FESTŐCÉHEK
FESTŐCÉHEK
Hazánkban az első kelmefestő céhalakítás természetesen a legfejlettebb festőipari területen következett be 1608-ban, Lőcse, Eperjes, Késmárk, Igló városközi testületeként, de bevonva a kisebb helységek mestereit is az ellenőrzésükbe. Az ország nyugati és középső területeire a bécsi Schön- und Schwarzfárber céh terjesztette ki hatáskörét. Ismerjük a soproni, ruszti, nezsideri és kőszegi mesterek felvételét a bécsi főcéhbe 1627-ből.
Erdély területéről Brassó város számadáskönyveiből vannak adataink a festők nagy tömegű munkáinak költségeiről, adózásukról, egyszerre több mester működéséről. Részletesebb levéltári munkára sajnos nem volt mód.
A lőcseiek városközi céhéből 1676-ban az eperjesiek, 1713-ban a késmárkiak, 1725-ben a liptóiak váltak ki. A bécsi főcéh hatáskörét örökölte, illetve megváltotta a pozsonyi Schön- und Schwarzfärber céh, hatáskörét az egész Dunántúlra és a Duna-Tisza közére kiterjesztve. A bányavárosok mestereit a besztercebányai céh vonta ellenőrzése alá 1770-ben.
Az ország középső és déli területeinek török alóli felszabadulását követő újratelepítési politika a festőipar arányosabb területi elosztódását is magával hozta. Egyrészt az ország északi területén bekövetkezett szakmai túlnépesedés okozta kirajzás déli irányban, másrészt az ország nyugati vidékeiről, illetve a német területekről bevándorlók is gyarapították a mesterek számát. Ez a folyamat a főcéhek vonzáskörzetének fokozatos kiterjedésében, másrészt azok további kisebb céhekre bomlásában, illetve festőket is magába foglaló vegyes céhekben is kifejezésre jutott. 1813-ban a budaiak és pestiek közösen kaptak jogot az alföldi mesterek új céhbe szervezésére, amiből évekig tartó hatásköri vita keletkezett a pozsonyi főcéhvel. A vonzáskörzeti térképeket egyesítve úgy látjuk, hogy az ország egész területe viszonylag jó szórtsággal el volt látva festőkkel, a városok mellett nagyszámú mezőváros és falu is befogadott ilyen mestereket. Erdélyre vonatkozóan a kutatási nehézségek miatt nincsenek részletes adataink, bár tudjuk, hogy 1753-ban a brassói festőcéh szabályzatainak megújítását kéri, másrészt az 1762-1853 közötti időből fennmaradt a mesterek felvételi könyve. Feltehető, hogy a céh hatásköre egész Erdély területére kiterjedt.
A vizsgált levéltári anyag alapján úgy látjuk, hogy a céhek fennállása alatti időben az ún. kontárok, céhen kívül dolgozó mesterek száma nem nagy, illetve azokat 388többnyire bekényszerítették valamelyik területileg illetékes céhbe, a szervezettség és ellenőrzés tehát meglehetősen nagyfokú volt ebben az iparágban. A kelmefestésnek és kékfestésnek rendszeres, háziiparszerű paraszti gyakorlatáról nem tudunk.
