában enyhítették Kufstein fogságát s néha-néha megengedték, hogy lakásáról távozzék. Később a bosszantások egészen megszűntek, mert a nagyvezér a perzsa háború következtében Ázsiába ment s a kormányzatot Konstantinápolyban ismét a kaimakám vezette.
Vele kezdte meg Kufstein a tárgyalásokat azon pontok ügyében, melyek Szőnyben el nem intéztettek. De egy pillanatig sem táplálhatta a reményt, hogy akár csak a leg apróbb engedményt ki fogná eszközölhetni. Mikor Konstantinápolyba az a hír érkezett, hogy Bethlen nehéz beteg, a porta attól kezdett félni, hogy halálát a császár a maga hatalma gyarapítására használja fel, s hogy e czélból már is szaporítja hadait Magyarországon. A kaimakám a hadak visszahívását követelte tehát Kufsteintól, ki egész higgadtan azt felelte, hogy ő nem adhat utasítást császári urának, mit csináljon. Ekkor a kaimakám új kívánsággal állt elő. Azt mondotta, adja vissza a császár mindazon helyeket, melyek valaha török kézben voltak, a többek közt Érsekujvárt és Füleket is. Kufstein erre szintén találóan megfelelt. Azt mondotta, hogy ugyanily jogczímen kívánhatná a császár az összes helyeket le egész Konstantinápolyig s midőn a török azzal vágott vissza, hogy ez a vidék a görögöké, nem pedig a németeké volt, Kufstein nem találta jogosultnak a megkülönböztetést, mert görögök és németek egyaránt keresztények. Végre is minden eredmény nélkül kellett a tárgyalásokat megszakítani; a porta még a legutóbb ejtett foglyok szabadon bocsátását is megtagadta, szóval a szőnyi békekötéssel alkotott helyzet nem szenvedett változást.
48. KUEFSTEIN LAJOS ALÁIRÁSA.
Mielőtt Kufstein elkérte elbocsátó levelét, a kaimakám még némi ajándékot igyekezett tőle kizsarolni s ismételte azt, mit már a nagyvezér állított, hogy azok az ajándékok, melyeket a szultán küldött a császárnak, sokkal nagyobb értékűek. A követ, ki időközben Bécsből megkapta a török ajándékok jegyzékét, bebizonyíthatta, hogy a császár küldeménye legalább is volt olyan értékes, mint a szultáné, miért is a kaimakám igényeit megbotránkozással utasította vissza. 1628 aug. 18-án búcsúzott el Konstantinápolytól s indult haza felé, de a kaimakám, ki szertelenűl dühösködött, hogy új ajándékot nem tudott tőle kicsikarni, útközben feltartóztatta azon ürügy alatt, hogy fegyvert, drága paripát s számos rabszolgát visz magával, melyek kiszállítására nem szerzett jogot. Hasztalan tiltakozott Kufstein ezen kiraboltatása ellen; összes fogadott szolgáit, még szakácsának feleségét is, noha szabadságlevéllel igazolhatták magokat, ott kellett hagynia. Végre nov. 30-án Almáson találkozott a Bécsből visszatérő török követtel. Itt ment végbe kölcsönös kicserélésök s átadásuk a reájok váró hazabeli hadcsapat parancsnokának.*
Khevenhiller XI. 733–9.
A török követség Bécsben tartózkodása minden hasonló inczidens nélkül folyt le. Kellően gondoskodtak szükségleteiről s ellátására az udvar számos terményajándékon kívül naponkint száz birodalmi tallért fizettetett ki neki. A császár tudatta Redseb basával, hogy a még vitás békepontozatok kiegyenlítését további tárgyalásoktól reméli, melyeket a budai basával óhajt folytatni. Mikor a követ a császári családtól ünnepélyesen elbúcsúzott, lakásán ajándék várta, mely tizenkét ezüst findzsából, két nagy serlegből és egy kannából állt. Mindenesetre kellemesebb emlékekkel térhetett tehát haza, mint Kufstein.*
Khevenhiller XI. 740–4.
