TOBAKOS VAGY TOBAK
TOBAKOS VAGY TOBAK
Az oszmán-török hódoltság korában a tobakosnak nevezett, és ugyancsak alutariusszal fordított oszmán-török, majd török módra dolgozó magyar mesteremberhez került az irha, a kordován, valamint az akkor újdonságnak számító szattyán (ugyancsak timsós bőr). A tobakok azonban már csak a bőrök kidolgozásával foglalkoztak, lábbeliket nem készítettek. Feltűnésüktől kezdve a két timsós mesterség: a bőrkikészítő tímár és tobakos gyakran átfedik egymást. Verancsicsnál (1595) a tímár „coriarius” – sőt „dalmatice … tabak”.
A tobak szó oszmán-török eredetű, és először 1544-ben tudunk róla, személynévként: „Melchior Thobak”. Az oszmán-törökben viszont arab eredetű a tabak szó, szintén ’bőrkikészítő’ jelentéssel. A magyar szó közvetítője leginkább a szerbhorvát lehetett, de jöhetett közvetlenül az oszmán-törökből is (TESz III. 817). Czuczor–Fogarasi (1862–1874: VI. 298) szerint „az úgy nevezett tobakok, kik juh és kecskebőrből 289fehér kutyaganajjal és szömörcével kordoványt, szattyánt és irhabőrt gyártanak”. Ugyanígy vélekedik a Magyar oklevélszótár is (OklSz 949).
A középkori irháról és kordovánról mint tímárkészítményekről már volt szó a tímároknál. A szattyán szó – a tobak szóhoz hasonlóan – szintén oszmán-török eredetű, ahol ’kecskebőr’ volt a jelentése (TESz III. 688).
Fentebb szó volt a kassai tímárokról, akik 1744-ben bárány-, borjú- és juhbőrökből kordovánt és szattyánt készítettek, és timsós bőr volt az irha is. Frecskay századunk elején már azt írja, hogy az „irhász … lágyvarga, irhagyártó (Fettgerber, Sämischgerber), ki zsiradékkal (Fett) dolgozik” (Frecskay 1912: 484). Hasonló adatot közöl Domonkos Ottó Sopronból, 1812-ből, ahol „Az Irha jártókra nézve l. Egy legnagyobb Szarvas bőrnek hal zsírral sárgára való kikészítéséért”, majd pedig az őz-, ürü-, kos-, kecske-, bárány- vagy gidabőrnek „hasonló módra való kikészítésiért…” kérhető összegről van szó (Domonkos O. 1980a: 87).
Erdélyben sokféle bőrt készítettek, nehezet és könnyűt, talpbőrnek, bocskornak, felső- és bélésbőrnek egyaránt. Készítőik tímároknak (amin inkább a nehezebb és vastagabb bőrök készítőjét, mint általában bőrkészítőt értettek) mondták magukat akkor is, ha kordovánt és szattyánt készítettek (Nagy L. 1971: 191–192). Ez az adat az alutarii-tímárokat ismét kordovánt és szattyánt készítőknek mutatja. De e két bőrfajta készítését egyre inkább az alutarii-tobakosok követelték maguknak. A tobakosok főként a kecske, a birka, a juh és a bárány nyers bőreit készítették ki, a kecskebőrt viszonylag vastag és nehezebb kordovánbőrré, a birka-, a juh- meg a báránybőröket a vékonyabb és könnyebb szattyánná, esetleg irhává.
A kordovánnál vékonyabb és puhább szattyánnak valójuh-, birka- és báránybőrök közül a rackajuhét értékesebbnek tartották a merinóinál. Tapasztalatból tudhatták, hogy a durvább szőrű racka bőre viszonylag erősebb és szívósabb, mint a finom selymes gyapjat viselő merinóé. Ebből készülhettek főként az erősebb férfilábbelikhez való felsőbőrök, míg a gyengébb és fiatalabb juh, különösen a merinó bőréből inkább az asszonyi csizmákhoz és papucsokhoz való szattyán, – a bárányéból és bizonyára a kecskegidáéból is a bélés meg az irha. Ezért inkább a nyírott juhok és birkák bőreit vásárolták, ismerve azok előnyeit. Nyírás után ugyanis az állat bőre átveszi a szőr, illetve a gyapjú szervezetvédő szerepét, és megerősödik (Nagy L. 1971: 192).
A 18. század végi tobakosok magukat „artis alutariae confectores”-nek nevezték, és az egykori timsós készítésre utal Nagy Lászlónak az a megjegyzése, hogy a 18. század előtt a tobakosok timsóval készítették ki a kis állatok könnyű bőreit (Nagy L. 1971: 206).
A 18. századtól már biztosan szömörcével dolgozták ki a bőröket, és meszezéssel szőrtelenítették őket. A szömörce meszes földeket kedvelő növény, amely Veszprém környékén dúsan termett. Leveleit learatták, megszárították, majd nyomtatták. A szömörceport gyapjúzsákokba tömködték, s egy részét el is adták.
A bőröket először szőrteleníteni kellett. Ezt – mint arra fentebb már történt utalás – a 18-19. században már biztosan meszezéssel művelték. De bármilyen gondosan végezték is el ezután a tímárok-tobakok a meszezéstől felduzzadt bőrbe került mész szíttatását, azt tökéletesen csak pácolással távolíthatták el. A pác általában madár- és kutyaürülékből készült. A nagyobb és viszonylag keményebb tehén-, borjú-, lóbőrökhöz többnyire tyúk- és galambürülékpácot, a kisebb és puhább kordovánnak meg szattyánnak való kecske-, birka-, juh- és báránybőrökhöz kutyaürülékpácot használtak. „Főként a csonttal táplálkozó kutyák fehér ürülékét részesítették előnyben, mert tapasztalataik szerint az ebből készített pác mésztelepített és puhított legjobban” – írta Nagy László (1971: 202).
290Az egykori tobakosok emlékét őrzik Budapesten és más városokban is a tabán nevű városrészek (N. Kakuk 1955b).
Török tobakosoktól is vásároltak a magyarok bőröket, főleg fekete, piros és sárga kordovánt. Különösen a pirosat szerették, ezért ezt török bőrnek is hívták. A magyar – különösen veszprémi – tobakok készítette bőrök feltehetően kevésbé szép színűek lehettek. Például a veszprémi tobakok főként a legegyszerűbb és a legkönnyebben hozzáférhető anyagokat használták festékeik készítéséhez. „Feketéhez bizonyára rozsdásvasat kenyérhéjfőzettel, szömörce- vagy gubacslével, piroshoz különösen a vadalma és az üröm főzetét, sárgához a festőkökényét, a varjútövisét és a festőkamilláét” (Nagy L. 1971: 217).
A juhok meszezéssel eltávolított gyapját Veszprémben a helybeli csapók (szűrposztó szövők) vették meg, a kecskék gyapját a kapcások (Vajkai A. 1961a: 62). Mivel Veszprém környékén a kecskék a 19. század folyamán erősen megfogyatkoztak, kecskebőröket a Bánátból, Szlavóniából – Eszékről – és Pestről kellett hozatni. 18. századi adatok szerint a tobakok a bőröket Veszprémben meleg szömörcelében „gázolták” vályúban.
Erdélyben a kecskét, juhot és a birkát tömlőre nyúzták, mivel a tobakosoknál a zsákcserzés is szokásban volt. A tömlőre összevarrott bőrbe szömörcelevet öntöttek, majd a tömlőket ugyancsak szömörcével telt vályúba helyezték. Ezekre még léceket, deszkákat és köveket tettek, hogy a szömőrcelé a bőrökön jól átpréselődjön (Nagy L. 1971: 212–213).
A veszprémi, timsóval dolgozó tobakosok – „Artis Alutariae vulgo tobak dicti Magistri” – 1680–1690 körül folyamodtak céhprivilégiumért és artikulusokért, melyeket I. Lipót 1692. március 1-jén írt alá Bécsben. Ugyanebben az évben készült el a tobakcéh legényeinek, „Kis Társaságának” rendtartása is. Az 1693-as veszprémi artikulusok szolgáltak példaként a székesfehérvári (1694) és a szentendrei rác tobakosok 1698-as céhleveléhez (Nagy L. 1984: 502).
Sokat harcoltak a tobakosok a kontárok ellen, de a vargák, sőt tímárok ellen is. Szentendrén – I. Lipót Bécsben, 1698-ban aláírt céhlevelének IV. artikulusa szerint – „Vargáknak, Tímároknak ne legjen semmi kőző [sic] ehet Tabák böcsületes Czehez és abban belé kevernj ne merészellyenek magokat…” (Priv. et art. Ceh. II. 1).
Bár hivatalosan harcoltak a kontárok ellen, mégis előfordult, hogy tobakmesterek céhenkívülieknek is dolgoztak. Így Veszprémben tobakmestereket büntettek „a céhen kívül dolgozó bőrkereskedőknek és himpelléreknek végzett munkáért” (Nagy L. 1984: 503). Sőt még a 19. század elején is büntetődtek veszprémi tobakok „céhen kívülieknek való dolgozásért” (Nagy L. 1984: 509).
A veszprémi tobakosok 1799-ben a kecskebőrök, a szömörce, mész, olaj, festékek drágulása miatt kénytelenek voltak áraikat emelni (Nagy L. 1984: 507).
Bár a tímárok is, a tobakosok is alutariusnak hívták magukat, a tímárok egyre inkább ökör-, tehén- vagy bivalybőrből halzsírral készítettek talpnak valót, sőt a lóbőrt is feldolgozták, ugyanakkor az oszmán-török hatásra kialakult tobakosok válogatott ürübőrből és közönséges birkabőrből inkább szattyánt és kordovánt készítettek.
