XVII.
XVII.
Az új béke végrehajtásának nehézségei. Tárgyalások. Mansfeld Erdélyből Velenczébe megy. Halála.
A békeszerződés nem nyújtott oly előnyöket Bethlennek, hogy a reá nézve terhes föltételek teljesítését siettette volna. Schlick grófot nem bocsátotta el a fogságból s Ferdinánd hónapokkal a béke szentesítése után kénytelen volt őt erre emlékeztetni. (1627 februárban.) Sőt valószínü, hogy Schlick csak váltságdíj árán nyerte vissza szabadságát.* A fejedelem a német gyalogságot sem rendelte vissza hazájába. Minthogy Mansfeld csakhamar diplomacziai küldetésben elutazott Magyarországból, az összes segélyhadak fővezetését János Ernő weimari herczeg vette át s azokat egyelőre Turócz vármegyében szállásolta el.* Mikor pedig a herczeg hagymáz-betegségben elhúnyt, a vezéreiktől ekképen megfosztott németek nem külön 100–100 főnyi csapatokban, mint ki volt kötve, hanem Carpzow ezredes vezetése alatt valami kétezeren Morvaországba vonúltak s hatalmokba kerítették Sternberg városát, hóvá a huszárok Horváth vezetése alatt elkísérték őket. Onnan Sziléziába fordultak, hol a visszamaradt helyőrségekben s a dán király által oda küldött csapatokban támaszt találtak s e tartományt másodszor is elpusztították.*
Epistolae Card. Pazmani. Ferdinánd az érseknek 1627 febr. 18. – Khevenhiller X. 1286 azt írja, hogy Schlicknek 30.000 frt váltságdíjat kellett fizetnie.
KATONA XII. 270.
Caraffa 274. – Padavin 1627 jan. 20. ÓVÁRYnál. – Magyar Orsz. Lvtár. Ferdinánd utasítása Pyber egri püspöknek s többi követeinek, kik Bethlenhez a békeszerződés végrehajtása tárgyában küldettek. Ugyanott Ferdinánd levele Pázmánynak 1627 febr, 18. – Müncheni állami levéltár. Leuker levele Miksának 1626 dec. 30.
További nehézségek merültek föl a békeegyezmény azon pontjainak végrehajtása körűl, melyek a fejedelem által elkobozott jószágok visszaadására, valamint arra vonatkoztak, hogy némely sérelmek elintézése későbbi tárgyalásokra halasztatott. A király biztosai, Pyber László egri püspök s Osztrosits István és Hoffmann György, mikor 1627 martius 24-én Tokajban Bethlen követeivel: Lónyayval, Bornemiszával, Kassayval és Bélaváryval találkoztak, ily sérelemképen felhozták, hogy a királyi és Bethlenféle vármegyék közt új harminczad-vonal állíttatott fel, hogy a múlt háborúban Felső-Magyarországban elvett rézért és ónért kártalanítás nem adatott, hogy a kassai polgárok a város falain belől katholikus istentisztelet tartását nem tűrik s hogy Schlick még gróf mindig fogva tartatik.
46. A TOKAJI KIRÁLYI BIZTOSOK ALÁIRÁSA.
A fejedelem követei sokkal több és indokoltabb panaszszal válaszoltak. Azt követelték, hogy a bécsi békében kikötött évi 50.000. forint pótlólag legalább 1626-ra megfizettessék s a szertelenűl elhanyagolt állapotban lévő végvárak jobb karba helyeztessenek. Panaszul felhozták, hogy a király a – hét vármegyében is kénye-kedve szerint adományozza a főispánságot, ámbár egyes egyedűl a jóváhagyás joga illeti meg.* Végre azonban a két fél kölcsönösen elejtette kártalanítási igényeit, vagyis Ferdinánd lemondott a rézért és ónért járó összegről, Bethlen az 50.000 forintról s a végházak kijavításáról. A harminczadra nézve szintén egyezség létesűlt. E szerint a kereskedelem és forgalom a királyi és fejedelmi vármegyék közt vámmentesnek nyilváníttatott s a fejedelem csupán azon bortól vagy szarvasmarhától szedhetett harminczadot, a mely a királyi területen át külföldre szállíttatott ki.
Magyar Orsz. Lvtár. A királyi biztosok főjelentése.
47. A TOKAJI FEJEDELMI BIZTOSOK ALÁIRÁSA.
Nehézségek a tárgyalásokban csak akkor merültek föl, mikor a királyi követek azt sürgették, hogy a király hívei elvett jószágaikba visszahelyeztessenek, sőt a visszahelyezésre záros határidőt akartak szabni. Bethlen biztosai azt felelték, hogy a békeszerződés erre nem tűzött ki határidőt s hogy Bethlen mindenek előtt a mostani birtokosok kártalanításáról kíván gondoskodni.*Végre ez iránt is megegyeztek s a visszahelyezés határnapjául 1627 julius 25-ke tűzetett ki. Csakhogy a határidőt nem lehetett megtartani; csak augustus 16-án adták vissza a papoknak az elkobzott jószágokat, míg némely világi úr birtokának visszaadása folyton akadályokba ütközött. Minthogy azonban az ilyen javak száma nem volt nagy, a királyi biztosok sem fektettek tovább súlyt a dologra.* Valamivel előbb a magyar hét vármegye kiállította a kívánt reversálisokat s valószínűleg a várak kapitányai is letették az esküt. Erdély rendei a reversalist később írhatták alá, mert a fejedelem csak 1627 augustus végén vagy september elején küldte meg a királynak.*
Magyar Orsz. Lvtár. A királyi biztosok Ferdinándnak april 25., majus 10. és 19. – A királyi biztosok Pázmánynak 1627 april 24. és maj, 10. PRAYnál.
Magyar Orsz. Lvtár. A királyi biztosok 1627 aug. 25.
Magyar Országos Lvtár. Proposita puncta s. C Mti 1627 sept. 21.
Bethlen a háborút megkezdette volt a nélkül, hogy a kért pénzsegélyt megkapta volna szövetségeseitől, mert az a csekély összeg is, melyet Németalföld és a dán király utalványoztak neki, már a pozsonyi béke aláírása után jutott kezeihez. Mansfeld és a weimari herczeg csapatainak eltartásáért azon időre, melyet Magyarországban töltöttek, nem részesült segélyben. Hogy Francziaországot és Angliát ezen erkölcsileg mindenesetre őket terhelő kötelezettség teljesitésére intse s jelentse abbeli készségét, hogy a császár elleni háború megújítására hajlandó, elhatározta, hogy magát Mansfeld grófot küldi el a két udvarhoz.* A gróf 1626 november elején* indúlt el a hosszú útra, még pedig személyes biztonságára való tekintetből török területen át Velencze felé. Egészsége azonban annyira alá volt ásva, hogy Budán meg kellett állapodnia s az ottani fürdők használatában keresett gyógyulást. De hasztalan; annyira elgyöngült, hogy maga kocsiba sem bírt ülni, hanem mások támogatására volt utalva. A mufti talizmánt ajándékozott neki, mely egy papírdarabból állt a korán néhány versével s melyet nyakába akasztva hordott. De bizony ez is megtagadta a hatást s így rosszabb állapotban folytatta, mint megkezdé az utazást.
Londorf III. 931. Bethlen I. Károly angol királynak 1626 nov. 4.
4 Leuker levele Miksának 1626 nov. 25., dec. 9. és 16. – A dalmácziai proveditore a dogénak. 1626 nov. 23. A proveditorenak adott rendelet 1626 dec. 4. és 13. – Peblis levele 1626 decemb. 15. ÓVÁRYnál.
Kíséretében kilenczven ember, köztük tizenkét kapitánya volt. Egy mindig előre ment azon helységekbe, melyeket érintenie kellett, hogy jöttét jelezze s vendégszeretetet kérjen. Midőn Dalmáczia provedateroja a velenczei tanácsot Mansfeld megérkeztéről tudósította, azt a megbízást nyerte, fogadja a legszívesebben s bocsásson hajót rendelkezésére, mely Velenczébe vigye. Mansfeld azonban nem vehette igénybe ez előzékenységet. Mikor Rakovába, Szerajevotól egy napi járásra érkezett, annyira elgyöngült, hogy képtelen volt folytatni az útat. Halála közeledtét érezve, tollba mondotta végrendeletét, melyben gondoskodott régi szolgáiról s néhány kipróbált tisztjéről, kiknek bizonyos összegeket rendelt magánvagyonából. Ellenben többi tiszteit és katonáit követeléseikkel az angol és a franczia királyokhoz utasította. Abbeli óhaját is kifejezte, hogy holttestét a velenczei köztársaság területén takarítsák el.
A végrendeletet 1626 november 29-én tették papírra. Mansfeld azonban nem írta alá s már másnap meg is halt. Kísérői a tetemet Szerajevoban bebalzsamoztatták s onnan Spalatoba vitték, hogy ott töltsék a vesztegzár-időt, mielőtt Velenczébe indulnak. Pablis ezredes, a végrendelet végrehajtója, megkérte Pisani velenczei tengernagyot, rövidítse meg a vesztegzár-időt. Azt felelték neki, hogy kívánságát nem lehet teljesíteni, ha a holttestet is magával akarja vinni. A kíséret tehát a tetemet Spalatoban hagyta, maga pedig Velenczébe utazott. A holttest fekete bársonynyal bevont koporsóba tétetett s úgy takaríttatott el.
Igy Mansfeld hányatott életének viszontagságai után Spalatoban talált örök nyugalmat.*
Zárai és spalatói levelek 1626 dec. havából. Peblis levele Pisani tengernagynak 1626 dec. 15. Peblis 1627 jan. 12-én azt írja a dogénak, hogy Mansfeld nov. 30-án halt még. Mansfeld halála összes körülményeiről első hiteles felvilágosítást ÓVÁRY id. művének hivatalos okmányai és Peblis levelei nyújtanak.
Végrendeletében Pablis ezredest jelölte meg bizalmas emberének, aki be van avatva viszonyaiba az angol és a franczia királyokhoz, valamint az erdélyi fejedelemhez, a ki tehát helyette folytatni fogja az útat a franczia udvarba, míg Dublier kapitány Londonba megy. Mindkettőnek az volt feladata, hogy sürgessék ama csapatok kielégítését, melyek Mansfeldet Magyarországba követték. Valószínűleg hasonló megbízás jutott Furenzo ezredesnek Velenczénél.* Pablis és Dublier küldetésének azonban aligha volt eredménye, mert Mansfeld csapatai nem kaptak semmit. Velenczében Bethlen Thurn gróf és saját konstantinápolyi követe útján sürgette az ígért segély utólagos kifizetését, de itt is sikertelenűl. A fejedelem később azt a vádat emelte a köztársaság ellen, hogy ígéretét be nem váltotta s ezzel kényszerítette őt a császárral való megbékülésre, mi ellen azonban a tanács ünnepélyesen felszólalt s e tiltakozását a bécsi udvarral is közölte. Igaz ugyan, hogy irásbeli ígéretet Velenczétől Bethlen pénzbeli segélyre nem kapott. De a köztársaság mégis arczul ütötte az igazságot, mikor kereken megtagadott mindent, mert a mit csak tehetett, megtett, hogy Bethlent a támadásra sarkalja, s őt a császár ellen felbujtsa. 1624 óta Velencze minden lehetőt elkövetett ez irányban s konstantinápolyi követe, Giustinian, nem fösvénykedett a biztatások, ígéretek és apróbb szolgálatok tételével.
Mansfeld végrendelete ÓVÁRYnál.
Nem oly fukarul, mint Bethlen irányában, viselte magát a velenczei tanács a Mansfeldnek engedélyezett fizetés kiutalványozásában. A haláláig esedékes összeget azonnal kiadták kísérőinek.* Thurn akkor benyujtotta lemondását s Velencze szolgálatából azzal indokolta kilépését, hogy a dán királyhoz akar csatlakozni, kinél talán azon állásba juthat, mely a szintén elhunyt weimari herczeg halálával megüresedett. Készségesen megadták neki a kért fölmentést.
ÓVÁRY id. műve 232–3. és 235. – ROE: Wake levele 1627 jan. 23.
