A MAGYARORSZÁGI KŐBÁNYÁSZAT ÉS KŐFARAGÁS MÚLTJA
A MAGYARORSZÁGI KŐBÁNYÁSZAT ÉS KŐFARAGÁS MÚLTJA
A Dunántúlon és Erdélyben több kőbányát már a rómaiak műveltek. A homoródjánosfalvai (Udvarhely m.) bányában talált leletek és a környéken előkerült feliratos kövek alapján megállapították, hogy a bányában az i. sz. 3. század első negyedében már kitermelés folyt (Téglás 1886, 1898; I. Sándor 1973: 229). Pannonia és Dacia római fennhatóságának megszűnte után, a népvándorlás korából kőbányák műveléséről századokon át természetszerűen nincsenek adataink. A 11–12. században épült templomok és kolostorok fennmaradt kőfaragványai észak-itáliai, majd a 12. század közepétől francia hatásra és kapcsolatokra utalnak. A nagy hatósugarú esztergomi műhely mellett a művészettörténeti irodalom számon tartja a pécsi, a pilisszentkereszti kőfaragó műhelyt, ahol külföldi mesterek dolgoztak. Az 1019-ben felszentelt zalavári bencés apátság faragványai Ausztriában, Salzburg környékén bányászott fehér márványból készültek, más esetekben, például a szeri monostor 13. század eleji építkezésein az oszlopfőket süttői mészkőből (márványból) faragták (Entz 1964; Trogmayer–Zombori 1980: 40–41). Valószínű, hogy az olasz, francia kőfaragók mellett magyarok is dolgoztak, akik idővel elsajátították a mesterség fogásait. A 13. században már egyes falusi templomok (Csempeszkopács, Őriszentpéter, Ják, Lébény, Zsámbék, Feldebrő, Bélapátfalva) kapuzatát is művészi kőfaragás díszítette.
A királyi és egyházi építkezéseket követően a 14. századtól nagyobb városaink gazdag polgárai is építettek olyan kő- és téglaházakat, amelyek kőfaragó- és kőművesmesterek munkáját igényelték. Zsigmond, majd Mátyás uralkodása idején olasz és német építőmesterek dolgoztak Magyarországon. A 15. században elismert volt Kassai István kőfaragó, aki a középkori építési vállalkozó tipikus alakja (Szűcs J. 1955: 249–250). Tevékenységéből arra lehet következtetni, hogy a mesterség néhány egyházi és világi központban gyökeret vert Magyarországon, és magyar művelői is voltak.
Árpád-kori és középkori kőbányászatunkról csak szórványos adatok tájékoztatnak. Több helynév első okleveles említése -például Kőkút (1338), Köveskál (1341–42), Kővágóörs (1341) – azt bizonyítja, hogy az adott településeken a kővágás és a kő felhasználása legalább a 14. század első fele óta élő gyakorlat volt. A Dunakanyar vidékén a márianosztrai pálos kolostor (1352) és több középkori vár a környéken feltárt kőzetekből épült. 1487-ben és 1489-ben a budai királyi palota építkezéseihez az esztergomi érsek Süttőről és Tardosról szállíttatott márványkövet. E két, Duna melléki bányából származtak a visegrádi vár díszkútja, a budai vár és az esztergomi Bakócz-kápolna márványfaragványai (Balogh J. 1955: 68). A közelmúltban Nagymaros határában fedeztek fel középkori kőbányát, de mindezzel együtt egykorú kőbányászatunkról még keveset tudunk. Kívánatos volna elvégezni régi kőfaragványaink és azokkal egyidejű kőbányáink kőzetanyagának összehasonlító geológiai vizsgálatát.
622Az egri vár építkezésein a 16. század közepén német és olasz kőfaragókon kívül magyarok is tevékenykedtek. A latin lapicida mesterségnév nem csupán kőfaragókat, hanem kőfejtőket és kőműveseket is jelölt. A magyar kőfaragók az Eger környéki kőbányákban dolgoztak, és napszámjuk alig fele volt az olaszok bérének, amiből arra lehet következtetni, hogy olasz és német mesterek készítették az igényesebb kőfaragásokat, a magyarok pedig a várfalba rakott szögletes kváderköveket fejtették és faragták (Détshy 1963: 186–189).
A külföldi, leginkább olasz mesterek szerepe meghatározó a magyarországi kőfaragóipar kibontakozásában. Ahol a nagyobb egyházi és polgári építkezéseken kőfaragókra volt szükség, ott rendszerint megtalálhatók az olasz mesterek: Eger környékén kívül dolgoztak a Börzsöny és a Gerecse hegységben, a Balaton-felvidéken és Székelyföldön is. Többen letelepedtek és elmagyarosodtak, mások visszatelepültek hazájukba (Békefi 1978; Hála 1981; Tarisznyás 1982c). Szerepük bizonnyal abból adódott, hogy Itáliában a kora középkor óta a kőfaragásban és építészetben magas szintű szakmai tudásra tettek szert, és ezért szívesen alkalmazták s jól megfizették őket Magyarországon. Rajtuk kívül osztrák és német kőfaragók betelepülése és hatása számottevő.
Nagy múltú kőfejtő és kőfaragó központok az egyházi és világi építészet centrumai közelében alakultak ki: Esztergom–Visegrád–Buda körzetében, Eger környékén és a Balaton-felvidéken. Eger régiójában a püspöki székhely és a vár építkezései folytán a középkor óta művelt kőbányák a 19. század elejére kimerültek, ezért új bányákat kellett nyitni. A 19. század elejétől városaink rohamosan felgyorsuló építkezése, majd az utcák kikövezése fokozódó szükségleteket támasztott építő- és útburkoló kő iránt. Példaként említjük, hogy a Börzsöny hegység délnyugati részén lévő Csák-hegyen az 1830-as években kezdődött a nagyobb arányú kőbányászat. 1840-ben ismerték fel, hogy a szobi kő útburkolásra alkalmasabb a gránitnál, mert nem válik simává s ezáltal síkossá, mint a gránit. Élelmes tőkés vállalkozók felismerték a Csák-hegyi kőbányászatban rejlő üzleti lehetőséget, és rövid idő alatt felfuttatták a termelést: 1869-ben már 300 munkás dolgozott a kőbányákban, 1864-ben 300-400 ezer darab faragott és faragatlan kockakő és 100 ezer darab járdakő került ki a Csák-hegyi bányákból. A környékbeli falvakból sokan elsajátították a kőfejtést és a kőfaragást. Visszaemlékezések szerint a mesterség fogásait az ausztriai Mauthausenből hozott munkásoktól tanulták meg, akik később visszaköltöztek hazájukba. A leghíresebb kőfejtők a márianosztraiak lettek (Hála 1983b).
Schafarzik Ferenc munkájából (1904) tudjuk, hogy századunk elején a történelmi Magyarország területén 2515 kőbányát ismertek. Nagyobb részüket a 19. században kezdték feltárni, de a szerző számon tart néhány 18. századi és „ősrégi”-nek jelölt (bizonytalan ideje művelt) kőbányát is.
A kőfejtés joga, éppúgy, mint az agyagásásé és a mészégetésé, a feudalizmusban a földesurat illette. Ezt a jogot bérbe adhatta, amit számos nagybirtokos meg is tett. A jobbágyfelszabadítás, illetve az úrbéri pátens után a bányák többsége a falusi közbirtokosság tulajdonában, kisebb része magántulajdonban, de bérlők kezelésében volt. A közbirtokossági bányákat a Bükkalján a legeltetési társulat gondozta, amely helyi kőfejtőkkel vágatta a követ, vagy bérbe adta a közös bányát egy-egy esztendőre. Hagyományos szokásjog szerint a falubeliek saját házuk felépítéséhez ingyen fejthettek követ a község kőbányáiból (Szakáll–Viga 1984: 95–96).
A Duna–Tisza köze számos helyén nagy múltú a réti mészkő fejtése, amit a nép általában darázskőnek nevez. Holocén kori képződmény, amely a mély fekvésű területeken úgy keletkezett, hogy a csapadékvizek és a növényzet által kiválasztott 623humuszsavak kioldották a talaj mésztartalmát, s ebből mészkő – egyes geológusok véleménye szerint dolomit – vált ki. A réti mészkőt az Árpád-kortól, legalább a 11. század óta templomok alapozásához, építéséhez, később középületekhez és a népi építészetben is használták. Kőfaragványok készítésére nem – vagy ritkán – alkalmas, mert kevésbé kemény és időálló, mint hegyvidéki mészkő és homokkő összetételű kőzeteink, de kitermelése és helyi felhasználása az Árpád-kortól a legutóbbi évtizedekig – kisebb megszakításokkal – folyamatosnak mondható (Juhász 1982b; Sztrinkó 1982).
Magyarországon homokkő, mészkő és különböző vulkáni eredetű kőzetek (andezit, dácit, tufa stb.) kitermelése folyt. A kőzetek tudományos elnevezéseit csak az iparszerűen működő bányákban dolgozó munkások ismerték, ők sem mindet – viszont a feltárt kő színe, tulajdonságai, felhasználási módja szerint minden egyes fajtáját megnevezték. Hála József a Börzsöny falvaiban 42 népi kőzetelnevezést gyűjtött össze.
