ÜLŐBÚTORCSALÁDOK, SZÉKEK

Teljes szövegű keresés

ÜLŐBÚTORCSALÁDOK, SZÉKEK
Egyszemélyes, elmozdítható ülőbútor használatára vidéki lakóházból Magyarországról a legkorábbról ismert adalék a Szt. Margit halála (1271) után, 1273-ban felvett kano-nizációs jegyzőkönyvben volt található, mely adalék a 13. század utolsó negyedében megfogalmazott latin nyelvű Margit-legendában maradt reánk. Eszerint egy megvakult családapa – valószínűleg besenyő köznemes a Fejér megyei Besnyő faluból (vö. Györffy Gy. 1987: 337, 350–351) – akként vallott, hogy gyógyulása saját otthonában következett be, amikor szokott helyén, a székén ült, az ablak közelében, a tüzelőberendezés szomszédságában. A minket most érdeklő tárgyra a legenda írója a sella szót alkalmazta – nyilván átvéve a jegyzőkönyvben lévő kifejezést – (Bőle K. 1937: 33); ez támla nélküli ülőbútorra utal. Ám az 1300-as évek elején, amikor Margit kolostorának egyik apácája magyarra ültette át a legendát – melyet mi Ráskai Lea 1510-beli másolatából ismerünk –, illendőbbnek érezhette a szék szót (P. Balázs J. és mások 1990: 334–337). A „leüle az ő székében” és „székébül ki jüve” fordulatok jól mutatják, hogy már támlás vagy esetleg karosszékre gondolt. Míg a sella lehetett gyalogszék, netán vázas szerkezetű, de támlátlan ülőke is, a támlás és karosszéknek ebben a korban legáltalánosabb formája a vázas szerkesztésű volt, miként azt a korabeli ábrázolások tanúsítják (vö. K. Csilléry K. 1991a: 494–495).
A vázas felépítésű ülőbútoroknak eredetiben is maradt fenn egy emléke: a később szentté avatott Marchiai Jakab, a szegedi Alsóvárosban 1444-ben alapított ferences kolostor első gvárdiánjának széke. Ez a példány, a kivitelezése alapján ítélve, helyi faragótól származhat (Fejér G. 1985).
Minthogy a magyarországi parasztházak 19–20. századi lécvázas székei több lényeges vonásukban feltűnően emlékeztetnek a 14–16. századi ábrázolásokon láthatókra, nemkülönben a Marchiai Szt. Jakab használta példányra (vö. K. Csilléry K. 1990: 108–109), azt 390kell vélni, hogy a vázas székek is azok közé a bútordarabok közé tartoznak, amelyek korán, már a falusi házak többosztatúvá válása idején sokfelé lettek részeivé a jobbágyházak berendezésének.

74. ábra. Marchiai Jakab karosszéke. Szeged (Csongrád vm.), 1450 körül
Az 1648-ban a fertőrákosi (Győr-Sopron m.) jobbágyok otthonában hatalmaskodóktól összetört holmi közt – amiről a polc kapcsán volt már az előzőkben szó – székek elpusztítását is felemlítették a padok mellett. Ezek a székek vázas felépítésű és minthogy a község a Fertő tó mellett fekszik, hihetőleg gyékénnyel bekötött ülésű példányok lehettek, meglehet házilagos készítésben. Alighanem támlásszékek voltak.
Az eredeti mivoltukban megőrződött parasztházbeli, hagyományos vázas székfélék viszont már az utolsó két évszázadból valók. Többségük támlásszék, esetleg karosszék (lásd pl. K. Csilléry K. 1972: 27–28. kép; 1991a: 251–252. kép). Támlátlan ülőke úgyszólván nincs köztük, bár az Alföldön volt némi elterjedtsége (Szendrey A. 1931: 11. kép, 83), noha az ilyennek már a 15. századból van magyarországi ábrázolása, a kassai Szt. Erzsébet-székesegyház 1474–1477 közt festett főoltára Szt. Erzsébet születését bemutató tábláján – az ágy mellett a kézmosó réztálat helyezték rá – (lásd pl. Voit P. 1993: 66., 68. kép). Népi gyakorlatban pad készítésére sem volt szokás alkalmazni ezt a technikát; a Pázmándról (Fejér m.) a Néprajzi Múzeumba került ilyen egyed kivételesnek tekinthető. Mindez arra mutat, hogy a parasztság céltudatosan válogatott az átvételre kínálkozó tárgyformák közt. Márpedig székre az átvétel idején minden bizonnyal csakis különösen megtisztelt személyeknek, elsősorban a családfő számára volt szükség a jobbágycsaládokban.
Más kérdés a különféle olyan ülőbútorok léte, melyeket a fatörzs és a belőle kinyúló ágak természetes formáját kihasználva alakítottak ki: a tőke- és fatörzsszékeké, illetve az olyan székeké, amelyek támláját és ülését egyetlen összefüggő darabból kanyarították ki, nemkülönben a bútorként használatba vett természet adta anyagoké, mint amilyen a 391zsombékból kivágott ülőke. Középkori ábrázolása is akad – ha csupán csekély számban is – ezek egyikének-másikának, ám ezek arra látszanak utalni, hogy az ilyenek már akkor is a föld színénél magasabb ülőhelyhez szokott, de szerény viszonyok közt élők szükségbútorai voltak. Egy 1211–1213 közt a türingiai őrgróf részére készült kalendáriumban például az Október képen gabona szórásával foglalatoskodó parasztember ül olyan székecskén, melynek alacsony támlája és az ülés azonos darabból való (Hansen, W. 1984: 227). Más példányok, tőkeszék is, Utolsó vacsora-ábrázolásokon jelennek meg, így egy tőkeszéknek látszó darab egy 1085 körüli cseh evangéliáriumban, mintegy alkalmi használatban, a megvetett Júdás ülőhelyeként.

75. ábra. Szék, egy fából faragott üléssel és támlával. Mohács (Baranya vm.), 1754
Magyarországi példák szigetszerű szétszórtságban ugyan, de az egykori ország egész területéről idézhetők; ezek mind újkoriak. Vagy eleve lakáson kívüli használatra állították őket elő, vagy a lakáson belüli másodrendű, hétköznapi igénybevételre (lásd pl. Kallós Z. 1960: 11–12. kép, 25–26; K. Csilléry K. 1982a: 134–138., 141–144. kép, 232–234; Ilon G.–Szabó Gy. 1988: 237–242; Gunda B. 1991: 155–159). Kérdés, akadt-e az ilyenek közt olyan, amely valaha is állandó helyet kapott a lakások ünnepi alkalmakra fenntartott részében?
Egy a vázas szerkezetű székeknél későbbi, de ugyancsak soktagú ülőbútorcsalád az, amelynek tagjai a gyalogszék, illetve az ennek megfelelő, becsapolt lábú, támlátlan hosszúszék továbbalakításából származnak azáltal, hogy az alapformát támlával toldották meg. Ezen bútorcsalád tagjai közül hazai elterjedettsége szempontjából legjelentősebb a deszkatámlás vagy hegedűhátú szék. Ez az itáliai városállamok gazdasági megerősödése idején, a 14. századtól adatolhatóan, polgári lakásokban kapott háttámlát, kezdetben pusztán kényelmi célból. A 15. század vége már elegáns, finom berakott és faragott díszű, 392reprezentációs bútornak mutatja. Miután ekként felértékelődött, a saját hazájában már a 16. században más, a zsámolynak megfelelő alsórészű változat szorította ki. Annál nagyobb sikert ért el délnémet területen, ahol a 16–17. században ez a polgári születésű
bútordarab befogadásra lelt a nemességnél, fel egészen a császári udvarig. A deszka-támlájú szék értékvesztése a társadalomnak ezekben a köreiben csak a 18. században ment végbe. Ekkorra azonban már lassanként elterjedt a parasztházakban (K. Csilléry K. 1985b: 178–186).

76. ábra. Főbírói szék. Kismarja (Bihar vm.), 1606 körül
Hazánkba a deszkahátú szék német közvetítéssel érkezett, feltehetően még a 16. században. A bútorzat stílusváltásai követésében kényszerűen lemaradó kurtanemesek körében egészen a 19. század derekáig szokásban maradt ilyen székek faragtatása lakásuk részére. Úri és polgári otthonok után, feltehetőleg még a 17. században eljutott a magyarországi parasztcsaládokhoz a nyugati részeken. A parasztságnál a vagyonjelző vetett ágy elé állítva, luxusbútorként terjedt; náluk legfeljebb egy-egy becses vendég számára vették el időlegesen az ágy elől az ilyen, többnyire szépen faragott hátú vagy virágozott festésű széket (K. Csilléry K. 1985b: 186–192; 1991a: 255–257. kép, 497–498).
Ennek az ülőbútorcsaládnak a tagjai közt is van karosszék és van pad is. A gyalogszékből képzett karosszékek egyik sajátos típusa az, mely félkörű üléssel és az ülés hajlatát követő támlával rendelkezik. Ennek a bútorcsaládnak az ilyen típusú karosszék a talán legkorábban kialakult tagja. Olaszországból már a 12–13. századból ismerjük ábrázolásait. A dalmáciai trogiri (Trau, Horvátország) székesegyház 1240-ben készült főkapuja Február hónapot megjelenítő domborművének alkotója, Radovan mester bográcsban hurkát főző apókát ültetett ilyen, korszerű esztergályozott díszű, félkörös karosszékbe (lásd pl. Brandt, P. 1927: 230., 232., 450. kép). A hazánkba való átszármazásnak is alighanem ezen a vidéken át vezetett az útja, sejthetően korán. A folyamat történeti adatainak 393feltárása még nem történt meg. Mindenesetre talán nem véletlen, hogy a legszebb és legrégiesebb hazai népi példányok éppen Baranyából valók (lásd pl. Mándoki L. 1962: 353–354; K. Csilléry K. 1972: 33. kép; Domanovszky Gy. 1981: II. 72).

77. ábra. „Fekete szék”, vezeklők ülőhelye. Miskolc (Borsod vm.), 1670
A négyszögletes ülésű gyalogszékből képzett karosszék és a hozzá hasonló felépítésű pad ismét a németség révén honosodott meg Magyarországon. Az elmondottakkal egybevetve, érdemes külön is felfigyelni rá, hogy ennek és az egész bútorcsaládnak, noha úgy látszik, minden egyes tagját Itáliában fundálták ki, a hazánkba érkezése – a részletekbe menő tanulmányozás jelzi, hogy itteni elterjedése is – mennyire eltérő. Hozzá kell tenni, hogy nem volt azonos az a társadalmi réteg sem, mely nálunk az idetartozó ülőbútorok egyes típusait magáévá fogadta, és így természetesen az sem, amely továbbadta ezeket a tárgytípusokat a parasztsághoz.
Az ebbe az ülőbútorcsaládba tartozó négyszögletes ülésű karosszék esetében, melyet a hazai elterjedési területén leggyakoribb elnevezése nyomán, gondolkodószéknek mondunk, a polgárság volt a meghonosító. Az erre a bútortípusra jellemző, kettős T alakú támlát viselő szék – bár még karfák nélkül – már a 15. század végétől kimutatható Dél-Németországból (K. Csilléry K. 1985b: 182–183). Kartámlákkal ellátott, tehát karosszék formája azonban csak Svájcból ismert (egy 1654-ből datált példányát lásd pl. Baud-Bovy, D. 1924: 127. kép). Magyarországon a 17. századtól vannak tárgyi emlékei, ezek közül a koraiak tisztségviselői székek, így városokból, az Alföldről. Ilyen szerepben, bírói székként, illetve családfői székként leginkább az alföldi mezővárosokban terjedt el, az utóbbi feladattal főként módos családoknál (K. Csilléry K. 1985b: 195–200). A Veres Józseftől 1886-ban közölt régies orosházi gazdalakásban két gondolkodószék is látható. Az egyikükben ülő személyt a ház gazdájának vélhetjük.
A rokon felépítésű pad hasonló múlt után – Albrecht Dürer 16. század eleji metszetein már megtalálható a képe – ugyancsak a 17. századtól mutatható ki Magyarországon. Nevezetesen ilyen típusú a miskolci avasi református templombeli, 1670-ben készült 394fekete szék, az eklézsiakövetők szégyenpadja (Novotny Gy. 1982: 59, 62–63). Ilyenek lehettek-e már azok a padok is, melyek elpusztítását a fertőrákosiak – miként szó volt róla – 1648-ban felpanaszolták? Nem elképzelhetetlen. Hiteles emlékek parasztházból a 18. századtól vannak, így Hódmezővásárhelyről 1790-ből, Karcagról, Békéscsabáról 1799-ből datált példány (lásd pl. Tábori Gy. 1974: 158–165, 278; Bellon T. 1987: 510. kép; K. Csilléry K. 1990: 96. kép). Pálos Ede egy 1787-ből való példányt Gyirmóton (Győr-Sopron m.) rajzolt le (1911: 9. kép, 172). A későbbiekben az így szerkesztett pad meglehetősen szélesen elterjedt, sarokpadnak is kedvelték, míg magános példányait néhol a vetett ágy elé állították, miként ez Györffy István 1911-ben Körösjánosfalván (v. Bihar m.) készült felvételén látható.
Az ülőbútorok minden nálunk elterjedt változatát nincs mód itt sorra venni. Csak utalni lehet a csuklós támlájú padra, melyet eredetileg kandalló előtt való melegedéshez alkottak, 1400 körül, de még mielőtt Németalföldről Lengyelországon át elérte volna Magyarországot, zárt tüzelős vidékre érve, más feladatot kapott: ágy előtti pad lett belőle. Ez az eredetileg is polgári származású tárgy nálunk a 18. században előbb polgári lakások bútora lett, majd ezt követően parasztházaké. Felépítése itt az előbbi padokét követte. Kisgyermekes családok vették hasznát, mivel támláját a csukló segítségével előrefordítva, ki lehetett szélesíteni vele az ágyat. Így a leeséstől óva, bölcsőt tehettek vagy kisgyermeket fektethettek rá (K. Csilléry K. 1975b).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT