XIV.
XIV.
Mansfeld hadjárata. Magyarország felé indúl. Waldstein utána nyomúl. Bethlen és Mansfeld.
IV. Keresztély a katonai segély elindításával valószínűleg ép oly sokáig késett volna, mint a pénz elküldésével, ha Mansfeld veresége Dessaunál parancsoló kényszerűséggé nem tette volna reá nézve az erdélyi fejedelemmel való szövetkezést. Mielőtt Mansfeld Szilézia felé elindúlt a veszteségeket, melyeket a dessaui csatában szenvedett, Brandenburgban új toborzásokkal igyekezett pótolni. Ezzel azonban nem csekély bajt okozott a brandenburgi választónak, ki területén eddig tűrte, sőt élelemmel látta ugyan el a dánokat, de Waldstein dessaui győzelme után, többé nem tehette, ha azt nem akarta, hogy a császári hadak elárasszák országát. Hogy Mansfeldnek megkönnyítse a területéről való kivonulást, a saját katonaságának egy részét át akarta neki engedni.*
Berlini állami levéltár. A választó utasítása Ribbek János Györgynek, Mansfeldnél levő meghatalmazottjának 1626 maj. 4.
Ez előzékenység daczára Mansfeld igen bajos helyzetben volt; lovasai el akartak tőle szakadni s Waldstein* már is reményleni kezdte, hogy ügyes közvetítők útján magához csábítja őket, mely esetben Mansfeldnek is Mecklenburgba kellett volna menekülnie.* Végre azoban Mansfeld legyőzte a sokféle nehézséget, lassanként ismét maga köré gyűjté seregének romjait, sőt új toborzásokkal ki is egészítette, miben tevékenyen támogatták azon cseh- és morvaországi kapitányok, kik táborába sereglettek s szolgálataikat minden előzetes fizetés nélkül felajálották. Meleg elismerő szavakban értesítette pfalzi Frigyest ez áldozatkészségről s felhívta, vegyen részt maga is a Sziléziába való előnyomulásban. De hogy ez kellő biztonsággal történhessék, még további hadfogadás volt szükséges; különösen a dán csapatokat kellett bevárni, mely okból Mansfeld egy ideig még brandenburgi területen vesztegelt.*
Waldstein I. 102. oldal.
Waldstein Harrachnak. 1626 maj. 19. TADRÁnál.
Müncheni állami levéltár. Mansfeld pfalzi Frigyesnek 1626 maj. 19.
Ez azonban a brandenburgi választóra folyton fokozódó veszélylyel járt. Hogy az országába való betöréstől visszatartsa Waldsteint, a császári hadvezért, üzenetet küldött hozzá, ígérve, hogy a császár ellenségeit kiparancsolja területéről. Ez ígéretének beváltása azonban minduntalan késett. Waldstein, kinek szemében rég szálka volt a választó kétértelmű magatartása, nem várta tehát be az ígéret teljesítését, hanem nehány határszéli várost megszállott s kijelentette, hogy tovább is előre nyomúl, ha az ellenséges csapatok három hét alatt teljesen ki nem ürítik a brandenburgi területet. A választót is a császár ellenségének tekintette, a kinek ígéreteire adni semmit sem lehet. Igaz, hogy György Vilmos nem volt a császár barátja, de ahhoz sem volt bátorsága, hogy érzületének leplezetlen kifejezést adjon. Az özvegy pfalzi választó fejedelemné, ki nála időzött Berlinben és tanácsosai bocsátották be országába, még pedig az ő akarata ellenére a dán csapatokat.* Ez tehát nem az ő hibája volt. Most pedig, midőn látta, hogy nem hitegetheti tovább hűségével a császárt, mikor ellenségeit támogatja, ha csak Waldstein súlyos bosszúját magára idézni nem akarja, kész volt eddigi barátaival szakítani. Carpzow ezredest Mansfeldhez küldte tehát, s országa haladéktalan elhagyására hívta fel.* Ez azt felelte, hogy addig el nem indúlhat, míg a választótól pénzt nem kap, hogy készülődéseit befejezze s katonáit kifizesse.
Müncheni állami levéltár. Dohna Hannibál a császárnak 1626 majus 10.
Berlini állami levéltár. A választó emlékirata Carpzov ezredesnek 1626 majus 25.
45. WALDSTEIN PALOTA PRÁGÁBAN.
György Vilmos választó az üzenet vétele után másodízben felszólította Mansfeldet a távozásra azon fenyegetéssel, hogy ellenkező esetben erőszakot lesz kénytelen alkalmazni. Zavarában György XIII. Lajoshoz folyamodott, felkérve őt, parancsolja meg Mansfeldnek a távozást. A levél átnyújtóját a párisi udvarnál szívesen fogadták ugyan, de azon válaszszal küldték haza, hogy ura kérését lehetetlen teljesíteni, hisz XIII. Lajos nem felebbvalója Mansfeldnek.*
Berlini állami levéltár. A választó XIII. Lajosnak 1626 maj. 30. Ugyanott a király válasza.
Míg tehát a választó sehogy sem bírta Mansfeldet lerázni magáról, Waldstein viszont azzal fenyegette, hogy még nagyobb területet fog megszállani, minthogy a három heti határidő már úgy is letelt.* E veszély elhárítása végett György a császárnak már előbb levelet írt s ünnepélyesen tiltakozott az ellen, mintha Mansfeld az ő akaratából tartózkodnék brandenburgi területen s a dessaui csata után, az ő beleegyezésével menekült volna oda, hogy vereségét kiheverje, erejét öregbítse.
Müncheni állami levéltár. A választó IV. Keresztélynek 1626 jun. 23.
Ez állítások nem egészen feleltek ugyan meg a valónak, de annál tanúságosabb a választó levelének azon része, mely azon rettenetes szenvedéseket rajzolja, melyeket Mansfeld csapatainak kihágásai és kicsapongó élete országára felidéztek. György Vilmos azért bocsátkozott ez állapotok részletes leírásába, hogy meggyőzze a császárt, hogy nem önkénytesen járúlt a saját országa ilyen elpusztításához.* De még mielőtt e levél Bécsbe érkezett, Ferdinánd megbízta Dohna Hannibált, utazzék Berlinbe, szilárdítsa jó érzelmeiben a választót, egyszersmind azonban követelje tőle, hogy necsak Mansfeld hadait, hanem a dán katonaságot is parancsolja ki országából.* Valószínűleg még mielőtt Dohna Berlinbe ért, szólította fel a választó IV. Keresztélyt, hogy rendelje haza seregét. E kívánságát Waldstein fenyegetéseivel mentegette és ígérte, hogy a dánok által kiürítendő helyeket maga fogja megszállani, hogy megelőzze a császáriakat. Keresztély belátta a választó kívánságainak jogosultságát s valószínűleg julius elején visszavonta hadait.
Bécsi állami levéltár. A választó levele Ferdinándnak 1626 jun. 7. – Berlini állami levéltár. A választó panaszai Mansfeld ellen.
Bécsi állami levéltár. Császári emlékirat Dohna Hannibálnak 1626 jun. 8.
Mansfeld szintén indulásra készűlt Szilézia felé. Keresztély király János Ernő szász-weimari herczeg vezetése alatt nehány ezer embert küldött táborába s igy elég erősnek érezte magát az előnyomulásra. Neki magának volt 3000 gyalog katonája és 2000 lovasa, a dán segély 3000 gyalogból és 500 lovasból állt.* A két hadvezér julius 10-én Havelbergből indúlt el s szerződésben szabályozta egymáshoz való viszonyát. Egyik sem rendelte magát a másiknak alá; mindketten arra kötelezték magokat, hogy az erdélyi fejedelem elé vonúlnak, őt Szilézia, Morva- és Csehország megtámadására buzdítják s ha nem hallgat szavokra, úgy a támadást magok egyedűl is végre hajtják, egyebekben pedig IV. Keresztély király utasításaihoz alkalmazkodnak.*
A létszámról Mitzlaff dán biztos, ki a sereget kísérte, ad felvilágosítást. Fuchs tábornoknak – a levél drezdai állami levéltár – 1626 julius 10. levelet ír, hogy őt a dán csapatok szaporítására bírja. Adatai hitelesek tehát. Waldstein, ki a sziléziába vonuló ellenség szándékáról kémei útján bizonyára jól volt értesülve, vejéhez intézett levelében 1624 jul. 14. Tadra id. m. – Mansfeld seregét 8000 főre teszi s így körülbelől megerősíti Mitzlaff állításait.
Weimári levéltár. A János Ernő herczeg és Mansfeld közti szövetség tervezete.
46. MANSFELD ALÁIRÁSA.
Mikor Waldstein megtudta, hogy Mansfeld elindúlt Szilézia felé, a dolog kellemetlenűl érinté, mert belátta, hogy követni lesz kénytelen ellenfelét. Már pedig inkább a vagyonosabb Németországban, mint az elpusztúlt osztrák tartományokban szerette volna a háborút folytatni. A dolgok új fordúlata miatt azonban csapatai egy részét, 33 lovasszázadot és 600 dragonyost, Pechmann ezredes vezetése alatt Mansfeld hadainak közvetlen üldözésére rendelte ki s kilátásba helyezte, hogy a legrövidebb időben maga is követi. Mihelyt Tillyvel, a liga hadainak parancsnokával, egyezményre lépett s a maga hadából 8000 katonát az ő vezetése alá rendelt, hogy a dán királylyal szembe szállhasson, további 8000 embert pedig a megszállott vidékeken hagyott, seregének maradványával, állítólag 30.000 emberrel, julius közepén útnak indúlt, lassan átkelt az Elbén s azután Zerbstben augustus 8-ig vesztegelt, míg Pechmann ezredes már julius végén Sziléziába érkezett.
Itt Pechmann segítséget talált Dohna ezredes hadaiban. E közben Mansfeld az Odera mindkét partján – a balon a lovasság, a jobbon a gyalogság – haladt előre. Serege ekkor már nagyobb lehetett, mint mikor Havelbergből elindúlt, mert számát 14, sőt 18.000 főre becsűlték; útközben talán még nehány ezer dán gyaloggal szaporodott vagy újabb toborzást eszközölt s így fokozta hadai létszámát. Noha a csapatok élelmezése a föld népére nehéz terhet rótt, mégis mindenütt szívesen fogadták; az országos hadfölkelés pedig sokkal későbbre hívatott zászló alá, semhogy nagyobb akadályokat emelhetett volna útjába, még ha a fölkelők benső ragaszkodással viseltettek volna is a császárhoz. Egyébiránt Mitzlaff dán biztos intő leveleiben meg is tiltotta a fölkelés összehívását s felhívta az országot, hogy a dán seregnek adjon eleséget, nem pedig a császárinak.* A rendeket fegyverfogásra bírni is igyekezett s ez okból a lignitzi és münsterbergi herczeggel, valamint Boroszló városával alkudozni kezdett, de nem ért czélt. Boroszló ellenség és jó barát előtt egyaránt elzárta kapúit s falait ágyúval szerelte föl.*
Khevenhiller X. 1242. s köv. old.
Szászországi állami levéltár. Sagani jelentés 1626 jul. 27.; boroszlói jelentés 1626 jul. 24. és 29.: a szász választónak szóló jelentések 1626 aug. 1. és 7. – Kopenhágai levéltár Keresztély király a liegnitzi, briegi és münsterbergi herczegeknek és Boroszló városának 1626 jul. 26. – Khevenhiller X. 1240. oldal.
Pechmann a kedvezőtlen fordúlat veszélyét azzal igyekezett megelőzni, hogy sietve előre nyomúlt, Ratibort és Oppelnt hatalmába kerítette s az ellenséget, ki itt-amott terhes sarczoltatásokat eszközölt, a magyar határ felé vonulásra szorította.* Hogy Waldstein maga miért késett oly sokáig Zerbstben, annak oka talán az lehetett, hogy előbb értesülést kívánt szerezni aziránt, minő sikere volt abbeli tanácsának, hogy a császár lengyel kozákokat fogadjon szolgálatába s bizonyosságot kívánt arra nézve is, hogy a magyar lovasok hozzá csatlakozzanak. Minden áron megfelelő lovassággal kívánta magát ellátni, hogy azon hibák ne ismétlődhessenek, melyek az 1623-ki hadjáratot meghiúsították. Mindezt nem épen Zerbstben kellett volna ugyan bevárnia, mert a kozákok úgy is csak Sziléziában csatlakozhattak hozzá, de bizonyára azért is késett, mert gyöngének érezte magát, minthogy a Sziléziában várható műveletekhez nem 30 – mint eredetileg állítá – hanem csak 20.000 emberrel rendelkezett, Pechmann hadaival együtt. Az utolsó pillanatban még az a kétely is gyötörte, egyáltalán elindúljon-e oda; attól félt, hogy távozása a birodalomban aratott sikereket koczkára tehetné, miért is a Mansfeld és Bethlen részéről fenyegető veszélyt más módon óhajtotta elhárítani.
Szászországi állami levéltár. Pechmann a választónak. 1626 aug. 13. A sarczoltatásokat főleg Caraffa említi Commentárjaiban. 251. oldal. Határozottan kimondja, hogy némi jóakarattal a császáriakra támaszkodva a sziléziaiak kiverhették volna Mansfeldet országukból.
E közben történt, hogy a császár a legfőbb hadvezéri czímmel tüntette ki s ezzel annyira megörvendeztette, hogy az udvari hadi tanács elnökét Colaltot, kivel egy évvel azelőtt összeveszett s kit gróf Harrachhoz – ipjához – intézett leveleiben folyton gyalázott, tábornagyi czímmel óhajtotta kitüntetve látni, hogy ekképen kiengesztelje régi ellenlábasát.*
TADRA id. m. Waldstein Harrachnak 1626 jul. 25., 29. és 30., aug. 2. és A 30-ki levél jelzi Waldstein kedvetlenségét a Sziléziába vonulásra a Németországban fenyegető veszélyek miatt; azt mondja, hogy még néhány napig várnia kell, mielőtt határoz.
Waldstein végre 1626 augustus 8-án megindúlt Szilézia felé. Hadi ereje 14.000 gyalog és lovas katonából, 22 nehezebb ágyúból, egy-egy gyalogezrednél három kisebb ágyúból s 5000 teherkocsiból állott. Fölkérte ipját, Harrach grófot gondoskodjék arról, hogy a lengyel és magyar lovasság hozzá csatlakozzék, a sziléziai népfölkelés az ő vezetése alá helyeztessék s hogy seregét élelemmel lássák el. Ha kívánságait teljesítik – írja – nem kételkedik a diadalban, noha meg volt győződve, hogy mikorra megérkezik, Mansfeld és Bethlen hadainak egyesülése már megtörtént. A siker teljes kiaknázása czéljából azt tanácsolta a császárnak, igyekezzék titkos érintkezésbe helyezkedni valamelyik előkelő erdélyi főurral, például Bethlen hadvezérével, Kornissal s így siettesse a fejedelem vereségét, mire azután Bethlent könnyű lesz a tróntól megfosztani. Közbe-közbe azonban megint aggodalmak fogták el; balsikertől félt s azt ajálotta Ferdinándnak, folytassa minél buzgóbban a hadfogadást s gondoskodjék a katonaság fizetésére szolgáló eszközökről. «Hisz különben is alig tizedrészét lehet – írja – fizetni s így mindent a kétségbeesésig kell vinni; ha győzünk, azok fizetnek, kik ma nem is képzelik».* Végül úgy találta, hogy serege csak 10.000 harczosból áll, miért is elhatározta, hogy magához vonja ama csapatokat, melyek ekkor még Dél-Németországban állomásoztak s melyeket a császár a felső-ausztriai parasztlázadás ellen akart alkalmazni.
Waldstein Harrachnak 1626 aug. 5., 7., 8., 9. és 24. TADNRÁnál. Szászországi állami levéltár. A friedlandi herczeg csapatairól szóló kimutatás.
Ferdinánd császár, fővezére örökös sürgetéseire, hogy hadat fogadjon, azon biztosítással felelt, hogy nemcsak Magyarországban fogadott lovasokat, hanem a nemesi fölkelést is zászló alá szólította, mely 14–15.000 lovast fog rendelkezésére bocsátani. Ezenkívül Bethlent illetőleg azzal biztatta, hogy a fejedelem augustus vége előtt nem lesz Kassán s így Mansfeld csupán a maga erejére van utalva.* A Lengyelországban eszközlendő hadfogadásról a császár nem nyilatkozott.
Cseh helytartósági levéltár. Ferdinand Waldsteinnak 1626 aug. 16. Waldstein Harrachnak ugyanazon kelettel TADRÁnál.
Az aggodalom, hogy ellenségével meg nem birkózhatik, Waldsteint arra ösztönözte, hogy az akkor Felső-Ausztriában állomásozó ezredeknek hozzá való csatlakozását sürgesse; ezenkívül 8–10.000 főre szabta azon kozák hadat, melyre múlhatatlanul szüksége van. Minthogy sejtette, hogy Mansfeld nem a Duna mentén, hanem a hegységen át fog Magyarországba nyomúlni, ugyanazon úton akarta őt követni. Terve az volt, hogy Kremsieren át Nagy-Szombatba vonúl s azután Sempténél tábort üt, hogy ott a magyar nádor alatt érkező segélyhadat bevárja. Csakhogy Felső-Ausztriából a császár ki nem vonhatta seregét, mert az ottani lázadás oda kötötte azt. Ellenben két más ezredet – valószínűleg Alsó-Ausztriából – indított Pozsonyba.*
Waldstein Harrachnak 1626 aug. 17., 18. és 21. TADRÁnál.
Waldsteinnak Bécsbe küldött majdnem mindegyik levele új kívánságot tartalmazott; a többek közt 100.000 tallért kért, mely összegre annál inkább szüksége volt, minél messzebbre távozott németországi segélyforrásaitól. Minthogy nagyon jól ismerte a bécsiek lassúságát s méltán kételkedett benne, hogy a lengyel kozákok felfogadásával sietnének, maga intézkedett ez irányban.* Csakhogy ez az önhatalmú eljárás azért is bosszantotta a császárt, mert már ő is megtette a hadfogadásra nézve a szükségeseket s Lubomierski lengyel főúrnak eziránt ismételten megbízást adott.* Bosszúságát Harrach élőtt élénken ki is fejezte. Ez azonban vejének eljárását hivatalbeli buzgalmával igyekezett mentegetni.
Bécsi állami levéltár. Padavin a dogénak 1626 aug. 26.
Kismartoni levéltár. Ferdinand a nádornak 1626 aug. 19.
De nem csupán ez az önkénykedése, hanem lassú előnyomúlása is elkedvetleníté a császárt Waldstein irányában. Julius 19-ke óta, a mely napon biztos kilátásba helyezte indulását Szilézia felé, egy egész hónap telt el. Végre Sziléziába érkezett ugyan, de időközben Mansfeld bő alkalmat talált az országot megsarczolni, most pedig akadálytalanúl Magyarországba huzódhatott, hogy a sarczolást ott is folytassa. Waldstein tétlenségén bosszankodva a császár,* Montecuculi gróf által gyorsabb előnyomulásra intette.* De a helyett, hogy ez intésnek eleget tenne, azt követelte, hogy a Morvaországban levő összes csapatok sietve hozzá küldessenek s a sokszor kért 100.000 tallért végre megfizessék. Montecuculi e kitérő válaszszal sept. 2-án este érkezett vissza Bécsbe. A császár e válaszon annyira megbotránkozott, hogy még az esti órákban összehívta a titkos tanácsosokat s másnap reggel Waldsteinnak azt a határozott parancsot küldötte, hogy minden további késedelem nélkül nyomúljon az ellenség után, ha csak császári kegyelmét elveszteni nem akarja. Első ízben fejezték ki Bécsben elégedetlenségöket Waldstein iránt ily nyíltan, mihez nagyban járult az a győzelem is, melyet Tilly augustus 26-án IV. Keresztély dán király seregén aratott. E siker híre új bátorságot öntött Waldstein ellenségeibe, kik tétlenségét a császár iránti engedetlenség vagy a hadvezéri képesség hiánya színében tüntették föl.*
Bécsi állami levéltár 1626 sept. 3.
Padavin azt jelentette, hogy Montecuculi Neiszében találkozott Waldsteinnal, mi alábbi szerint aug 28 vagy 29-én történhetett. Másrészt Waldstein már aug. 26-án írja Harrachnak, hogy Montecuculival találkozott. Ez mindenesetre hiteles. A találkozás Strelitzben vagy Strehlenben történhetett. Ez utóbbi városban Waldstein aug. 27-én volt, mint a nádorhoz intézett levele – kismartoni levéltár – mutatja.
Waldstein I. 111–113. oldal.
Harrach mindazonáltal buzgón védte vejének eljárását és követeléseit a császár előtt, sőt hevében talán illetlen szavakra ragadtatta magát. Talán azt mondotta: ha a császár kénye-kedve szerint akar rendelkezni a hadsereggel, előbb elégítse ki a fővezér követeléseit.* Ferdinándot az ilyen szavak annyira megharagították, hogy megbotránkozásának szenvedélyes módon adott kifejezést s azt hitték, hogy Harrach is Waldstein is elvesztette kegyét. A császár újra titkos tanácsosaival értekezett s sept. 7-én meghagyta Waldsteinnak, hogy éjjel-nappal az ellenség után nyomúljon. A magyar kanczellár, ki e rendeletről a nádornak közlést tett, ez alkalommal leplezetlenűl nyilatkozott Waldsteinról. Azt írta: «tízszerte inkább félek ez ember cselekedeteitől, mint Mansfeldtől».*
Ezt jelenti a nunczius Barberinihez intézett levelében 1626 sept. 9-én. Azt írja: Harrach a császárnak kijelentette, che se voleva S. M, che essercito, del Duca fusse suo, era necessario che gli desse sodisfattione.
Kismartoni levéltár. Sennyey kanczellár a nádornak 1626 sept. 7.
A szigorú utasítás, melyet Waldsteinnak adott, kissé lelohasztotta a császár haragját; már másnap meglehetős kegyesen fogadta Harrach grófot s így feledtetni igyekezett vele a tegnapi heves jelenetet. De hogy megküldte-e az annyiszor kért 100.000 tallért is fővezérének, azt meg nem állapíthatjuk; valószínű, hogy megtette. Viszont Waldstein még a császár újabb parancsának vétele előtt Morvaország felé indúlt s sept. 5-dikén Magyar-Bródba érkezett.* Majdnem három héttel azelőtt Mansfeld sürgős kéréssel fordúlt Bethlenhez segélyért, külömben képtelen a császári csapatoknak ellenállani. Minthogy azonban Bethlen e kérést idejében nem teljesíthette, a háború most következő szakasza magyar, nem pedig mint remélte morva vagy cseh földön játszódott le.*
Waldstein Harrachnak 1626 sept. 5. és 12. Az egyikben Waldstein azt írja, hogy eleséget és pénzt helyeztek neki kilátásba. A másikban köszöni a küldött pénzt s minthogy e naptól fogva nem kéri a 100.000 tallért valószínű, hogy megkapta.
Kismartoni levéltár. Mansfeld Bethlennek 1626 aug. 14.
