IV.
IV.
A fehérhegyi csata következményei. Buquoy Magyarországban. Hainburgi alkudozások. Bethlen és Velencze. Nikolsburgi béke. Sopronyi országgyűlés.
A cseheknek teljes veresége a fehérhegyi döntő csatában Bethlen fejedelemre is fölidézte a veszélyt, hogy eddig aratott összes sikereitől megfosztatik. A legnagyobb erélylyel fogott tehát elhárításához. A cseh királyt s a cseh korona országait kitartásra buzdította, a morvákat azzal fenyegette, hogy tökéletesen elpusztítja országukat, ha a császár uralma alá visszatérnének, felhívásokat intézett a magyarországi városokhoz és vármegyékhez s komoly erőkifejtésre intette őket. Eddigi közönyüket élesen ostorozta s figyelmeztette mindnyájokat, hogy ügyök bukása minő szomorú következményeket idézne reájok. Ő maga, a saját személyére – mondotta – könnyen kibékülhet a császárral s mindenkor biztosítva lesz támadásai ellen. De a magyarok egyetemben lakolnának; vallásszabadságukat elnyomnák, jószágaikat elkoboznák s vallonoknak és a császár más szövetségeseinek adományoznák.* Noha e levelei olyan szellemet lehelltek, mintha Bethlen a végletekig védeni akarná megszerzett koronáját, ha csak a magyarok buzgalommal támogatják, ugyanekkor tárgyalásokat próbált kezdeni a császárral is, hogy a legrosszabb esetben szerzeményeinek legalább egy részét biztosítsa. E mellett azonban a magyarok érdekeit nem áldozta fel, hanem ellenkezőleg mindent elkövetett, hogy kiváltságaik eltörlésének és jószágaik elkobzásának veszélyét elhárítsa rólok.
SZILÁGYI az id. helyen.
Ferdinánd az alkudozások ajálott folytatásába beleegyezett oly föltétellel, hogy azoknak sem pfalzi Frigyes cseh királyra, sem a csehekre kiterjeszkedniök nem szabad. Angouléme herczeg és kísérői, de Préaux és de Croisilles urak, vették át a közvetítői szerepet Ferdinánd császár és Bethlen fejedelem közt s kivitték, hogy a tárgyalások az ő jelenlétökben 1621 január 27-én Hainburgban kezdetöket vették. Ferdinánd követeiképen szerepeltek Meggau, Breuner és Solms grófok, Dallos Miklós pécsi püspök és Esterházy Miklós országbíró. Bethlen követe Péchy Simon erdélyi kanczellár, a magyarok képviselői Forgách Zsigmond nádor, Apponyi, Jakusith és szlavniczai Sándor János voltak.
Buquoy időközben hadaival Csehországból a magyar határszélre nyomult s a császár azt remélte, hogy e diadalmas seregétől való félelmében a fejedelem gyorsan rá fog állani a legmesszebb menő engedményekre, hogy lemond a királyi czímről s kiüríti és visszabocsátja a megszállott összes területet, főleg ha nehány urodalom magánjogi átengedésével könnyítik meg neki a dolgot. II. Ferdinánd ekkor nemcsak azt hitte, hogy uralmát régi terjedelmében visszaállíthatja Magyarországon, hanem fel akarta az alkalmat használni, hogy ezt az uralmat a lehető legnagyobb mértékben állandóan biztosítsa. Czélját úgy vélte elérhetni, ha a magyar alkotmányt legalább is megszorítja, a nádor jogkörét szükebbre szabja, Bethlen barátait jószágaik lefoglalásával bünteti s elvett birtokait a katholikus egyháznak mind visszaadja. Ha mindezt keresztűl viszi, a két protestáns felekezet vallásszabadságára kerűlt volna a sor s beállottak volna azon következmények, melyeket Bethlen a magyar városokhoz és vármegyékhez írott intő leveleiben eleve megjósolt.
26. FERDINÁND HAINBURGI BIZTOSAI ALÁIRÁSA.
Mikor az alkudozások Hainburgban megkezdődtek, a franczia közvetítők a szenvedélyek viharos kitöréseinek voltak szemtanúi. Dallos a leghevesebb vádakat emelte Bethlen ellen s azt sürgette, térjen vissza haladéktalanul Erdélybe, magyar hivei pedig példásan megfenyíttessenek. Péchy és a magyar követek viszont az ellenkező álláspontra helyezkedtek. Nézetök szerint szó sem lehetett többé a császári uralom visszaállításáról, minthogy az ország rendei a koronáról törvényszerűen intézkedtek; a császárt mással egyáltalán megkinálni sem lehet, mint legföllebb szövetséggel a törökök ellen való közös védelemre.
A pártok ez elvileg is gyökeresen különböző álláspontja mellett tulajdonképen nyomban meg kellett volna szakítani a tárgyalásokat. De a franczia közvetítők megakadályozták e szakítást, mert egyrészt ajálották ugyan a császári uralom visszaállítását, de másrészt azt a föltételt emelték, hogy a magyaroknak kiváltságaik és jószágaik sértetlen birtoka biztosíttassék, Bethlennek pedig valami kárpótlást nyújtsanak. Noha a magyarok e javaslatot is megtámadták, ez inkább színleg történt; csakhamar készeknek nyilatkoztak az ajálott alapon tovább folytatni a tárgyalásokat. Nemcsak békés érzelmeik ösztönözték őket ez engedékenységre, hanem az a körűlmény is, hogy Bouquoy már benyomúlt Magyarországba s gyalogságból, lovasságból és tüzérségből álló hadseregével Bethlen úgy szólván csakis lovas csapatokat tudott szembe állítani. Viszont a császárt és tanácsosait ugyanez a körülmény ösztönözte arra, hogy álláspontjukhoz Magyarországot illetőleg ragaszkodjanak s egyedűl Bethlen irányában tanusítsanak némi engedékenységet. Meggau és Esterházy, kik Bécsbe utaztak, hogy további utasítást kérjenek, onnan azon válaszszal tértek vissza, hogy a császár Bethlentől a koronáról való lemondást kívánja, mely esetben 2–300 ezer tallér értékű jószágot, Oppeln és Ratibor herczegségeket s a végső esetben a Tiszán túl nehány vármegyét élethossziglan való birtokul átengedi neki. Ellenben a magyarokat csupán régi szabadságaik élvezetében akarta meghagyni s így az újabban kivívott vallásszabadság biztosítását, valamint Bethlen párthívei részére általános amnestia engedélyezését megtagadta.
27. HAINBURG ÉS A BÉCSI KAPU.
BETHLEN GÁBOR FICTIV ARCZKÉPE.
Az országos képtár birtokában levő egykoru rézmetszetről.
Maga Péchy Simon Bethlen nevében nem tett mindez ideig semmiféle nyilatkozatot. Ekkor azonban Hainburgból Nagyszombatba sietett, hol a fejedelem s a magyar rendek együtt voltak. Itt előterjesztette a franczia követek javaslatait. Az utasítások, melyeket Bethlentől kapott, nem igen voltak alkalmasak megkönnyíteni a közvetítést a francziáknak. Míg a császár az összes hódított terület viszszabocsátását kivánta, a fejedelem ilyesmiről hallani sem akart; késznek nyilatkozott ugyan Ferdinándnak újra megadni a királyi czímet, de csakis a királyi czímet, mert azt kívánta, hogy a császár egész Magyarországot az ő kormányzata alá helyezze. Ezen felűl a Nagy-Szombatban összegyűlt rendek azt követelték, hogy a császár nemcsak érintetlenűl hagyja az ország összes szabadságait, hanem az új birtokviszonyokat se bolygassa, vagyis a kath. egyházi javak elkobzását is szentesítse.
28. PÉCHY SIMON ALÁIRÁSA.
E követelések híre Bécsben nagy felháborodást keltett ugyan, de azért a császár hajlandó volt további engedményeket tenni Bethlen javára. Felajálotta neki négy magyar vármegye birtokát élete fogytáig, Ratibor és Oppeln herczegségeket örökösen, zálogba akarta neki adni Munkács várát és javait s készpénzben 100,000 frt fizetésre vállalkozott. Egyedül vallásszabadságot és általános amnestiát nem akart semmi áron sem engedni a magyaroknak.
Noha Bethlen a számára tett ajánlatokat épenséggel nem találta kielégítőknek s négy helyett legalább tizenegy vármegyét követelt, talán mégis beletörődött volna a kiegyezésbe, ha Ferdinánd késznek nyilatkozik Magyarország összes szabadságait – tehát a vallásit is – biztosítani s közkegyelmet hirdetni. De az az állhatatos hallgatás vagy azon kétértelmű feleletek, melyeket Bécsből e kívánságokra adtak, megtanították arra, hogy Magyarországot sehogy sem engedheti át sorsának; ha azt nem akarja, hogy a császár hatalma itt is oly nagyra nőjjön, mint Csehországban s hogy a felső-magyarországi nemesség végpusztulásnak tétessék ki. Saját egyéni érdeke valamint nemzete iránt való hő szeretete, melylyel mindenkor büszkén dicsekedett, végűl becsülete, melyet a magyarok feláldozásával örök időkre megszeplőzött volna, tiltottak neki minden engedékenységet. A császár valamint a fejedelem színleg mutatott ugyan hajlamot ez irányban is, de azért a tárgyalásokat április havában megszakították. A franczia követek ekkor hazájokba tértek vissza s a franczia udvar barátságos magaviselete a Habsburgok javára véget ért, mert Lajos és miniszterei sajnosan kezdték észre venni, hogy a császári hatalom ismét túlságosan nagyra növekedett.
Bethlen számba vette a küszöbön álló küzdelem komoly nehézségeit. Ha a magyar nemesség egy része Forgách nádor vezetése alatt ismét a császárhoz csatlakozik, ő maga nem volt elég erős arra, hogy szembe szálljon a diadalmas Buquoyval. Egyik nyilatkozatában, melyet 1621 május 10-én Felső-Magyarország városaihoz intézett, tudomásokra hozza a hainburgi tárgyalásokat s a császáriakat azzal vádolja, hogy a magyar szabadságok megsemmisítése lebeg szemök előtt. Felhívta tehát a városokat, küldjenek követeket Eperjesre, hol a védelem ügyében határozatok hozassanak.*
SZILÁGYI: Tört. Tár 1886. 22. lap.
29. BUQUOY ALÁIRÁSA.
Ugyanakkor, midőn Eperjesen új országgyűlést akart tartani, hogy a honvédelem iránt intézkedéseket tegyen, Konstantinápolyba küldött követsége útján viszont a törökök segítségét igyekezett magának megszerezni s hogy czélt érjen, a török minisztereknek tetemes pénzösszeget ígért.
Csakhogy ez időben kötve hitt még a töröknek is. Thurzó Szaniszlónak, Érsekujvár kapitányának, meghagyta, hogy a maga részéről is kérjen ugyan támogatást a budai basától, de segítségét csupán nyílt mezőben vegye igénybe s semmi áron se bocsásson be a várba török csapatokat.* Ellenben a jägerndorfi őrgrófot, ki Sziléziában 8000 főnyi sereg élén védte a «hókirály», pfalzi Frigyes, az elűzött cseh király ügyét, de egyrészt az ország rendeinek lanyha támogatása, másrészt a császárral szövetkezett szász választó túlnyomó hadi ereje miatt nem igen tarthatta magát, a Magyarországba jövetelre igyekezett rávenni, hogy ilyképen gyalogságot és tüzérséget nyerjen, melyekben nagy hiányt szenvedett. Az őrgróf teljesítette e kívánságot, de minthogy útjában sokféle nehézséggel kellett küzdenie, csak 1621 junius hó végén érkezett Nagy-Szombatba.
SZILÁGYI id. h. 25. oldal.
Abbeli törekvésében, hogy mennél több szövetségest szerezzen, Bethlen Velenczéhez is fordult, mely neheztelt a Habsburgokra, mióta Spanyolország hatalmába ejtette Valtellinot azon ürügy alatt, hogy meg akarja védeni az ottani katholikusokat a graubündeni protestánsok ellen. A fejedelem követei, kik a velenczei dogét fölkeresték, Szunyogh és Ványay magyarok és az olasz Agazza Lőrincz, a köztársaságnak véd- és daczszövetséget ajálottak a Habsburgok ellen; előadták, hogy Magyarország szertelenül bővelkedik katonáskodásra alkalmas emberben, hogy Bethlen a szultánnal és a tatár khánnal szövetségre lépett, kik mihelyt kivánja, készek 200.000 embert segítségére küldeni. A teendő szolgálatok fejében Bethlen a köztársaságtól pénzbeli segélyt kért s kárpótlásúl kereskedelmi szerződést ajálott neki.* (1621 junius.)
ÓVÁRY id. műve 34–41. lap.
Minde biztatásra és ajálatra, a közben-közben mondott hizelgő nyilatkozatokra a követek nagyon lekötelező, de mégis kitérő választ kaptak. A köztársaság megtagadott minden pénzbeli támogatást. Az óvatos velenczeiek még a királyi czimet sem adták meg a fejedelemnek, mert a válaszban, mely a követek előtt a szenatusban felolvastatott, signor principenek nevezték s a közvetlenűl hozzá intézett levélben csak excellenzának szólították.*
ÓVÁRY id. m. 41–43. lap.
30. GRÓF THURN MÁTYÁS.
A követség magyar tagjai e válaszszal a legnagyobb mértékben elégedetlenek voltak s érzelmeiket olasz társuk előtt oly szenvedélyes alakban juttatták kifejezésre, hogy az nem is mert velök visszatérni, s minthogy egyedül ők rendelkeztek az útiköltséggel, segélyt kért a dogétól, hogy Bethlenhez mehessen s a választ neki kellően megmagyarázhassa. Thurn gróf és Hofkirchen báró osztrák száműzött kérdésére, kik velenczei szolgálatba akartak lépni s kiket Bethlen ajánlott a köztársaságnak, a doge egyelőre nem is válaszolt.
Minthogy a fejedelem biztosan számított Velencze támogatására, nagyon kinosan érintette szövetkezési ajálatainak visszautasítása, valamint a királyi czím megtagadása. Alig érkeztek meg (1621 aug. 24.) követei hozzá a táborba, új követet, az olasz születésű Lucius Sándort küldte Velenczébe (1621 november 4.) s panaszt emelt az udvariatlanság miatt, melyet nem annyira a doge rossz akaratának, mint inkább valamely titkos oknak vagy követei ügyetlen fellépésének kívánt tulajdonítani s újra fölvetette a kérdést: akar-e vele Velencze a szövetségről tárgyalni vagy nem?* Azt hangoztatta, hogy a köztársaság támogatása mellett folytathatná a háborút a császárral, ki képtelen lenne német csapatait a spanyolok segítségére Olaszországba küldeni s így az utóbbiak Valtellinot kiüríteni kényszerülnének. Általában úgy vélekedett, hogy a győzelem a német Habsburgokon, emberi előrelátás szerint, bizonyos, s következménye az lesz, hogy Olaszország szintén lerázhatja magáról a kimerült spanyolok uralmát. Ellenben a veszély, mely Olaszország szabadságát fenyegeti, a lehető legkomolyabb, mihelyt a császár Valtellino leigázására a spanyolokkal szövetkezik. Ez irányban dolgozik a császári politika, miért is neki – Bethlennek – újabban ismét alkudozásokat ajálott, hogy említett terveit magyar részről ne zavarják. A fejedelem azonban – mondá – visszautasította az alkudozásokat azon időpontig, míg a dogétól ajálatára nézve biztos feleletet nem kap. Minde közléseket és ajálatokat Lucius 1621 october 28-án terjesztette a szenatus elé, a doge elnöklete alatti ülésben.*
ÓVÁRY id. m. 7. lap. Lucius maga mondja, hogy olasz. 69. lap. – Az első követség visszatérésének idejéről 76. lap.
ÓVÁRY id. m. 54–60. lap.
A velenczei kormány ez úttal sem tért el eddig követett óvatos álláspontjától; nem adta meg Bethlennek a király czímet s nem fogadta el az ajánlott szövetséget. Francziaországra való tekintettel mentegetőzött, minthogy a franczia király Valtellino ügyében már tárgyalásokat indított Spanyolországgal. Mivel Thurn grófon és Hofkirchen bárón kívül most a jägerndorfi őrgróf is felajálotta szolgálatait a köztársaságnak s sziléziai csapatokkal akart hozzá csatlakozni, a dogenak erre is felelnie kellett. Ez ajánlatot szintén visszautasította, de azon hozzátétellel, hogy alkalom adtával a köztársaság majd igénybe veszi az őrgróf szolgálatait.* Mikor ezt a választ felolvasták Bethlen követének, ez nehány percznyi meggondolás után tiltakozott az ellen, hogy urától ismét megtagadták a királyi czímet. A szenatus két nappal később (1621 november 6-án) mentegetőzött s kijelentette, hogy nem rossz indulatból tagadta meg a királyi czímet, hanem óvatos ildomosságból; különben – mondá – Bethlen is ezt teszi, hisz mindez ideig meg sem koronáztatta magát.*
ÓVÁRY id. m. 61–63. lap.
ÓVÁRY id. m. 63–64. lap.
Ha a köztársaság e visszautasító magatartásának okait kutatjuk, föl kell tennünk, hogy igazat mondott s valóban a Francziaországra való tekintetek befolyásolták. Velencze a küzdelmet a Habsburgokkal csupán csak benső egyetértésben Francziaországgal vehette föl. Az a 3000 lovas, kinek kiállítását Bethlen ígérte, nem csábíthatta arra, hogy Valtellino miatt támadólag lépjen föl, míg XIII. Lajos jónak találta diplomatiai úton keresni a viszály elintézését. Lehetett egyébiránt egy másik ok is, mely a dogét és a szenatust legalább óvatossá tette s ez Bethlen azon állítása, hogy 200.000 török és tatár kész hívását követni s Ferdinánd ellen hadakozni. A velenczeieket konstantinápolyi ügyvivőik sokkal alaposabban értesítették, sem hogy ez állítást üres kérkedésnek ne tekintették volna. Vagyon jól tudták azt is, hogy a szultánnak összes erejére szüksége van Lengyelország és Perzsia ellen.
Lucius nem nyugodott bele a sima udvariaskodásba, melylyel ajálatait másodizben visszautasították, hanem a dogénak új előterjesztést tett (1621 november 8.), melyben kiemelte, hogy a felajánlott szövetségre vonatkozó válasz nem elégítette ki, a királyi czím megvonása Bethlentől pedig teljesen lesújtotta. Sürgette a dogét, másítsa meg határozatát és vegye tekintetbe, hogy az országgyűlés jogérvényesen királylyá választotta Bethlent. Kifejezte abbeli reményét is, hogy a doge majd csak talál kisegítő eszközt, hogy Bethlen jogosúlt kívánságait teljesitse s elfogadja az ajánlott szövetséget, mert csak így lesz képes Olaszország minden másnemű segély nélkül véget vetni a spanyolok uralmának.* Lucius nem maradt csupán ez iratnál, hanem tizenegy nappal később a dogehoz újabb levelet intézett, melyben azt taglalta, mi lehet oka annak, hogy az ajálott szövetség nem tetszik Velenczének. Azon rágalmakban vélte az okot megtalálni, melyeket Bethlenről ellenségei terjesztenek; elhallgatják győzelmeit, sőt magoknak tulajdonítják azokat; azt híresztelik, hogy egész környezete csakis törökökből áll s hogy tanácsuk nélkül nem fog semmibe, pedig tényleg seregében csupán 200 főnyi török lovas csapat van, mely természetszerűen nem befolyásolhatja a politikát. Rossz neven veszik tőle viszonyát a szultánhoz; de talán szakítson vele s tönkre tegye magát? Hisz a császár szintén megegyezésre igyekszik jutni a portával s követe, Gallo Caesar, útján 4000 magyar forintot ajálott a nagyvezérnek, ha Bethlennek ellenségévé válik. Lucius végül abbeli reményét fejezte ki, hogy a doge mindezt alaposan fontolóra veszi s őt kielégítő válaszszal indítja vissza a fejedelemhez. Minden esetre ne várjon Francziaország segítségére, hanem, mivel a veszély a spanyolok részéről közvetlenűl fenegeti, fogadja el Bethlen ajálatát.*
ÓVÁRY id. m. 67–70. lap.
ÓVÁRY id. m. 70–73. lap.
De ez a levél sem tett mélyebb benyomást s Lucius megint csak a régi választ kapta.* Midőn egy hónappal később elutazni készült, azt a kérdést intézték hozzá: miképen óhajt a jägerndorfi őrgróf, Thurn gróf és Hofkirchen báró velenczei szolgálatba lépni, s minő nagy ama csapatok száma, melyek hozzájok készek csatlakozni?* A köztársaság ugyanis elhatározta, hogy biztosítja magának az említett hadvezérek szolgálatait, ha kedvező körülmények közt teheti. A tárgyalások 1622 october havában Thurn gróffal csakugyan megkezdődtek, de csak nehány évvel később, 1625-ben értek véget, mikor Thurn neveztetett ki a velenczei hadak főparancsnokává.*
ÓVÁRY id. m. 74. lap.
ÓVÁRY id. m. 83–85. lap.
ÓVÁRY id. m. 104. és 106. lap.
Míg a tárgyalások Velenczében folytak, a magyar harcztéren újra kitört a háború. Buquoy Magyarországba nyomulván, támadást intézett Pozsony ellen, s a vár helyőrségét 1621 május 6-án megadásra kényszerítette. Ezután akadálytalanul Érsekújvárig haladt előre s azt is megtámadta. De Thurzó Szaniszló fényes tehetséggel vezette a vár védelmét, s hét teljes hét mult el a nélkül, hogy Buquoy valami sikert érhetett volna el. Forgách nádort, ki a császári vezér főhadi szállásához csatlakozott, az ostrom folyamán gutaütés érte, mely hirtelen kioltá életét.
Az ostrom meddőségének főoka abban állott, hogy Horváth István, Bethlen egyik vitéz kapitánya, 1500 lovassal a váron kívül tanyázott s örökösen nyugtalanította az ostromló hadat, melynek élelmezését is fölötte megnehezítette. Egy szép napon maga Buquoy állott egy lovas csapat élére, hogy egy várt eleségszállítmány bevonulását a táborba fedezze. Csakhogy a magyarok rajta ütöttek s megölték (1621 junius 10.). Buquoy halála a császáriak táborában nagy nyugtalanságot keltett. A fővezetést Liechtenstein Miksa vette át, ki mivel tudta, hogy Bethlen nagyobb sereggel közeledik, s mivel élelemben is hiányt szenvedett, nem mert tovább Érsekújvár alatt maradni, hanem egyetértésben főtiszteivel, megkezdte a visszavonulást. Ez oly sebtiben történt, hogy az ostromágyúkat és a lőszerkészletet cserben kellett hagyni. Mindazonáltal Bethlen utolérte a császáriakat, még pedig épen, mikor a Nyitra vizén átkeltek, s keményen megverte őket. A harcz csak azért nem végződött a németek teljes megsemmisítésével, mert a mocsaras, posványos talaj védelmökre szolgált.
31. GRÓF THURZÓ SZANISZLÓ ALÁIRÁSA.
Liechtenstein a további üldözéstől azzal menekedett meg, hogy átkelt a Dunán és Csallóköz szigetén vonult tovább Pozsony vidékére. Zászlaja alatt már csupán 8000 ember volt, míg az ellenséges had 15.000 emberből, csupa lovasból állt. Midőn Bethlen a császáriak üldözésével felhagyott, Nagy-Szombat felé fordult s a jägerndorfi őrgróffal egyesült. Ekkor aztán elég erősnek érezte magát arra, hogy Pozsony ellen nyomuljon s a várost és a várat megtámadja. Augustus 18-án kezdte meg a támadást, de az őrség tetemes volt s fentartotta összeköttetését a Dunával ekkép biztosította magának az élelmezés lehetőségét.
Bethlen tehát ép oly kevéssé ért czélt, mint a császáriak Érsekújvárnál. 1621 sept. 1-én abban hagyta az ostromot s betörést próbált tenni Morvába. Tényleg sikerült lovas hadainak az ország számos helyét fölverni, és kifosztani, noha időközben a császári sereg Csallóközből Morvába nyomult s Csehországból érkező erősbítésekkel lényegesen szaporíttatott.
A jägerndorfi őrgróf ez időben – 1621 nov. 5-én – Prerauból felhívást intézett Szilézia rendeihez, fogjanak fegyvert a császári uralom ellen. Noha a felszólításnak gyakorlati következménye nem volt, mert a szász választó még mindig fenyegetőleg állt Szilézia közelében, mégis elősegítette azt, hogy Bécsben mindinkább megérlelődjék az eszme, hogy a magyar alkotmány tervezett megsemmisítését s a fölkelő urak jószágainak elkobzását ez idő szerint kivinni nem lehet, s hogy e helyett inkább a császári terület biztonságáról kellene gondoskodni. Elhatározták tehát, hogy új tárgyalásokba bocsátkoznak Bethlennel, ki még Nagy-Szombatból – juliusban – megfelelő ajálatot juttatott Bécsbe. Hogy kezét nyujtotta a békére, még pedig azon pillanatban, mikor a szerencse reá kezdett mosolyogni, annak is megvoltak a maga okai. Azon meggyőződésre jutott, hogy a porta nem fogja megsegíthetni, mivel időközben háborúba bonyolódott Lengyelországgal. Ehhez járultak a Velenczéből érkező rossz hírek. Végűl hadseregének fölszerelése és fegyverzete olyan hiányos volt, hogy attól kellett félnie, hogy vereséget szenved, ha újra összeütközik az ellenséggel.
Fokozta a helyzet nehézségeit a magyarok elégedetlensége, kik szívesen csatlakoztak Bethlenhez, midőn a háború az ő országukon kívül folyt, de hamar megunták, midőn az ellenség az ő területöket is pusztította. Mindezen körülmények tanácsossá tették a fejedelemnek, hogy békeajánlatokat tegyen, főleg mivel bizonyosan tudhatta, hogy most a császár is kedvezőbb feltételeket kész megadni, mint Hainburgban, s hogy a magyarok irányában szintén több engedékenységet fog tanusítani.
Minthogy Bécsben eleinte nem hallgattak békeajánlataira, később pedig, midőn végre elvben elfogadták az alkudozás eszméjét, sokáig czivakodtak arra nézve, hol folyjanak a tárgyalások, tényleges megindulások 1621 okt. 10-ig huzódott, mely napon végre a két fél meghatalmazottai Nikolsburgban találkoztak. Bethlent egy ideig egyedül gróf Thurzó Imre, mikor pedig az ifjú főúr a tárgyalások közben meghalt, nov. 11-étől kezdve Thurzó Szaniszló képviselte; mellékesen Erdély és a magyarok érdekeit még Sándor János, Kassai István és Frater István tartották szemmel. Maga a fejedelem a magyar rendek nehány képviselőjével időközben Magyar-Bródban szintén morva földön tartózkodott. Ferdinánd megbizottai Dietrichstein bibornok, Pázmány Péter esztergomi érsek, Breuner és Esterházy Miklós voltak.
32. FERDINÁND NIKOLSBURGI BIZTOSAI ALÁIRÁSA.
Bethlen eleinte lehetőleg túlzott igényekkel állt elő, hogy utóbb engedményeket tehessen. A császár ugyanezt tette s ragaszkodott Hainburgban elfoglalt álláspontjához. Lassan-lassan azonban a két fél egyre inkább közeledett egymáshoz; az egyik mérsékelte kívánságait, a másik meg ajálatait fokozta. Végűl azután következő feltételekben egyeztek meg.
Bethlen Gábor lemond a magyar királyi czímről s kiadja a szent koronát. Ezért megkapja a német birodalmi fejedelem czímét, az uralmat hét magyar vármegyén élete fogytáig, Oppeln és Ratibor herczegségeket örökösen, Munkács és Ecsed várát 400.000 forintban zálogbirtokul, mely jószágokat csakis örököseitől lehet majd visszaváltani; Ferdinánd továbbá kötelezi magát, hogy egyszer mindenkorra 100.000 frtot, évenkint pedig 50.000 frtot fizet a fejedelemnek az átengedett vármegyék véghelyeinek jó karban tartására. Hogy a magyar király jogait a vármegyékre fentartsák, a két fél követei abban állapodtak meg, hogy a vármegyék mint eddig, úgy ezután is képviseltessék magukat a magyar országgyűlésen, hogy főispánjaik és végváraik kapitányai Ferdinándnak hittel kötelezzék magokat arra, hogy ellene soha többé fegyvert nem fognak. Végűl a Bethlen által elrendelt összes jószágelkobzások hatálya megszüntettetett s kimondatott, hogy azok, kiknek a fejedelem egyes jószágokat szolgálataik jutalmául inscribált, azokat két hónap alatt kárpótlás nélkül kiadják, azok ellenben, kik bizonyos summa pénzen vettek zálogba ingatlant, egyelőre megtarthassák, míg a legközelebbi országgyűlés kártalanításukról nem intézkedik.
E megállapodások értelmében nemcsak az elkobzott egyházi javak adattak vissza – vagy a visszaadás legalább kilátásba helyeztetett – előbbi birtokosaiknak, hanem Ferdinánd világi hívei, így például az időközben elhunyt Homonnay György örökösei is biztosíttattak minden megkárosítás ellen. A Nikolsburgban hozott határozatok azon diplomában összegezvék, melyet Ferdinánd 1622 január 6-án írt alá. Ugyanaz napon Ferdinánd a magyarok javára, kiknek érdekeit Bethlen szintén nem téveszté szem elől, egy másik diplomát bocsátott ki, melyben általános amnesztiát hirdetett s az ország összes vallásos és politikai szabadságainak fentartását ígérte. A történetírás a magyarokkal és Bethlennel létrejött ezen egyezményt nikolsburgi békének nevezi, mely a császár-király és a fejedelem első nagy háborúját szerencsés befejezésre juttatta.
A kinek csak sejtelme volt a császári pénzügyek akkori nyomorúságos állapotáról, az előre láthatta, hogy a pénzbeli ígérete, melyek Bethlennek tétettek, nem egyhamar fognak beváltatni. A Csehországban és Morvában elrendelt óriási jószágelkobzások daczára, a császári kincstár kongott az ürességtől s a legsürgetőbb kiadásokat sem lehetett máskép fedezni, mint kölcsönnel vagy a pénz megrontásával, miért is kiadatott a rendelet, hogy egy márkából 72 ezüst forintot verjenek. Midőn tehát a béke szentesítése után Bethlen a szent koronát a király biztosainak átadta s azt kérdezte tőlök, mikor fizetik le neki az ígért összegeket, ezek a jövővel biztatták. De máskülönben szentűl ígérték, hogy a többi egyezményi pontok mind mielőbb teljesíttetnek s ennek jeléűl kézbesítették neki az Oppeln és Ratibor birtokára vonatkozó császári adománylevelet. Ugyanez alkalommal Bethlen biztosította a császár embereit, hogy jövőre híven urokkal fog tartani. «Isten a tanúm, – mondá – hogy legyőzhetetlen undort táplálok a további vérontás ellen, minthogy legnagyobb fájdalmamra saját szememmel láttam a rettentő pusztulást, mely az országot a múlt háborúban érte». E biztatások azonban inkább egyszerű udvariasságok voltak, mert a fejedelem ismerve a császári politika megbízhatatlanságát, már ekkor a porta segítségét kereste Ferdinand elleni újabb támadásra s a nagyvezérnek is szemére lobbantotta, hogy egyedűl azért kénytelen békét kötni, mert a török cserben hagyta.*
SZILÁGYI Sándor; Tört. Tár 1886. 226. lap.
Ferdinánd nemsokára beváltotta a béketárgyalások folyamán tett egyik ígéretét s 1622 majus 22-ére Sopronyba országgyűlést hirdetett, mely az elkobzott jószágok visszaadásának ügyét rendezze. Ama javak, melyeket Bethlen egyszerűen elajándékozott volt, már visszaadattak előbbi tulajdonosaiknak, ellenben azok, melyek zálogösszeg fejében. kerültek idegen kézbe, a nikolsburgi megállapodásoknak megfelelően még nem bocsáttattak vissza. Hogy ez az ügy is békességben intéztessék el, az országgyűlésnek gondoskodnia kellett a tényleges zálogbirtokosok kielégítéséről, mert csak ez esetben érvényesíthette jogát a régi tulajdonos. Efelett az országgyűlésen szenvedélyes viták folytak, minthogy a régi, jogszerű tulajdonosok nem akartak várni, hanem haladéktalan visszahelyezésöket követelték, míg ellenben az érdekelt zálogbirtokosok a zálogösszeg előzetes visszafizetését sürgették. Az eldöntést végűl a nádorválasztás utánra odázták el. Ez állásra főleg Esterházy Miklós országbiró és Thurzó Szaniszló, Bethlen híve s a Duna balpartján levő végházak főkapitánya, versenyeztek.
A császár, kit a kijelölés joga megilletett, míg a választást az országgyűlés eszközölte, a régi hagyományos szokáshoz híven, további két főurat, összesen négyet, jelölt ki e méltóságra. Hogy az udvar a jelöltek sorába fölvette Thurzót is, ki eddig leghatározottabb ellenségének mutatkozott, az abban leli okát, hogy a Thurzó érzelmeiben időközben gyökeres változás állt be: Bethlen barátjából a császár híve lett s hogy megtérését teljessé tegye, a kath. egyházba készűlt áttérni.
Mindezt jól tudta az udvar, s készségesen fölvette őt a törvény kívánta négy jelölt sorába. Thurzó, a ki régi pártjával még mindig rendelkezett s hozzá új híveket is szerzett, csakugyan 80 szóval Esterházy 65 szavazata ellenében az ország nádorává választatott. A mint a nádorválasztás megejtetett, a jószágkérdést az országgyűlés egyszerűen azzal intézte el, hogy kimondotta: a régi tulajdonosok javaikba visszahelyezendők a nélkül, hogy a jelenlegi zálogbirtokosok kárpótlást kapnának. Ezzel a nikolsburgi béke egyik leglényegesebb határozata sértetett meg. Ugyanekkor az országgyűlés elhatározta, hogy Bethlen a számára átengedett vármegyékben is helyezze vissza a kath. papságot elvett javaiba, de arra nézve nem intézkedett, hogyan kártalanítsa a fejedelem kölcsön adott pénzökért a zálogbirtokosokat. Bethlen e végzeményt természetesen figyelembe sem vette, hanem egész keserűen kifakadt a sopronyi országgyűlésnek ezen s több más rendelkezése ellen* s Kovasóczy személyében külön követet küldött az országgyűlésre. Kovasóczy Hofkirchen báró számára kegyelmet s jószágai visszaadását kérte s hivatkozott egy irásbeli ígéretre, melyet Ferdinánd a békealkudozások folyamán a fejedelemnek tett. Bethlen e tekintetben szintén csalatkozott, mert a császár nem is gondolt többé az ígéret beváltására.*
SZILÁGYI Sándor: Tört Tár 1886. Esterházy levele 1622. dec. 16. Bethlenhez. Továbbá Tört. Tár 1879. Propositiones Bethleni 448. oldal.
SZILÁGYI id. helyen: Instructio pro D. Stephano Kovasóczy 1622. april 1.
