MÚLTJA

Teljes szövegű keresés

MÚLTJA
Az ülőbútorok létrehozását nem a földön ülés kényelmetlen volta kényszerítette ki, ez mindenki számára – aki ebbe a szokásba beleszületett – magától értetődő volt. Az ülőbútort egy – embertársai fölött uralkodóvá emelt – személy kimagasló helyzetének kifejezésére 388alkották meg. Az ülőbútorok őse a trón. Eredetileg nem kényelmi célokat szolgál – a legkorábbiak egyébként is támlátlanok –, hanem hatalmi jelvény. Trónból székké ez akkor vált, amikor már más is jogot nyert az ilyenféle művileg létrehozott emelvényen való helyet foglalásra, az uralkodói kegy jóvoltából. Végezetül általánosan használt szükségleti tárggyá lett a szék, lakásbeli bútorává közrendűeknek, munkásoknak, földművelőknek egyaránt. Ekkortól figyelhetők meg azután a köznapi igénybevétellel velejáró egyszerűsítések is (Wolf, W. 1930: 86).
Minderre az ókori egyiptomi és mezopotámiai tárgyi és ábrázolásanyag nagyon tanulságos példákat szolgáltat (vö. pl. K. Csilléry K. 1982a: 226–228; 1985b: 176–178, további irodalommal). A jelzett folyamat során már itt eljutott, a Kr. e. 2. évezredre, a vázas szerkesztésű, szálas növényi anyaggal bekötött ülésű, támlátlan ülőke és hátasszék a köznéphez, miközben a társadalomnak ez a rétege létrehozott egy speciális, munkavégzéshez való ülőbútort is: az ülőlapból és három belécsapolt lábból összetett gyalogszéket.
A föld felszíne fölé emelt ülőhely és a rajta leeresztett lábbal való ülésmód megszokottá váltával jött létre az igény több ember elhelyezkedésére alkalmas padokra. Már Mezopotámiából feltártak a Kr. e. 4–3. évezredből épületek belső fala mentén körbefutó földpadkákat – néha téglával burkolva –, ám az ilyenek részben polcként, tárolóhelyül szolgáltak (Salonen, A. 1963: XI–XII. és XIII. 3. t., 102–103).
Az ülőbútorok szélesen általános használattal öröklődtek tovább a görögöknél és rómaiaknál. Jórészt az ő közvetítésükkel jutottak el fokozatosan Európa más népeihez. Az adatok azt jelzik, hogy eközben a háromlábú gyalogszék eleve úgy vált ismertté, mint alárendelt személyeknek illő ülőbútor. Mellette azonban az egyszerű kialakítású, bekötött ülésű vázas szék ugyancsak el tudott terjedni köznépi használatban. Kialakultak továbbá – nyilván a részekből való összeépítésben járatlanabb, teknőkészítésben viszont gyakorlott faragók kezén – különféle olyan székváltozatok is, amelyeknél a támlát és az ülést egyetlen hasábból teknőszerűen vágták ki, nemkülönben másféle tőke- és fatörzsülőkék és -székek. Természetesen szintén elterjedt ezek mellett a padok alkalmazása, a középkori köznépi gyakorlatban rendszerint támla nélküli formában, illetve ugyanígy a föld- és kőpadkáké (K. Csilléry K. 1982a: 228–236).
Az elmondottakból érthető, hogy a magyar nyelv szék szavának – melynek átvétele még a honfoglalás előtti időszakban történt, a magyarokkal érintkező törökségtől – miért volt eredetileg „trónus” jelentése. Erre az egykori jelentésre máig emlékeztetnek az olyan kifejezések, mint a székhely és a törvényszék vagy pedig Székesfehérvár neve, nemkülönben a középkori magyar nyelv székes angyalok szókapcsolata (K. Csilléry K. 1982a: 96–98). Arra, hogy padok használatára a szék rangvesztése után került csak sor nálunk, figyelmeztet az a tény, hogy a támlátlan, mozgatható lóca neve a régi magyar és a népnyelvben hosszúszék volt. Magának a pad szónak az átvétele, valószínűleg déli szláv nyelvből, csak a honfoglalás után történt (Kniezsa I. 1955: 369). Még ennél is későbbi a csupán az ország egy részén elterjedt lóca szó átvétele a szlovákból; erre az eddig ismert legrégebbi adat 1604-ből való (Kniezsa I. 1955: 317–318). A padszék – mely már támlás ülőbútort is jelölt – és a hosszúszék egymás melletti alkalmazására álljon itt példaként egy Krasznán (v. Szilágy m.) 1594-ben felvett leltár bejegyzése: „Az Major ház szobájában vagyon asztal No. 1. Körös köröl vadnak pad székek. Ismét vagyon hosszu szék no. 2.” (EMSztT 1993: V. 299).
Az ülőbútorok használata még a középkor folyamán nagyban elterjedt a magyarországi 389köznépnél és egyben az általuk megkívánt ülésmód is. Ennek mindennél szemléletesebb bizonyítékai azok a földbe vágott, egy-két személynek helyet adó ülőgödrök, melyek az egyetlen helyiségből álló, Árpád-kori falusi verem- és félverem-házacskák jelentős részében – többnyire a háznak a kemencével rézsút szemközti szögletében – feltárásra kerültek. Az, hogy az utóbbi évtizedek faluásatásainak köszönhetően ismeretessé váltak ezek a lakóházbeli ülőhelyek és az a tény, hogy egyes ilyen „beépített” ülőbútorokkal ellátott házakat még a 9–10. században létesítettek, új megvilágításba helyezi a pad szó átvételét. Szavunk szláv megfelelői ugyanis többek közt földkiemelkedést jelölnek, de bútor jelentése ezeknek nincsen. Ezt a jelentést a szó már a magyar nyelvben nyerte el, nyilván akkor, amikor fából készült padokkal váltották fel a gödör és a falsarok közti földsávot, azaz tulajdonképpen padkát (K. Csilléry K. 1982a: 103–107. kép, 202–205, 240, 272–273).
A későbbiekben épült magyarországi falusi házakban, nevezetesen azokban a 15–16. században emelt hajlékokban, melyeket a régészeti ásatások a hódoltság idején, főként a tizenöt éves háború során (1591–1606) elpusztult falvak helyén tártak fel, ilyen ülőgödrökre már nem találtak. Így joggal tehető fel, hogy ezek helyére ekkorra már azonos rendeltetésű padokat állítottak.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT