VARRÓASSZONYOK
VARRÓASSZONYOK
Évtizedekre, évszázadokra visszamenve – a parasztasszony a saját készítésű kender- vagy lenvászonból maga varrta családtagjai vászonneműit. Helyenként ügyesebb asszonyok másoknak is készítettek vászon ruhadarabokat, leggyakrabban élelmiszerért (liszt, tojás stb.) vagy munkáért (kapálás stb.), újabban pénzért.
Hasonlóképpen volt ez a juhtartó vidékek gyapjával. Szeder Fábián 1819-ben azt írta a palóc asszonyokról, hogy a gyapjút megfonják és megszövik férfiaik számára (TGy 1819. VI. 42–43. Közli Kresz 1956: 146). Szeder Fábián nem szól arról, hogy e gyapjúszőttesekből kik és milyen ruhákat varrtak.
Több recens adat van Erdélyből. Itt a juhtartó vidékek asszonyai családtagjaik számára maguk varrták meg házi gyapjúszőttesből a harisnyának nevezett nadrágokat, a lajbikat és a zeke nevű ujjasokat.
A harisnyát a székely Csíkszenttamáson régebben a nők, újabban – századunk első harmadában – a férfiak készítették, illetve készítik. Ez a harisnya ellenzős, nincs feneke, s a szár varrása kívül esik. A csángó Gyimesközéplokon is az asszony maga készíti a férfinép harisnyáját, vagy másik, ügyesebb asszony. Szabása eltér a csíkszenttamásiétól. Mindkét oldala teljesen egyforma, tehát nincs külön eleje és hátulja, nincs hasítéka, és feneke van. Éppen úgy, mint az alatta viselt vászonnadrágnak, amelyre télen ráveszik (Palotay 1937a). Hasonló ez utóbbi régies szabásához a lövétei gatya, amely ugyancsak korc és hasíték nélküli, és elöl cigánybogra kötődött (Haáz 1931: 439). Gyimesközéplokon Gönyey (1941: 172) Tankó Anna zekeszabó asszonytól gyűjtötte a zeke szabását.
Ez volt a helyzet a házivászon és házi gyapjúszőttesből készült ruhákkal. Ügyesebb asszonyok lassan ipari anyagokból való női felsőruhákat: szoknyákat, vállnak nevezett 406mellényeket és ujjasokat készítettek, és férfiaknak is különböző posztóruhákat. Ezekkel már konkurenseivé váltak a hasonló anyagokból hasonló ruhadarabokat készítő és céhekbe tömörült férfinemű szabóknak. Ez a helyzet viszonylag későn, a múlt század folyamán következett be.
Ekkor a szabók kérésére az elöljáróságok tiltásokat készítettek számukra, s e tiltások csak férfiak számára vagy drága anyagokból készített felsőruhákra vonatkoztak. Valószínűnek látszik, hogy férfi- és női fehérneműeken kívül női felsőruhákat a céhes mesterekkel párhuzamosan ők is varrtak. Talán csak önmaguk és családtagjaik számára. Ennek mértékét nem ismerjük, a 17–18. századi limitációk nőnemű szabókat még nem említenek.
Hivatalosan csak akkor foglalkoznak velük, amikor a céhes mesterek is egyre nehezebben éltek. Így Kiskunlacházán 1820-ban az „Asszony Szabóknak” eltiltották, hogy „férfiszabó munkát … jelesül Nadrágot és Mándlit” varrjanak (Eperjessy 1967: 146). Amikor a kiskunlacházai mesterek 1823-ban önálló céhprivilégiumot szereztek, a „szerfelett elszaporodó kontárkodó szabóasszonyok” ellen is felléptek, akik miatt – mint írták – „a Czehalis Mester emberek nem élhetnek, sőt már annyira vitték vakmerőségeket, hogy másokat is pénzen tanítani felfognak”. A tanács be is idézte az illető asszonyokat, s mindenféle „posztó, flanel, szőr vagy selyem materiálé pénzért való” feldolgozásától eltiltotta őket. Ezentúl csupán „gyolcsból” s más „ollyan nemű materiákból” készíthettek ruhákat (Eperjessy 1967: 147). A posztó, a flanel, a szőr lehetett mind férfiruhák, mind női ruhák anyaga.
Kalocsán 1825 körül gyakori volt a pruszlikot és egyéb ruhaneműt varró aszonyok elleni panasz is (Eperjessy 1967: 149). Itt már valószínűleg nőknek varró asszonyokról volt szó. – 1827-ben Jászberényben a vékonyszabók is hasonló követeléseket támasztottak „a kontárkodó és mesterségeket Chéh nélkül űző férfiak és Asszonyok” ellen (Eperjessy 1967: 149). Feltesszük, hogy ezek az asszonyok férfiak számára is varrtak ruhákat, különben miért lettek volna útjában a vékonyszabóknak.
A Helytartótanács 1845-ben bizottságot állít fel „A czéh ügy újabb elrendezésének céljából, sőt szüksége tekintetéből”. Az Ipari rend tervezete azonban csak 1848. február 8-ára készült el. Ebben többek között már az áll, hogy „Nőszemélyek” viszont minden megszorítás nélkül, szabadon készíthetnek „mindennemű asszonyi munkákat … tanuló vagy segéllő hölgyek alkalmazásával is” (Eperjessy 1967: 190–192).
Az a tény, hogy a rendelet nőnemű szabóknak mindenféle asszonyi munkát megenged, arra enged következtetni, hogy férfinemű szabók korábban, elsősorban jobb, drágább anyagokból nők számára is varrtak – és fordítva: nők ilyen anyagokból, mint kontárok, férfiak számára is dolgoztak. Számuk rövid idő alatt annyira megnövekedett, hogy például Nógrádban a 19–20. század fordulóján „már 860 varrónő is dolgozott a megyében” (Flórián 1970: 93).
Kapuvárott a múlt század végéig a varrónők egyszerűbb, dísztelen férfifelsőruhákat is varrtak. „Szanyban … csak a besorozott katonáknak varrattak dómánt (dolmányt) parasztvarrónővel, mert a katonaság idején úgyis csak hányódott a ruhájuk, nem volt érdemes drágábbat, jobbat csináltatni hivatásos szabóval” (Horváth T. 1966: 100, 110).
Viszont a kapuvári férfiviseletben oly fontos sikselem purucot (mellényt) mindig női varrók készítették, férfiak nem foglalkoztak vele. A purucvarrónő férfinak való ünneplőingeket is varrt (Horváth T. 1966: 106).
