X.
X.
Bethlen és a porta. Alkudozások Konstantinápolyban és pfalzi Frigyessel. Bethlen és Francziaország. Követet küld a dán és angol királyhoz. Strassburg Pál. A bécsi udvar és a porta.
Ha Bethlen igyekezeteit a császárkisasszony kezének megnyerésére siker koronázza, politikájában is kétség kívül gyökeres fordulat állott volna be. Fölötte valószínű, hogy a fejedelem azon nagy erőködéseket, melyeket eddig a császári hatalom megtörésére irányzott, most ez utóbbival szövetkezve a törökök ellen fordítja s egyesült erővel felszabadítja Magyarországot az ozmán iga alól. Aligha valaha kedveztek a körülmények az efféle vállalatnak annyira, mint akkor. Konstantinápolyban palotaforradalmak és lázadások bénították meg a közhatalmat. A hülye Musztafa szultán letételével egy egészen fiatal uralkodó jutott trónra s a birodalom zűrzavaros belviszonvait jobbra fordítani nem bírta. Abaza még mindig a zendülés zászlaját lengette, noha Murad trónra jutásával megszünt az az ok, mely miatt fegyvert fogott s noha pártfeleinek sora csakugyan ritkulni kezdett. Hogy az engedelmesség útjaira visszaterelje, az új szultán dícséretekkel halmozta el Abazát a buzgalomért, melylyel Ozmán szultán gyilkosait üldözte. Díszruhát is küldött neki s fölkérte, térjen vissza helytartóságába, Erzerumba.
Abazát azonban kivívott sikerei elvakították. Nem állott meg ekkor sem, sőt folytatta támadásait. Minthogy ugyanekkor a török birodalom Perzsiával is háborúba volt keverve, Konstantinápolyban nem szakították ugyan meg vele az alkudozásokat, de a jancsárok, kik őt épen úgy gyülölték, mint ő gyülölte őket, csakhamar zajosan követelték, hogy ellene is fegyveres eszközöket alkalmazzanak. Cserkesz Mohamed nagyvezír ennek következtében átvonúlt Ázsiába s Abazát Kaissarije mellett megverte (1624 aug.).
A szultán azonban a perzsa háború veszélyeire való tekintetből nem merte diadalát teljesen kiaknázni, hanem Abazát, noha ez jövendőbeli hűsége iránt semmiféle kezességet nem nyújtott, meghagyta az erzerumi helytartóságban.
Egészen oly veszélyes természetű és jelentőségű, mint az Abaza lázadása volt az a mozgalom, melyet Fachreddin emir indított a druzok közt, hol mint atyjának örököse nagy hatalomra vergődött s nemcsak megvédte függetlenségét a portával szemben, hanem szerencsés támadásaival Saidára, Tyrusra, Galileára és Cőlesyriára is kiterjeszté uralmát. A meghódított terület után hűbéradót fizetett ugyan a szultánnak, igyekezete azonban nagyon is észrevehetőleg arra irányult, hogy teljesen önálló birodalmat teremtsen.
Mikor Ozmán szultán elvesztette életét, s a hülye Mustafa lett utóda, Fachreddin elérkezettnek látta az időt tervei valósítására. Meghódította Damaskust (1623), megrohanta Tripolist, kirabolta és fölperzselte azt, elpusztította Antiochia nagy részét s a porta még kísérletet sem tehetett megfékezésére.*
Egész 1631-ig nem merték a törökök Fachreddint megtámadni. Mikor végre megtámadták, Monte Ferrantenál, Aleppo közelében, hatalmas vereséget szenvedtek. De a következő évben fordult a koczka; a törökök elfoglalták Fachreddin egész területét, őt magát pedig elfogták. Habár uralmának 1634-ben teljesen vége szakadt, az 1621–31-ki években nagyon megbénította Törökország erejét.
Csakhogy mindazon veszedelmet, mélyet Abaza és Fachreddin támadásai s több más apró lázadás a török birodalomra fölidéztek, messze túlszárnyalta a bagdadi forradalom, mely a perzsa háború megújulására vezetett. Musztafa uralkodása idején Bagdadban Bekir emir ragadta magához a hatalmat s a portának csak oly feltétellel ajálott engedelmességet, ha a szomszédos országrészek helytartójává nevezik ki. Mivel Konstantinápolyban vonakodtak a föltételt elfogadni s csapatokat küldtek megfenyítésére, Behir a perzsa sah oltalmát kérte, ki erre őt hűbéresének nyilvánította – s Bagdad védelmére segélyhadakat küldött neki.
Ilyen volt a helyzet, midőn Murad a trónra lépett. A sok belső baj mellett a perzsa támadás is fenyegette tehát uralmát. Miniszterei a komoly veszélyt azzal vélték elháríthatni, hogy Bekirt kegyeikbe fogadták s megtették helytartónak. Ez Bekirt valóban kielégítette s ekkor ismét azon fáradozott, hogy a perzsa hűbérességtől szabadúljon. Még mielőtt teljesen kibékült a szultánnal, a hozzá küldött perzsa segélycsapatot a legdurvább bántalmazásoknak tette ki.
A sah azonban nem vette tréfára a dolgot, hanem Bagdad ellen nyomúlt s Bekirnek árulóvá lett fia segedelmével csakugyan hatalmába kerítette a várost (1623 november 28). Hogy a Bagdad visszahódításához megkívántató haderőt összehozza, a szultán az egész török birodalomban kihirdette a szent háborút; minden hadköteles férfi zászló alá hivatott s a ki a felhívást nem teljesítette, az hűbérbirtokait elvesztette.
Cserkesz Mohamed nagyvezír 1624. majus havában 70.000 főnyi sereg élén indult el Bagdad felé. De ebben az esztendőben semmire sem mehetett. Csak mikor a következő évben a törökök legyőzték Abazát s vele egyezséget kötöttek, léphettek föl támadólag a perzsák ellen. Hafiz pasa, ki az idő közben elhúnyt Cserkesz Mohamed helyett nagyvezír lett, megtámadta Bagdadot, de a kellő ostromágyú hiányában, sok időt töltött el minden eredmény nélkül. Mikor végre beszerezte a szükséges lövőszerszámot, már késő volt, mert Abbas sah Bagdad fölmentésére sietett. A csata, melyet az ellenfelek 1626 majus 26-án vívtak, eldöntetlen maradt. A város szűk területén összeszorúlt nagyszámú sereg eleséghiányban kezdett szenvedni s a sah épen föl akarta ajálani a capitulatiót, mikor a törökök egyszerre fölszedték sátorfájokat s megkezdték a visszavonulást.
41. AMURÁT.
Erre a perzsák újra vérszemet kaptak; utána iramodtak a nélkülözések és fáradalmak által külömben is kimerűlt török seregnek, melynek csak romjai jutottak el Diarbekirbe s ott még ezek is szétoszlottak.
Az 1623–26-ki években tehát nyomorúságos állapotban sínylődött Törökország. Bethlen ismerte a helyzetet s azért nagyon igazolt a föltevés, hogy a császár segítségével egész Magyarországot felszabadíthatta volna a félhold uralma alól s hogy elszánt férfiassággal szentelte volna magát a nagy nemzeti feladatnak, ha sikerül a bécsi udvarral szoros rokoni kapcsokat létesítenie. A mint e reménye tünedezni kezdett, a józan ész és a politikai érdek sugalta neki, hogy eddigi barátait el ne keserítse s fentartsa magának a lehetőséget, hogy, ha kell, újra kezet fogjon velök. Ezt a czélt azzal a nagyon gyakori diplomacziai fogással igyekezett elérni, hogy Konstantinápolyban épen az ellenkezőjét hirdette annak, mit Bécsben ki akart vinni. Midőn a török fővárosba elszivárgott a hír, hogy a császár leányának kezét akarja elnyerni, Gurdsi Mohamed kaimakam és az angol követ külön embereikkel megüzenték neki, álljon el e szándékától s noha ő épen ellenkezőjét tette, intéseikre mégis helyeslő értelemben válaszolt.* Úgy beszélt, mintha inkább gondolna bármire, mint a Ferdinánddal való szövetkezésre.
A további részletek ÓVÁRY és ROE id. műveiben
A bécsi udvar kétszínűsége természetszerűvé tette nála a kétkulacsosságot. Ennek megfelelően, Bethlen a portát újabb segélyadásra igyekezett megnyerni, hogy harmadszor támadhasson Ferdinánd ellen, ha ez megtagadja tőle leánya kezét. Csakhogy ezúttal sokkal óvatosabb volt, mint 1623-ban, mert míg akkor csakis a törökkel szövetkezve kezdte meg a háborút, immár más részről is katonai és pénzbeli segélyt próbált szerezni s e végből ama « nagy » szövetségben is részt ohajtott venni, a mely 1624 óta a nyugati és északi Európa legtöbb állama közt készülőfélben volt a Habsburgok ellen. Bethlen tovább ment; úgyszólván kelet és nyugat összes erejét mozgósítani akarta a császár ellen s a czél érdekében bámulatosan sokoldalú tevékenységet fejtett ki.
Csakhogy óriási nehézségek állották útját. A törökök egyáltalán nem lelkesedtek a gondolatért, hogy az erdélyi fejedelem hatalma valami nagyon nagyra nőjön. Inkább ő hozzá hajlottak ugyan, mint a császárhoz, de csupán csak azért, mert ez utóbbitól mint erősebbtől jobban féltek. Reájok nézve az volt a fődolog, hogy Bethlen és Ferdinánd közt őszinte kiengesztelődés ne létesüljön, hanem inkább szakadatlan pörpatvar álljon fenn, mert ez esetre magok biztosítva voltak akár az egyik akár a másik támadása ellen. Czéljok elérése érdekében készségesen hitegették ígéreteikkel Bethlent, sőt kényszerűség esetén tettleges segélyre is rászánták volna magokat. De hogy hatalma gyarapodását hódító tervei támogatásával mozdítsák elő, azt saját érdekeikbe ütközőnek tartották. Ez magyarázza meg a porta ingadozó, kétszínű magaviseletét a csakhamar beálló eseményekben.
A keresztény hatalmak, melyek a Habsburgok ellen szövetkeztek, viszont szivökből kívánták a fejedelemnek a legfényesebb sikereket, ha azokat a saját éréjével tudja kivívni. Hogy tettleg támogassák, ahhoz nem volt elég segédeszközük s azért a kérelmeire adott válaszaik eleinte mind tagadólag hangzottak. Nem értették, nem méltányolták eléggé; sem személyes tulajdonai sem azon hatalom iránt nem viseltettek érzékkel és elismeréssel, melylyel akkor Erdély rendelkezett. Bethlen azonban el nem csüggedett s ismételve mindent megpróbált, hogy megértesse velök, hogy csatlakozása bőven megéri azokat az áldozatokat, melyeket viszonzásúl tőlök igényel.
De a helyett, hogy tettek volna érdekében valamit, egyelőre csak azon dolgoztak, hogy meghiúsítsák a békealkudozásokat, melyek Ferdinánd és Bethlen közt épen akkor indultak meg. A követnek, kit a fejedelem a végből küldött Konstantinápolyba: kérdezze meg, békét kössön-e vagy nem, a nagyvezír katonai segélyt ígért, ha a tárgyalások meddők maradnak, sőt azt is állította, hogy ez okból a budai basának kétszer annyi lovast mint taval és 10.000 fegyveres katonát küldött.* Ebben azonban egy szemernyi igazság sem volt; a törökök csak ígéreteket tettek, még pedig olyanokat, melyeket az adott körülmények közt egyáltalán be sem válthattak. Bethlen emberei természetesen szintén nem szólhattak őszintén, hanem a nagyvezírhez intézett írásbeli előterjesztésökben előadták, hogy a császár a fejedelemnek a porta elleni közös támadás czéljából szövetséget ajál, Magyarországot a Tátráig átengedi, Moldva és Havasalföld megszerzésében segédkezet nyújt neki, sőt egyenesen megkínálja leányának kezével s vele egész Sziléziával; hogy a pápától királyi koronát akar neki szerezni, királylyá való elismerését a keresztény világ összes uralkodóinál ki akarja eszközölni s ezenkívül pénzzel is támogatni hajlandó. Mind e csábító ajálatot Bethlen azonban visszautasította, sőt még aziránt is kérdést tesz: békét kössön-e a császárral vagy nem? Ha a porta ellenzi a békét, Bethlen kész újra támadólag fellépni, s e végből csupán azt kéri, küldjék meg a budai basának a megfelelő utasításokat.*
Káptalani levéltár Gyulafehérvárt Bethlen követei a nagyvezírnek és a kaimakámnak 1624 majus. 25. és 27. – A nagyvezír Bethlennek 1624 jun. 2. A török levél egykorú magyar fordítása.
Káptalani levéltár Gyulafehérvárt. Bethlen követei a nagyvezírnek 1624 junius 2. és 18.
Hága, a németalföldi követ, már jelentette is pfalzi Frigyesnek, hogy a porta Bethlennek összes kívánságait teljesíteni kész s a szultán a háború tartamára megígérte neki a katonai segélyt.* Csakhogy ez állítás korai volt. A nagyvezír, a ki maga sem mindig mondta az igazat, tapasztalásból tudta, minő keveset adhat akár ellenség akár jóbarát biztatásaira, miért is az erdélyi követek előterjesztéseinek nem tulajdonított fontosságot. A szultán iránt való hűségre buzdította a fejedelmet, de csak azon esetre igért (1624 junius 2.) neki segélyt, ha a császár megtámadná. Így tehát nem igen bátorította a háború folytatására.*
Müncheni áll. levéltár. Hága pfalzi Frigyesnek. 1624 jul. 16.
SZILÁGYI Sándor, Tört. Tár. 1882 36. és 38. oldal.
Midőn azután Konstantinápolyban megtudták, hogy Bethlen a császárral nem csupán fegyverszünetet, hanem békét kötött, sőt bizonyosnak hitték, hogy beleegyezett III. Ferdinándnak magyar királylyá való választásába, mert a császár leányának kezét igyekszik elnyerni, általános harag és elszörnyűködés támadt ellene. Csupán Gurdsi Mohamed kaimakam védte őt minden vád és rágalom ellen, sőt a császárral kötött békét sem neki rótta fel bűnűl, hanem barátainak, kik cserben hagyták.* Mindazonáltal sokakban megmaradt a rossz indulat s különösen Roe látott Bethlen minden cselekedetében merő számítást, önösséget, csalárdságot és állhatatlanságot. A végeredmény az volt, hogy a török segélyre alapított remények egyelőre mind dugába dőltek.
ROE id. m. 264., 268. és 273. ll.
Ugyanez időben, vagyis a császárral 1624-ben folytatott béketárgyalások befejezte előtt, Bethlen a keresztény hatalmaknál tett fáradozásai közben pfalzi Frigyestől és a németalföldi kormánytól is pénzsegélyt igyekezett nyerni. Erre nézve az alkudozásokkal Witzkow Jánost bízta meg, de egyelőre sehol sem teljesítették kéréseit. Németalföld a spanyolok részéről fenyegető veszélylyel mentegetőzött, a mely minden eszközét igénybe veszi. Pfalzi Frigyes szivesen adott volna akármennyit, ha maga is nem oly inséges állapotban lett volna. Frigyes minden üdvét a háború folytatásától remélte s Thurnnal, ki a magyar hadjárat befejeztével Hágában fölkereste, tanácskozott is az adandó válaszról. Thurn azt ajálotta, hogy Frigyes először is mentegesse magát, hogy az utolsó háborúban teljesen tétlen maradt. Nem tehetett mást, mert ipja minden tettleges fellépéstől eltiltotta s az esetre, ha békén marad, kilátásba helyezte restitutióját Pfalzba. Ez az ígérete azonban csalárdnak bizonyúlt s immár szövetség készül, Anglia, Németalföld, Francziaország, Velencze és Savoya közt. E szövetségbe vetve reményét, folytassa tehát Bethlen is a hadi vállalatot. A háborúra való további biztatás czéljából Thurn közölte Bethlennel, hogy az angol király a franczia királylyal a végből alkudozik, hogy fiát ez utóbbinak nővérével házasítsa össze; hogy továbbá veje támogatására szólítja fel a német fejedelmeket, Francziaország, Svédország és Dánia szövetkezése ügyében alkudozik s Mansfeld grófnak havi 200.000 forintot ad egy nagy hadsereg szervezésére.*
Müncheni állami levéltár. Thurn levele Bethlennek. 1624 jul. 14.
Három hónappal később e közleményeit Thurn azzal egészítette ki, hogy mint tábornok van ugyan a Mansfeld alakította hadseregben alkalmazva, de kész Bethlenhez visszatérni, mihelyt új hadat állít síkra. Hogy a háborúban fölmerülő költségeiért kárpótolják, élethossziglan Morvaországot akarják neki – Bethlennek – átengedni.* Thurn, a ki úgy tette az ígéretet, mintha pfalzi Frigyes rendelkeznék Morvaországgal, sohasem jutott azon helyzetbe, hogy ez ajálata beváltására felhívassék. A velenczei tanács, mely Thurnt még 1622-ben csapatai fővezérévé akarta megnyerni s e szándékát csak azért másította meg, mert a gróf akkor Bethlennel szövetkezett, s a magyarországi hadjáratban részt vett, most újabb ilyen ajálatot tett neki.
Magyar Orsz. Lvtár. Thurn levele Bethlennek. 1624 oct. 24.
A tanács havi 500 dukátnyi fizetést ajálott a grófnak, ki minthogy szakadatlanúl pénzbajokkal küzdött, két kézzel kapott az álláson, melylyel megkinálták.* Midőn ez alkalmazásáról Spanyolországban értesültek, épen nem afféle csekélységnek vették, mert IV. Fülöp spanyol király felhívta II. Ferdinánd császárt, találjon útat-módot Thurnt megnyerni s őt szolgálataiba vonni.*
Müncheni állami levéltár a hágai velenczei követ a dogénak. 1624 nov. 18. és 25.
Simancasi levéltár. A király határozata 1625 mart 13.
Eddig Bethlen csak kérelmezőképen jelentkezett mindenütt s kéréseivel nem sokra ment sehol. Egyszerre azonban azt az elégtételt nyerte, hogy a legkiválóbb hatalmasságok egyike kereste szövetségét. Ez Francziaország volt, mely 1624 óta Richelieu bíbornok vezetése alatt állott. A bíbornok nem akarta tovább tűrni, hogy Valtellino a spanyol befolyásnak legyen kiszolgáltatva. Az olasz államokkal és a svajczi szövetséggel egyezményt igyekezett tehát létesíteni, melynek főczélja Spanyolország visszaszorítása legyen, míg viszont az angol király védnöksége alatt tervezett másik szövetség a Habsburg császárok elleni harczot s pfalzi Frigyes visszahelyezését tartaná szem előtt. E szövetségek mindegyikére egyaránt nagy értékű volt a Bethlen csatlakozása. De míg Jakab angol király, a ki a mily korlátolt, nevetségesen hiú és elfogúlt ember volt, annyira lángésznek tartotta magát, az erdélyi fejedelem iránti régi ellenszenvéből ekkor sem gyógyult ki, Richelieu hatalmas politikai tehetsége alig hogy a kormány gyeplőit megragadta, teljes buzgalommal igyekezett Bethlent megnyerni. Erdélybe külön követet küldött, hogy a közös szövetség feltételeire nézve megegyezzék a fejedelemmel, ki késznek nyilatkozott Ausztriát és Stajerországot megtámadni; sőt Cseh- és Morvaországba nyomúlni. Csakhogy ellenszolgáltatásúl azt kívánta, engedjék át neki élethoszsziglan Csehországot, részesítsék pénzbeli támogatásban s végül szereljenek fel 16.000 főnyi hadat, mely Csehországba indíttassék azon utasítással, hogy ott vele egyesüljön.* Később egyik követe útján maga sürgette ez ügyet XIII. Lajosnál, biztosította Thurn grófot készségéről a császár elleni küzdelemre* s végül új követséget indított útnak, határozott ígéreteket és pénzbeli támogatást sürgetve általa. Minthogy pfalzi Frigyes is meg volt róla győződve; hogy Bethlen újabb támadásával a császár még veszélyesebb helyzetbe jutna, mint volt 1623-ban, mely esetben ő maga Csehországot ismét visszaszerezné, arra kötelezte magát, hogy visszahelyezése után, Csehország rendeit ráveszi, engedjék át élethossziglan Morvát Bethlennek. Pénzt nem ígérhetett ugyan, s ezt elég őszintén kimondotta, főleg, midőn nem sokára ezután I. Jakab angol király – ipja – haláláról értesült.
Bécsi hadi levéltár. Pázmány a császárnak 1625 febr. 12. – Müncheni állami levéltár. Azon föltételek, melyek mellett Bethlen kész volt a szövetséghez csatlakozni s melyeket Boccourt de Montealtoval közölt; kelet nélkül, de Pázmány levele után itélve 1625 február havából.
Müncheni udvari könyvtár. Coll. Cam. Bethlen levele Thurnnak. 1625 febr. 22.
Időközben a franczia király Erdélybe új követet, de Priard urat küldötte, ki szintén felhívta a fejedelmet, csatlakozzék a Habsburg-ellenes szövetséghez. A kért pénzsegélyt a király azonban megtagadta mert azt mondá, hogy annyira igénybe van már mindenfelől véve, hogy ez irányban új kötelezettségeket nem vállalhat. Körülbelől ugyanez időtájt a dán király szintén fölkérte Bethlent a szövetkezésre; azt kívánta tőle, hogy ne csak a császárt támadja meg, hanem az ő – a király – segélyére is 6000 lovast küldjön. Ez ajálatban* sem pénzbeli sem katonai támogatásról nem volt tehát szó, hanem Bethlentől kívántak olyan áldozatokat, melyek erejét messze meghaladták. Ily körülmények közt azt írta pfalzi Frigyesnek, hogy csak akkor csatlakozhatik Anglia és Dánia szövetségéhez, ha ez államok nem csupán áldozatokat igényelnek tőle, hanem 100.000 tallért adnak hadi költségei fedezésére, 8000 embert pedig segítségűl küldenek hozzá.*
Articuli regis Galliae ad Bethlenium missi; Postulata regis Daniae. ÓVÁRYnál 171. oldal.
Müncheni állami levéltár. Bethlen levele Frigyeshez 1625 jul. 6.- Memoire pour Ms. Haga 1625 jul. 21. – Budai jelentés 1625 jul. 11. – Koppenhágai levéltár. Bethlen IV. Keresztélynek 1625 jul. 1. – SZILÁGYI Sándor: A collectio camerariana-ból. 239. oldal.
42. RICHELIEU BÍBORNOK ARCZKÉPE.
E kívánságait utóbb ismételte, midőn Quadt kapitány személyében követet küldött a dán királyhoz és a brandenburgi választóhoz s 40.000 tallér havi pénzsegély valamint 13.000 főnyi sereg kiállítását sürgette. Végül Velenczét is rá igyekezett bírni, hogy pénzbelileg támogassa s ezúttal azért várt ez igyekezetétől több sikert, mert a velenczések háborúra készültek Spanyolország ellen, s mert Thurn, ki már szolgálatukban állott, hatékonyabban támogathatta érdekeit. Az ide vonatkozó alkudozások vitelére Strassburg Pált szemelte ki, ki később a svéd király kiváló bizodalmának örvendett s általa fontos diplomácziai feladatokkal bízatott meg. Ezúttal Strassburgot Bethlenhez Thurn küldötte volt. A fejedelem teljes őszinteséggel mondotta el neki, már első kihallgatása alkalmával, hogy minden eddigi törekvése, hogy a portát a Ferdinánd császár ellen való háború eszméjének megnyerje, sikertelen maradt s hogy reményeit immár a keresztény fejedelmek közt készülő félben levő szövetségbe fekteti. Senki sem vetheti szemére, mondá a fejedelem, hogy a maga hasznát a közjó fölébe helyezte volna; ellenkezőleg életét és vagyonát is koczkára tette s most kész ezt ismételni, ha a többi királyok és uralkodók szintén megteszik a magokét. Strassburg megerősítette őt ez elhatározásában s utalt arra, hogy merő lehetetlenség, hogy a császár a dánoknak, svédeknek, angoloknak és északi németeknek sokáig ellenállhasson, mert e népekben fékezhetetlen erő lakozik s őseik hajdan a római birodalmat is megdöntötték.
Bethlen az első kihallgatás után megbetegedett s így csak egy hét múlva értekezhetett újra Strassburggal. Ez alkalommal főleg azon okokat fejtegette, melyek folytonos ellenségeskedésre kényszerítik a Habsburgok irányában. Elmondotta, hogy mióta a fejedelmi trónra ült, mindig üldözik s megbuktatásán dolgoznak, hogy czéljok Erdélyt katholikus fejedelem alá helyezni, hogy ez országot a törökökkel való harczok színhelyévé akarják tenni, Magyarországban pedig korlátlan uralmokat óhajtják megalkotni. Ezután magaviseletét a cseh fölkelés idején rajzolta; azt beszélte, hogy a császár 1620-ban egész Magyarországot s egy millió arany értékű évi pénzsegélyt ajálott neki, ha vele szövetkezik. De visszautasította ez ajálatot, mert hitfelei ellen semmi áron sem akart hadakozni.* Beszélte továbbá, hogy akkor franczia követek keresték fel, hogy közte és a császár közt közvetítsenek. O azonban figyelmeztette őket, milyen hibás politikát űznek s felajálotta nekik támogatását, ha királyok esetleg a német trónt akarná elnyerni. A fehérhegyi vereség után a maga személyére folytatni akarta a háborút, de pfalzi Frigyes abban hagyta az ellenállást s Németországba menekült. Magára hagyatva is tovább küzdött, de végül a körülmények arra kényszerítették, hogy békét kössön a császárral. Mikor azután Halberstadti Keresztély támadásra készült a császár ellen, ő sem késett tovább, hanem fegyvert fogott, minthogy Ferdinánd külömben sem tartotta meg a béke feltételeit.
Collectio Camerariana. Strassburg Thurnnak 1625 aug. 25.
Fellépésével a császárt a legnagyobb zavarba hozta úgy, hogy a nádort fegyverszünet kötésére hatalmazta fel, kötelezve magát, hogy a fejedelem és a nádor megállapodásait a maga részéről okvetlenűl szentesíteni fogja. De a császár ezt a kötelezettséget sem teljesítette; Bethlen tehát most is megcsalatva látja magát. Ha ezúttal diadalt akarnak aratni, a támadást minden oldalról egyszerre kell megindítani. Ő maga kész a császárt nemcsak országai szívében Bécsben megtámadni, hanem a küzdelmet az összes örökös tartományokra kiterjeszteni, mihez azonban pénzsegélyre van szüksége.*
Coll. Camerariana Strassburg idézett levele.
A fejedelem ilyenképen megfelelő pénzbeli és katonai támogatást óhajtott magának biztosítani, mielőtt harmadik támadását Ferdinánd ellen megindítja. De nemcsak nem ért el kézzel fogható eredményt, hanem e közben az a veszély fenyegette, hogy minden reménye, melyet a törökökbe vetett, meghiúsul, minthogy a császár és a szultán békét kötöttek.
A törökök, midőn első hadjárata idején a fejedelmet támogatták, hatalmokba kerítették Váczot. Ferdinánd akkor mindenfelől szorongatva, e miatt nem vonhatta őket kérdőre. 1625-ban azonban Kurz bárót Konstantinápolyba küldötte, hogy panaszt emeljen a béke megszegése miatt s nemcsak Vácz visszaadását sürgesse, hanem Lippa és Arad várakét is, mely helyeket a törökök a zsitva-toroki béke ellenére foglaltak el; a császári követnek továbbá panaszt kellett emelnie a miatt, hogy a törökök a be nem hódolt falvakat is adóztatják és onnan a fiúgyermekeket elrabolják.* Kurz egy magyar bizalmi férfiú, Izdenczy kíséretében 1623 julius havában kelt útra, de csak septemberben ért Budára, mert hét hétig kellett Komáromban vesztegelnie; míg a kért török menvédleveleket megkapta. Mikor Budán Mehemed basának drága órát nyújtott át, ez az ajándékkal nem volt megelégedve, hanem magának 25.000, khiajának pedig, ki nevében a kormányzatot vezette, 4000 tallért igényelt. Kurz a basának 1000 aranyat, a khiajának 1000 tallért adott s megígérte, hogy a kívánt összeg többi részét, ha küldetése Konstantinápolyban sikerre vezet, vissza jöttekor utólag megfizeti. A muftinak és nehány tisztnek is adott pénzajándékot. Tovább folytatva útját, hírét vette Musztafa szultán bukásának, Murad trónra léptének, valamint annak, hogy az új szultán letette a budai basát s helyére a szerály egykori kertészét nevezte ki. Még ideje sem volt sajnálkoznia a pénzen; melyet Budán hasztalanúl kiosztott, mikor megtudta, hogy az új basa, midőn Muradnál bucsúkihallgatáson tisztelgett, nem tudta féken tartani nyelvét, hanem olyanokat fecsegett, melyek a szultánt arra bírták, hogy kegyenczét elfogassa és kivégeztesse, Mehemedet az eddigi basát pedig tovább is meghagyja budai állásában.
Bécsi állami levéltár. Utasítás Kurz számára 1623 jul. 8. – A magyar tud. akadémia levéltára Thurzó nádor II. Ferdinándnak 1623 aug. 7. – Magyar Orsz. Lvtár. Utasítás Izdenczynek 1623 augustus 18.
Konstantinápolyba való megérkezte után a törökök kapzsi bírvágya még több bajt okozott a császári követnek. A szultánnak rendelt ajándékok tulajdonképen a már trónvesztett Musztafának voltak szánva; a portán azért mégis átvették őket, de nem akartak velök megelégedni, hanem külön ajándékot követeltek az új szultán számára. Kurz csakugyan kénytelen volt egy csomó bársony, atlasz és skarlát szövetet ajándékúl átnyújtani. Mikor az egyes minisztereknél látogatást tett s nekik a szokásos ajándékokat átadta, megkapta ugyan az ígéretet, hogy a csapatokat, melyek ugyanez időben – 1623 nyarán – Bethlen táborában a császár ellen harczoltak, haza rendelik s a budai basát megbízzák, kezdje meg az alkudozásokat az új békekötés tárgyában. De ez üres ígéretekért is újabb és tetemes ajándékot követeltek s Kurz, hogy telhetetlenségöknek eleget tegyen, adósság-leveleket kényszerült kiállítani s magát arra kötelezni, hogy mindaddig el nem távozik a török területről, míg kötelezvényeit be nem váltotta.
A császár állandó konstantinápolyi követe, Lustrier, meg volt győződve, hogy a törökök már intézkedtek ígéreteik megtartása iránt, hogy a boszniai basa parancsot kapott, térjen haza Bethlen táborából s hogy mindezzel fontos lépés tétetett a békekötés terén.* A porta ez engedékenységéhez a budai basa mindenesetre a legtöbbel járúlt, mert figyelmeztette a nagyvezírt, ne vigye a császárt Bethlen támogatásával a legvégsőig, mert ezzel támadást idézhet föl a török birtokokra, pedig ebből nagy baj származnék. Kurz azon pénzösszegekkel, melyeket a török kormányférfiak kizsaroltak tőle, végül azt is kieszközölte, hogy a porta Bethlen megsegítése miatt nemcsak mentegette magát, hanem azt is állította, hogy tudta nélkül csatlakoztak a török hadak a fejedelemhez. Fontosabb volt ennél az, hogy a törökök elállottak azon követelésöktől, hogy Ferdinánd mint magyar király évi adót fizessen s hogy általában el akarták alapúl* a zsitva-toroki békét fogadni. Viszont Kurz is, legalább ideiglenesen elejtette azt a kívánságot, hogy a törökök az időközben elfoglalt helyeket kiadják.
Bécsi állami levéltár. Kurz a császárnak 1623 dec. 12. és január 26. – Lustrier a császárnak 1623 dec. 14. Kurz végjelentése 1624. – A konstantinápolyi bailo 1623 dec. 9. ÓVÁRYnál.
Bécsi állami levéltár Kurz végjelentése.
A porta az Ázsiában beállt bonyodalmak benyomása alatt épenséggel udvarias kezdett lenni; követet küldött Bécsbe s ekképen saját részéről is kifejezte készségét a béke megújítására. Elhatározását az a bizalmatlanság is befolyásolta, melyet Konstantinápolyban Bethlen Gábor irányában táplálni kezdtek. A boszniai basa ugyanis azt állította, hogy Esterházy nem a fejedelem tudtán kívül, hanem talán ösztönzésére rohanta meg visszavonulásuk közben a török hadakat. Valószinüleg a boszniai basa volt az is, ki Bethlennek a császárkisasszony keze megnyerésére irányuló törekvéseiről s a Ferdinándnak ez esetre tett szövetségi ajálatokról az első híreket Konstantinápolyba juttatta.
A császári követek természetesen még inkább fokozni igyekeztek e bizalmatlanságot a portában, s úgy tüntették fel a helyzetet, hogy a szultánnak legfőbb érdeke sugalja békét kötni a császárral, ne hogy az Bethlennel szövetkezzék, hanem inkább mint eddig, úgy ezután is ellensége maradjon.* Ellenben Bethlen követe minden gyanút elhárítani igyekezett uráról s a boszniai basát méltán azzal vádolta, hogy elhamarkodott, korai hazavonulásával egymaga okozta az egész hadjárat sikertelenségét s ezzel fegyverszünet kötésére kényszerítette a fejedelmet. Mindezekből az tűnik ki, hogy Bethlen lehetőleg igyekezett eloszlatni a porta bizalmatlanságát, melyet a császárral való megbékülése miatt régi rosszakarója, az angol követ, egyre élesztgetett, a mivel Kurz béketörekvéseinek útját is mindinkább egyengette. Kurz 1624 junius havában utazott haza Konstantinápolyból a porta azon ígéretével, hogy a budai basa fog a zsitva-toroki béke megujítására vonatkozó tárgyalásokkal megbízatni.
A bailo a dogénak 1624 febr: 3. ÓVÁRYnál.
Egyszerre azonban Anglia és követe, ki eddig Bethlennek minden igyekezetét meghiúsította, és a császári politikát támogatta, a portánál Ferdinánd rovására fordulatot próbált előidézni, hogy az erdélyi fejedelemnek a törökök segélyét kieszközölje. Ennek oka abban rejlett, hogy az angol király, miután csalatkozott ama reményében, melyet Fülöp spanyol királyba veje pfalzi Frigyes visszahelyezése iránt vetett, a császár elleni háborúhoz minél .több, szövetségest akart szerezni. Calvert angol államtitkár értésére adta tehát a konstantinápolyi követnek, hogy jövőre Bethlen irányában a legbarátságosabb magatartást kövesse, őt udvariassága bizonyítékaival elhalmozza és segélykérelmeit a portánál hathatósan támogassa. Ezzel természetesen semmissé lőn azon eddigi utasítása, mely kötelességévé tette Konstantinápolyban védeni a Habsburg-ház érdekeit. Ezentúl épen az ellenkezőt kellett tennie.*
ROE 244. oldal.
E fordulat hatása első sorban magánál Roenél nyilatkozott. Bethlenről való véleménye egyszerre más színt öltött; meg volt győződve, hogy bízhatni benne, mihelyt a császár elleni harczról van szó s hogy csodát lehetne művelni, ha Magyarország koronájára irányuló igényeit támogatnák s házasságát valamelyik német fejedelemnővel közvetítenék. Rossz neven vette ugyan Bethlentől, hogy a császárral szorosabb viszonyban látszik lenni, de mentségét a kényszerűségben találta, melybe az juttatta, hogy sehonnan sem nyert hatékonyabb támogatást.* A nagyvezírhez intézett levelében Roe kifejtette a hátrányokat, melyekkel a császár és a fejedelem közt a porta közvetítése nélkül kötött béke jár, mert ekképen Bethlen a bécsi udvar hálójába vonatik s Törökország elveszti erős bástyáját: Erdélyt. Meg kell tehát adni Bethlennek az engedélyt, hogy Ferdinándot újra megtámadhassa; a körülmények kedvezők, mert az angol király is rést vesz a háborúban.
ROE 271., 272., 277., 286. és 287. oldal.
Roe ezen jegyzéke s beszélgetése a kaimakámmal nem maradt hatástalan. A szultán Bethlenhez levelet intézett – 1624 octoberben, – melyben rosszalta a császárral kötött békét.* A csauszt, ki a levelet Erdélybe vitte, Roe arra használta, hogy a fejedelmet harczra tüzelje s őt a nemzetközi helyzet alakulásáról tájékoztassa. Bethlen mentegetőzött a portánál a béke miatt, mely a szultán jóváhagyása nélkül különben is érvénytelen s a törökök szándékairól szabatos értesítést kért. Ha a szultán a zsitva-toroki béke megújítása iránt a császárral alkudozásokat akar kezdeni, engedje meg, hogy ő is részt vehessen bennök s a maga békéjét fölvétesse az új szerződésbe. De ha nem akar alkudozni, mondja ki őszintén. Mihelyt a porta azon török hadaknak, melyek Magyarországon állomásoznak, kiadja a rendeletet, hogy őt megsegítsék, neki annál inkább lesz bátorsága támadólag föllépni, mert nehány keresztény hatalom segítségére is számíthat. Végül jelentette, hogy házassága ügyében a császárral folyó tárgyalásokat megszakította.
Zorzi Giustinian 1624 oct. 28., nov, 10. és 1625. jan. 5. ÓVÁRYnál – ROE 337–340 oldal.
A kaimakám, ki az Ázsiában elfoglalt nagyvezír távollétében a kormány gyeplőit vitte, magához kérte az angol követet s nemcsak megismertette Bethlen kívánságaival, hanem azt is elbeszélte neki, hogy a császári biztosok, kik Komáromba érkeztek, csupán oly feltétellel akarnak a budai basával alkudozni, ha valamint Bethlen, akképen a magyarok képviselői is kizáratnak a tractából, mert Bethlen a császárral már békét kötött, a magyarok pedig neki alattvalói s egyenjogú félnek nem tekinthetők. A kaimakám erre nézve Roe nézetét óhajtotta hallani s egyszersmind megtudni, minő támogatásra számíthat Bethlen a keresztény hatalmaknál.
Hasonló kérdést, mint említettem, az 1622. év folyamán is intéztek Roehez, ki akkor királyi urának befolyása alatt teljesen félreismerve a nemzetközi helyzetet, «a kereszténység javára való tekintetből» egyenesen megtagadta Bethlen ügyének támogatását. Ez a magaviselet megfelelt annak az elfogultságnak, melyet az erdélyi fejedelem iránt táplált, mely azonban mégsem oly mélyen gyökerezett, hogy mikor az angol politika nagyot fordúlt s ő Londonból olyan utasításokat kapott; melyek sok évi magaviseletével homlokegyenest ellenkeztek, rossz indulatát el nem némította volna. Most tehát ugyanazzal a buzgalommal; melylyel eddig Bethlennek ártani törekedett, kezdte meg a portánál a császár elleni áskálódást s azt ajálotta, hogy a szultán a békét Ferdinánd s a fejedelem közt végképen semmisnek nyilvánítsa, a zsitva-toroki béke megújítására vonatkozó alkudozásokat viszont napolja el. Ha pedig ezt még sem tenné, a tárgyalásokat csakis Bethlen és a magyarok részvételével folytassa. Mindez csak azt mutatja, hogy Roe is mindig úgy szokott beszélni, mint önérdeke parancsölfa. Nem volt tehát joga a fejedelmet gáncsolni; őt e miatt ravasznak, állhatatlannak, a maga hasznát hajhászónak nevezni. Őt magát is mindenkor merő önérdek vezette.
Az angol követ azt is megmondotta a kaimakámnak, hogy királya pfalzi Frigyes visszahelyezése érdekében nagy szövetség létesítésén fáradozik, hogy Francziaország, Velencze és Szavoya Valtellino miatt szövetkezni fog a Habsburgok ellen, hogy tehát Bethlen a készülőfélben levő szövetségekben elég támaszt találhat. A kaimakám azt a kérdést is fölvetette, minő segélyre számíthat a szultán, ha ő is szakítana a császárral; s befogadnák-e őt a keresztény fejedelmek szövetségébe s a háború utáni békeszerződésbe? E kérdés zavarba hozta Roet, mert királya, valamint a többi keresztény fejedelmek a törökkel való nyilvános szövetkezést restelték volna s a török segélyt csakis Bethlennek akarták biztosítani. Ez okból udvarias módon kitért az egyenes válasz elől s csak azt sürgette, szólítsa fel a porta Bethlent és a budai basát, tartsák készenlétben hadaikat a határon, a nélkül azonban, hogy egyelőre kenyértörésre vinnék a dolgot s hogy védelmi háború esetén a fejedelem területe bármely csonkítása ellen biztosítást nyerjen.
Roe azt remélte, hogy a határon felmerülő valami véletlen eset maga után vonhatja az ilyen védelmi háborút s hogy akkor a törökök kötelezve lesznek Bethlent tettlegesen megsegíteni. Minthogy a németalföldi és a franczia követ is hasonló értelemben nyilatkozott s különösen ez utóbbi a kaimakámtól fölötte biztató ígéreteket vett, nagyban reménylették, hogy a porta a fentjelzett irányban fogja határozatait hozni.* De egyelőre csalódtak; nem úgy történt a dolog s csupán azt hagyták meg a budai basának, hogy a békealkudozásokat Bethlen és a magyarok részvételével folytassa. Roe mindazonáltal háborúra biztatta a fejedelmet s utalt a keresztény államoktól remélhető támogatásra; ugyanezt tették a többi konstantinápolyi követek, uralkodóik részéről segélyt ígértek neki, s a törökével is biztatták, noha a porta folyton halogatta az elhatározást. Mehemed deák, ki az elöregedett kaimakámra nagy befolyást gyakorolt, e közben megígérte, hogy elkövet mindent, hogy a császárral való békét megingassa, de különösen megteszi a lehetőt a budai basa megbuktatására, hogy maga üljön székébe.*
ROE 340–2., 350–3. – Zorzi Giustinian 1625 febr. 3. és 17. ÓVÁRYnál.
Zorzi Giustinian 1625 febr. 27. – A kaimakám levele Bethlennek 1625 február közepén; a porta utasítása a budai basának ugyanakkor. – Zorzi 1625 mart 3. és 7. Mindezek ÓVÁRYnál. – ROE 347., 355–7. oldal.
A keresztény követek bátorító levelei Bethlent nagyon megörvendeztették. Megbízta Gyalakuthy Gáspárt, kit 1625 martius havában Konstantinápolyba küldött, fejezze ki köszönetét jóindulatáért a franczia követnek s biztosítsa, hogy leghőbb óhajtása szoros viszonyba lépni a legkeresztényebb királylyal.* April vége felé a hozzá intézett felhívásokra a keresztény követeknek külön levélben felelt, mely általánosságban tartatott ugyan, de mellékletével, a németalföldi követhez intézett levéllel, különös fontosságot nyert. A mellékletet Quadt kapitány írta ugyan, de Bethlen azt irásbelileg a saját véleménynyilvánításának ismerte el. Quadt levelében ki volt fejtve, hogy a fejedelem a hozzá intézett felszólításnak eleget tenne, ha egyenesen fölvétetnék a császár ellen készülő szövetségbe, ha beleegyezése nélkül semmiféle határozat nem hozatnék, ha segélysereg küldetnék eléje Cseh- vagy Morvaországba s ha pénzbeli támogatást nyerne.* Itt egyszerűen csak ismételte tehát azon követeléseket, melyéket a dán királynál és pfalzi Frigyesnél emelt volt a nélkül, hogy kielégítő választ kapott volna.
SZILÁGYI Sándor. Tört. Tár. 1886.
Bethlen a németalföldi követnek 1625 mart. 30. Quadt ugyanannak 1625 mart. 31. Zorzi Giustinian a dogénak 1625 apr. 27. ÓVÁRYnál. – ROE 374–379. oldal.
A keresztény követek a feltételekre, melyeket csak az angol és a franczia király engedélyezhetett, tagadólag feleltek, de szivesen megtették azt, mire joguk volt s Bethlen és a porta közt egyetértést igyekeztek létrehozni, az utóbbit pedig rávenni, szakítsa meg a béketárgyalásokat a császárral. A fejedelem arra is kérte őket, eszközöljék ki részére az engedélyt a szultántól; hogy a keresztény hatalmak szövetségébe belépjen. Mivel azonban nem akartak bizalmatlanságot kelteni a portában, attól csak azt sürgették, engedje meg Bethlennek, hogy régi szövetségeseivel, kivált pfalzi Frigyessel ismét egyezséget köthessen.* A kaimakám a szultán nevében csakugyan megígérte, hogy az alkudozásokat a császárral megszakítja, a budai, egri és boszniai basáknak megparancsolja, hogy hadaikat készenlétbe helyezzék. Maga Bethlen viszont megkapta az engedélyt, hogy azon uralkodókkal, kik a portának barátai, a Habsburgoknak meg ellenségei, szövetségre léphessem. A velenczei és a franczia követ szívére kötötte az erdélyi követnek, ne elégedjék meg szóbeli ígérettel, hanem irásbeli nyilatkozatot sürgessen a portánál.
Zorzi Giustinian és Contarini a dogénak. 1625 maj. 15. Két levél. – ROE 391–6. és 400–5. oldal.
E közben Bethlentől újabb levél érkezett, melyben közlé a Gyarmathon már megindított békealkudozásokban a császáriak részéről előterjesztett feltételeket, azokat elfogadhatatlanoknak nyilvánította, s újolag sürgette a tárgyalások megszakítását. A porta, melynek most lett volna a legjobb alkalma bebizonyítani, komolyan veszi-e szóbelileg tett ígéreteit, a döntést húzni-halasztani iparkodott. A kaimakám kijelenté, hogy a budai basától még nem vett jelentést, de megnyugtatásúl megjegyzé, hogy a császáriak feltételeit a porta sohasem hagyja jóvá. A török kormányférfiak Bethlent nehány engedménynyel igyekeztek megengesztelni, melyek magokban véve nem voltak ugyan értéktelenek, de a császárhoz való viszonyt nem érintették. Elengedték ugyanis a fejedelemnek az adót, melylyel nehány éven át adós maradt s jövőre 15.000 zechinoról 10.000-re szállították le.* Négy héttel később megjött Konstantinápolyba a jelentés, hogy a budai basa Ferdinánd császár-királylyal megkötötte a békét. Igy tehát a meghiusítására irányuló összes törekvések sikertelenek maradtak.
Contarini és Zorzi Giustinian 1625 jun. 4. ÓVÁRYnál.
