XI.
XI.
Béketárgyalások Gyarmaton. Bethlen Kassára vonúl. Tagadja, hogy háborút akar.
Hogyan létesült ez a béke? Mikor a porta, mint láttuk, még ingadozott: vajjon segítse-e Bethlent a császár elleni támadás esetén vagy nem, Kurz báró császári követ 1624 augustus havában Konstantinápolyból a bulai basához érkezett, kit a szultán a zsitva-toroki szerződés megújítása iránti tárgyalásokkal megbízott. Kurz nem akart Budán maradni, hanem haza készült Bécsbe, de elutazását a basa azon ürügy alatt gátolta, hogy előbb adjanak elégtételt a király végbeli vitézei által elkövetett fosztogatásokért. Tényleg azonban csak azért nem eresztette el, hogy a békéalkudozások alkalmával váltságdíjat kérhessen érte. Ez okból azt követelte, hogy a bécsi udvar nyomban küldje ki békebiztosait. Midőn ezt Ferdinánd megtudta, kereken kimondotta, hogy semmiféle tárgyalásba nem bocsátkozik mindaddig, míg Kurzot szabadon nem bocsátják s mivel a basa valódi czélzataival nyíltan még sem mert előállani, három havi letartóztatás után valóban elbocsátotta a követet.
Bethlen, kinek érdekei a tárgyalások meghiusulását kívánták s ki ez értelemben működött Konstantinápoly ban, a budai basát is ily irányban igyekezett befolyásolni s őt a császár elleni támadás eszméjének megnyerni. Még 1624 május havában levélileg értesítette, hogy Anglia és Németalföld közt pfalzi Frigyes visszahelyezése czéljából a szövetség megköttetett, pedig ez tényleg csak 1625 december havában történt. Azt is írta, hogy a császár bizonyosan megveretik, mihelyt a törökök támadólag lépnek föl. Személyes találkozót ajálott tehát a basának, még pedig Nógrádban, hogy a közösen megindítandó támadásról tanácskozzanak, a békét pedig elfogadhatatlan feltételek emelésével hiusítsák meg. E czélból azt javasolta, kívánja a basa a következőket: fizessen a császár évi 60.000 tallér adót, adjon 40.000 tallér értékű ajándékot, mondjon le minden jogáról Erdélyre és Magyarországra vagy legalább engedje át Nógrád, Fülek, Szécsény, Gyarmat és Palánka véghelyeket.
Ugyanez évben Bethlen Ferdinánddal is alkudozott* és pedig leánya kezének megnyerése végett. Természetes s az akkori diplomácziai szokásokba épen nem ütközött – hisz ellenségei ő irányában is hasonlóképen cselekedtek, – hogy a fejedelem Bécsben egészen más húrokat pengetett, mint Budán s a mint itt a törököt, úgy amott az udvart biztatta a legtúlzottabb feltételek emelésére. A császár és a szultán kibékülése mélyen sértette volna az ő érdekeit. Míg tehát egyfelől az irányadó török kormányférfiakat az alkudozások meghiusítására igyekezett bírni, másfelől bizalmas embere azt ajálotta a magyar kanczellárnak, ragaszkodjék Ferdinánd rendületlenül Vácz visszaadásához és épenséggel ne folytassa az alkudozásokat, míg ez az ügy el nem intéztetett; sőt húzza-halaszsza a tárgyalásokat azután is s várja be, minő lefolyást vesz az ázsiai háború. Végül azt tanácsolta, folytassa a császár készülődéseit, kössön egyezséget a tatár khánnal, mely czélra Bethlen közvetítését* is ajálotta.
GERGELY Tört. Tár 1882 458. oldal.
SZILÁGYI Sándor Tört. 1886. Kovasóczy levele Sennyey magyar kanczellárnak. 619. oldal.
Valószínű, hogy a jelen esetben a fejedelem inkább a császár, mint a szultán javát tartotta szem előtt. Akkor, mikor Kovasóczy e tanácsokat osztogatta Sennyey kanczellárnak, vagyis 1624 augustus havában Bethlen választ várt a császárkisasszony kezének megnyerése iránti ajálataira s ha e válasz kedvező, úgy a Ferdinándnak javasolt politika csakugyan a leghelyesebbnek látszott. A bécsi udvarnak nem lett volna többé szüksége a török kegyét hajhászni s tőle békét kunyorálni; egyesülten Bethlennel, a ki bizonyára hű és erős szövetségese lett volna, a szakítástól sem kellett volna visszarettennie. Minthogy azonban Bécsben nem akartak Bethlennel sógorságba keveredni, tanácsait sem méltatták figyelemre.
A béketárgyalások vezetésével, melyek végre megkezdődtek, Ferdinánd részéről Althan, Esterházy és Frangepán grófok, Kurz, Schwarzenberg, Cziráky és Haller Zsigmond bízattak meg.* Bethlen szintén elküldé a maga követeit* a nélkül, hogy az udvar ebbe előzetesen beleegyezett volna. De mivel nem akarták még inkább elkeseríteni, belenyugodtak. A tárgyalások helyéül eredetileg Tatát jelölték ki, de később Gyarmatban állapodtak meg. Bethlen természetesen azon működött, hogy ha az alkudozások akarata ellenére is sikeres befejezést nyernek, ebből neki szintén legyen haszna. Azt óhajtotta, hogy a szerződő felek a béke-okmányban* határozottan elismerjék függetlenségét és önállóságát s ha ez nem volna elérhető, ha sem a császár sem a szultán nem akar a maga igényeiről lemondani, akkor szó se legyen a szerződésben Erdélyről s jogi állásának kérdése maradjon eldöntetlen. E hallgatásból utóbb természetesen érveket meríthetett volna önállósága javára. Végül – utasította követeit – ha Erdélyt a szerződésben mégis említeni fognák, de a nélkül, hogy közjogi állását eldöntenék, oda kell hatni, hogy a császárral kötött béke megtartassék, de nem a nemrég Bécsben, ha-hanem az annak idején Nikolsburgban kötött szerződés alapján.*
Magyar Orsz. Lvtár. Althan, Frangepán stb. a nádornak 1624 oct. is. – Bécsi állami levéltár. Kurz végjelentése. A biztosok neve megvan a békeokmányban is.
Bethlen követei voltak: Kamuthy, Toldalaghy és Borsos.
Padavin 1624 nov. 16. és dec. 7., 1625 febr. 1. – Bécsi állami levéltár a biztosok Ferdinándhoz 1625 jan. 25.
Magyar Ország. Lvtár. Esterházy Ferdinándnak 1625 mart. 15. – GERGELYI Tört. Tár 1886 130. és 146. oldal.
Csakhogy minden erőfeszítése megtört Ferdinánd biztosainak s az általok megnyert budai basának ellenállásán. Esterházy inkább meg akarta szakítani a tárgyalást, semhogy megengedje, hogy Erdély a békeszerződésben a császárra nézve hátrányos módon említtessék, mert Ferdinándnak, mint Magyarország királyának e tartományra világos joga van. A fejedelem iránt való haragjának szabad folyást engedett, zsiványnak szidta, a ki a legcsekélyebb jogczím nélkül elragadta a királytól Magyarország egy részét; boszszújával fenyegette s szemére hányta a portával folytatott legutóbbi tárgyalásait, melyekről az udvar szabatosan tájékozva van.* Az országbíró általában másként lépett fel, mint a császári főbiztos, Althan gróf. Míg az utóbbi ki nem fogyott a szép szóból, az udvariasságból s Bethlen követeivel barátságosan érintkezett, amaz mindig csak nyersen bánt velök. Általában szenvedélyes ember volt, ellenfelei iránt pedig épen kíméletlen. Ezzel nyerte meg Ferdinánd és az udvar bizalmát.
SZILÁGYI Sándor Tört. Tár. 1886 662. oldal.
A két fél közt tulajdonképen ezuttal csak azon túlkapások és sérelmek iránt folyt az eszmecsere, melyeket egyik a másik ellen elkövetett volt. A császári követek panaszai azonban sokkal számosabbak és igazoltabbak voltak s midőn az új rendezést a zsitva-toroki (1606) béke alapján sürgették, ez már magában foglalta azon követelést, hogy a törökök az időközben megszállott helyeket kiadják.
E pontot kapta fel Bethlen, hogy részletes emlékiratban adja elő a portának a császári igények alaptalanságát. Azt állította, hogy Ferdinánd az oka az 1606 óta viselt összes háborúknak s ha időközben a törökök egyes helyeket elfoglaltak, új várakat építettek, foglyokat ejtettek s itt-amott kárt tettek, ez csupán a jogos védelem következménye volt.*
Bethlen emlékirata a tárgyalásokról. ÓVÁRYnál 572. oldal. Ugyanott Zorzi Giustinian a dogénak 1625 jun. 4.
De figyelmeztetéseivel Bethlen elkésett, mert ugyanakkor, midőn emlékirata Konstantinápolyba érkezett, – 1625 majus végén – Gyarmaton már megállapodtak a zsitva-toroki béke megújításában, de olyan kikötéssel, hogy nem minden feltételéhez fognak komolyan ragaszkodni. Mert noha az új szerződés első czikkelye azt a biztosítást tartalmazza, hogy a zsitva-toroki béke érvényben marad, a következő három czikkelyben ez már lényeges korlátolást szenvedett s Vácz visszaadása, a békekötés ellenére épített várak lebontása, a határszéli vidékektől önkényesen kívánt adók megszüntetése és a rabságra jutott keresztény foglyok szabadon bocsátása további tárgyalásoknak tartatott fenn.
Midőn Konstantinápolyban a béke megkötéséről értesültek, mindenfelől szemrehányással árasztották el a kaimakámot, a ki előbbi ígéreteivel szemben nem bírt magán máskép segíteni, mint hogy azt híresztelte, hogy a szultán a békét nem fogja szentesíteni. Ígérte azt is, hogy megújítja a rendeletet a budai és boszniai basához, hogy készüljenek és minden eshetőségre talpon legyenek. Mondotta továbbá, hogy Bethlen teljes szabadságot kap azt cselekedni, a mit jónak vél. E biztatások pillanatnyilag csakugyan elfojtották az idegen követek bizalmatlanságát,* mely azonban újra föléledt, mikor megtudták, hogy a budai basának a béke megkötése miatt a porta nem fejezte ki, mint ígérték, rosszalását, minek folytán a többi ígéretekre nézve is kétségessé vált, komolyan tétettek-e vagy nem.*
Zorzi Giustinian a dogénak 1625 jun. 28. ÓVÁRYnál.
Zorzi Giustinian 1625 julius 12. ÓVÁRYnál.
Időközben a fejedelem Konstantinápolyban levő állandó követéhez terjedelmes levelet írt, melyben a gyarmati béke szentesítésének megtagadását tanácsolta s írásbeli engedélyt kért a nyugati hatalmakhoz való csatlakozásra. A kaimakám azt felelte, hogy a szultán csak akkor szentesíti a szerződést, ha erre a császár külön és megfelelő ajándékot hozó követség útján fölkéri s a szerződésben függőben hagyott ügyekről további tárgyalásokat indít. A másik kérelmet, mely az irásbeli engedélyre vonatkozott, hajlandó volt teljesíteni; legalább Zulfikár csausz, kit a kaimakám a magyar nyelvű levél lefordítására használt, az erdélyi követnek megmutatott egy fogalmazványt, melyben a szultán nemcsak azt engedi meg a fejedelemnek, hogy a keresztény hatalmakhoz csatlakozzék és a császárt megtámadja, hanem erre egyenesen felszólítja s hozzá segítséget ígér. Zulfikár azonban a maga és azon török kormány férfiú részére, ki a levelet végleg szövegezi, jelentékeny pénzösszeget kívánt az erdélyi állandó követtől. Ez méltán sejtette, hogy csak ki akarják zsákmányolni s a kívánságot visszautasította. Sejtelmei nem voltak alaptalanok, amennyiben a szultán csak azt engedte meg Bethlennek, hogy a keresztény hatalmakkal szövetségre léphet; de sem segélyét nem ígérte, sem a császár elleni támadásra föl nem szólította s csupán azt engedte meg, hogy hadaival a keresztény hatalmak seregéhez csatlakozhassék.*
Zorzi Giustinian a dogénak 1625 aug. 9, és 27. sept. 7. ÓVÁRYnál, ROE a 434. oldalon közzé teszi a szultán levelét Bethlenhez, mely azonban eltér az ÓVÁRY által az 593. oldalon közölttől. ROE közlése Zulfikár fogalmazványának, az ÓVÁRYÉ a Bethlenhez valóban elküldöttnek felel meg. Hogy e föltevésünk helyes, abból is kitűnik, hogy ROEt kellemetlenűl érintette az angol király megemlítése az iratban. Az ÓVÁRY által kiadottban e kifogásolt passus megvan, míg ROEéből hiányzik.
A szultán ezen levelét nem 1625 september havában, midőn a fejedelemhez elküldetett, hanem martiusban keltezték, tehát olyan időben, mikor a gyarmati béke még meg nem köttetett. Ez Bethlen kérelmére történt, ki ekképen akarta élét venni a császár azon szemrehányásának, hogy a gyarmati békét már is megszegték. A kaimakám szintén helyeselte a dolgot, ámbár azon gyanút idézte magára, hogy a császár netaláni szemrehányásai ellen keres mentséget s általában mindig úgy akar eljárni, a mint pillanatnyi haszna sugalja.
A törökök segítségében, valamint abban is bízva, hogy Dániának és pfalzi Frigyesnek tett ajálatai kedvező elintézést nyernek, Bethlen még 1625 augustus havában sok ezer emberrel Kassára vonúlt. Ferdinánd nem táplálhatott többé kétséget a fejedelem támadó szándékaira nézve. Számos levél, melyet Frigyes és barátai 1625 martius óta Bethlenhez intéztek, útközben Miksa bajor választó kémeinek kezébe került, ki közölte azokat a császárral. Bethlen, mihelyt neszét vette a dolognak, mindnyájokat megtagadta és hamisítványoknak nyilatkoztatta ki. A magyar kanczellárhoz levelet intézett s panaszt emelt a hamis hírek miatt, melyek nevét mint valami árvíz elözönlik, életét megkeserítik, «mert a becsületes embert mi sem bántja oly nagyon, mint a rágalom». Nem látja – folytatta, – hogyan működhetnék együtt a császárral, ha hitelt nem adnak neki s mindenben gyanusítják. Alávalóság, hogy mindenféle rágalmat terjesztenek róla a császár udvarában, de még nagyobb alávalóság, hogy elhiszik. Minden mozdulatát, minden legcsekélyebb utazását hamisan magyarázzák s a császár ellen irányozott valamely ellenséges szándékával hozzák kapcsolatba. Kéri tehát az udvariakat, ne gázoljanak tovább is becsületében, mert jobban szereti a nyílt, mint a leplezett ellenségességet.
