A KÉKFESTÉS ELTERJEDÉSE
A KÉKFESTÉS ELTERJEDÉSE
A kékfestés magyarországi megjelenésére és gyakorlatára minden előfeltétel adva volt. A kelmefestés különféle eljárásait, sőt az indigó rendszeres használatát, illetve mesterremekként való megjelölését a lőcsei festőcéh 1715-ben kapott új céhlevelében már rögzítette – igaz, mintázat nélkül. Az 1737-es késmárki vásározásra vonatkozó egyezményből a mintás kelmékkel való kereskedés Debrecenig kiterjesztett körzetéről kapunk hírt. Ugyanebben az évben alakult a sasvári kartonmanufaktúra, amely egyéb termékek között a kékfestő előállításával is foglalkozott (Endrei 1969). Sopronban 1769-ben a festők „drucken auf Porcelan Arth”. Az ország északi területein pedig az 1760-as években kibontakozik a harc a festők és a vászonnyomók (Leinwanddrukker), a tapétanyomók (Wasserdrucker) és az olajnyomók (Oldrucker) között a kékfestés monopolizálásáért, illetve szabad gyakorlatáért. Hiteles adatok szólnak arról, hogy a pozsonyi festők már 1765-ben alkalmazták a kékfestést, sőt azzal vádolják őket, hogy úgy vették meg a titkot idegen legényektől.
A kékfestés széles körű elterjedését a mesterremek-előírások, hagyatéki leltárak tételei, árszabások áruféleségei, az egyes műhelyek üzleti feljegyzései, népviseleti ábrázolások, körözések személyleírásai, lopások és rablások kárjegyzékei egyaránt folyamatosan bizonyítják a 18. század közepétől. A kékfestő kifejezést 1770-ből, a pápai Bengely István panaszos leveléből olvassuk először, majd egyre gyakrabban találkozunk használatával az új eljárás megjelölésére.
Az írott emlékek mellett néhány idevágó korai tárgyi emléket is megismerhetünk. Így a legkorábbi évszámos kékfestő kelme 1783-ból, Körmöcbányáról való. Az ágyhuzatként használt kelmén zenélő rokokó pár látható egy fa alatt. Az Ádám és Éva jelenet rokokó fafaragású nyomódúcai pedig Balassagyarmat, Kassa és az Árva megyei Velicna műhelyéből kerültek múzeumokba.
Az új festőeljárás a már működő kelmefestő műhelyekben meghonosodott, mindenhol igyekeztek kihasználni a divatos kelmék konjunktúráját. Ezt nagyban elősegítette a sajnálatosan fejletlen magyarországi textilipar helyzete, szűk termelési kapacitása. A mezővárosi és falusi műhelyek a 19. század közepén a közvetlen környékük helyi igényeit figyelembe véve állították elő termékeiket, alkalmazkodva nemzetiségi ízléshez és hagyományokhoz. A hazai piacot osztrák, cseh és morva gyárak textilei árasztották el, ami ellen a Kossuth által alapított Iparegylet a „honi” ipar támogatását hirdette meg. Sok szép tárgyi emléke maradt fenn az ún. „honi mozgalom”-nak, bár méreteiben sem az, sem a Védegylet nem érte el kitűzött célját.
Az ipari méretű termelés az óbudai Goldberger kékfestő műhelyéből nőtt ki, a céhes kereteket mellőző királyi engedély segítségével. A kézinyomást már 1841-ben háttérbe szorította a francia Perrot által 1834-ben feltalált, szakaszosan nyomó gép munkába állítása. A nemzeti piac alakulásába is elsősorban a céhen kívüli gyárak szóltak bele, így több óbudai textilgyár. A falu számára dolgozó műhelyek vásári körzeteit részleteiben külön tanulmány mutatja be (Domonkos O. 1977–78). Míg 1890-ben 414, addig 1940 körül már csak 70 önálló műhely dolgozott az országban.
