CSIZMADIA
294CSIZMADIA
Bár a csizma szó az eddig ismert írásos anyagban először 1492-ben fordul elő (TESz I. 544), a csizmadia szó első előfordulását csak 1570-ből ismerjük, amikor is egy „Cysmagyarto Andreas juratus”-ról van szó (Román 1968: 65).
A magyar nyelvbe mindkettő szerbhorvát közvetítéssel került oszmán-török szó. A csizmadia szó latin fordítása a 17–18. századi céhlevelekben – limitációkban – cothurnarius. Termékei a csizma, a papucs, a topán, a bakancs és a „czikkelyes” talpú bőrkapca.
A legrégibb csizmadia céhprivilégium valószínűleg a kassai – 1598-ból (Céhkataszter), s 1608-ban artikulusaikat már át is adják a sárospatakiaknak. A második a pozsonyiaké 1602-ből, latin nyelvű ugyan, de nagyon érdekesen és világosan határozza meg a csizmadiamesterséget: „…magistri artis sutoriae calceorum Hungaricum vulgo csizmazia dicti …” és „…contubernium artis sutoriae calceorum Hungariae, quos vulgo asueto iam cothurnos vocant” (Špiesz 1978: 48).
A harmadik legrégibb csizmadia céhlevél az 1604-ből származó debreceni, amelyet Vámosi Nándor 1942-ben közölt, s amelynek részletes ismertetése az ő munkája nyomán következik.
A céhlevél kezdő és befejező formulája latinul van, de az artikulusok magyar nyelven, „Ungarico idiomate” íródtak. Ezek közül az első artikulus így szól: „Minden esztendoeben az Chismadia mesterek koezoetth Viz-koeroeztth napban keth che mester ualaztassek, az kik az egez chenek gongiatth uisellyek, azokatth az ché uigye az Varos foe biraia eleiben, kiketth az foe biro eskwessoen megh az ché igassaga otalmazasara gongya uiselesere, az Ecclesia es Schola ioeuedelmenek igazan be szolgaltatasara” (Vámosi 1942: 9).
A második artikulus a remekelő legények kötelességeiről ír. Bizonyítaniuk kellett, hogy mesterségüket céhes helyen tanulták, 8 forint taksát kellett fizetniük, és a mestereknek két tál étket és egy pecsenyét, s minden tál étek mellé két-két pint bort kellett adniuk. Ezen kívül „Az foe bironak penigh aggyon egy kecske bwerboel chinaltth fekete szaras chizmatth. Az ketth che mesternek uiszontth mindeniknek egy egy oetth uyu bokor keztyueth aggyon” (Vámosi 1942: 9).
A harmadik artikulus pontosan leírja a céhremeket: „Minden uy mester megh probaltassek, hogy ha elegseges az mestersegge illyen hamm darab mester remek altal, elsoe egy szaras chizma, egy uarrassal toldas nekwel sima sarku es egyenes sarku legyen.” (Az „egy varrással” kifejezés a csizma szárának belső oldalon való, ritkábban előforduló varrását jelentette). Az ilyen, egyetlen darabból álló csizmafelsörészt nehezebb volt kiszabni.) – Azután így folytatódik: „Az macik egy papuch, kitth Gyulai papuchnak neueznek, ighen magas sarku ugy mintth egy tenyernyi nagy uyal oeszue, magassagu. Az harmadik darab legyen egy solya, ki beloel mind egeszlen beloetth es az uarassa sohul ki ne lassek, ez remek darabok megh chinalasara bwertth es szerszamotth mind az mesterek aggyanak, es osztan az remek darabok az egez che szamara legyenek” (Vámosi 1942: 9). E lábbelik egykori formáját, készítési módjait sajnos nem ismerjük. Nem tudjuk, milyen volt a magas sarkú gyulai papucs és az egykori sólya formáját sem ismerjük.
Azután ugyanott úgy folytatja Vámosi, hogy a levélszerző mestereknek is remekelni kell, de mesterasztalt nem kell adniuk, mert a céhlevélre költöttek. Azonban „Az foe bironak ezen leuel szerzoe mesterek mindenik az egy egy kecske bwerboel chinaltth fekete szaras chizmatis megh aggyak az mester remek be mutatas melletth” (Vámosi 1942: 9).
295A céhlevél hatodik artikulusában ez áll: „Senki az ki az chizmadia cheben ninchen chizmadia miuetth a varason chak egy kapchatis ne merjen chinalni, ha chinal es raita talaltatik az chizmadia mesterek az fwe biro engedelmeboel, aztth az mitth chinal el uehessek kinek fele az chee fele az biroe legyen” (Vámosi 1942: 10).
A múlt század végén „A lábakat csizmával, topánnal, bakanccsal, papuccsal látja el a csizmadia. A czipőt a czipész – schuster – készíti főkép a némberek számára, noha ujabb időkben a férfiak számára is varr a csizmadia” (Jendrolovics–Kajdi 1861: V).
A régebbi vargamesterség az újabb csizmadiamesterségtől elsősorban abban különbőzött, hogy a vargák a maguk készített lábbelik számára szükséges bőrt is maguk készítették ki, míg a csizmadia bőrkikészítéssel már nemigen, csak nagyon ritkán foglalkozott. Lábbeliket azonban mind a ketten készítettek. A vargák – mint arról már szó volt – bocskort, szekernyét és sarut, valamint régimódi, egész talpú kapcákat, a csizmadiák pedig csizmát, papucsot, topánt, bakancsot és cikkelyes, tőrök formájú kapcákat készítettek (Gáborján 1957: 37., 39., 40., 41. ábra).
Lábbelikészítő szerszámaik is különböztek egymástól. Frecskay a század elején arról ír, hogy régebben a varga és a csizmadia szerszámai különböztek egymástól, de ezek a különbségek már nem ismertek. Az idézett debreceni céhlevél nyolcadik artikulusa erről így szól: „Senki az mesterek koezzwel Varga miuetth az az kentth bwerboel es egyéb az we mestersegekhez nem illoe szerszamokbol, ki az varga mesterre nezne, miuelni ne marian, azon el uetele bwentetes alatth” (Vámosi 1942: 10).
A céhlevél kilencedik artikulusa szerint: „Ha ualahonnan el ado gyartotth bwerth be hoznak az vasasra, mely az chizmadia mesterseghez ualo, azth az Varga mesterek kereskedesse nem hanem ha varga mwben maguk miuelik fel, es egyebis senki az chizmadia mesterek ellen megh ne uehesse. Ha ezen kiuel meg uennek az chizmadia mesterek az foe biro hireuel hazoktulis elhozhassak és uehessek, kinek fele az chee fele az biroe legyen” (Vámosi 1942: 10). A „gyártott bőr” kifejezés, mint arról a tímároknál már volt szó, esetleg timsós bőrt jelentett.
Szól a céhlevél a három évre szerződtetett inas kötelességeiről és a neki adandó ruházatról is, a céhlevél tizenkettedik artikulusában ilyen módon: „Az mester az inasnak ruhazattalis tartozzak, ugy mintth az három egez esztendeigh ualo inasnak, az mester ruhazattyara az elsoe ketth mindenik esztendeire aggyon egy egy szuer chuhatth és nadragotth” (Vámosi 1942: 11). Míg az 1655-ből származó varga céhlevél (Pető 1938: 10) gyapjúposztó ruháról nem rendelkezik, a divatosabb lábbelit – csizmát – készítő, előkelőbb csizmadiacéh már szűrcsuhát és szűrnadrágot ír elő az inasnak. A debreceni csizmadiák céhlevelének 12. artikulusa így folytatódik: „ketth ketth ingetth, ketth ketth gyatyatth, es sarutth. Az harmadik es utolso esztendeire aggyon egy kisnicher poztho kurta dolmantth, es egy azon fele nadragotth, de akkor szwertth ne aggyon…” (Vámosi 1942: 11). Az inas – a parasztokhoz hasonlóan – ingben-gatyában, szűrnadrágban és szűrcsuhában járt. A szűrcsuha egykori formáját szintén nem ismerjük. A harmadik évben, amikor a legényi állapothoz közeledik, már az olcsó posztó – de a szűrposztónál finomabb – kisnicérből kapott dolmányt és nadrágot, de szűrcsuhát már nem. (A „Kisniczér: panni genus… 1567: Panni Kysniczer”; OklSz 506.)
Ami a csizmadiák szerszámait illeti, már az inasnak is lehetőleg saját szerszáma kellett legyen. A tizenkettedik artikulus szerint „azon harmadik esztendoeben leuoe inasnak minden holnapban egy egy napotth engedgienek az mesterek, kin az inasok maguknak miuellyenek az we magok bweoreokboel es szerzamokbol …” (Vámosi 1942: 11).
296A legények saját szerszámmal készített munkáiról a 17. artikulus tudósít: „Az heti beres legeny az we maga szerszamaual ha foldoz az iutalma we magaë legyen, ha penigh szerzama ninchen kiuel foldozzon, hanem az mester szerzamaual, az iutalmanak fele az mestere legyen, fele penig az legenie. Kontar helyen tanultth legennek miuetth chak ketth hetigh kel adni, touab nem” (Vámosi 1942: 12).
III. Károly 1729-i rendelete kötelezte a céheket, hogy a városi tanácsnokok közül céhbiztost (commisarius) válasszanak. A céhbiztos megjelent a gyűléseken, ellenőrizte a pénzkezelést, és megvédte a város érdekeit a céhvel szemben. „A céhbiztos fizetését nem sikerült ősszegszerűen megállapítanom” – írja Vámosi, ám 1820-ban „…ezenkívül a remekelő ifjak által fizetett remek darabolási ajánlásokat is ő kapta és a céh látta el egész háztartását lábbelivel: »Egy ló bőr csizmát (t.i. adott a céh) T. Commiszszárius Tikos István úr tehenészének…«” (Vámosi 1942: 18). A lóbőr nyúlott, silányabb minőség volt a szokásos marha- vagy kecskebőrnél, ezért kapta a tehenész.
Az inasokat három évre szegődtették, ekkor – mint arról az előzőekben már szó volt – ruhajárandóságot is kaptak. Ha azonban az inas fizetett a mesterének a tanulásért, két év volt a letöltendő idő. 1867-ben kötelező volt, hogy mindnyájan „a Számadásban, hasonlóképpen összveadás, kivonás és sokszorozásban a megkívánt időben a Czéh előtt … megfeleljenek” (Vámosi 1942: 20). – A veszprémi tobakok 1775-beli zászlócsináltatása alkalmával, „a nevek után rótt keresztek még írástudatlanságot árultak el” (Vajkai A. 1961a: 68).
Az inasnak a házi munkában is segédkeznie kellett, de a „fizető inas” semmi külső szolgálattal nem tartozott a mesternek 1604-ben (Vámosi 1942: 22).
A remek – ha lassan is – de az idők folyamán változott. 1805-ben „A’ Remek … a’ mostani világ szerént kellendő három darab munkából fog állam: az első egy béllelt száru fekete kordovány bőrből akármi rendű betsülletes Embernek alkalmatos csizma Opszetzre [Absatz = sarok]. A’ második egy pár piros csizma Asszony Embernek való. A’ harmadik egy pár Papucs sarokra” (Vámosi 1942: 30).
A csizmadiák a tímárok és a vargák készítette bőrből dolgoztak. 1607-ben azonban a debreceni csizmadiák panaszkodtak, hogy a helyi vargák csizmának felette rossz és alkalmatlan bőröket készítenek, és kérelmükre a tanács azt a határozatot hozta, hogy „szabad legyen a’ Csizmadiáknak igen jó és tudós Tímármestert hozni a’ Városba, s’ azzal az ő mesterségekhez való bőrt készíttetni ’s abból mívelni…” Majd 1617-ben „Hogy iob modgiaual és tyztessegesben mestersegeknek meg felelhessenek”, megengedte a csizmadiáknak a tanács azt is, „, … hogy kezeletlen buroket ugymint keczke burt, eőkört bőrt … mindenn szőröstül is megvehessenek”, és azt valamelyik tímárral kikészíttessék (Vámosi 1942: 33).
Ám a vargák ebbe nem nyugodtak bele. Megmásíttatták a tanáccsal az 1607- és 1617-beli engedményt: „… végeztetett, hogy a Csizmadiák(na)k semiképpen ne légyen szabad Tímárt tartani, hanem ha bőrt akarnak készéttetni az Vargákkal készéttessék” (Vámosi 1942: 34).
Majd így folytatja Vámosi: „Egy évtized mulya végre megszűnt a viszály a két céh között, mert ekkor a tanács intésére a következő megegyezést kötötték: »… a Varga mestereknek meg nem engedtetik, hogy vagy magok vagy cselédgyek a’ Csizmadiák sérelmére akár mely féle csizmát … csinállyanak … a mostani üdőkhöz képest, hegyes csizmafára, fekete viaszszil kívül varrott, két talpu, bélest fejű régi saru és nem csizma forma száru sarkos lengyel sarukat, és ugyan csizma fára belől varrott, iplik nélkül sarkozott bélletlen talpu, félig béllett fejű cipellősöket. Ismét sarkatlan belletlen, de nem czikkelyes Török formán, hanem régi Varga módon egész talpu bőrkapczákat, magok által és cserrel készített bürökből szabadosan csinálhatnak«” (Vámosi 2971942: 34). A fordított-varrott csizma felső bőre a végig nem varrott, hanem nyitva hagyott saroknál kifelé hajlik rá a talpra, és ahhoz kívül van varrva. Ezt a varrást szokás volt díszes zsinórral fedni, ez volt az iplik. A fenti rendelet 1708-ból való, és azt mutatja, hogy az oszmán-török hatású csizmadiák készítette kapcák talpa cikkelyes, török forma volt (Gáborján 1957: 565 l. és 37., 39., 41. ábra).
Világos az is, hogy a vargák – és nem a csizmadiák – készítménye a saru, amely két-, sőt háromtalpú is lehetett, ugyanúgy a cipellős és a régi, varga módon készült, egész talpú bőrkapca.
Állandó harcban állott a csizmadiacéh is a kontárokkal. Ezek lehettek mesterségükhöz kevésbé értők, rosszabb lábbeliket készítők. „De kontároknak nevezték azokat is, akik a céhből kiléptek, még akkor is, ha kitűnően értették a mesterséget, inasi és legényi éveiket eltöltötték és … kontárok voltak azok is, akik kitanulták ugyan a mesterséget, de a céhbelépéshez szükséges különféle taksáknak megfizetésére nem volt pénzük és így kénytelenek voltak a mesterséget a céhen kívül folytatni” (Vámosi 1942: 34).
A debreceni csizmadiák kérésére a tanács 1641-ben megtiltotta, hogy „az Boldoghfalvai colontar csizmadiáknak a Varga mesterek biort kíszíthessenek …” (Vámosi 1942: 34).
Az 1604-i artikulusok még megengedték az idegen csizmadiák termékeinek behozatalát a debreceni vásárokra, de 1647-ben a tanács már kimondta, hogy a kontárok „se hetedszakai se közönséges szabadsághi vásárokon míveiket be ne hozhassák”. Csak a „külső Czéhes emberek (filialisták) hozhatták be szabadságnak idején a magok munkája és mestersége által készételt műveket” (Vámosi 1942: 36).
Vásárokon a debreceni csizmadiák sátrakban, színben árusítottak. A színbeli árulóhelyek, valamint a sátrak helyének kijelölése nyílvetés útján történt. A nyilak névvel ellátott, kör alakú rézlapok voltak, amelyeket nyílvető süvegben vagy zacskóban tartottak. Sorsoláskor a céhmester felrázta a zacskót, és sorra kiszedte a nyilakat. Ezek sorrendje szerint verték fel a mesterek sátraikat, illetve helyezkedtek el a vásárokban. Itt 1691-ben a nyílvetést „mindenkoron álhatatosan Hétfűn reggeli praedicallas avagy Isteni szólgálat után …” végezték (Vámosi 1942: 36).
A csizmadiamesterséggel kapcsolatban két fontos tényt kell tekintetbe venni. Az egyik az, hogy a csizmadia már nem maga készítette bőrből dolgozik (erre csak igen ritkán van példa), bőrkikészítéssel a csizmadia általában már nem foglalkozik. A kordovánt és szattyánt – egykor timsós készítésű felsőbőröket – tímár vagy tobakos készíti, vagy török import, míg a csizma egyéb felsőbőreinek, a talpbőrének készítője általában a tímár vagy a varga volt. Jendrolovics–Kajdi írja (1861: 10) a csizmakészítéshez szükséges anyagokról, hogy ezek „…talpbőrök; ú.m. fontostalp, melly gubaccsal háromszor páczolva a tímár által készítetik; – kétféle, egyszer és kétszer páczolt némettalp; az első asszonyi lábbelik talpazására; gyengébb oldalrészei pedig talpbélésül használtatnak”.
A másik fontos tény pedig az, hogy az oszmán-török divatú csizma és papucs talpának és felsőrészének összevarrási technikáját a megmaradt darabokból már jól ismerjük: ez az ún. fordított-varrás.
E fordított-varrás úgy készül, hogy a talp visszájára varrják két tűvel létrafokszerűen az ugyancsak visszájára fordított felsőrészt. Ez a létrafokhoz hasonló varrás a talpba csak félmélységig ölt, így a varrófonal nem kerül ki a talp járófelületére (Gáborján 1957: 21. ábra; 1958: 29. ábra). A saroknál a felsőrészt nem varrják a talphoz ezzel a fordított-varrással, hanem nyitva hagyják, és a csizmát – kissé benedvesítve – ezen a nyíláson keresztül fordítják a színére. Ez a fordítás egy fordítófa nevű, 298rövid botfélével történt, és nagy erőt és ügyességet kívánt. Néha még a szomszédot is segítségül hívták a fordításhoz. Mivel fordításkor a csizmadiák a gyomrukhoz támasztották a fordítófát, a sok nyomástól sokan szenvedtek gyomorbántalmakban.
Mivel a fordított-varrással csak egyetlen talpréteget lehetett a felsőrészhez varrni, a fordított-varrott talpú lábbelik viszonylag könnyűek voltak. Mezőkövesdi öregasszonyok emlékezete szerint a múlt század végén-századunk elején a fordított-varrott talpú női csizmákat könnyűségük miatt „mennybelépő”-nek nevezték.
44. ábra. Csizmadiaeszközök, Debrecen (Hajdú m.): 1. bicskia, szabáshoz; 2. musta, nehezítő szabásnál
45. ábra. Szabásminta: a) oldaltvarrott szárú csizmához; b) hátulvarrott szárú csizmához
A fordított-varrással felvarrott egyrétegű talp miatt nehéz volt a csizma talpalása. Az elkopott talpat le kellett bontani, s az új talpat ismét fordított-varrással felvarrni. A felsőbőr azonban ritkán bírta ki ismételten a csizma színére fordításával járó erős 299húzást, ezért az ilyen csizmák talpalása ritka és viszonylag drága volt. Például egy 1696-i abaújvári csizmadialimitáció szerint „Egy Pár Férfiúnak való öregh Csisma készítéséhez képest (60 dénár), ennek mintegy felébe (36 dénár) került az újratalpalás (Limitationes 146).
46. ábra. Csizmadiaeszközök, Debrecen (Hajdú m.): 1. sodró, a varrófonal két ágba való sodrásához; 2. klema, a csizmaszár és a vóc varrásához
Ez a fordított-varrás a 16. századi szolnoki, egri, nagykanizsai stb. török talpleletek, valamint a múlt századi paraszti csizmák alapján biztosan mutat a hódoltság kori oszmán-törökség felé (Gáborján 1957).
E fordított-varrott technika az Észak-Afrikán keresztül Spanyolországot elérő arabokkal-mórokkal Nyugat-Európában a spanyol föld felől is terjedt. A barokk–rokokó stílusú, francia divatú könnyű női cipők egyrétegű, vékony talpai is ezzel a fordított-varrással voltak a felsőrészhez erősítve. S a múlt század legvégén-századunk elején a pesti finom cipészek e fordított-varrással készült, könnyű báli cipőkről beszélve azt mondták, hogy ezek talpait „spanyol varrás”-sal varrták a felsőrészekhez. Így e technika a magyarságot kétfelől, kelet és nyugat felől egyaránt érhette és bizonyára érte is.
A keleti nevű és keleti elemekből álló csizmába fokozatosan nyugati elemek is keveredtek. Így egyetlen darab bőrből szabták a barokk kori francia lábbelik hatására a csizma talpát, lágyékát, a sarok belső oldalát – oromzatát – és járófelületét. Ezt a békési csizmadiák „francia sarok”-nak nevezték (Gáborján 1959: 220–221; 1958: 54). Barokk hatásra a francia előkelők fekete cipőinek piros volt a sarka. Emiatt „piros sarkúak”-nak („Talons rouges”) nevezték őket. A múlt századi magyar paraszti fekete csizmáknak is piros volt néha a sarkuk, például a Néprajzi Múzeumban egy somogyi (Ltsz. 15.568) és egy csökölyi (Ltsz. 130.682) csizmának. Ennek hatására 300divatba jöttek a csizma felsőbőrétől elütő színű sarkak, például sárga csizma piros sarokkal, vagy piros csizma sárga sarokkal.
47. ábra. Parasztsámfák, azaz kétrészes sámfák, Nagykőrös (Pest m.)
A régi, fordított-varrott csizmák sarka vaspatkó volt. E vaspatkót nem a csizmadia verte fel a csizmára, mert vásárra menve a vásározóládába rakott csizmák vassarkai összekarcolták volna a szárakat, hanem a vaspatkókat a vásárban a cigány patkolókovács verte fel a csizmákra. A csizmák sarka lassan bőrből rakott, majd fából faragott lett.
A múlt század vége felé-századunk elején a csizma talpához már kezdik szögezéssel felerősíteni a felsőrészt. Ennek jellegzetessége, hogy talpa két rétegből: egy béléstalpbranzolból és egy járótalpból áll. Ennek egy kimódoltabb variánsa az igen divatossá-népszerűvé vált ún. rámás csizma. Ez úgy készült, hogy a béléstalppal való találkozásnál a felsőbőr szélére egy keskeny bőrcsíkot varrtak, ez volt a ráma, és ehhez szögezték a járótalpat.
301Természetesen a szögezett talpú, rámás csizma nem lett azonnal általános divattá. A múlt század végéről Jendrolovics–Kajdi (1861: V) azt írta, hogy a legújabb (nyugati) divat szerint készült rámás csizmákon kívül még fordított, azaz magyar csizmát is készített a csizmadia. A talpat bicskiával szabták ki, és a talp belső széléhez két tűvel vagy sertésdratvával (sertéssörte) varrták az ugyancsak kifordított felsőbőrt. Ennek befejezése után – mint erről már volt szó – a csizmát fordítófa segítségével színére fordították, „mihöz nemcsak fortély, hanem elegendő erő is kivántatik…” (Jendrolovics–Kajdi 1861: 28).
A múlt század végi, e század elejei csizmadiaeszközöket már recens gyűjtésből is megismerhetjük. Hogy bennük mennyi a régi vargaszerszám – amit a vargák a régi, hosszú szárú saru készítéséhez használtak –, ma már nem tudjuk. Frecskay századunk elején azt írja a csizmadiákról és vargákról, hogy azok „… a czéhrendszer idejében a lábbeliek (Beschuhung) készítésében némi eltérő eljárással és szerszámokkal dolgoztak, mely eltérés azonban ma már alig van meg s innen van, hogy ma közös néven lábbelikészítőknek (Schuhmacher) nevezik magukat” (Frecskay 1912: 53). A következőkben Frecskay egyszerűen lábbelikészítő eszközöket sorol fel, amelyekről így nem lehet tudni, hogy egykor varga- vagy csizmadiaeszközök voltak-e.
A Frecskay ismertette lábbelikészítő eszközök között kettő van, amelyek inkább a csizmadiákhoz látszanak kötődni. Az egyik a bőr kiszabásához használt kés, a bicskia, a másik a dikics nevű kés.
48. ábra. Négyrészes sámfa, Eger (Heves m.)
30249. ábra. Csizmadiaeszközök, Debrecen (Hajdú m.): 1. dikics, szártetővágáshoz; 2. szárdörzsölő, a bélésragasztáshoz; 3. vócvágó (bőrcsíkvágó); 4. ráspoly (reszelő); 5. nyeles kés (csusznájp), a talpbélés kivágására
30350. ábra. Csizmadiaeszközök, Debrecen (Hajdú m.): 1–2. kaptafák; 3. bindolóár, a felsőrész és a talpbélés összeerősítéséhez; 4. harapófogó, a felsőrészt a talpbéléshez erősítő fa cvekkszegek kihúzására; 5. szegzőár, a ráma faszeggel való felaggatásához
30451. ábra. Csizmadiaeszközök, Debrecen (Hajdú m.): 1. kalapács, a ráma (1 cm szélesre hasított talpbőr) egyenesre kalapálásához; 2. kármentő és 3. vócvágó, a ráma szélének simára vágásához
52. ábra. Egylábas talp, Kásád (Baranya m.)
A bicskia szó a csizmához hasonlóan oszmán-török eredetű, és szerbhorvát közvetítéssel került a magyar nyelvbe. Első írásos előfordulása 1708-ból való (TESz I. 297). Ezzel szemben Szabó T. Attila (1976–1984: I. 894) 1632-ből idézi, azonban az ő szövegéből nem derül ki, hogy az inas, akit a bicskiával megkínáltak, varga- vagy csizmadiainas volt-e. Ugyane munkában 1711-ből „Csizmadianak valo öreg Bicskia”-ról, 1734-ből pedig „Csizmadija Műszer” bicskiáról van szó.
305Ami a bicskia formáját illeti, a recens anyagban ez félhold alakú, egynyelű kés. A múltra nézve azonban problémák adódnak ezzel a szerszámmal. A bicskia egykori, oszmán-török formáját nem ismerjük. Félhold alakú, lábbelikészítő eszközt nyugateurópai céhpecsétek, lábbelekészítést mutató ábrázolások a 15. századtól kezdve több formai változatban, folyamatosan mutatnak (Nagybákay P. 1984a: 90).
Van néhány olyan adat is, amely szerint a bicskia vargaszerszám. Így Páriz Pápai (1782: 500) szerint a „Scalprum” címszónál a „Bitskia, Vargakés” is. Szabó T. Attila (1976–1984: I. 894) pedig 1787-ből „Egj tészta végó Bitskia”-ról ír.
53. ábra. Fordított-varrás, a fordított-varrott szárú csizmatalp- és felsőrészének összevarrásához a visszáján
54. ábra. Ványolódeszka: 1. oldaltvarrott szárú csizmához; 2. hátulvarrott szárú csizmához
E kétféle formával teljesen összhangban áll Frecskay századunk eleji leírása, aki szerint van vargabicskia, ennek „éle a hegyén van, nincsen nyele (Zuschneidekneif) és 306különböző hosszúságú…”, és van „Csizmadiabicskia, ez nyeles és éle félholdalakú” (Frecskay 1912: 57). A Zuschneidekneif egészen más típusú szerszámot, egyenes és nyeletlen, hosszú kést jelöl. A bicskia szó itt láthatóan többféle kés gyűjtőneve.
A csizmadiamesterséghez tartozik a törökösen hangzó dikics nevű kés is, amelynek szintén elég késői az első írásos előfordulása: 1767. Az etimológiai szótár (TESz I. 635) szerint mégis „ismeretlen eredetű”. Majd ugyanott így folytatja e szótár: „Az oszm. dikiş ’varrás, varrat’ átvételeként való magyarázata jelentéstani okok miatt elfogadhatatlan. Esetleges összefüggése más török szavakkal … további vizsgálatot igényel.”
További csizmadiaszerszám még a sárgarézből készült, harang alakú, felül gombban végződő musta is, amelyet azonban nem tárgyalnak szótáraink.
Ezekről a szerszámokról így ír Jendrolovics–Kajdi (1861: 15–16): „Valkolás (ványolás) után bicskiával szabnak. A bélést mustával ütögetik a bőrhöz. A csizmák kaptára verése alkalmával a musta a talp simítására és kiigazítására használtatik.”
55. ábra. Ványológép, Nagykőrös (Pest m.)
A csizmának jól ismerjük régi, kelet felé mutató formáját, e forma egyes elemeit. Így a csizmára jellemző az elől emelkedő szártető, a szárak kétoldalt varrása, ami azt jelenti, hogy a szár két részből állott: a fejjel egybeszabott előrészből, amelyet ványolással alakítottak a láb L alakú formájához, és egy sima hátsó részből. A régi csizma orra hegyes és felfelé kunkorodó volt. Talpa egylábas, azaz mindkét láb számára egyforma, nem különbözött a jobb és a bal láb szerint. Ez a szabásbeli jellegzetesség a paraszti szépségideált is megszabta, ugyanis ezeket a csizmákat „forgatós”-oknak 307is hívták. Ez azt jelentette, hogy esti levetkőzéskor, az ágy szélén ülve, a lábukat egymás fölött keresztezték, és azután húzták le a csizmákat. Így, ami egyik nap a jobb lábon volt, másnapra a bal lábra került, másnap pedig fordítva. A csizmákat „forgatták”.
56. ábra Vásározóláda, Sátoraljaújhely (Zemplén m.)
A századfordulótól a csizma talpának fordított varrását lassan felváltotta a talpnak nyugati módra, szögezéssel történő felerősítése. Nyugati módra kerek lesz a szártető, és a szár addigi kétoldalt varrása helyett azt hátul egyetlen varrással varrták össze.
Ezzel megváltozik a fej ványolásának eszköze. A csizma fejét régen egybeszabták a szárral, s így az egyenes bőrnek a láb formáját, L alakot kellett felvennie. Ezt a célt szolgálták az L alakú ványolódeszkák, amelyekre nedves állapotban, faszögekkel szögelték fel a felsőrész elejének és fejrészének egybeszabott bőrt, s nyújtották L alakúra. A szár hátsó része viszonylag keskeny volt, ezzel nem volt semmi tennivaló. Hogy a csizmaszár bőre minél jobban felvegye a láb L alakú formáját, a szár előrészét lapos ráncokba szedték, amelyeket nedvesen madzaggal is lekötöttek. E sima ráncokat még a múlt század végén a „harmonikás” ráncolás váltja fel.
Amikor a szár két oldalvarrását az egyetlen hátulvarrás váltotta fel, a fejjel egybeszabott szár egyetlen nagy és széles darab lett. Ennek ványolására már lényegesen szélesebb ványolódeszkára volt szükség. És megjelent a ványológép, amelynél a hátulvarrott szárú csizma nagy darab és benedvesített bőrét a fémből való formára már csavarokkal erősebben lehetett nyújtani.
De a régi ványolódeszka sem tűnt el mindjárt teljesen. Amikor ugyanis a bőrt a ványológépről leszedték, egy időre még felszegezték a régi ványolódeszkára.
A csizma fejrészének külön – nyelvesen – való szabása könnyebbé tette a láb L alakú formájának az elérését, és fölöslegessé a ványológépet (Gáborján 1957: 554 l. és 31. ábra; 1958: 54).
308Így a mai csizmának már csak a régi, oszmán-török hatású neve mutat kelet felé, egyéb formai és technikai elemeit lassan nyugatiak váltották fel.
Csizmadiák készítették a papucsot is. Ez a szó – a csizma szóhoz hasonlóan – oszmán-török eredetű (TESz III. 95), és kelet felé mutat a papucs talpának és felsőrészének a csizmához hasonlóan fordított-varrással való összeerősítése. Kéregtelen, csak talpból és felsőrészből áll.
57. ábra. Behívótábla, Debrecen (Hajdú m.)
A papucs szó első írásos előfordulása: 1559. A csizmához hasonlóan a hódoltság korában vassarka volt. Ezt mutatja az a Hobiárt pasáról szóló szegedi történet, amely szerint a cseresznyeszedni összehordott menyecskék a papucsuk sarkával verték agyon a pasát (Csefkó 1928). – Idővel ezt az oszmán-török divatú, vassarkú papucsot felváltotta a nyugati divatú Pantoffel-papucs, amelynek felső részét a talpához másféle varrással, majd szögezéssel erősítették, és sarka vagy bőrből rakott, vagy fából faragott lett.
Készítettek a csizmadiák régen bőrből kapcát is. E szláv eredetű szó első előfordulása az 1380 körüli Königsbergi Szójegyzékben található (TESz II. 357). Bőrkapcát – mint erről korábban már szó volt – a vargák is készítettek a csizmadiákat megelőzően. 1617-ben a debreceni vargák „Ismét sarkatlan belletlen de nem czikkelyes Török formán, hanem régi Varga módon egész talpu bőrkapczákat, magok által és cserrel kíszített bűrökbűl szabadosan csinálhatnak” (Vámosi 1942: 34). Ebből a szövegből az látszik, hogy a csizmadiák készítette bőrkapca talpa török formájú, cikkelyes volt (Gáborján 1957: 37–41. ábra).
Bakancsot is készítettek a csizmadiák, mégpedig oldalt- és elölfűzős formát is (Jendrolovics–Kajdi 1861: 30–31).
A bőr- és lábbelikészítés: a tímár-, a tobakos-, a varga- és a csizmadiamesterség és készítményeik története az e hazában véglegesen megtelepülő magyarság egykori keleti bőrkultúráját és annak nyugati elemekkel való fokozatos feltöltését mutatja.
