TIZEDEK, FERTÁLYOK, AUTONÓM UTCÁK

Teljes szövegű keresés

TIZEDEK, FERTÁLYOK, AUTONÓM UTCÁK
A 16–19. századi adatok tanúsága szerint sok magyar város és falu önkormányzatában, társadalmi és gazdasági önszerveződésében, valamint belső rendfenntartásában fontos szerepet töltöttek be a viszonylagos önállósággal rendelkező településrészek: tizedek, fertályok, autonóm utcák. E témakörre igazából Milleker Rezső irányította rá a kutatók figyelmét 1939-ben „A székely tízesek” című szenvedélyes hangú tanulmányával. Úgy vélte, hogy a székely tízesek a honfoglaláskori magyar hadszervezet maradványai. A honfoglaló magyarság katonai kötelékben, tízes, százas szervezetben telepedett le. Egy-egy tized harcosainak és családtagjainak telephelyeiből keletkeztek a falvak. A hajdani katonai-társadalmi értelemben vett tizedek nyelvi emlékei a székely tízesek és a magyar városok történeti forrásaiban előforduló tizedek, még ha azokat német hatásra a fertály szóval helyettesítették is (Milleker R. 1939).
A tized-tízes-fertály problémakör alapvető kérdései a következőképpen fogalmazhatók meg:
1. Valóban keleti hozadékunk-e a tízes szervezet vagy Közép-Európába érve is megismerhettük?
2. Van-e összefüggés a honfoglalás kori magyarság tízes szervezete és az újkori magyar helységek tizedei, tízesei között?
3. A nyugat- és észak-magyarországi polgárvárosok fertályai, az alföldi és dunántúli agrárvárosok tizedei, valamint a székely falvak tízesei azonos tőről sarjadtak-e?
A feltett kérdésekre a kutatás eddigi eredményei alapján még nem adható megnyugtató válasz.
Milleker Rezső szenvedélyes fejtegetéseivel ellentétben úgy véljük, hogy az egri fertályok és a csíki székely tízesek nehezen sarjadtak egy tőről. Esetükben teljesen különböző dolgokról van szó. Az egri fertályok, miként a magyarországi polgárvárosok fertályai általában, egy európai városi közigazgatási, rendészeti kultúra részeseiként élték életüket. Különös színt jelentenek a Debrecen jellegű városok, ahol egyrészt a települési alegységek utca és tized neve, másrészt az autonóm településrészek birtoklási és gazdálkodásszervezési önállósága jelenti a magyar sajátosságot. A székely falvak tízesei még komplikáltabb képet mutatnak. A feltárt adatokból egyelőre nem tisztázható, hogy a tízesnek nevezett településrészek a hajdani társadalmi tízes szervezet és az ezzel összefüggő tízes csoportokban történt megtelepedés emlékei-e, miként ezt többen állítják, vagy pedig régi társadalomtörténeti vonatkozású szóval megnevezett újabb települési alakulatok, amelyeket a 18. századi székely határőrvidék katonai célú regulái élesztettek és éltettek.
Imreh István óvatos a tízes történelmi útjának megítélésében. A tízest praktikus települési alegységnek látja, amelynek létrehozásához és fennmaradásához a nagy létszámú 51kommunitás és a nagy belterületű település jobb szervezhetőségének igénye is hozzájárult. Rámutatott arra, hogy az átlagosnál kiterjedtebb és népesebb csíki falvakban vált a legjelentősebbé a tízesek szerepe és önállósága. Felsorolja azokat a 18–19. századi rendeleteket, amelyekben a határőrség katonai vezetői határozottan szorgalmazták a faluk tizedekre osztását, hogy ezáltal adminisztratív ügyekben a falu és a falusbíró mellett a tizedek vezetőire is támaszkodhassanak. Tudósít arról, hogy talán a főkormányszék rendeleteinek hatására a szász városokban és falvakban a sokat emlegetett szomszédsági közösségeken kívül Zehntschaften néven a tízesek is fellelhetők. A határőrkatonaság kereteiben élő Beszterce–Naszód vidéki románság faluközösségei szintén tízesekre tagolódtak (Imreh I. 1983: 67–68; Imreh I.–Pataki I. 1992: 94, 278).
Debrecen városa a 16–19. században járásokra, utcákra, tizedekre tagolódott. Az 1552-ben már létező két járás kerületfélét jelentett, amelynek, mint területi keretnek a szenátorok jelölésében, választásában volt szerepe. A városkormányzat, a népi önigazgatás alapegységének az utca tekinthető. Az utca szó azonban Debrecen történeti forrásaiban mást takar, mint a 20. századi magyar köznyelvben. Nem egy közlekedő utat jelöl két oldalán házakkal, hanem több utca együttesét, utcacsoportot, kisebb városnegyedet. A debreceni értelemben vett utcákat az ún. derék utcák nevével emlegették. A debreceni polgár a derék utca neve mellől az utca szócskát rendszerint el is hagyta. A „Péterfiában”, „Csapóban”, „Piacban”, „Hatvanban” stb. helymegjelöléseket használta.
Az utcák, pontosabban az utcacsoportok tizedekre tagolódtak. A tizedek nagysága, házaik és népességük száma fölöttébb különböző volt. Valószínűleg a tizedben lakók anyagi helyzete, „tehetsége”, „értéke”, gazdasági ereje határozta meg a tized nagyságát. A 17. században előfordult 40 házas és 60 házas tized egyaránt. 1607-ben egy tizedre átlagban 53–54 ház esett. Föltehetőleg az a cél lebegett a városi önkormányzat előtt a tizedbeosztás során, hogy a kialakított tizedek azonos gazdasági súlyt képviseljenek, nagyjából azonos teherbíró képességgel rendelkezzenek. Következésképp, a tizedek száma évszázadok alatt többször változott. Ha nehéz idők jártak, és fogyott, szegényedett a lakosság, a városi tanács csökkentette a tizedeket. Ha nyugalmasabb idők következtek, és szaporodott, gyarapodott a népesség, több tizedet kellett kialakítani. A tizedek száma a 17–19. században 30 körül mozgott.
Az utcák legfontosabb népi tisztségviselői az utcakapitányok voltak, akiket a tapasztalt utcabeliek közül évente választott meg az utca lakóinak gyűlése. Legtöbbször két kapitány működött egy utcában. A kapitányok munkáját a szintén évente választott tizedesek segítették. Az utcakapitányok és tizedesek tanácskozását kapitányszéknek nevezték, amelynek szűkebb bíráskodási jogköre is volt. Az utcakapitány elnevezés Debrecenben már 1551-ben előfordult. A 16. században azonban még használták a korábban gyakori utcabíró tisztségnevet is. A 17–19. században az utcakapitány megnevezés tekinthető általánosnak.
Az utcákat alkotó tizedek élén a tízházgazdák álltak, akiket az utcabeliek gyűlése választott meg egy esztendőre. Az utcáknak volt fizetett deákja, kocsisa, ökrésze, éjszakai strázsája-vigyázója, pásztora.
A kapitányok felelősek voltak utcájuk éjjeli és nappali rendjéért, a csavargó, kétes elemek távoltartásáért. Szervezték, vezették, irányították az utcaszerben végzett közmunkákat: az árkok, kapuk, utak, pallók karbantartását. Ha a városnak fuvarra volt szüksége, a megfelelő számú szekeret előállították. Ők szedték be a bírságokat, pl. a tűzoltáshoz 52előírt víz, a kapitányvíz hiánya miatt kivetett bírságot. Együttműködtek a szenátorokkal a rendkívüli adók beszedésében. Felügyeltek az utca ingatlanainak használatára.
A régi debreceni utca valóságos települési, önkormányzati, gazdasági és szervezeti egységként működött, amelynek élén választott népi tisztségviselők álltak. Némelyik utcacsoportnak saját vásártartási joga volt, amely visszanyúlt a 15. század közepéig. Az utcák külön vásártartási jogára több példa ismert a Kárpát-medencéből (Csizmadia A. 1983: 50). A legtöbb debreceni utca saját temetővel is rendelkezett. A közös csordák, nyájak utcánként szerveződtek. A közösségi pásztorokat az utcák alkalmazták. Minden utcának volt saját közös háza, amelyet utcaháza néven emlegetnek a források. Az utcaháza nem közhivatalok hajléka gyanánt hasznosult, mint a városháza, községháza, hanem inkább majorsági udvar képét öltötte istállókkal, aklokkal, magtárakkal, cselédlakásokkal. Természetesen az utca népe is itt gyűlt össze gyűlések, választások idején. Itt tartotta üléseit a kapitányszék is. Az utcák közös épületei közé tartoztak a bikaaklok, csordásházak és a tűzre vigyázók tartózkodási helyei: az őrzőházak. Minden utcaközösség tartott igavonó állatokat, lovas és ökrös szekereket.
1833-tól az utcák önkormányzata és az utcakapitányok, tízházgazdák szerepe fokozatosan vesztett régi jelentőségéből. A városi közgyűlés 1836-ban megszüntette az utcák külön gazdálkodását. Az utcaházak és más utcatulajdonban lévő épületek telkei városi középületek és kaszárnyák telkei lettek. 1872-ben, a közigazgatás országos rendezésekor Debrecenben is végleg megszűntek az utcakapitányi, tizedesi és tízházgazdai tisztségek (Zoltai L. 1939; Sápi L. 1978; Szendrey I. 1984).
Az Alföld többi településéről a tizedeket illetően csak nehezen értelmezhető, néhány szavas adatokra van utalva a kutató. Kecskemét tizedei messzire, talán a 16–17. század fordulójáig visszakövethetők (Milleker R. 1939: 31). A 17–18. században viszonylag sok szó esett róluk a tanácsi jegyzőkönyvekben és a városi statútumokban. Egy 1768. évi rendelet szerint minden tized élén választott tizedbíró állt, akinek tizedes és kapitány segített a feladatai végrehajtásában. A helyi közéletben fontos szerepe volt a tizedgyűlésnek. 1697-től emlegették a tizedkocsikat és tizedkocsisokat. Egy 1678. évi tanácsi jegyzőkönyvben bővebb terület- és funkciómeghatározás nélkül járásról is szó esett, amely több „tized allya” népet foglalt magába (Iványosi-Szabó T. 1987–1989).
A kiskunsági mezővárosok tizedeiről jobbára szűkszavú említések tanúskodnak. 1797-ből ismertek a halasi tizedbírák kötelességei. Tevékenységük jórészt a rendfenntartásra szorítkozott. A 7 halasi tizedbíró munkáját többek között 28 botos strázsa segítette. A házak sorrendjében választott botosoknak a tized botja adott nevet, amelyet közszolgálatuk alatt magukkal hordoztak, majd a szolgálatban következő társuknak továbbadtak. (Bánkiné Molnár E. 1987: 142–146).
A 19. század közepén Szolnok hét tizedre tagolódott (Botár I. 1941: 5). Karcagon a redemptio arányában történő földosztást mindig tizedenként utca- és házsorjában végezték (Bellon T. 1974. 103). Szirbik Miklós makói református lelkipásztor 1836-ban tizedek szerint haladva sorolta fel Makó város református családfőit (Szirbik M. 1979: 73–94). Hódmezővásárhelyen a város tizedbeosztása elevenen élt a 18. században (Tárkány Szücs E. 1961: 91–92).
A hajdúvárosok tizedbeosztása a 17. századig visszavezethető. Lakosságuk növekedésével tizedeik száma és tizedbeosztásuk rendje többször változott (Györffy I. 1926a: 117–118; 1926b: 195; E. Kiss S. 1972: 116; Szendrey I.–Nyakas M. 1980: 209; Nyakas 531984: 48). Biharnagybajomban a természeti viszonyoknak volt elsődleges szerepe a tizedhatárok formálásában. Az egy-egy porongon álló házcsoportot nevezték tizednek. A porongok, illetve tizedek között mély mocsaras, széles, sárfolyószerű utcák kanyarogtak. A folyamatos töltögetéssel a tizedek kifelé terjeszkedtek, az utcák pedig keskenyedtek. Szűcs Sándor tehát a tizedeket eredendően egy-egy szigetként értelmezte. A belső tizedek és a szélső tizedek között „idői elkülönülést” látott valószínűnek (Szűcs S. 1934: 446–449).
A dunántúli városok fertályokra, tizedekre tagolódását Csizmadia Andor tekintette át. A tizedbeosztás és a tizedesség nyomaira lelt többek között Győrött, Szombathelyen és Kőszegen. A fertálybeosztást és a fertálymesteri intézményt találta jellemzőnek Sopronban és Székesfehérváron (Csizmadia A. 1942b; 1983). A felföldi polgárvárosokat, például Besztercebányát, Lőcsét valószínűleg a német városjog hatására a 16–17. században a fertálybeosztás és a fertálymesteri intézmény jellemezte (Csizmadia A. 1942b: 14; 1983: 61; Demkó K. 1890).
A 17. század végén, a török kiűzése után Eger városa négy negyedre tagolódott. 1716-ban már 6 fertálya volt. 1716 és 1823 között a városnegyedek száma 12-re szaporodott. A 20. század első felében két új negyed keletkezett. Így lett a fertályok száma 1938-ra 14. A 18. század legelején a városnegyedek legfontosabb választott tisztségviselőjét latin szóval decurionak, magyarul tizedesnek nevezték. 1736-ban tűnt föl a német eredetű fertálymester elnevezés, amely hamarosan kizárólagossá vált Egerben. A fertálymesterek kötelességei a porció beszedésétől a városi tanács határozatainak tudatosításáig terjedtek. Teendőik többsége a „jó rend”megőrzésével volt kapcsolatos. A fertálymestereket a 18. században a negyedek lakói maguk közül évente választották. Fokozatosan alakult ki az a szokás, hogy csak a negyedek fertélymesterviselt polgárai vettek részt a választáson. A 18. század elején még terhes szolgálatot jelentett a fertálymesterség, kevés megtiszteltetéssel és tekintéllyel. A fertálymesteri tisztség társadalmi presztízse azonban folyamatosan nőtt. A 20 század első felében érte el csúcsait. Ekkor már magas rangú főpapok és jeles közéleti értelmiségi férfiak is nagy megtiszteltetésnek vették, ha fertálymesterek lehettek. A tekintélynövekedés együtt járt a választás akkurátus ceremóniáinak elszaporodásával és a Szent Apollónia-napi (febr. 9.) eskütétel látványos népünnepéllyé magasztosulásával. Az egri fertálymesterek ünnepi alkalmakkor piros bélésű százráncú fekete köpenyt viseltek. Kezükben szalagokkal ékesített díszes botot tartottak (Breznay I. 1939).
Erdély legfontosabb és legnépesebb városa, Kolozsvár a fejedelmi időkben, amikor magyar jellege dominánssá vált, negyedekre és tizedekre tagolódott. A 16. században az óvárost öt városnegyed alkotta. A városnegyedek száma időnként szaporodott. 1740 táján hosszú időre állandósult a tíz negyed. A városnegyedek tizedekre oszlottak. 1596-ban, amikor a tatárok betörtek Erdélybe, Kolozsvár 111 tizedből állt. A város vezetőségének határozata értelmében minden tizednek három puskást kellett kiállítani. A fejedelmi korszak letűnése után a tizedbeosztás szerepe halványulni kezdett, a negyedbeosztás jelentősége viszont növekedett. A tizedek élén választott tizedesek, a tíz negyed élén viszont szintén választott negyedkapitányok álltak. A tizedes és a negyedkapitány közvetítő volt a polgárság és a városi hatóság között (Csizmadia A. 1942a).
1980-ban ifjabb Kós Károly tanulmányt adott közzé a mezőségi Szék községi rendjéről (Kós K. 1980). Ebben részletesen leírta a táncéletéről elhíresedett nagyközség – hajdani szabadalmas város – autonóm utcáinak és tizedeinek működését.
54Szék, mint nagy kiterjedésű és viszonylag nagy lélekszámú helység természeti okok miatt eleve három részre, három völgyre tagolódott. A három településrészt: Felszeget, Forrószeget és Csipkeszeget egy-egy utcaként emlegetik a székiek. Az utca szó itt nem egy közlekedő utat jelöl két oldalán házakkal, telkekkel, hanem településrészt, negyedet a rajta végigfutó főutcával és a hozzá kapcsolódó kisebb utcákkal. A jelentős önállósággal rendelkező utcák három csoportra, három közösségre tagolták a kifelé egységes közösségként mutatkozó széki társadalmat: a felszegi, a forrószegi és a csipkeszegi közösségre. A határ egy része közföld pl. erdő, legelő volt, vagyis községi birtoknak számított. A határ másik, magánbirtoklású része utcák szerint ugyancsak három egységre tagolódott. Elkülönülő határa és saját fordulórendszere volt Felszegnek, Forrószegnek és Csipkeszegnek. Az utcahatárok a kétnyomásos gazdálkodás követelményeinek megfelelően két-két fordulóra, a fordulók dűlőkre tagolódtak. A széki határ szántóföldeket, réteket magába foglaló része végeredményben úgy nézett ki, mintha három külön falu határa lett volna.
Az egy-egy utcában lakókat a határ utca szerinti tagolódása miatt nemcsak szomszédság kötötte össze, hanem szoros gazdasági érdekközösség és munkaszervezési kapcsolat is. Szék önkormányzati jogú három igazgatási alegysége: szege, utcája visszavezethető a 15. század közepéig. Az utcák mint közösségek rendelkeznek földtulajdonnal. A három településrész szélén lévő csordagyülekező helyek és az apaállatok eltartásához szükséges földek természetes módon az utca közös vagyonát képezték. Emellé az utcaközösség más szántókat és réteket is szerzett, amelyeket bérbeadással hasznosított. 1948-ban Felszegnek 13, Csipkeszegnek 27, Forrószegnek 95 holdas utcabirtoka volt. Az utcavagyon fontos hányadát jelentette a közösen tartott utcabika és utcakan. Az utcagyűlések megtartására használt utcaházat bérelték. Itt kapott helyet az utcaláda is az utcakasszával. A porgolátkapuk a község tulajdonában voltak, de felügyeletüket a három utca végezte. Az utcaközösség gondozta a saját határában lévő itatókutakat, dűlőutakat, sáncokat.
Az utca legfontosabb önkormányzati fórumát, az utcagyűlést általában a jeles napok előtti és utáni vásárnapokon hívták össze. A legtöbb gyűlést tavasszal tartották. Minden utcabeli házas férfinak szavazati joga volt. Az utcagyűlés minden fölmerült ügyben többségi szavazattal döntött. Pl. Forrószeg utcaszervezetének 1887-ben 33, 1932-ben 60 szavazó tagja volt. Az utca első emberét, az utcagazdát háromévenként Szent György-nap táján választották az utcagyűlés szavazati joggal rendelkező résztvevői. Ugyancsak háromévenként választották meg az utca jegyzőjét.
Mindhárom utca két-két tizedre oszlott. A tized elsősorban közmunkaszervezési keretet jelentett. Az utcával ellentétben nem volt birtoka, vagyona. Élén a tizedes állt, akit a tizedbeliek választottak a jelentkezők közül. Jelentkező mindig akadt, mert a tizedes mentesült a tizedre eső közmunkák alól. A tizedes szolgálatszerben osztotta be a tizedbelieket közmunkára. A temetésre szóló meghívás is tizedek szerint történt. A temetési táblát a tizedes indította el, és a tizeden végighaladva hozzá jutott vissza. Az utcaközösségek rendszeres bérért fogadták meg az alábbi alkalmazottakat: két polgárt hírvivésre és a pásztorbérek összegyűjtésére, két baktert éjszakai vigyázásra, egy utcamestert kút- és vályújavításra, öt-hat hajtót az utcahatár dűlőinek felügyeletére, különböző pásztorokat az utcánként szervezett csordák, csürhék, nyájak legeltetésére (Kós K. 1980).
A székely, különösen a csíki falvak tízeseit a 19. század közepe óta többen, többször igyekeztek számba venni és megörökíteni. 1853-ban Benkő Károly, 1868 és 1873 között 55Orbán Balázs, 1938-ban Bartalis János adatai alapján Endes Miklós, 1977-ben korábbi gyűjtései alapján Vámszer Géza (Benkő K. 1853; Orbán B. 1868–1873; Endes M. 1938: 41–43; Vámszer G. 1977: 260, 284).

6. ábra. Csíkszentlélek (v. Csík m.) egymástól távol fekvő tízesei
Ha egy-egy falu esetében összevetjük a különböző szerzők által közölt tízes-neveket, feltűnik, hogy sok az eltérés. A tízesek számában és nevében mutatkozó különbözőségek sokféle okkal magyarázhatók. Az egyik alapvető ok maga a tényleges változás. Évtizedek alatt bizonyos tízesek egymásba olvadtak, mások korábbi tízesekből kiváltak. Egyes nevek elhalványultak, mások fölerősödtek. Előfordult, hogy a nevek egyszerűsödtek. Az évszázados egyedi név háttérbe szorulhatott és „Alszeg”, „Középtíz”, „Felszeg” jellegű egyszerűsödött név tolakodhatott a helyére. Mindebből leszűrhető, hogy a székely falvak tízesei nem merev határú, örök időkre szóló, rögzült nevű településrészek, hanem korszakonként változó, és a helybéli lakosság által is többféleképpen értelmezett települési és önigazgatási alakulatok.
Az is nyilvánvalónak látszik, hogy a tízes mint települési és önigazgatási keret a Székelyföldön keveredik a nemzetségi településrend családi bokraival. Nagyon sok esetben az egy család nevét viselő településrész nevében a tízes szó is helyet kap, holott a családnév + tízes szókombinációval megjelölt településrész önigazgatási értelemben valójában nem tízes.
A 17–18. századi falutörvények tanúsága szerint a tízesek fontos szerepet töltöttek be a faluközösségek gazdálkodásában és mindennapi életében. Szervezték a közmunkát, felügyeltek a rájuk bízott kerítésekre, kapukra, hidakra, árkokra. A tízes választott vezetőjét tizedesnek vagy tizedbírónak hívták, aki elöljáróként büntethetett is. Ő osztotta a 56tizede számára felosztható füvet és erdőt. A 18. század végén többször előfordult, hogy a tízes jogalanyként szerepelt. Csíkszékben, ahol a 19. század második felében is elevenen élt a tízes, „tízes-birtokosság” formájában, közvagyon-tulajdonosként polgári viszonyok között átvette a hajdani faluközösségek sok feladatát (Imreh I. 1983: 67, 68).
Az egymástól távol eső székely tízesek 20. századi életét jól példázza a Csíkszentlélek tízeseiről szóló leírás. Csíkszentlélek négy tízesből áll, amelyek hajdanán bizonyára külön falvakként éltek. A hegyekkel elválasztott tízesek legnagyobbika a Fitód vagy Fitód-tízes, amely további két részre tagolódik: a Feltízre és az Altízre. A második tízes a Bánátus patak völgyében települt Templom-tízes. Harmadik az Alszeg-tízes, amelyet Basák és Gálok tízeseként is emlegetnek. A negyedik tízes a Boroszló-tízes, amely összeépült a szomszédos Csíkmindszenthez tartozó Alsó-Boroszlóval. A négy tízes úgy él, mint négy apró falucska. Önálló határuk van. Az 1870-es évekig létezett a tízesek közös földvagyona. A négy tízest a közös községháza, templom, iskola, a közbirtok, valamint a csíkszentléleki kommunitásba való tartozás tudata és ténye kapcsolja egybe.
A tízes élén a választott tízesbíró állt. Munkájában egy tízespolgár segítette. Választott tisztségviselő volt még a határbíró. A bakterokat és hajtókat (mezőőröket) fizetésért alkalmazta a tízes. Minden tízesnek külön juhserege és esztenatársasága volt. A tizedenként szervezett juhtartás ügyeit az esztenabíró intézte. Minden tized külön tartotta kenderföldjeit. A tízesbíró számára sok feladatot adott a rendszeres és gyakori közmunkák szervezése, irányítása. A közbirtokosság vezetőségét a tízesek együttesen választották (Duka J. 1978).
Áttekintve szemlénket, megállapíthatjuk, hogy a tizedek, fertályok, autonóm utcák témakörében rengeteg kutatásra, sok alapos és pontos tanulmányra van még szükség ahhoz, hogy a megbízható általánosító összegzést elvégezhessük. Sajnos a kutatás jelenlegi helyzetében jóval több a kérdés, mint a biztos felelet. Az eddigi irodalom inkább csak jelzi a szükséges kutatások irányait. Az nyilvánvalónak látszik, hogy a tízesnek nevezett kis székely házcsoportoktól hosszú út vezet a parasztpolgári városok autonóm utcáiig, tizedeiig és még hosszabb a kőfallal kerített polgárvárosok fertályaiig. Az összekötő szál kibogozása vagy végleges elszakítása a jövő kutatásainak feladata.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT