MAGYAR BŐR. A BŐRÖK KIKÉSZÍTÉSE
MAGYAR BŐR. A BŐRÖK KIKÉSZÍTÉSE
A magyar bőr- és lábbelikészítő módok ismertetését illő a középkori Európában oly népszerű és keresett magyar bőrrel kezdeni.
Néhány szerző leírása szerint (Kropf 1898a: 237; Ebert 1913: 194) a középkorban angol, német, francia és olasz földön igen keresettek voltak a „magyar bőr”-ből készült szíjfélék, lószerszámok, kocsifüggesztő szíjak, sőt bőrnadrág- és bőrharisnya-(bracca- és caligá-) félék is. Ez utóbbiak Derby gróf 14. századi számadáskönyveiben és a lancasteri hercegség 1393–1394. évi számadási könyveiben szerepelnek (Gáborján 1962: 97). A szíjfélék, lószerszámok bizonyára vastag ökör-, ló-, bivaly- vagy marhabőrből készültek, míg a bracca- és taliga-félék anyaga feltehetően a vékonyabb kecske- vagy juhbőr volt.
Ez a magyar bőr annyira keresett volt, írja Jaques Savary des Bruslons 1723–1736ban megjelent szótárában, hogy IV. Henrik francia király (1589-1610) egy Rose nevű, bőrkikészítésben járatos embert küldött Magyarországra, hogy ott a magyar bőr készítését megtanulja. Ez meg is történt, és lassan francia mesterek is kezdtek bőröket „magyar mód”-ra készíteni. E magyar mód miatt hongroyeur vagy hongrieur névvel illették őket (Kropf 1898b: 293), és Saint-Denis központtal céhet is alkottak.
Hogyan is készült ez a „magyar bőr”? Magyar leírásokat erről eddig nem ismerünk. Ám egy La Lande nevő francia szerző 1767-ben leírta az összes, francia földön gyakorolt bőrkikészítési módokat, többek között a magyar módra való bőrkikészítést is. Munkájának címe: L’art de l’hongroyeur, és Párizsban jelent meg 1767-ben (Gáborján 1962: 98. l. és 1. ábra). Eszerint a magyar bőröket ásványi anyagokkal készítették ki: timsóval és konyhasóval, mégpedig igen rövid idő (2-4 hét) alatt, ellentétben a csersav tartalmú növényi anyagokkal való hosszadalmas, több hónapig, a középkorban 2-4 évig is eltartó kikészítéssel, a cserzéssel. Ír az hongroyeur-ökről Diderot Encyclopediája is (1777), és ábrákat is közöl e készítésmódról és a hozzá használt eszközökről (Gáborján 1962: 2–5. ábra).
A magyar bőröket késsel – borotválással – szőrtelenítették, majd timsóval-konyhasóval kenték be, és ilyen oldatban taposták meg őket. A timsóval-konyhasóval készített bőrök azonban igen érzékenyek voltak a nedvességre, ezért azokat – parázs fölött megmelegítve – olvasztott faggyúval itatták át.
Mivel a magyar módra készült, késsel szőrtelenített bőrök felületében – barkájában – a szőrök gyökerei bennmaradtak, az ilyen bőrök sűrűbbek, erősebbek voltak. Ezért, és mert a bőrök rostjaival vegyileg nem egyesült a timsó-konyhasó, az vízzel bármikor kimosható volt belőlük. Ekkor az ilyen bőrök szinte megint nyersbőrökké (Hant) válhattak, és szakítószilárdságuk is a nyersbőrökéhez volt hasonló. Ellentétben a 283bőrök rostjaival vegyileg is egyesülő csersavval, amely az így készített bőröket „Leder”-ré tette. A meszezéssel-erjesztéssel szőrtelenített, cserzett bőröknél a gyökerestől kitépett szőrök helyén sok kis apró lyuk maradt, ami a bőröket gyengítette, ezért a cserzéssel készített bőrök szakítószilárdsága és rugalmassága jóval gyengébb a timsóval készült bőrökénél, viszont a nedvességet annál sokkal jobban tűrik. A magyar bőr igen jó szakítószilárdsága volt az oka annak, hogy a bőrfajta a középkori és a még későbbi Európában is oly keresett volt.
A bőr- és lábbelikészítő mesterségek tárgyalásának szempontjai a következők: az anyag, amivel a termékeiknek való bőröket kikészítették, eszközkészletük és lábbelit varró technikájuk, végül pedig az előállított termékek.
Magyar területről középkori bőrkikészítésről szóló írásos adatokat eddig nem ismerünk, de néhány bőrkikészítő mesterség latin megfelelőjeként szerepel az alutarius szó, amely a timsó latin nevéből, az aluta szóból képzett, és ’timsóval dolgozó’-t jelent. Ez annak a jele, hogy a magyarság körében meglehetősen gyakori volt a bőrök timsóval történő kikészítése. Ezt mutatják a későbbiekben tárgyalandó tímár, tobakos és irhagyártó szavak latin alutarius megfelelői.
’Timsóval dolgozó’-t jelentő alutarius adatunk sok van, de az említett La Lande leírta magyar timsós-faggyús kikészítésről eddig összesen kettőt ismerünk. Ezeket ritkaságuk miatt idézzűk: egy 1636-ban, Varannóban kiadott limitáció felsorolja az eladni való bőröket, amelyek között „magyar módra készített” (Modo Ungarico elaborata) krajnai tehénbőr is szerepel (Limitationes 63). Egy másik, 1724-ből való – ugyanebben a kötetben szereplő – zempléni árszabásban a szíjgyártók munkáinak felsorolása között ez áll: „Szerszámnak való oreg burnek Ki Készítéséért, az Kihez tsak fadgyat tartozik adni és az Mester Ember ad egy font Sirt, fél font Timsót …” (Limitationes 359). Tehát itt a szíjgyártók egyértelműen sót, timsót és faggyút használtak egyik bőrfajtájuk kikészítésére. Készítettek a szíjgyártók cseresen is bőröket. Készíthettek csizmát, lábbelit, nyergesmunkát és bőr díszműárukat egy bagaria nevű bőrből is. Ez nyírkátrányolajjal, nyírfa-, nyárfa- vagy vörösfenyő-cserlében készült. Meszezés után rozs-, zab-, só- és kutyaganajos páccal kezelték és halzsírral. Festés előtt még timsós kezelést is kapott. Igen jellegzetes szaga volt. Először Oroszországban készítették; A Pallas Nagy Lexikona ír róla (II. 453). A magyar tímárok és vargák készítményei kőzött nemigen szerepel, bár mint bolgár bőr oszmán-török eredetűnek tűnik, és már 1552-ből is található rá adat (Vámosi 1942: 79). Ennek tárgyalása azonban nem e fejezet körébe tartozik.
