A KŐMUNKA FAJTÁI: GYŰJTÖGETÉS, KŐVÁGÁS, KŐFARAGÁS
A KŐMUNKA FAJTÁI: GYŰJTÖGETÉS, KŐVÁGÁS, KŐFARAGÁS
A természetben található kövek közvetlen, alakítás nélküli alkalmazása a paleolitikumtól a közelmúltig minden népnél nyomon követhető. A hegyoldalban, patakmederben összeszedett köveket tűzben fölforrósítva a szapulóvíz (mosóvíz) felmelegítésére használták. A Szeret menti csángók kaszájukat, sarlójukat a folyómederből válogatott görgetegkővel fenték, melyet éppúgy alakítás nélkül használtak, mint az észak-amerikai indiánok a faágak közé erősített buzogánykövet. De a természetes követ, ún. patakkövet alkalmazták építkezésre is: ebből épült a Mátra-vidéken a gyöngyössolymosi templomtorony, a gyöngyöspatai templom és a kisnánai vár. Népi építészeti alkalmazása úgy történt, hogy a fal tövét az eresz alatt patakkővel rakták ki, s így szilárdabb és a vizet taszító padkát alakítottak ki. A patakkő, erdei kő összeszedése még gyűjtögető tevékenység. Kőfeldolgozásról ott beszélhetünk, ahol az összegyűjtött kődarabokat elhatározott céllal megmunkálták. A Lápos völgyében például a patakmederben gyűjtött homokkőlapokból fenkövet és köszörűkövet állítottak elő. A lehasított kődarabokat pattintással nagyolták és a patak vízében, egy érdes homokkőtömbön csiszolták simára, ami őskori munkamódot őrzött meg a legutóbbi évtizedekig. Két Lápos-völgyi falu: Rogoz és Plopis román háziiparosai a vásározás és „faluzás” révén a két világháború között körülbelül 50-60 km-es körzetet láttak el a gyárinál jobb minőségű fenőkővel (Kós 1980: 55–74). A nyers, megdolgozatlan kőpor is áruvá vált a Bükk hegység egyes falvaiban. A riolittufa szétmállott darabjait vagy porát az asszonyok összegyűjtötték, megrostálták és mint edény tisztítására alkalmas mosogatószert árusították az alföldi falvakban (Viga 1986a: 63).
Erdélyben a hegyoldalban gyűjtött vagy fejtett homokkőlapokból kevés alakítással sütőkő készült, melyen az ünnepi eledelt, a lepényt sütötték. Háromszékből 1759-ből ismert palacsintasütő kő elnevezés is. Sütőkövet használtak a Bodrogközben, Ormánságban, Zselicségben, Göcsejben és az Alsó-őrségben is. A Hunyad megyei Nagyalmáson a dácittufából – mely viszonylag könnyen formálható vulkanikus kőzet – harang alakú sütőeszközt, ún. sütőharangot faragtak, amely Erdély déli részén kívül a Dél-Dunántúlon is elterjedt. Készítéséhez bányászcsákányt, kétélű kis csákányt és fakörzőt használtak (Szilády Z. 1909; Gunda 1966: 296–332). Kőből serpenyőket is 624faragtak, és a Nagy-Szamos vidékén homokkőlapokból építették a kandallók füstfogóját és füstelvezető kürtőjét.
Jó minőségű, jól faragható, sok mindenre hasznosítható kőhöz fejtés útján jutottak. A kőfejtő, kőbányász régi magyar elnevezése kővágó, amely 14. századi oklevélben bukkan fel először, és helyneveinkben (pl. Kővágószőlős, Kővágóörs) ma is él.
A kőzetet különböző vastagságú, néhol többméteres talajréteg fedi, melyet csákánnyal, ásóval bontottak meg, s kézi kosarakban hordták el vagy ellapátolták a kitermelés helyéről. A munkát leföldelésnek, rámolásnak, magát a földréteget meddőnek, salaknak nevezték. A termőtalaj alatti legfelső kőréteg töredezett, ún. háportyás kő, amit lakóházak fundamentumához, kőkerítéshez vagy udvaron járdakőnek használtak. Ez alatt található az értékes terméskő. Fejtése keménységétől függően másmás technikával történt. Megfigyelték, hogy a kőzetben függőleges vagy ahhoz közelítő irányú repedések, erek, más néven szerek vannak. A bükkaljai Bogácson öreg kőfejtők úgy mondják, „a kőnek szála van, mint a fának”. Kézdipolyánban (Háromszék m.) pedig így fejezték ki: „Saját magát megmutatja, hogyan kell fejteni. Minden kőnek van növése, mint a fának.” A követ az erek mentén hasították, úgy, hogy a repedésbe hosszú nyelű kalapáccsal – aminek samu, bunkó, vasbunkó a neve – vasékeket vertek. Az ékek tágították a repedést, és a kő végül elhasadt. A talajjal párhuzamos, vízszintes repedéseket és az ezek által behatárolt kőtömeget lógernak nevezték. Az erek tágításával a kőzet az alatta lévő rétegsorig, lógerig hasadt le. Természetes, hogy a kő jellege: az erek és a lógerek iránya meghatározta az ilyen kihasítható kőtömbök méretét. A bükkaljai fejtők szerint a legnagyobb kiemelhető kőtömbök 200 × 60 × 50 cm méretűek, amelyek alkalmasak voltak például egy-egy útszéli kereszt kifaragásához.
Másfajta technikát igényelt a rosszul hasadó kőzetek, például a puha riolittufa fejtése, melyeket sámolni kellett. A sámolás lényegében mesterséges ér kialakítása a kőben: csákánnyal 6-10 cm széles, körülbelül 20 cm mély árkot mélyítettek a kőzetbe, amiből a törmeléket rövid nyelű sámkapával távolították el. Az így kivágott árkokba, sámokba ékeket ütöttek a fenti módon, és az ékek mélyebbre ütésével hasították le a kívánt nagyságú kőtömböt. A kihasított kődarabokat vasrúddal emelték ki a helyéről. A követ gyakran még a helyszínen lenagyolták baltás csákánnyal vagy maszlinak (muciinak) nevezett eszközzel.
Az egymás mellett dolgozó kővágók féltékenyen vigyáztak saját fejtésükre. A kőzet erei gyakran átvezettek a szomszéd munkaterületére, ilyenkor valamilyen természeti képződmény (fa, bokor, kődarab) jelezte, ki meddig fejt. Szokás volt tiszteletben tartani egymás fejtését (Szakáll-Viga 1984: 96-100; Viga 1985: 22–25).
A Gerecse hegységben lévő süttői és tardosbányai márványbánya munkásai 19761977-ben rekonstruálták a kézi erővel végzett munkamódszereket. A fúrás, a fejtés vagy treibolás, az ékeléses hasítás, a sziklatömbök emelése és rakodása során a kutató dallamos munkarigmusokat vett hangszalagra, amelyek szervesen hozzátartoztak a közös munkavégzéshez. A munkavezető rigmusmondása adta meg a munka ütemét, amire némelyik munkafolyamat közben társainak rigmusa felelt. Tehát rigmus hangolta össze mozdulataikat, ahogyan az egyik énekes előmunkás mondotta: „Ha nem adunk neki énekszót, akkor nem tudunk egyszerre dógozni…” A rigmusok szövege a gerecsei bányákban a 19. század második fele óta dolgozó német, olasz, szlovák és magyar munkások nyelvi kohójában alakult ki (Békefi 1978).
Az iparszerűen működő nagy kőbányákban, például a Csák-hegyen a munka emberemlékezet (kb. a századforduló) óta robbantással kezdődött. Ehhez kézi erővel, utóbb géppel fúrtak lyukakat. Egy ember terpeszülésben vagy állva fogta a fúrót, amit 625két társa ráverőkalapáccsal ütött. A fúrót minden pörölycsapás után 90 foknyit el kellett fordítani, hogy a kőzetet a lyuk alján egyenletesen repessze. Ha a fúrt lyuk háromszög alakú lett, a munkásokat azzal csúfolták: „Fokhagymás a lukatok”, vagy „Béka van a lukban”. 10-20 cm mélység elérése után a lyukba vizet löttyintettek, hogy a kő nedvesen könnyebben munkálható legyen. Közben a lyuk fenekén összegyűlt vizes kőport kanálszerű eszközzel kimerték. Stószfúróval készítettek 4-5 m mély lyukakat is. A robbantásos kőfejtés tárgyalása túlmutat munkánk keretein. A lerobbantott köveket a fenti módon hasították kisebb darabokra. Gyakorlott kőfejtők a robbantás után ránézésre meg tudták becsülni, hogy egy-egy kődarabból milyen terméket és hány darabot lehet készíteni.
Kővágók vájták a vulkáni eredetű riolittufába az Eger környéki falvak (Sirok, Egerszalók, Ostoros, Szomolya, Noszvaj stb.) barlanglakásait. A munkát azzal kezdték, hogy a homlokzatot képező sziklát függőlegesre vágták, s ezen kimérték az ajtó és az ablakok helyét. Először az ajtónyílást vágták ki, úgy haladtak befelé. Régen kéthegyű csákánnyal dolgoztak, amit naponta vittek a kovácshoz élesíteni. Századunk első évtizedeitől háromfajta csákányt: baltás, kapás és picces csákányt, különböző ékeket, vasrudat és irtókapát használnak. Egy 1893-as születésű siroki kővágó 1950-ben készítette az utolsó, sziklába vájt lakást, és életében huszonegy újat alakított ki. Készültek három-négy helyiségből álló barlanglakások is. Egy lakás „kivájása” átlag két hónapi megfeszített munkát igényelt (Bakó F. 1972: 353; 1978: 66–73).
Más körülmények között folyt a Duna-Tisza közi réti mészkő bányászása. A kővágók tapasztalata szerint ott volt érdemes a fejtését megkezdeni, ahol sok kővirág (Malva silvestris) nyílott. Egy kisteleki kővágó a megfigyeléseit így összegezte: „Mikor elmöntem egy rétbe, már láttam, hol van kő. Ahol kőréteg van, ott van olyan hely, ahol a gáz a föld alól kijön… Ott magosabb a fű. Azt a helyet kalapnak neveztük.” Emellett gyakran előfordult, hogy vályogveréshez vagy tapasztáshoz szükséges agyag ásása vagy kútásás közben akadtak darázskőre, de a tapasztalt kővágók bizonyosan tudták, hogy a rétségeken hol lehet terméskövet találni. Ha új lelőhelyet tártak fel, sosem ott kezdték a kitermelést, ahol legdúsabban nőtt a vegetáció, hanem attól négy-öt méter távolságra. Azt tapasztalták ugyanis, hogy a magas, bokros növényzet alatt legvastagabb a kő, ahol épp ezért nehéz volt átszakítani.
A munka az egy-két ásónyom vastagságú talajréteg eltávolításával, a leföldeléssel kezdődött. A réti mészkő 3-4 cm-es felső rétege lemezes szerkezetű, amit pacsmagkőnek, pecsmegnek neveznek. Ezt csákánnyal ütögetve fejtették fel, és kisebb-nagyobb darabjait alapba vagy igénytelenebb építmények falába rakták. A Duna-Tisza közi kővágók kőfejtő eszköze tömör, mindkét végén acélozott hegyben végződő vasrúd, melyet kovács készített. Súlya 16-20 kg, hossza 120-140 cm, vastagsága 3-5 cm. A legidősebbek 1920 táján ezzel dolgoztak, s valószínű, hogy előtte már több nemzedék használta ezt az eszközt. Előbb alkalmas helyen a csákány hegyével kis lyukat ütögettek a terméskőbe, majd a vasrudat ismétlődően egy helyre verve mélyítették a lyukat. Közben vizet öntöttek bele, hogy a kőtörmeléket kimossák és szétcsapassák. Tapasztalt kővágó ismerte a rudalás tempóját, és úgy rudalt, ahogy a kő minősége és a munka előrehaladása megkívánta. A kemény, acélos kő a rudaláskor szinte zengett és visszarúgta a rudat. A kővágónak némelykor a rudat nem is kellett emelni, csak elkapni és a lyukba irányítva lendületet adni neki. Az egyenletes erejű ütések alatt szinte „röszketött a kű” és előbb-utóbb mögdurrant, vagyis elhasadt.
A rudalás időtartama függött a kővágó ügyességétől, erejétől, de a terméskő vastagságától és milyenségétől is. A Duna-Tisza közén a felszín alatti mészkőrétegek vastagsága 25-30 cm-től 60-70 cm-ig terjed. A vékonyabb kőréteget természetesen 626kevesebb ütéssel elrepesztették, ám örültek a vastagabb kőrétegnek, mert annak a kitermelésével több keresethez jutottak. Az acélos mészkő szálába elhasadt öt-hat méter hosszan is.
134. ábra. Kőfejtő, kőfaragó eszközök a Börzsöny hegységből: 1. nagykalapács (Perőcsény); 2. bunkó (Diósjenő); 3–4. buckó (Ipolytölgyes); 5. bunkó (Szokolya); 6. bunkó (Kóspallag); 7. baszás macli (Szob); 8. macli (Szob); 9. dornyi (Szob); 10. kiütő (Romhány); 11. svégli (Szokolya); 12. kalapács (Bernecebaráti); 13. kézikalapács (Szob, Márianosztra); 14. kézikalapács (Kóspallag)
A lehasadt darázskövet rúddal és csákánnyal kifeszítették a helyéről, és a leírt módon repesztették kisebb darabokra. A kővágás az Alföldön is új bánya megkezdésekor volt a legnehezebb – részint mivel a kőréteg, mint egy hatalmas, föld alatti teknőben, egyben volt és nehezen hasadt, részint mert a lerepedt darabokhoz nehezen 627lehetett hozzáférni. Általában kerek, öt-hat méter átmérőjű bányát nyitottak, és a kő természetét, hasadását figyelve folytatták a fejtést (Juhász 1982b: 147–150).
Az alföldi kővágók éppolyan kiváló természetismeretről adtak tanúbizonyságot, mint a hegyvidékiek. Van olyan megfigyelés, melyet a Szeged környéki kővágó ugyanazokkal a szavakkal fejezett ki, mint a bükkaljai: „A kőnek szála van, mint a fának.” Tanulságos a kisteleki kővágók tapasztalata: „a holttetemnél (ahol a felszíni növényzet a legdúsabb, következésképp a kő legvastagabb), amíg a kő él, addig olyan, mint a vas, olyan fekete, de ha kivágjuk, akkor mögszürkül”. Megkülönböztették a darázsfészkes vagy morzsás követ, melyben kis üregek, járatok képződtek, mint a darázsfészekben. Ez sárgásvöröses, gyengébb minőségű, puha mészkő. Leggyakoribb a sárgás vagy barnás színű kő előfordulása, legjobbnak pedig a szürkés árnyalatú, érces, acelas követ tartják.
135. ábra. Kőfejtő, kőfaragó eszközök a Börzsöny hegységből: 1–8. kőfejtő csákányok (1. Zebegény; 2. Nagybörzsöny; 3. Ipolytölgyes; 4. Kemence; 5–8. Perőcsény); 9. csákánykapa
628136. ábra. Kőfejtő, kőfaragó eszközök a Börzsöny hegységből: kőfaragó balták: 1–2. Nagybörzsöny, 4, 10–11. Zebegény; kőfaragó fejszék: 3. Ipolytölgyes, 5. Bernecebaráti; faragócsákányok: 6. Perőcsény, 9. Bernecebaráti; kőművescsákányok: 8. Nagyoroszi, 12. Letkés; beipike: 7. Ipolytölgyes
A jó kőbányát igyekeztek kihasználni: addig vágták, amíg csak követ találtak. A réteg széle felé a kőréteg elvékonyodik, majd megszűnik. Csengele határában az 1940–1950-es években körülbelül 2 katasztrális holdnyi semlyékről termeltek ki mészkövet közutak és épületek alapozásához.
A kivágott terméskövet Szeged, Kistelek, Pusztaszer körzetében kubiba, a Kiskunságon, a Duna-Tisza köze középső és északi részén négyzetölbe rakták. A kubi (kubik) 1 öl széles, 2 öl hosszú, fél öl (95 cm) magas kőrakás, ami tulajdonképpen 1 köböl. A mértékegységet a kubikosoktól vették át. Egy négyzetölnyi kő a kubinak éppen a fele. A kő árát századunkban leginkább e két mértékegységben, néhol köbméterben számolták (Juhász 1982b: 150; Sztrinkó 1982: 167).
629A kőfejtés kemény, embert próbáló munka, de nem volt szakképzettséghez kötött foglalkozás. Gyakran szállt apáról fiúra. A 12-13 éves fiúgyermek a hat elemi elvégzése után gyakorta segített apjának, közben elsajátította a munkafogásokat, és már fiatalon képes volt olyan teljesítményre, amit erős, de a kőbányászatban járatlan felnőttek sem tudtak utánozni. Így volt ez a Börzsönyben, a Bükkalján s nemritkán a Duna-Tisza közén is. A kőbányászok tehát képesítés nélküli parasztspecialisták.
137. ábra. Kőfejtő és kőfaragó eszközök a Börzsöny hegységből: hasítószékek: 1–2. Szob; szerszámosládák: 3–4. Kóspallag, 5. Diósjenő; fabunkók: 6–8. Romhány; betűvágó vésők: 9–10. Romhány, 11–12. Diósjenő
A kőfaragás viszont évszázadok óta szakképzettséghez kötött mesterség, művelői gyakran a kőművesekkel alakítottak közös céhet. A kőfaragókat eredetileg a kőműves megnevezés jelölte, és a mesterségen belüli munkamegosztás kibontakozása, a 16. 630század második fele óta illeti ez a szavunk a falrakást, vakolást végző mesterembereket. A kővágók és a kőfaragók ugyanazokkal a szerszámokkal dolgoztak, de utóbbiak finomabb munkát végeztek, ezért tevékenységük között minőségi különbség állapítható meg (I. Sándor 1973; Viga 1985). Ám a hazai kőbányászat régióiban a kőfejtés és a kőfaragás rendszerint nem különült el egymástól. Például a bükkaljai Szomolyán a kővágó parasztspecialisták nagy része tudott követ faragni, és a tanult kőfaragók is foglalkoztak kőfejtéssel. Egy szomolyai ember a két munka összefonódását így magyarázta: „Nem lehetett jó kőfaragó, aki a bányászáshoz nem értett, de jó bányász sem lehetett, aki nem tudta, hogy mi van a kőben. Egy kőfaragónak már a hegyben ismernie kellett a követ” (Viga 1985: 29). Hasonló volt a helyzet a Börzsöny kőfejtő és kőfaragó falvaiban (Hála 1983b).
Bükkalján a legszegényebbek között voltak, akik csupán a bányászáshoz és a kő hasításához értettek, ők napszámosként dolgoztak a tehetősebb gazdálkodók kőbányáiban. Az a kis földű parasztember, akinek saját bányája volt, a kifejtett követ rendszerint maga fel is dolgozta. Századunk első felében Szomolyán 15-20 tanult kőfaragó iparos volt, de a helybeli férfiak többsége – a mezőgazdasági munkák mellett – bányászta és faragta a követ. A parasztspecialisták között akadtak, akik olyan magas szinten értettek a kőfaragáshoz, mint a legügyesebb tanult kőfaragók, és tudásukat éppúgy elismerte a közösség, mint a mestervizsgát tett iparosokét. Úgy tűnik, hogy egy-egy paraszti közösségben – faluban, kistájon – nem csupán szakképzettségük révén, hanem rátermettségük, hozzáértésük alapján is specializálódtak az emberek a kőmunkára (Szakáll–Viga 1984: 117; Viga 1985: 29–30). Ez – más mesterségeket is figyelembe véve – általános érvényű tanulságok levonására nyújt módot.
A fejtett kő feldolgozásának legegyszerűbb eljárása az útburkolati kövek készítése, amivel főleg a Duna-kanyar és a Börzsöny hegység kőbányáiban (134–137. ábra) foglalkoztak. Innen látták el az 1860-as évek óta a fővárost és számos nagyobb városunkat úti és járdakővel.
Az útburkoló köveket maguk a kővágók, ricerek hasították, darabolták a kívánt méretre ékek, vésők, durmancs, nagykalapács és macli vagy bunkó segítségével. A munka egy részét egylábú széken (sztolicska) végezték, amelyen ülve jobbra-balra hajolhattak az éppen szükséges szerszámért. A készítés utolsó fázisa a kiálló egyenetlenségek eltávolítása, az ún. spicölés, amit nagyobbrészt a gyermekekre bíztak. 11-12 éves fiúk, apjuk vagy bátyjuk mellett, a spicöléssel kezdtek beletanulni a kőmunkába. A kész útburkolati köveket figurába rakták – ami hasonló, mint az alföldi kubikosok földprizmája –, és ökrös szekéren, lovas kocsin szállították a vasúti rakodóra vagy hajóállomásra. Ezt a munkát még nem tekintették kőfaragásnak.
A kőfaragó a ricer által megmunkált négyszögletes kövön tovább dolgozott: először a stokkolókalapáccsal simára egyengette, majd aszerint, hogy mit készített belőle, formálta és díszítette. Szerszámait többnyire kovács készítette, századunkban pedig már városi üzletekben és szerszámlakatosoktól szerezte be. A szerszámnyelet vékony, hajlékony, de erős fából (cser-, kőris-, som-, gyertyán-, juharfa) maguk faragták. A romhányi kőfaragók minden este éleztették szerszámaikat a községi kováccsal, mások az élezést, javítást maguk végezték (Hála 1983b; Viga 1985). Legtöbb kőfaragó az udvaron, esetleg a szín alatt dolgozott. A kőtömböt fabakra vagy két kődarabra emelték, s úgy munkálták.
