CIGÁNYKOVÁCSOK
CIGÁNYKOVÁCSOK
Magyarországra a 15. századtól kezdve vándoroltak be a cigányok. Legdolgosabb, leghasznosabb rétegük a kovácsok voltak. Már Mátyás király és Bocskai seregében fontos fegyverkovácsmunkát végeztek. A várakban szintén nélkülözhetetlen volt a tevékenységük. 1659-ben Szendrő várából van róluk írott adatunk, s a 18. század elején a cseszneki várból is. A földesurak kedvezményekben részesítették őket: adómentességet kaptak, a községi kovácsházakban lakhattak és a városok peremére letelepedhettek. A korabeli limitációk szerint javították az ekéket, fúrókat készítettek, szögeket, csizmapatkókat csináltak. Egyre nagyobb versenytársai voltak a céhbeli kovácsoknak, ezért működésüket körülhatárolták. Csak olyan munkát végezhettek, amit céhbeli mesterek nem csináltak: törött vasvillákat forraszthattak, de újat is készíthettek, szántóvasakat élesítettek, csizmapatkókat, nádvágó kaszákat, béklyókat, 262rostélyokat, fúrókat, nyársakat, ásókat, kapákat készítettek, ezeket javították, sarlókat forrasztottak, különböző szögeket, iszkábákat vertek (Bodgál 1965b).
36. ábra. A cigánykovácsműhely két típusa: a) süllyesztett műhely; b) felszíni műhely
A múlt században is fontos volt még működésük. Az 1893-as cigányösszeírás szerint az ország összes kovácsainak 22,5 százalékát tették ki. Századunk elején is sokan dolgoztak még, de a technika fejlődése egyre jobban csökkentette jelentőségüket. Vándor életmódot folytattak. A mesterség apáról fiúra szállt, és büszkék voltak rá. A családban a férfiak kovácsoltak, a nők a háztartásban dolgoztak és mezőgazdasági idénymunkákban vettek részt. A fiúk már 10-12 éves korukban kezdték a munkát, s egy év alatt apjuktól megtanulták. Testi erejük szerint először a könnyebb munkákat végezték, stukatúr-, rabicszegeket vertek, majd kampósszöget, párkányszeget, végül a nehezebbeket: sínszeget, cigányszeget készítettek. Az apa mellett mindig dolgozott egy-két fiú, mert a fújtatáshoz, kalapálásokhoz segéderő kellett.
Kezdetleges műhelyük két típusát ismerjük (36. ábra). A süllyesztett műhely vagy kaliba 80-100 cm mélyre kiásott verem, náddal fedett nyeregtetővel borították. A felszíni műhely egészen nyitott volt, szabadon, vagy a házhoz ragasztva alakították ki. Mindkettőnél a „munkahely” egy csípőmagasságig érő gödör volt, ebben állva dolgoztak. Sokszor hordót süllyesztettek a gödörbe, hogy száraz helyen állhassanak. Hideg időben lábukat még zsákkal is betekerték, hogy ne fázzanak. A gödör körül a talajt „asztalnak” használhatták, nem volt szükség üllőt tartó tökére, mindjárt a földön állhatott. A szerszámokat köréje rakták, s munka közben nem kellett hajolgatni, minden a kezük ügyébe akadt (Ladvenicza 1955: 227).
Szerszámkészletük szegényes. Az egyszerű kapdosófúvót legtöbbször maguk készítették juh-, kecske- vagy kutyabőrből. A lenyúzott bőrt kifeszítették, meszes oldattal 263a szőrt eltávolították, s a bőrt V alakban zsákszerűen összevarrták. A csúcsában egy vastagabb farészbe vascsövet dugtak, s a bőrzsák szélére két lécet vagy bőrdarabkát szögeltek. Fejlettebb volt már a kettősfújó, egy hosszúkás bőrzsák, a feje felé keskenyedett. A tetejét és alját fából csinálták, erre szabták rá a bőrt. A legfinomabb csikóbőr kellett hozzá, hogy jó puha legyen. A tetején lévő fából készült szárral fújtattak. Az alján lévő szelelőlukon billentyű működött. Ha a tetejét felhúzták, jött be a levegő, ha meg lenyomták, ment ki belőle az orron levő lyukon és csövön keresztül (Bodgál 1965b: 521).
Üllőjük szintén többféle volt. Használtak kovácsműhelyekből kikerült kopott kovácsüllőket, kovancát, szervasüllőket, koroncát, földbe verhető patkolóvasat, dopot, vagy egyszerű vasúti síndarabot. A kohót vagy kemencét földből készítették. Lyukat kotortak, ez volt a várta, s kisározták fazekasoktól szerzett bécsifölddel. A kemence tűzpartjába tették a száklát, ez téglányi magas volt. Ide vezették a fúvó orrát egy vaslemezből készült csőben, a dujóban. Tüzelésre eleinte faszenet használtak, később, negyven-ötven év óta kokszot, amit koksztörő kővel darabokra törtek a gyerekek vagy az asszonyok. Kis- és nagykalapácsot használtak, a verőt, két szögfogót, görbeajkút a szögekhez, egyenesajkút az iszkábákhoz, továbbá rossz reszelőből élesített háromélű vágót, kilukasztott lapos acélból készült szegverőt, különböző fúrókat, lukasztókat, reszelőket, szúróvasat, amivel a tüzet piszkálták, vaskaparót, ezzel kaparták a kokszot a tűzre, szénlapátot, mintázósablont, grasztulyának nevezett nyeles, szalmával, kukoricalevéllel körülvett vasrudat, amivel a tüzet szentűték, hogy ne égjen gyorsan, s végül a mocsollát, régi cserép- vagy vasedényt, vizébe mártogatták a grasztulyát és takarták a szenet, hogy ne pattogjon, de a verőt is belemártották, ha felmelegedett.
Nyersanyagukat, a különböző méretű laposvasakat, rudakat, drótokat, rossz kaszákat, ekevasakat, kopott reszelőket, szuronyokat az ócskásnál szerezték be, s kocsival szállították haza. A faszenet, ha lehetett, maguk égették, vagy szénégetőktől vették, ugyanígy a kokszot is vásárolták (Ladvenicza 1955).
Munkájukat egy hétre pontosan beosztották. Pénteken, szombaton az anyagot szerezték be és szállították haza, vasárnap pedig előkészítették a jövő hétre. A drótokat kiegyenesítették, a vasakat másfél-két méteres darabokra vágták, majd a kohó közelébe rakták, hogy kéznél legyenek. Ezt nevezték hasításnak. A tüzelőanyagot is előkészítették. Gerjesztéshez vékony puhafából 15-20 centiméteres darabokat vágtak és csomóba rakták a kohó sarkába, izzításhoz pedig a diókokszot apró darabokra törve kirostálták és finakkal mérték ki. Hétfőn kezdődött a termelőmunka. Nyáron már hajnali két órakor kezdték, a nagy melegben tíz órakor abbahagyták, s este dolgoztak hét-nyolc óráig. Télen öt-hat órakor fogtak munkához. Hét elején napi tíz-tizenkét órát is dolgoztak, hogy hét végén több szabadidejük legyen. Minden munkát maguk végeztek. A gyerek fújtatott vagy előmelegítette a vasat, apja pedig a gödörben állva vagy kint guggolva dolgozott. Az üllő előtt volt a kemence tűzpartja, ide előrenyúlva tette be a vasat, majd kivette, az üllőn a kívánt formára alakította, s a készet kidobta oldalra hűlni (Bakó F. 1954: 239).
A különböző szögeket ügyes mozdulatokkal gyorsan kovácsolták. A puhafát a kohóba tették, meggyújtották, a fúvóval élesztették, majd megrakták koksszal, és fújtatás mellett néhány perc alatt izzott. Ekkor a drótot a tűzbe tették izzítani. Az izzó drótot a fogóval kiemelték, izzó végét az üllőhöz fenték, hogy a salak lehulljon róla. Először a szög hegyét formálták ki, az üllőn hegyesre kalapálták, majd a szárát verték ki a kívánt formára. A kikalapált szögszárat a kellő hosszúságban az üllő széléhez téve egy ütéssel behajlították, s az üllő vágóján egy ütéssel a megfelelő méretre levágták. 264A sínszög fejét sablon szerint kalapálták a szükséges T alakúra, más szögeknél az üllő lukába dugták, s ott verték ki a fejét. A kampósszeget ugyanilyen gyorsan csinálták. A körülbelül 8 centiméteres darabokra vágott vasakat a kohóba tették, ha izzott, az üllőn kihegyezték, végét szemmértékkel levágták az üllővágón, és a steklin behajtották. Egy szög kikalapálása ügyes embernek 15-20 másodpercig tartott, s így hetente egy mázsa szeget tudott csinálni.
Az ácskapcsokat acélrudakból készítették. Kettőnek a méretét vették, a közepénél megmelegítve két darabra vágták és úgy tették tűzbe. Izzás után üllőn félkézkalapácscsal kihegyezték és a steklin behajlították. Egy ágra húztak – vagyis csak az egyik hegyét hajlították be, majd hűlni hagyták, és külön izzítással hegyezték ki a másik végét.
A fúrók készítése jellegzetes cigánymunka volt. Nyersanyagul kaszaélt, kaszaormot, ekevasat, ócska szuronyt, reszelőt használtak fel. Tűzön hevítve üllőn kalapálták ki a kívánt formára, majd kireszelték. Kaszaüllőt, kaszakalapácsot, kaszakarikát, kaszaéket, csizmapatkót ugyancsak ócska vasanyagból kovácsoltak.
Sok félkész patkót készítettek a kovácsok számára, mielőtt a gyáripar ezt elvette tőlük. Két napra beosztott munka volt. Első napon a kisebb-nagyobb patkóknak megfelelő méretre vágták a laposvasat az üllővágón, kalapáccsal, hidegen. Az összevágott mennyiséget másnap kovácsolták meg. Kemencében izzították, fehérizzáskor kivették a hosszúfogóval, az üllőn kalapáccsal meghajlították a kívánt formára, aztán nyelesvágóval vagy pfalcvágóval belevágták a pfalcot, vagyis a szegélyt. Egyikük rátartotta, a másik ötkilós nagykalapáccsal ráütött. A félkész patkót kétmelegre csinálták: egy melegítéssel az egyik felét, újabb melegítéssel a másikat. A végén megrichtulták, megegyengették üllőn kalapáccsal, s ekkor ütötték bele a méret számát, 0-tól 6-ig. Lyukat, sarkat már a patkolókovács ütött rá, a patához igazítva (Timaffy 1985).
Iszkábásoknak is hívták őket, mert sok iszkába szöget kovácsoltak hajók, dereglyék, csónakok készítéséhez, és a molnároknak is dolgoztak. A pödröttlábú iszkábát háromszög alakúra kivágott pléhanyagból készítették. Fogóval betették a tűzbe, izzították, majd egyik felét üllőn kalapáccsal megpödörték, fogóval megfordították, kihegyezték és a megadott méretre hajlították. A laposlábú iszkábát hidegen csinálták úgy, hogy fogóval megfogták, üllőn kalapáccsal meghajlították. A laposlábú iszkábát nem hegyezték ki (Czigány 1950).
Egy hét alatt készített termékeiket zsákba rakták és vállukon vitték eladni, vagy a megrendelőhöz. Piacokra, vásárokra is jártak, pramatyáztak, ahogy a vásározást nevezték. Leterítettek egy zsákot, kirakták rá áruikat, amelyek rendszerint igen kapósak voltak, sokan keresték a szögeket, eszközöket. A csizmapatkókat ott helyben fel is verték, ha szükség volt rá.
A 20. században már nem annyira a cigányok kovácsolásáról, mint inkább fémművességéről beszélhetünk. A tiszaigari cigányok például meleg- és hidegkovácsolással réz csigacsinálókat, orsókat és egyéb házieszközöket készítettek, s főleg csengőt öntöttek (Bakó F. 1954).
A második világháború után a cigánykovácsok egyéni munkája megszűnt. Ahol az idők folyamán mélyebb gyökeret eresztettek, ott szövetkezetbe tömörülve napjainkig megmaradt ez a mesterség. Gépi és kézi erővel egyformán dolgozó, jól felszerelt szegkovács-szövetkezet működik Győrött, Pomázon és Salgótarján mellett Nógrádmegyeren. Sínszöget, kampósszöget, ácskapcsokat, félkész patkót készítenek, és sok jut termékeikből külföldi megrendelőknek is.
