BÁNYÁK, KOHÓK, HÁMOROK
BÁNYÁK, KOHÓK, HÁMOROK
A fémművesség legfontosabb nyersanyaga a réz és a vas. Csak nagyon kis mértékben találhatók szín állapotban, mindkettőt kőzetekből kell kibányászni. A réz legtöbbször primer ércekből képződik másodlagosan, leginkább kénhez kötve található, és sok meddőt tartalmaz. A vasérc telérekben fordul elő, szemcsés mészkő és csillámos agyagpala között. Bányákban, kohókban, hámorokban készítették elő mindkettőt az ipari felhasználásra.
Ércbányászatunk már a 10–12. században jelentős volt, főképp Nyugat-Magyarországon Vas és Sopron megyék nyugati felében, valamint Kelet-Magyarországon a Sajó középső folyása mentén, Borsod megye északi részén, Torna, Gömör megyék területén. A két Vasvár, Rudnik, Rudabánya a 10–11. századi vasművességünk tanúi (Györffy Gy. 1977: 442–445). Fejedelmi vagy királyi szolgálónépek művelték a bányákat, s dolgozták fel az érceket a 13. századig. A kézi erővel kibányászott érceket természetes légáramlat vagy izomerővel végzett fújtatás segítségével kis térfogatú redukciós kemencékben állították elő a kohászok és kovácsok. Ezek önálló parasztok, 250a fémfeldolgozás szolgáltatásaik közé tartozott. Termelésük csak az úr, az uradalom és a szolgálónépek szükségleteinek fedezésére volt elég. A 13. századtól a fémkohászat a falusi csoportiparról a városi kézművességre helyeződött át. Megszaporodtak a lelőhelyek is a Gömör-Szepesi-érchegységtől a Mecsekig és Erdélyben. A 14. században már vasat is exportáltunk Angliába, Gdanskba (Heckenast 1980). A későbbi évszázadokban bányászatunk, kohászatunk az európai színvonalon fejlődött tovább, jelentős változást csak a gépesítés hozott. Fémművesiparunk néprajzi vizsgálata szempontjából a kézzel végzett munkák jelentik kutatásaink fő irányát.
Ércbányászatunk legjelentősebb területe a múlt század végéig Erdélyben a Torockó völgye volt, s egyúttal vasművesközpontja is. Híresek voltak vaskészítményei, a torockói vaskapa már szerepelt Bethlen Gábor árszabásában (Kós 1971). A múlt század végén még 80 bánya nevét ismerték a torockói völgyben. A legjelentősebbek egyike Szentkeresztbánya, ami 1830-ban még kaszáló volt, s 1838-ban kezdték művelni. Ugyanilyen híres volt Balánbánya, a 19. század elején felfedezett rézbánya; „érczgazdagságra nincs párja egész Európában” – írta róla Orbán Balázs (Orbán 1868–1873: II. 93). A bányaművelés technikája azonos volt az egész ország területén, s csak kisebb eltéréseket, főképp terminológiai különbségeket találunk Erdély, valamint Rudabánya és a nyugati országrész bányái között.
A régi bányák előtere a hold, itt volt a karám, kis kunyhó, a bányászok ebédelőhelye. A bánya. szájával szemben volt a korc, a kihordott kőzetdarabok halmaza. A bánya száját ajtóval zárták le, innen indult az akna vízszintesen, vagy függőlegesen lefelé. A vájatok alacsony, szűk folyosók voltak, bennük lazásnak hívták az ácsolatot, ahol porladozott a kőzet. A tárók olyan alacsonyak voltak, hogy helyenként csak hason csúszva lehetett bennük mozogni. A bányaüregek felett ingó, csúszós palló vezetett át. A kőzetet a vízszintes aknákon taligákkal, tolószekérrel tolták ki és a leverőn ürítették. Ahol nem lehetett kitolni, ott zsákban, háton hordták ki a kőzetet – hajlott derékkal – a jövesztés helyéről a napszintre. Ezt a nehéz munkát szemléltetően írja le Paládi-Kovács Attila. Az ércet kapával húzták be a fából, bőrből készült zsákokba, amelyeket századunk elején a vaskosár váltott fel. E munkát Gömörben rámolásnak nevezték (Paládi-Kovács 1985: 306). A függőleges aknákban a bányászok lajtorján jártak föl-le. Ha felfelé haladó bányász lefelé igyekvővel találkozott, a lefelé menő a létrafokba kapaszkodva lógatta magát a mélység fölé, amíg társa az érccel tömött zsákkal felfelé kúszott. Az érchordó bányászok naponta többször is megjárták ezt a fel-le utat (Orbán 1868–1873: V. 210–211). A romlott lég tisztítására vájt kürtőket gőzlyuknak hívták. Az összegyűlt vizet kéziszivattyúval pumpálták ki a tárna szintjéig, ahonnan már csatornán vezették el. A bányákban legtöbb helyen sapkalámpát hordtak a bányászok. Torockón viszont bányamécs helyett gyertyával világítottak. Vele mérték a műszakot is. Minden nap két gyertyát vittek magukkal, az első gyertya elégése után ebédeltek, a másik gyertya fogytával hazatértek (Jankó 1893b: 20).
Bánya mélyén a vaskőfejtés legrégibb módja a repesztés volt. Rozsnyó környékén vízzel repesztettek. Hosszú vasfúróval lukat fúrtak a kőzetbe, majd megtöltötték forró vízzel. A lukat méretre faragott fadugókkal zárták el, és kalapáccsal fokozatosan beljebb verték a furatba. A követ a nyomásnak kitett víz repesztette (Paládi-Kovács 1985: 304). Ezt az ősi módot váltotta fel a robbantás puskaporral. A robbantásos művelés eszközei: bányafúró, tisztító-, fojtóvas, tő, patron, németkóré és portartó táska. A bányafúróval lukat fúrtak a sziklába, ebbe tették a puskaport bőrből készült mértékben, a patronban, de előbb a tisztítóvassal kipucolták a lukat. A fojtóvas segítségével papirossal és kővel elfojtották a puskaport, beszúrták a tőt a fojtásba a 251porig, s mire kihúzták, cső maradt a helyén. Ebbe jött a kóré, górénak is mondták, s külső végébe egy darab taplót tettek. Ezt meggyújtották, s amíg égett, elfutottak, hogy a robbanás kárt ne tegyen bennük. A szétrobbantott, széthányt kőzet meddő részét péregnek hívták, ha vaskővel vegyesen fordult elő, akkor gurnya volt a neve. A bányában használtak még kis és nagy csákányt, pörölyt, bányaszeget, kapát és tekenyőt. A kisnyelű szerszámot szűk helyen használták. A munkát a csákánnyal kezdték, vele vágtak kis szabad utat a kőzetbe, ahova beillesztették a bányaszeget és a pöröllyel beverték, hogy a kőzetet megrepessze. A nyers vaskövet már a munkahelyen osztályozták, vagyis megparakolták, a használhatót a többitől elkülönítették. Kihordva a vaskövet a bánya bejárata előtt halmokba rakták, és vékával vagy buduval mérték szét a részvényesek között (Jankó 1893b: 21).
29. ábra. Ércszállító vödrök, kosarak, Agricola De re metallica c. munkája nyomán
30. ábra. A bányaművelés eszközei, Torockó (Torda-Aranyos m.): 1. kis- és nagycsákány; 2–3. kis- és nagypöröly; 4. bányaszeg; 5. bányafúró; 6. tisztító; 7. fejtővas; 8. bányatő; 9. tekenyö; 10. favonyó
252A régi kis családi bányákban Gömörben két ember dolgozott együtt: a vájár és a csillér vagy segédvájár. A vájár dolga volt a furatok készítése és a lövés, vagy robbantás, a csillér pedig a rámolást végezte, s a termelt ércet kiszállította. A nagyobb bányákban csapatnak nevezték az együtt leszálló, egy műszakban dolgozó bányászok csoportját. A műszak még századunk első évtizedeiben is 12 óra volt, reggel 6-tól este 6-ig. Délben feljöttek ebédelni, s aztán visszamentek. Élelmükről maguknak kellett 253gondoskodniuk, az ún. hetes tarisznyában hordták az otthonról hozott élelmet. Paládi-Kovács Attila még folklórjukról is összefoglaló ismertetést ad, a német, szlovák gyökerű hiedelmekről, a bányatörpéről, bányaszellemről, a kígyókőről, varázsvesszőről, mondásaikról, dalaikról (Paládi-Kovács 1985: 312–317).
A kibányászott vaskövet megpörkölték. A vaspörköléshez a vaskövet kosarakba rakva lovak hátán, terhelőnyergen (31. ábra) hordták a kohókhoz. Egy lóra két kosarat akasztottak Ez a kőkas függőleges mogyorólécekből készült, harántul mogyorófavesszővel fűzték keresztül, ez tartotta össze. Száját bőrrel szegték be. A két kast a ló hátán két oldalról gúzs tartotta össze a nyergen. A kohó mellett álltak a kürtő formájú pörkölőkemencék vagy rostok. Ezek körülbelül egy öl magasak, másfél öl szélesek voltak, három oldaluk fal, az elejük nyitott. A vaskövet faszénnel együtt rakták a kemencébe. A faszenet az aljára tették, erre került a vaskő, végül a kemence elejét is lezárták feketekődarabokkal (augitporphir). A kődarabok közt járt annyi levegő, hogy a faszén lassan eléghetett, a pörkölést elvégezte. A faszén elégése után a vaskő kihűlt, és a zárófalat lebontották. A pörkölt vaskövet kalapáccsal apró darabokra törték, hogy a még benne lévő idegen részeket elkülöníthessék. Az apraját sűrű rostával kirostálták. A kirostált gazt ezután vízbe tették, ahol a még használható vaskőföveny a fenékre ülepedett, s innen gyűjtötték össze megszárítani.
31. ábra. Terhelőnyereg
A vaskőolvasztás következett ezután. Az őskorban még olvasztógödrökben faszénnel redukálták a vasat. Később alakultak ki a különböző kemencetípusok. Az olvasztás régi technikáját a középkor végéig működő Sopron környéki magyarfalva-kányaszurdoki kohók (32. ábra) mutatják. Ezek a kora középkorban Európa-szerte ismert kemencék fejlett változatai. Kőből épített aknakemencék voltak, salakkifolyóval és mesterséges fújtatással. A kőalapozású kemencébe vasérc és faszén keverékét adagolták, majd begyújtották. A hőmérséklet növelését fújtatóval érték el. A befúvócsövet a fenékrésznél vezették be, s vele szemben alakították ki a salakcsapoló nyílást. A salak magas hőmérsékleten megömlött és kifolyt a kemencéből, a vasszivacs pedig a kohó fenekére rakódott le. Ezekből a kemencékből fejlődtek ki a nagyolvasztók (Gömöri 1979).
A kohászat fejlettebb technikája egyező volt az egész ország területén. A kohók általában másfél ölnyi magas kürtők voltak, kerek belsejüket tűzálló agyaggal tapasztották ki. A kohót először faszénnel megtöltötték, alul meggyújtották, és ha az izzó széntömeg süppedni indult, akkor kezdték meg a vaskő feltöltését – váltakozva szénrétegekkel. A szenet és a vasat is kosarakban hordták fel a kohó szájához. A lezárt kemencékbe mintegy 12 óra hosszat vízi erővel mozgatott fúvók segítségével levegőt adagoltak az égéshez, s közben az olvasztás alatt kohónyárssal ellenőrizték a szénmennyiség 254növelésének vagy apasztásának szükségességét, a tarackot pedig többször kiszúrták. Amikor a kemence tartalma már megsüllyedt, alul a kohó száját kibontották, és a fenekére gyűlt nyersvasat, más néven kenyérvasat vagy vasbucát kifeszítették a kemencéből. Másfél öles hosszú fogóval megfogták, kihúzták, tőkére tették, szénporral betemették, hogy meg ne hűljön. Aztán még tüzesen két vasvágó fejszével két oldalról kezdve kettévágták. Hogy a fejszék meg ne szoruljanak benne, ék alakú mákóval feszítették a vágás helyét. A vasolvasztó kemencék, kohók végtermékét, a cipó alakú, erősen salakos, részben szivacsos szerkezetű fémvasat, vagyis vasbucát a verőkbe, hámorokba szállították (Heckenast 1980).
32. ábra. A kányaszurdoki (Magyarfalva, Sopron m.) vasolvasztó kemence rekonstrukciós rajza
A hámorok, más néven vasverők a 11. századtól működtek, s Franciaországon keresztül terjedtek el kelet felé. Felülcsapó vízikerékkel a folyóvíz erejét és az esés 255energiáját egyesítették a fújtató és a hámorkalapácsok mozgatására. Magyarországon a 14. század közepétől van róluk tudomásunk. Legrégibb adatunk Körmöcbányáról való, 1331-ből vízikereket, víz melletti kohót és vízzel hajtott kölyűket, zúzókat említ. Ugyanebben az időben a Sajó, Csetnek, Murány és Turóc völgyében elég bővizűek voltak a folyók, s a hámorok üzemeltetését egész évben biztosították. A 15–16. századból már sok hámorról tudunk: a Gömör-Szepesi-érchegységben, a Szegességben, a Sajó völgyében, a Garam vidékén, a Dunántúlon Pécsváradon, Rohoncon, Szalónakon, Lékón és Buda mellett Felhévizen, s végül Erdélyben Torockón (Heckenast 1980). Itt a leghíresebbek a szentkeresztbányai, fülei vashámorok voltak, egyenként évi 20, ezer mázsa nyersvasat, 7 ezer mázsa öntvényt állítottak elő (Orbán 1868-1873: I. 82). A 18. század közepén működött a Közép-Dunántúl egyetlen vasolvasztója és hámora Kislődön.
A hámorok egy fedélen kívüli és egy fedél alatti részből álltak. Fedélen kívül volt a duzzasztó vagy duntató, kiszélesített vízmedence, ahonnan az összegyűlt víz a zsilipbe folyt. A kisrekesztő kétkarú emelő módjára egy ágasfából állt, ezen feküdt a gém, aminek egyik végéről lógott le a rekesztő, s a zsilipet úgy zárta le, hogy a víz a kiskerékre folyjon. Ez mozgatta a fúvókat. A nagyrekesztő szintén gémes szerkezetű volt, a nagyrekesztő zsilipjét mozgatta, ami a nagykerékkel hajtott nagyverőt járatta. A fedél alattii részben állt a fúvó, ez fújtatta a levegőt a szélvezetőn át a tűzhely fenekén lévő parázsra. A tűzhelyhez magas kémény tartozott, alul nagy üregű nyílással, ebben izzították a vasat. A nagyverőt vagy kalapácsot a nagykerék mozgatta, állványát az első és hátsó ágas tartotta. Alatta tőkében állt a vasüllő, rajta nagy pöröllyel ütötték a vágót (Jankó 1893b: 29).
A vas feldolgozása a hámorban úgy történt, hogy a kettévágott vasbucót szén közé a tűzhelykemencébe rakták és behintették vastörmelékkel. Ez megolvadva a buca vasával egyesült, más része fenékvasként a fenéken gyűlt össze. Az izzó félbucát a verő alatt a vágóval darabokra vágták, ugyanígy a fenékvasat is. A darabokat a nagyverővel nyújtották, alakították, a kalapácsolással eltávolították a salakzárványokat, s így kapták a kis karbontartalmú lágyvasat. Ebből kovácsolták a singvasat, ekevasat, a szabadságharc alatt kardot, szuronyt, és ágyúkat öntöttek. A kapákat kisebb kapaverőkkel kovácsolták, ezek emelkedése, ütése nem volt olyan nagy, mint a nagyverőé (Jankó 1893b: 31–32). A hámorokat a kohászati nagyipar szorította ki a használatból. Legtovább – századunk közepéig – a mezőgazdasági szerszámokat előállító mecenzéfi vasműveseknél és a szentgotthárdi kaszagyárban működtek.
A fémműves települések társadalmát Torockó példáján tanulmányozhatjuk. A bányászoknak, zsákhordóknak évszázadok alatt kialakult szervezetük volt – választott elöljáróval, felügyelővel, bíróval, hajdúval. A bíró hozott ítéletet a felmerült ügyekben, és a hajdú végrehajtotta. A vaskő kovácsvassá való átalakításához a szénégetők, lóhajtók, szekeres gazdák, kohósok és verőkovácsok szoros együttműködésére volt szükség. A szénégetők Szent Györgytől Lucáig kint égették az erdőn a faszenet. A lóhajtók pénzért, hideg élelemért bányafát vontattak télen, a vaskövet fuvarozták a kohókhoz vékony kosarakban, nyáron pedig a faszenet hordták szénkosarakban. Gyalogosan vezették – kötőfékkel – az egymás farkához kötött, libasorban haladó lovaikat, öt-hat mokány lovat. A szekeres gazdák a nagyobb fuvarokat bonyolították le. A pörkölés és olvasztás a kohósok dolga volt, míg a verők, hámorosok vízikerékkel mozgatott mázsás kalapácsaikkal idomították a kohókból ideszállított vasat singvassá, ekevassá, kapa- és acélos kaszavassá. Ezt dolgozták fel a cigánykovácsok, szögeket, kapákat, sarlót és patkót készítettek, a magyar kovácsok pedig lakatosmunkát végeztek, szerszámokat, edényeket, eszközöket, vasalásokat csináltak 256megrendelésre. A vasat fehérizzásig nem hevítették, ezért hidegkovácsoknak is hívták őket. A ranglista tetején a bányagazdák, verősgazdák álltak mint résztulajdonosok, a vasváltók pedig az értékesítéssel foglalkoztak (Kós 1971).
A vastermelés lassú fejlődését a 18. században Reaumur francia tudós újításai, munkát könnyítő eljárásai indították meg. A mai nyersvasgyártás alapját a gőzgép felfedezése vetette meg azzal, hogy az olvasztók fúvatásának problémáját megoldotta, és a faszenet a koksz váltotta fel a 19. század első felében. A múlt század közepe óta a vaskohászat módszerei lényegében nem változtak, viszont a kisebb üzemeket a nehézipari nagyüzemek váltották fel. Ezek néprajzi vizsgálata már a munkásosztály hagyományainak kutatási körébe tartozik.
