KŐFEJTÉS, KŐBÁNYÁSZAT, KŐFARAGÁS
620KŐFEJTÉS, KŐBÁNYÁSZAT, KŐFARAGÁS
A természeti környezet mindenkor meghatározta az emberek foglalkozását, életmódját, különösen a tradicionális kultúra keretei között. A népesség alkalmazkodott környezetéhez, megszerezte és a maga céljaira felhasználta, megmunkálta a természetben fellelhető anyagokat, ezáltal igyekezett biztosítani az életfeltételeket. Ahol szűkösek voltak a növénytermesztés és az állattenyésztés lehetőségei, ott különösen rákényszerült a természet adta nyersanyagok – a fa, az agyag, az ásványok és kőzetek – kitermelésére és megmunkálására. A kőzetek többnyire olyan természetföldrajzi környezetben: hegyvidéken lelhetők fel, ahol a növénytermesztés az ökológiai adottságok miatt nem vagy csak részben biztosította a megélhetést. Adatokkal igazolt tény, hogy a kőzetek felhasználása a Kárpát-medence számos hegyvidékén sok évszázados múltra tekint vissza. A kötet jellegénél fogva, itt a népi kőtechnika és a kőzetek népi felhasználásának tárgyalása a célunk, ezért a tárgykör történeti, művészettörténeti összefüggéseire csak utalunk.
A kőfejtés és a kőfaragás sokáig elhanyagolt tárgyköre volt a hazai néprajzkutatásnak. Vajkai Aurél 1948-ban joggal állapíthatta meg: „A nép ásvány-, kőzetismeretével részletesebben nálunk még nem foglalkoztak. A kutatás általában az értékesebb fémekhez, aranyhoz, ezüsthöz fűződő hiedelmeket, legendákat gyűjtötte, emellett teljesen elhanyagolta a népi mineralógiát” (Vajkai A. 1948: 9). Csak a legutóbbi két évtizedben fordult a kutatók figyelme a népi kőtechnika: a kővágás és a kőnek a népi építészetben történő felhasználása felé. Az Északi-hegyvidék kőbányászatáról és kőépítkezéséről Bakó Ferenc (1972; 1978), Hála József (1983b), I. Sándor Ildikó (1973), Szakáll Sándor és Viga Gyula (Szakáll–Viga 1984; Viga 1985) tártak fel értékes adatokat. A Balaton-felvidéki kőbányászattal Hála József (1983a), a székelyföldi és erdélyi kőfeldolgozással ugyanő (1981), Kós Károly (1980) és Molnár István (1971) foglalkozott. A malomkőbányászatról és -faragásról Román Jánosnak (1963) köszönhetünk új ismereteket, s ezeket több vonatkozásban gazdagította Selmeczi Kovács Attila (1981a; 198lb) a kézimalmok elemzése révén. A Duna-Tisza közén lelhető réti mészkő kitermeléséről és felhasználásáról, amire korábban csak szórványos utalások történtek, Juhász Antal (1982b) és Sztrinkó István (1982) hozott új ismeretanyagot.
Ha a történeti adatfeltárásokat és a kőből faragott sírjelekkel, szakrális emlékekkel foglalkozó tanulmányokat ezúttal nem is szemlézzük, látható, az utóbbi időben számottevő előrelépés történt a népi kőtechnika kutatásában. Legjobban a Mátravidék, a Bükkalja és a Börzsöny kőkultúráját ismerjük. A mészkő bányászatáról, a mészégetésről, ennek kereskedelméről szóló rendkívül alapos és kiváló tanulmányokat 621Bakó Ferencnek köszönhetjük (Bakó F. 1951a; 1963; 1968; 1969). Jó tájékozódásunk van a Duna-Tisza közi réti mészkő vágásáról és a székelyföldi kőmunkáról, de hiányosak ismereteink a Bakony, a Vértes, a Pilis és a Zempléni-hegység falvainak kőbányászatáról és a kő ottani felhasználásáról. Ha ezeket a fehér foltokat a kutatás majd eltünteti, megérnek a feltételek a magyarországi kőbányászat és a népi kőfaragás monográfiájának elkészítésére.
A MAGYARORSZÁGI KŐBÁNYÁSZAT ÉS KŐFARAGÁS MÚLTJA
A KŐMUNKA FAJTÁI: GYŰJTÖGETÉS, KŐVÁGÁS, KŐFARAGÁS
MALOMKŐ-, FENŐKŐ- ÉS KÖSZÖRŰKŐ-KÉSZÍTÉS
MUNKASZERVEZET, ÉLETMÓD. A KŐVÁGÓK ÉS KŐFARAGÓK A FALU TÁRSADALMÁBAN
A KŐ FELHASZNÁLÁSA, NÉPI KŐTECHNIKA
