VARGA
VARGA
A 14. század végén egy újabb, lábbelit varró, s természetesen a középkori gyakorlat szerint a lábbelikhez való bőröket is maguk kikészítő mesterembert jelentő szó tűnik fel a magyar nyelvben, a tímárhoz hasonlóan ugyancsak ’sutor-lábbelivarró’ jelentéssel, 291s ez a varga. 1389-től személynévként: „Ladislaus dictus varga”, majd 1500 körül már kimondottan ’lábbelivarró’ értelemmel: „Sutor: vargha” (TESz III. 1092). 1565-ből az olaszliszkai urbáriumban Csertörő személynév fordul elő, amely cserrel való bőrkikészítésre utal (Román 1965: 65), cserrel pedig a vargák dolgoztak.
Míg az előzőekben idézett tímáreszközöket (Páriz Pápai 1782: 153; 1767: 533) inkább a bőrkikészítés eszközeiként sorolják fel, addig a vargáknál a bőrkikészítésre utaló adatoknál jóval gyakoribbak, általánosabbak azok, amelyek a lábbelikészítésre utalnak. Így „Alisorium: Vargha kes” az 1560 körüli Gyöngyösi Szótártöredékben, a „varga toer, Ar, Subula” Szenczi Molnár Albertnél (1604), az „Ar: Varga tő” Baróti Szabó Dávidnál (1792), a „Subula… Ar Varga tő” Páriz Pápai Ferencnél (1782). Ez utóbbinál a „scalper sutorium: Varga kés”, a „Varga fonal: Szurkos fonal: Sutorium linum” és a „varga szurok: Pix sutoria” (Páriz Pápai 1782: 379).
Ezekből az adatokból az mutatkozik, hogy az egykori – lábbelivarrót (sutor) és bőrkikészítőt egyaránt jelentő – tímár szónak fokozatosan visszafejlődik a ’sutor-lábbelivarró’ jelentése, és tevékenysége – mint láttuk – lassan inkább a bőr, esetleg talp és bocskor készítésére szorul vissza, míg a varga szónak egyre inkább a ’lábbelivarró’ jelentése alakult ki. Természetesen a lábbelikészítés esetében a varga maga készítette ki, növényi cserzéssel, az általa varrandó lábbelikhez szükséges bőröket. Sőt, készített ki a varga más – bősből dolgozó – mesterek (csizmadia, szíjgyártó) számára is bőröket.
Mint a fentiekből látható, a korábbi, 13. századi sutor-tímár megfeleléshez hasonlóan a 15. században a varga szót is a latin sutor szóval fordítják a régi szövegek. A sutor-varga megfelelések ettől kezdve folyamatosan előfordulnak a szövegekben és szótárakban. De a varga szó latin fordítása a ’lábbelivarró’-t jelentő sutoron kívül még az ugyancsak bőrkikészítést jelentő cerdo vagy coriarius szó is. Ezekkel a szavakkal a tímárt is fordították néha, de a tímárt leggyakrabban mégis a timsós bőrkikészítést jelentő alutarius szóval jelölték. A cserrel dolgozó vargamester fordításaként az alutarius szó viszont nem fordul elő. A tímár készítette, timsós fehér bőrökkel szemben a cserrel készített, cserzett bőröknek vöröses a színe.
Felmerül a kérdés: Mi tette szükségessé az addigi sutor-tímár mellett vagy fölött a 14. század végén a szintén ’sutor’ értelmű varga szó megalkotását? Valószínűleg az a magyarázata, hogy a varga szó éppen akkor tűnik fel, amikor magyar földön egyre általánosabbá válnak a nyugat-európai bőrkikészítési módok (erre utal a már idézett, 1565-ből való Csertörő személynév), lábbeliformák és lábbelivarrási technikák. A varga szó (a latin suo›sutor analógiára) a varrni igéből képzett.
Mivel mind a tímár, mind a varga készített ki bőrt, közöttük néha átfedések is előfordultak, s e két mesterség nemegyszer össze is fonódott. A kortársak nem látszottak mindig éles különbséget tenni e két mesterség között, például Páriz Pápai (1782: 96) a cerdo szó fordításaként a tímár és a varga szavakat egyaránt jelöli, s ez a varga bőrkikészítő tevékenységét is mutatja.
A vargamesterséget jellemző növényi cserzés néha behatolt a tímármesterségbe. Ezt a jelenséget mutatja két, 17. századi szöveg: 1618-ban „Az cseres kádba fognak hamisságodért dugni a tímárok” (NySz I. 412), majd 1664-ben „Az oesvényeket foel ekesitétni, ha az timaroktúl maradott cserevel foeltoeltik, kit a nélkuel-is ki hánnak” NySz 111. 666).
A timsós készítés esetleges behatolását a vargamesterségbe jelenthetik az olyan adatok is, amelyek a vargák bőrfehérítési jogáról szólnak. A timsós bőrnek – mint arra az előzőekben már történt utalás – jellegzetessége a fehér szín. A besztercei sutor-vargák és cerdo-vargák közötti pernek tárgya is volt 1520-ban a bőrfehérítő tevékenység: „dealbitionis cutium sive coriarium” (Jakab 1870: 350–351).
292Míg a vargák feltűnése előtt a bocskort, szekernyét és sarut tímárkészítményeknek lehetett tekinteni, később, amikor a tímárság tevékenysége inkább a bőrkikészítésre szorítkozott, e három lábbelit egyre inkább a vargák készítették. A talpkészítés megmaradt a tímároknál, a bocskorkészítés jogáról pedig néha vita volt a tímárok és a vargák között. Mégpedig akkor, amikor a hódoltság korában feltűnő csizmadiák egyre inkább a bőrkikészítés felé szorítják le a vargákat, ezek a bocskorkészítés jogát elperelni igyekeznek a tímároktól.
A bőrfehérítő tevékenységre visszatérve, amikor a múlt században a debreceni – tímároknak, de régebben vargáknak mondott – mesteremberek cserzéssel készítették ki bőreiket, a cserlébe halványítót, fehérítőt is tettek, ezért a „fakó” vagy „fejérenn” kifejezések nem jelentenek minden bizonnyal timsós készítést.
A zömében a 18. századtól kezdve ránk maradt írásos adatok vargakészítménynek mutatják a bocskort, szekernyét és sarut. Ezenkívül készítettek a vargák bőrkapcát is, melynek formája különbözött az oszmán-török hatású, csizmadiák készítette későbbi kapcáktól. 1617-ben a debreceni vargák „Ismétt sarkatlan, bélletlen, de nem czikkelyes Török formán, hanem régi Varga módon egész talpú bőrkapcákat magok által cserrel készített bürőkbül szabadosan csinálhatnak” (Vámosi 1942: 34).
A bocskor – mint arra már a tímármesterség tárgyalásánál történt utalás – a középkorban feltehetően tímárkészítmény volt. Amikor a tímármesterség mellé vagy fölé a cserrel dolgozó vargamesterség is kialakult, a bocskort az írásos adatok hol tímár-, hol vargakészítménynek mutatják. Hol kötelezni kívánják a vargák a tímárokat, hogy a bőrkészítésen kívül csak a talpak kimetélésénél és a bocskorkészítésnél maradjanak, hol – a divatos csizmát készítő csizmadiák által anyagilag is leszorítva – a bocskorkészítés jogát kívánják elperelni a tímároktól. Például,, … a Tímár ollyan bőrt meg ne vehessen, a meny nem bocskornak valo…” – áll a sárospataki vargák 1609-ből való céhlevelében (Sárospataki Ref. Lt. A. I. 69). De ennek ellenkezőjét kérik a debreceni vargák a 17. század dereka körül: „Az Varga Cehnek alazatos instanciája, hogy magokra assumallya az Varga Ceh hogy mind az varos nepet s mind az Videket gyartott Boczkorral el tartják ezek az Boczkorosok annovaltsassanak” (DÁL Protocolon Anni 1665–1666). 1720-ban a sárospataki bocskor-vargák „, … tehát a minemű munkára kérik, akár saru, akár bocskor, egy Szóval akarminemű Lábi öltőzőre, a magok Gyártott bűrjibül Szabadon művelhessenek”(Varga Mester Emberek. Sárospataki vargák céhlevele, 1720. BZmL: 2. Loc. 60. IV. 41 és 42).
A bocskorkészítés jogáért való harc a 18. században is folytatódik. A székesfehérvári tímárok privilégiumlevele (1701) szerint „és az Tímároknak Selegyen szabad bőröket Polgárnak Bocskor Számára ki metélni és árulni, ha pedig illyen bocskor kimetélésen tapasztaltatnának szabad legyen az ollyat az vargáknak contrabandálni”. A céhlevél elején a vargák bőrt, a kikészített bőrből pedig lábbelit készítettek (Priv. et art. Ceh. XIV. 6).
Hol a tímárok, hol a vargák készítették a bocskort még a múlt században is. Eperjessy 1816-ból Temesvárról „cerdo hung. seu peronura confector”-ok céhét említi. A „cerdo hung.” pedig a tímár. 1828-ban a Torontál megyei Nagybecskereken bocskort a „peronifex (v. varga)” készít (Eperjessy 1967: 251, 254).
17. századi írásos adatok a – középkorban tímárok készítette – szekernyét következetesen vargakészítménynek mutatják. E szláv eredetű szó első előfordulása az 1395 körüli Besztercei Szójegyzékben található. Formája a 17. század elején combig, majd térdig érő. A század végére az erősen régimódi szekernye ki is megy a divatból, a szekernye szó a köznapi nyelvből eltűnik. A szekernye egykori formájáról, részeinek összevarrási technikájáról ma nem tudunk semmit.
293A divatjamúlt szekernye helyét először a combig, majd térdig érő saru foglalja el. E szó a magyar nyelvben ótörök eredetű. Első írásos előfordulása 1211-ből ismert, majd a Königsbergi Szójegyzékben, 1380-ban: „Sutor: Sarwaro”.
Az írásos adatok a sarunak nagyjából kétféle variánsát mutatják. Az egyik szandálféle, talpból és szíjakból álló lábbeli lehetett. Ilyet mutat az 1526–1527-ből való Érdy codex: „Melto nem vona czak sarwya koeteleet ees megh oldany.” A másik forma volt a hosszú szárú saru. Ez régebben lehetett combig érő – ekkor a combig érő szekernyét váltotta –, majd lehetett térdig érő, sőt rövid szárú, deli saru is.
Úgy látszik, hogy a térdig érő saruhoz idővel nyugati formai elemek kapcsolódtak. Például a szárteteje körül kerekké vált, és a szárak összevarrása hátulra került. A saru talpáról számos, pontos adatunk van. Orra – a 17–18. századi nyugat-európai lábbelikhez hasonlóan – elöl néha szögletes lett (Gáborján 1958: 61 l., 33. ábra).
A régi írások az egytalpú sarun kívül bőven szólnak két-, sőt háromtalpú saruról is. Ez is kifejezetten nyugati megoldás. A múlt századi paraszti sarukról már a talp és a felsőrész összevarrási technikáját is rekonstruálhatjuk. Ez a következőképpen történt: a talpra kifelé hajló felsőrészt két tűvel varrták a kettős, ritkábban háromrétegű talphoz olyanformán, hogy a varrás felső része a kifelé hajló felsőrészen haladt, míg alsó része a legalsó – járó – talpba vágott risszben (árokban) futott. Az árokra azért volt szükség, hogy a varrás a járófelületre ki ne érjen, ne kopjon gyorsan. Ez a technika az ún. gojzervarrású cipőkére emlékeztet.
Végül néhány adat többtalpú saruról: az 1635-ből való kassai limitáció szerint „Varga céh… Egy pár kordovány saru, ha dupla a talpa…” (Kerekes 1901: 474). Sőt hármas talpú saruról is van említés 1696-ból: „hármas talpú saru: [calceus triplici solea instructus; schuh mit dreifacher sohle] A ki hoszszu utat akar gyalog járni, hármas talpú sarukat vészen” (NySz II. 1520).
A fokozatosan nyugati ízlésű lábbeliket varró vargák cipellősöket is készítettek. A talán latin eredetű szó első írásos előfordulása az 1380 körüli Königsbergi Szójegyzékben: „Soculares: cepelees (TESz I. 444). Készült cipellős több talppal is. A soproni vargák limitációtervezetében 1533-ban többek között ez áll: „Ein Par schuh mit Einer sollen vmb…”, majd „Ein Par geheybellt schueh mit 4 Solen vmb … Mit einer Sollenn vmb …” (Domonkos O. 1980a: 18).
A sárospataki vargák 1609-ből való limitációjában ez áll: Magistrorum Sutorum, Sive Calceariorum … varga mester … készítsen … egy Szippelőst …” (saját készítésű bőrből). (Sárospataki Ref. Lt. A. I. 69.) A pápai vargák 1611-es céhlevelét 1754-es megerősítésből és másolatból ismerjük. Itt a negyedik artikulusban az áll: „… egy pár Ché módon való czipelüst … egy Aszszony Embernek való czipelüst bűr gombokkal jó móddal öszvő Szőrkőztessen Kÿs Remeknek hivattatik” (Priv. et art. Ceh. LIX. 8). Majd a székesfehérvári német vargáknál: „Az Német pedig czipellősöket, úgy mint egy pár Papnak valót, egy pár Asszonynak valót fa Sarkut, egy párt pedig fejér bőrbül valot …” (Priv. et art. Ceh. LIX. 21). A Lébény-Szent Miklós-i vargák 1713-as céhlevelében ez áll: „Hogy légyen iól tanult ebben az mesterségben, es maga mesterségét tartozék ollyképen megbizonyitany, hogy ött kis bőrbül, es egy borjú bőrbül, egy keczke bőrbül, három Juh avagy Bárány bőrbül tiz par czipelőst tartozik ki szabnÿ …” (Priv. et art. Ceh. LIX. 25).
