KOVÁCSOK
KOVÁCSOK
A föld mélyéből kibányászott és előkészített nyersanyagot a fémműves iparosok dolgozzák fel használati tárgyakká. A falusi lakosság nélkülözhetetlen használati tárgyainak nagy részét falusi, mezővárosi iparosok, céhes vagy céhen kívüli kézművesek termékeiből szerezte be (Domonkos O. 1974: 18).
A kovácsmesterség gazdag irodalmából kiemelkedő jelentőségű Szabó György és Bodgál Ferenc munkássága. Szabó a középkori kovácsmesterség alapvető kutatását végezte el (Szabó Gy. 1954), Bodgál pedig a történeti néprajzi szempontú tanulmányokban volt termékeny, a vasművesség kutatásában egyedülállóan jelentős munkát végzett, és az iparágról kandidátusi disszertációt készített (Bodgál 1962a-1971b).
A kovácsmesterség korán vált önálló ipari tevékenységgé. Már honfoglaló őseink idejében is köztiszteletben álló foglalkozás volt. Nyáron a gyepvasércet bányászták, tisztították és dúsításra előkészítették, s csak ősszel és télen dolgoztak kovácsolással. A gyepvasércet dúsítás előtt hetekig mosni kellett, egy-két hónapig szárították, nyílt tűzön pörkölték a kis kemencékben, kézi fújtatással nyerték ki belőle a bucavasat sokszor negyven óráig is tartó munkával. Ezt még újabb izzítással, erős kovácsolással tisztították, s csak ezután kezdhették meg a vasszerszámok, fegyverek készítését (Bartha 1958).
A 12–15. században sokrétűvé vált a mesterség, ebből a korból páncél-, sarkantyú-, kard-, üst-, lemezkovácsokat ismerünk, valamint kés-, kasza- és szegkovácsokat. Céhekbe tömörülve dolgoztak. Figyelmen kívül hagyva az erdélyi szász városok 1376. évi közös kiváltságlevelét, a legrégibb kovács céhszabályzatot 1467-ből Kolozsvárról ismerjük. Ezt követően a legkülönbözőbb időpontokban alakultak az országban kovácscéhek. A mesterek létszáma még a nagy városokban sem volt sok – szemben más foglalkozásokkal –, ezért a legtöbb helyen vegyes céhbe tartoztak a lakatosokkal, rézművesekkel, vagy több várossal céhszövetségben dolgoztak (Szádeczky 1913).
Az uradalmakban, falvakban dolgozó kovácsok műhelye, kézzel végzett munkája nem sokat változott az idők folyamán. Műveikről a korabeli limitációk tanúskodnak. Győrött 1647-ből ismerjük az első árszabást, amelyben kovácsok is szerepelnek, majd később 1726-ból, 1818-ból maradtak fenn ilyen emlékek. Hasonlókat mutat az ároktövi kovácsok árjegyzéke is (Bodgál 1967: 216). Ajtó-, ablakpántokat, vasalásokat, sarokvasakat, pipákat, reteszvasakat, ablakrácsokat, ajtó- és ládazárakat, láncokat, szegeket, tűzcsiholó acélt, nyársakat készítettek, háromlábakat az üstök alá, zablákat, béklyókat, kapákat, ekevasakat, csoroszlyákat, ásóvasalásokat, fejszéket, bárdokat, vonókéseket, s emellett fő munkájuk volt a szekerek vasalása és a lovak patkolása (Szabó Gy. 1954).
257A földesúrnak dolgoztak uradalmi műhelyekben, de külön kovácsaik voltak a jobbágyoknak, műhelyeiket a faluközösség tartotta fenn. A kovácsműhelyek helyét a 18–19. században megyei és községi utasítások szabályozták: a lakóházaktól és a gazdasági tárolóépületektől távol kellett lenniük, mert tűzveszélyesek voltak. Ezért kiszorultak a falu szélére. Kellett a szabad tér a szekereknek és a lovak patkolásához is.
A paraszti közösség egyik legnélkülözhetetlenebb iparosa a kovács. Termelőeszközöket készít, gazdasági télszereléseket javít, szekereket vasal, lovakat patkol, s az elmúlt századokban még állatokat is gyógyított. Ezért jelentős helye volt a falusi társadalomban. Az egész országban elterjedtek a közbirtokossági kovácsműhelyek, ahol céhes vagy céhen kívüli mesterek dolgoztak szerződéses alapon. Iparigazolványt csak századunkban kívántak hozzá. A közbirtokosság három évre fogadta fel a kovácsokat Szent Mihály-napkor, s a legtöbb helyen újévtől újévig működtek. Ha meg voltak vele elégedve, akkor a szerződést nem kellett megújítani, „kiöregedésig” tartott. A gazdák előtt a jelentkezők tarifát készítettek, hogy mennyiért vállalják a munkát. Szavazással választották meg a kovácsot: a neveket papírra írták és kalapból kihúzták. Más helyeken viszont a legelőnyösebb ajánlattevőt vagy a legjobb hírűt választották meg. A község adta a műhelyt és lakást kerttel, 3 ezer négyszögöl határbeli földdel, a mester viszont saját szerszámaival dolgozott. A gazdák költöztették a faluba családjával együtt, és január elsején állt munkába. A kovács ügyeit a gazdák közül választott kovácsbíró intézte, neki ezért ingyen végzett minden munkát. A közbirtokosság tagjait is előnyben részesítette, kora reggel és az esti órákban soron kívül szolgálta ki őket. Általában pénzért dolgozott, csak az ekevasak, csoroszlyák élesítéséért kapott a tagoktól évenként egy véka búzát (25 kg), a közbirtokosságon kívüliek 30 kg-ot adtak. Hitelbe dolgozott, kontóskönyvben írta fel a végzett munkát és az árát. A gazdák évente egyszer számoltak el a kováccsal pénzben – vagy búzában, ősszel, cséplés után. A szegényebbek ledolgozták tartozásukat: felszántották, művelték a földjét, fuvaroztak neki.
A kovácsműhely különálló, szabadkéményes épület volt. Napjainkig megőrizte a régiek emlékét többek kőzött a verpeléti műemlék kovácsműhely (Bodgál 1965a), vagy a szilsárkányi a szentendrei múzeumfaluban (Boros 1974). Századunkban nem sokat változtak a műhelyek sem külsejükben, sem felszerelésükben. Termelőszövetkezetek, állami gazdaságok kezelésében még sok helyütt ma is jól tanulmányozhatók. Előterükben fedett patkolószín található, tárapilléreihez, hevederekhez kapcsolódó vaskarikákhoz kötik a lovakat. Az ökrök patkolásához a homlokzatra illeszkedő kettős kalodát használták. A bejárattal szemben áll a kohó. Közepén két félkör alakú tűzicipó, bal oldalán a hűtővályú vízzel, benne a kukoricacsuhé pemet. Másik oldalán a tüzelőszén, kőszén, koksz, faszén, sokszor keverve is, benne a rakólapát, és a tűzinyárs, amivel a salakot tolják félre. A gázokat a füstsátor gyűjti össze és kivezeti a kürtőn a kéménybe. A falon a különféle méretű és szájkiképzésű tűzifogók és a fogószorító klógnik lógnak. A kohóhoz csatlakozik a vontatórúddal, kézzel vagy lábbal hajtott, körte alakú fújtató, mögéje dobálva a vásott vasdarabok, amelyek hevítéssel újra nyersanyagokká válnak. Előtte áll a lécből készült szerszámráma, benne a különböző kalapácsok, formázók, steklik. Az ajtó bal oldalán lévő fal előtt áll a kézzel hajtható fúrógép (ma már árammal működik), az udvarra nyíló ablak előtt a keményfa lapú satupad, rajta a kovácssatu és a kézisatu vagy sikattyú. Mellette, falra erősített deszkán a különféle menetmetszők, fúróhajtók, kétnyelű kések, reszelők, ágasfúrók, kerékagyfúrók, mértékes vonalzók, könyöklukütők, ollók, olajok, zsírok, szögek. A satupad végén, a kohóval szemközt áll a szarvasüllő a földbe ásott fatőkén. 258Kétszarvú, az egyik kerek, a másik négyélű. Az üllőháton két lyuk van a behelyezett vas alakítására. A tőkén tartják a kézikalapácsot, nekitámasztva pedig az egyik ráverőt. Az üllőtőkén vannak még fúrók, csavarok és a spicc-stekli. Az egyik legfontosabb eszköz a kalapács, vasverőnek hívták régen. Legsúlyosabb a pöröly, 5-10 kilós, 50-100 centiméteres a nyele, öregverőnek is nevezik. Kisebb a félkézverő, 3-4 kilós. A kovácskalapács feje és talpa acélozott. Használnak még keresztkalapácsot, padkalapácsot, fejezőkalapácsot, árkolókalapácsot, karikahajtót, üttető- és patkolókalapácsot. Ezek faállványon lógnak szép sorjában. A hátsó falnál találhatók a lópatkolós eszközei: patkolóasztal, patkolóbak. Az asztalon patkolószerszámok: körömkés, körömvas, körömszedő olló, szögcsípő fogó, szögvájó, körömráspolyok, körömreszelők, patkoló csípőfogók, kalapácsok. A hátsó falon polcos szekrényben szögek, csavarok, srófok, patkósarkok, kenderkócok. Itt tartják még a Tógyógyításhoz szükséges ásítóvasat, farkasfog vésőt, érvágót. A kohó fölött rúdon lógnak a különböző méretű patkók, láncok, zabolák, szekérvasalások.
Az ilyen jól felszerelt műhelyben jól megy a munka, ami évszázadok folyamán napjainkig igen változatos volt. Jellemző fényt vet rá egy ároktövi kovács kontós 259könyve 1911–1920 között. Egy év alatt egy nagyobb gazdának a következő munkákat végezte el: vasvilla hegyezése, új szigony, nagy hidas övedző közepe kifúrással és megpántolása, vízfogó vas forrasztása, új sróf muterral, plattal, kútdézsához sasos karika, új veder vasalása, ásórugó kiveréssel, hidas láncszem forrasztása, egy pernádszeg kútgémbe, új sróf kútostorba, harapófogó-renoválás, kútdézsára abroncs, kúthorgas kinádolva, szöggel együtt, ópatkóverés, újpatkóverés, hátsó saroglyaláncba két horog, csatlósforrasztás, csizmavasalás, lőcsvasalás, jászolkarika sassal, vetőgépsrófok, rúdvégvasalás, förhéchorog, főrhécre új pánt, patkósarok-élezés, vályújavítás szögekkel, ráfhúzás, kalapács- és üllőigazítás, vendéggúzs csinálása, hevedernyak hajtása, új sróf szán talpára, tengelyvégszög csinálása, hámfavasalás, tengelyigazítás, nyújtó végín új sróf csinálása (Bodgál 1967: 202). Ezenkívül készít még a kovács boronába hanttörő fogakat, hozzájuk pántokat, ekekapákat, fahengervasalást, kaszaüllőket, 260kaszakalapácsokat, széna- és szalmavágókat, csizmavágókat, csizmapatkót, fejszét élesít, a kaszákat nyélhez illeszti kaszakarikákkal és vasékkel, elvásott kapákból szárvágót csinál, kaszából nádvágót, káposztavágó kést. Benne van szinte egy paraszti üzem minden vasipari szükséglete.
33. ábra. A kocsi elejének fő részei 1 = hámfa; 2 = rúdnyílás; 3 = rúdszög; 4 = rúdszárny; 5 = felhérc (förhéc); 6 = húzóvas, fellépővas; 7 = elsőtengely a tengelyágyban; 8 = derékszeg; 9 = fürgető a rakoncákkal; 10 = juhafa
34. ábra. A kocsi hátuljának fő részei 1 = nyújtó; 2 = hátsóágas; 3 = hátsótengely a tengelyágyban
Legkevesebb a munkája január-február, június, október és november hónapokban. Legtöbb viszont áprilisban, májusban, júliusban és szeptemberben. A nagy mezőgazdasági munkák idején kopik, törik a szerszám, szekér, ekevas. Ilyenkor reggel négytől este lámpagyújtásig dolgoztak két-három tanulóval. A kovácsmunka mellett legtöbben kis földjükön gazdálkodtak is, tehenet, hízót, aprójószágot tartottak.
Az eszközök készítése, javítása mellett meg kell vizsgálnunk a munkamódokat is. Legfontosabb a kovácsolás, edzés, nyújtás, szögecselés, szekérvasalás és a patkolás. A kovácsolást vörösizzáskor végzik az üllőn kalapáccsal lehűlésig. Közben az üllőt és a kalapácsot vízzel nedvesítik, így a vas kemény és rugalmas lesz. A kohó felől álló ember, a mester tartja fogójával az izzó fémet, a kéziverő (félkézverő) apró ütéseivel irányítja a legényt, aki az öregverővel (pöröly) két kézzel nagy erejű ütéseket mér a vasra, közben a mester pengeti az állandó ritmust. Két vasdarabot fehérizzás mellett hegesztenék, kovácsolnak össze. Mikor a vas heged, szikrákat hány, ebből tudják, hogy jó. Ha acéllal hegesztik, akkor hegesztőport adnak hozzá (bóraxot, szalmiákot vagy agyagos siványhomokot). Ez az acélozás. Ha vasat vassal hegesztenek, például patkódarabokat, akkor nádalásnak hívják.
Edzéskor a kovácsvasat acéllá edzik, például a kocsik tengelyénél. Nyújtás a vas hosszabbítása, szélesítése, kovácsolása az üllőn. Ellenkezője a vaskosítás vagy zömöklés, amikor a vas rövidül, vastagodik. A szögecselés két vaslemez összekötése szilárdan vagy forgón. Kocsirészek vasalásánál fordul legtöbbször elő (Frecskay 1912: 165–182).
A szekérvasalás kívánja talán a legtöbb ügyességet, s ezt egyes mesterek – környékűkre kiterjedően – szinte művészi színvonalra emelték, táji típusokat állítottak elő. A kerekeket talpalják vagy sínezik legelőször. Az egy szál sínvasat tüzesítve meghajlítják, méretre levágják, összeforrasztják és melegen húzzák a talpfára. A kerék mindegyik oldalára ugyancsak tüzesen húzzák rá az agykarikákat és a sípkarikákat is. A tengelyek beállításához fognak ezután. A régi fatengelyeket marokvassal borították. A gyárilag készült tengelyeket viszont meghajlítják a tengelyágy görbületének megfelelően. Ez három hevítéssel történik a négylábú hajlítóbakon. A meghajlított tengelyt ugyancsak melegen ütik bele a tengelyágyba. Az összefogó cúgpántokat 261is ők készítik. A rúdszárnyat borítóvassal megvasalják, a bókonyokat szintén, továbbá a förhécet a fellépővassal és csatlóssal. A juhafát is vaslemezzel borítják, s az első tengely vánkosán a fürgetőt a két rakoncával. A kocsit összetartó derékszöget maguk kovácsolják, akárcsak a kerékszögeket is. A kocsi oldalait, saroglyáit, lőcseit és a rudat védővassal, borítóvassal vasalják meg, s a kész szekeret is ők állítják össze (Timaffy 1985).
35. ábra. A kocsi
A patkolás a leggyakoribb kovácsmunka. A lovakat az előtérben lévő belső támpillérhez, hevederekhez kapcsolódó vaskarikákhoz kötve patkolják, az ökröket pedig a műhely utcai homlokzatához illeszkedő kettős kalodában. Az ökrökre Télpatkót vertek fel,- előtte körömkéssel igazították ki a körmöket. A lovak patkolásához kihozzák a patkolóbakot, a ló lába alá, s az asztalt a szerszámokkal. Először a patát szedik rendbe a körömkéssel, körömszedő fogóval, körömreszelővel, majd ráigazítják a patkót úgy, hogy feketemelegen rápróbálják a patára, vajon bő-e vagy szűk. Megjegyzik a kiigazítani való helyeket, és hevítéssel, kalapálva hozzák rendbe, aztán újra felpróbálják. Ha jó a patkó, a szöglyukakat kitágítják, széleit beszegik, körülreszelik és lehűtik. A patkón megkülönböztetik a hegyét, hajlását, ágait vagy szárnyait, sarkait. A hegyen edzett vasdarab a koptató, fölötte kis szegély a kápa, ezt görbítik rá a Tókörömre. A patkón árkolás van, ebbe hajtják a 6-8 patkószeg fejét, hogy ne kopjanak gyorsan. A fölszögelésnél vigyáznak, hogy a szög a lovat meg ne nyílalja, és a szög kiérjen a körömházon. A végét lecsípik, a csonkot a patkolókalapáccsal lelapítják, lehomorítják és lereszelik. Téli patkolásnál még a sarkokat ellátják élesszögekkel vagy csavaros sarkokkal. A rúgós lovakat orrukra csavart pipával szelídítik, vagy farkukra erősített vaskarikán átfűzött kötéllel kötik meg a felemelt lábát (Timaffy 1983).
A kovácsok ügyességüket, rátermettségüket tojáspatkolással is igyekeztek megmutatni. Valóságos kis remekműveket találhatunk országszerte vas-, ezüst-, aranypatkókkal, barokkos díszítéssel, talpakkal (Györgyi 1982). Művészetüket falusi házaink díszítő vasalásai, oromdíszei s a temetők kovácsolt vaskeresztjei ugyancsak őrzik. Nem csoda, ha az ügyes kovácsot sok helyütt ördöngös embernek tartották, róluk sok érdekes történetet találunk prózai népköltészetűnkben.
Nehézipari nagyüzemeink kovácsológépei ma már egyre jobban háttérbe szorítják a kézi erővel végzett kovácsmunkát, de mezőgazdaságunk ma sem nélkülözheti egyedi termékeiket és javítómunkájukat.
