TÍMÁR
TÍMÁR
A magyar nyelvben az eddig legrégibbnek ismert, bőr- és lábbelikészítőt jelentő szó a tímár. Erdélyi László A pannonhalmi főapátság története c. munkájában arról ír, hogy IV. Béla (1236–1270) Albeus mesterrel, nyitnak főesperessel 1237–1240-ben összeíratja a szentmártoni apátság birtokosainak határait és népeinek köteles szolgálatait. Ezek között sutorokról – lábbelivarrókról – is szó van, kiket más névvel tímároknak neveztek: „Hec sunt nomina sutorum … qui alio nomine tymar (dicuntur)” (Erdélyi L. 1902: 776).
A tímár szó a bizánci újgörögből – ahol ’finom, kikészített bőr’-t jelölt – került át a magyar nyelvbe (TESz III. 919), a fentebb idézett Albeus-féle összeírás szerint ’suton-lábbelivarró’ jelentéssel. Ez a bizánci finombőr pedig mai ismereteink szerint timsós és növényi, talán szömörcével kombinált eljárással készült. Ezek alapján úgy 285véljük, hogy a középkori sutor-tímár bizánci hatású, timsós és növényi kikészítésű finombőrrel dolgozott, amelyeket – középkori gyakorlat szerint – maga készített ki. Valószínű, hogy a talpnak való nehezebb bőröket más anyagokkal és másképpen készítették ki, mint a felsőrészekhez való vékonyabb és puhább bőröket. Például a hódoltság kori szolnoki, egri és nagykanizsai ásatási lábbeliknek csak a talpai maradtak meg, míg a valószínűleg timsóval készített, vékonyabb felsőrészek elenyésztek (Gáborján 1957: 543).
28440. ábra. Bőrkikészítés, a bőrök áztatásához és mésszel való szőrtelenítéséhez használt eszközök: 1. kis meszesfogó; 2. nagy meszesfogó; 3. merítő vagy fisoló; 4. bodorítófa; 5. tőke; 6. kasza; 7, falcok (1–5. Debrecen, Hajdú m.; 6–7. Nagykőrös, Pest m.)
41. ábra. Bőrkikészítés, a vizesműhely felszerelése, Nagykőről (Pest m.): 1. hordó; 2. rézüst; 3. húzódeszka
Alutarius, tehát ’timsóval dolgozó’ említések elég gyakoriak. Így a Gyöngyösi Szótártöredékben az „Alutarius … szyw gyarto vel tymar”. Ez azt jelenti, hogy 1560 körül a tímár (és a szíjgyártó) a bőröket timsóval készítette ki. Az alutarius-tímár megfelelés ettől kezdve számos szójegyzékben, szótárban folyamatosan megtalálható. Így az 1590-ben megjelent Szikszai Fabricius-féle szótárban a tímár latinul „tonsor”, ami a magyar bőrök borotválással való szőrtelenítésére utal. Majd Szenczi Molnár Albertnél (1604) a tímár „alutarius, cerdo”, Comeniusnál (1643) az „alutarius” – tímár, de cerdo is. Páriz Pápai Ferencnél (1767) a tímár „alutarius” is.
42. ábra. Bőrkikészítés, a szárazműhely felszerelése: 1. tímárasztal; 2–3. taszítók a bőr simításához; 4. blandzsír; 5. hónaljmankó; 6. színelőkés; 7. vastaszító (1–4. Nagykőről, Pest m.; 5–7. Debrecen, Hajdú m.)
286Az eddig idézett adatok a tímár és a timsós bőrkikészítés kapcsolatát mutatják. Ami a kikészített bőröket illeti, a középkortól kezdve következetesen tímárkészítmény két timsós finombőrfajta: az irha és a kordován. Ezekről majd – a szattyánnal együtt – a későbbi, hódoltság kori tobakosmesterségnél lesz bővebben szó. Itt most csak azok az adatok következnek, amelyek e timsós bőröket a hódoltság előttről említik. A hódoltságtól kezdve e timsós finombőrök készítése a tímároknál és a tobakosoknál összemosódik, illetve túlnyomórészt a tobakosokhoz kerül.
Az irha német eredetű szó a magyar nyelvben (TESz II. 232). Első írásos előfordulása az 1395 körüli Besztercei Szójegyzékben az „alua-irha” (timsós irha). Ekkor még nem léteztek a jóval később, az oszmán-török hódoltság korában meghonosodott tobakosok, tehát a timsós irha a 14–15. század fordulóján minden valószínűség szerint a tímár-alutarius készítménye.
287A ruházat számára timsósan készített, irha nevű finombőr jól kapcsolódik a magyar bőr leírásánál idézett középkori angol és olasz bracca és caliga (bőrharisnya vagy bőrnadrág) adatokhoz. Bár ezek az adatok az irhát kifejezetten timsós bőrnek mutatják, készítőjük a 17. században valószínűleg a Comenius (1647) idézte „Vestem Sartor … irha csinalo” volt. Az irhát még Pariz Pápai is (1782: 37) „Aluminata: Lágy irha … Alutarius … Erszényes, Irhagyártó” kifejezéssel értelmezte.
A kordován vándorszó. Az 1405-ben írott Schägli Szójegyzékben „adalutum, garduan”. E bőrfajta neve a spanyol Córdoba (latinul: Corduba) városnévből származik (TESz II. 573–574).
A mórok-spanyolok útján Nyugat-Európában elterjedő kordován a középkorban még timsós, valószínűleg növényi cserzéssel is kombinált kikészítésű. De míg Európaszerte már a 13–14. században elveszti timsós jellegét, és teljesen növényi kikészítésű bőrré válik, addig magyar területen hosszú időn keresztül timsós kikészítésű marad. A 14. század végén, 15. század elején – mint arról a fentiekben már szó volt – még nincsenek tobakok, tehát a timsós kordovánt valószínűleg az alutarü-tímárok készítették.
Bár a középkori irha és kordován, majd a hódoltság kori szattyán készítését a hódoltságtól kezdve egyre inkább a tobakosoknál találjuk, még a 18. században is készítenek a tímárok kordovánt és szattyánt. 1744-ben a kassai tímárok termékei között feltűntetnek „Egy pár öreg bak bürnek kordovánt’ formára kikészítéséért … Egy pár bárány, bornyu és Juh bőrnek Szatyanra kikészítéséért …” kérhető összegeket (Limitationes 392).
43. ábra. Behívótábla, Debrecen (Hajdú m.)
288A timsós bőrt néhány régi szótár a gyártott jelzővel is jelöli. Így az 1560 körüli Gyöngyösi Szótártöredék. „Alutamen … gyartot bórboly [sic] chynaltatoth: alkottatoth mesterség.” Calepinusnál (1585) az „aluta – Lágy boer, ért boer”. Comeniusnál: „Kordován, gyartott boer: aluta …” (1643a), illetve „aluta … Lágy boer, gyártott boer, avagy érszénnek való lágy irha” (1647). Ezek alapján lehetséges, hogy a későbbi „gyártott bőr” megnevezéseknél timsósan készített bőrökre kell gondolnunk.
Hogy a timsóval dolgozó suton-tímárok a középkorban timsós börőket (irha, kordován) készítettek – igen valószínűnek látszik. De hogy suton jelzőjüknek megfelelően ezekből milyen lábbeliket készítettek, erre eddig nem ismerünk adatokat. Van azonban három középkori lábbeli, amelyeket esetleg kapcsolatba lehet hozni a középkori suton-tímárokkal. Ezek (a talpon kívül) a bocskor, a szekernye és a saru.
A bocskor szó első előfordulása az 1395 körüli Besztercei Szójegyzékben található, és ismeretlen eredetű (TESz I. 316–317). Az írásos adatok hol tímárkészítménynek mutatják, hol a későbben tárgyalandó vargák műveinek. A bocskorkészítés joga vagy kötelessége gyakran oka volt a tímárok és a később, a 14. század végén feltűnő vargák közötti viszálykodásoknak.
A szekernye szó szláv eredetű, első előfordulása a fentebb idézett Besztercei Szójegyzékben található. Formájára nézve lehetett combig vagy térdig érő. 1626-ban a kassai „Vargak Limitatioia”-ban „Koczisnak czombigh ualo szekerniet …” említenek (Limitationes 22).
A saru – ótörök eredetű – szóval jelölt lábbeli váltja fel a 17. században a szekernye divatját. Eleinte ez is combig érő, majd „Terdigh ualo” lesz (Limitationes 22). E három lábbeliről majd a tímárokat váltó vargáknál lesz szó.
Mindhárom lábbeliről tehát középkori adatok is vannak, és nagyon valószínű, hogy a suton-vargák feltűnése (14. század vége) előtt e lábbelik a suton-tímárok készítményei voltak. A 14. század végén feltűnő suton vargamesterség a tímárokat egyre inkább a bőrök kikészítése felé szorítja, és egyre jobban eltávolítja eredeti ’suton’ jelentésétől. Például Pániz Pápai a bőrkikészítéshez szolgáló eszközöket következetesen tímáreszközöknek fordította. Így a „Coriarius: Szíj-gyártó. Tímár … Tímárhón való”, a „Cupa coriaria: Tímár kád” (Pániz Pápai 1782: 153). És a „Tímárok koppasztó deszkájuk: Scabellunm Coriariorum” (Pániz Pápai 1767: 353). Még a századunk elején író Frecskaynál is a bőröket áztatás céljából a cserzőláphoz vagy tímárláphoz kőtik.
