LAKATOSOK, BÁDOGOSOK
265LAKATOSOK, BÁDOGOSOK
A fémműves kisipar jellegzetes mesterei. A mindennapi élet nélkülözhetetlen eszközeit készítik, javítják. A közép- és újkorban már virágzott a mesterségük, céhes emlékeik ma is megbecsült értékei múzeumainknak.
A lakatost az elmúlt századokban lakatgyártónak hívták. Nyersanyaga a vas: rúdvas, kerekvas, laposvas, pántvas, idomvas, valamint vasbádog. Ez kétféle: feketelemez és fehérlemez. Ritkábban rezet és ötvözeteket is felhasznál.
A lakatosműhely berendezése hasonlít más vasművesekéhez. Az ablak előtt munkapadok állnak, fiókjaikban szerszámokkal. A bejárattal szemben a tűzhelyet vagy kiskohót találjuk, közepén a tűzfallal, tűzfészekkel. Ide csatlakozik a fújtató gégéje, ezen át jut a levegő a tűzfészekbe. A gázokat a füstsátor gyűjti össze és elvezeti a kémény kürtőjébe. A levegőt fújtató adja. Két részből áll: a szívódobból és a szélhajtóból. Ezeket egy fenék választja el egymástól, és fedél zárja le. Oldalait ráncos bőr borítja. A szívódobot vontatórúddal vagy lábítóval működtetik. Az élesztett tűzet vasbottal piszkálják, vaslapickával kaparják. Fűtésre kőszenet, tapadószenei, kovácsszenet használnak, ritkábban kokszot és faszenet is. A tűzhely mellé helyezik a vashűtő edzőteknőt. A kikovácsolt vastárgy vízbe mártva acélossá vált (Frecskay 1912: 239257).
Rendkívül fontos szerepük volt a mérőeszközöknek, a vonalzók, szalagmérték, tűzimérték, tolómércék, lukmérő, drótmérő, lemezmérő, pántvasmérő, a formákat mérő alakozó, a különböző körzők: hegyelkörző, tapintókörző, lukkörző, rugóskörző, csuklóskörző s a szögmérők vagy szögellők úgy helyezkednek el a műhelyben, hogy mindig kéznél legyenek. A méréseket az irdalólapon végzik.
A megmunkálás legfontosabb szerszáma az üllő, az üllőtőkén. Ugyanilyen nélkülözhetetlen a satupad a satuval és a kézisatuval vagy sikattyúval. A munkadarabok megfogására fogókat használnak: tűzifogót, más néven kovácsfogót, lapos- és hegyesfogót, drótfogót, csípő- és harapófogót, csőfogót, és ideszámítják a csavarkulcsot és a franciakulcsot is. A kalapácsokon megkülönböztetik kovácsoltvas fejét, talpát, élét, csúcsát, nyelét. Legsúlyosabb a pöröly, a félkézkalapács, kisebbek a padkalapács, felező-, árkoló- és üttetőkalapács. A tűzi- és hidegvágók tartoznak még ide, a laposvágó, résvágó, lyuggató, lyuktágító.
A hidegszerszámok közé tartoznak az ollók: kéziolló, tőkeolló, emeltyűsolló, valamint a fúrók: hegyelfúró, tekercs- és pergőfúró, a reszelők: öregreszelő, más néven durvareszelő, lapos vagy kézireszelő, kerekreszelő, félhátú- és simítóreszelő. A csavarokat csavarmetszőkkel készítik (Frecskay 1912: 239–257).
Munkájuk szintén meleg- és hidegmunkából áll. Melegmunka a kovácsolás, forrasztás, nyújtás, vastagítás, hajlítás, vállazás. Hidegmunka pedig a vágás, formázás, szögecselés: két vaslemez összekötése.
A 18. században még a csizmapatkolás, a kengyel-, zabla- és sarkantyúkészítés is a lakatosok, az ún. magyar lakatosok dolga volt – az 1724. évi Sopron megyei limitáció szerint (Domonkos O. 1980a: 69). Máshol külön működtek sarkantyú- és zablacsinálók – az 1746. évi Fejér megyei kézműves-összeírás szerint (Farkas G. 1971: 285). Nagybányán, Debrecenben ezek előállítását fejérmívességnek vagy ónosmívességnek nevezték, és Debrecenben például az ónos művet a Lakatgyártó Rend készítette (Rickl 1930: 13).
A legfontosabb lakatosmunka a zárak, kulcsok készítése. A zárak sokfélék lehetnek, a leggyakoribbak: tolózár, fiókzár, borító- és vésett zár. A kulcs részeinek külön nevet adtak: kulcsfej, fül, szár és toll. Készítenek álkulcsot, tolvajkulcsot és mesterkulcsot 266is, továbbá kilincset, lakatot, ajtók, ablakok vasalását, pántokat, sarkokat, reteszeket.
Ma gyárak állítják elő a szükséges felszereléseket, a lakatosoknak már csak a javítás, alakítás, módosítás munkája marad. Kiemelkednek közülük a különböző dísztárgyakat készítő műlakatosok.
A fémműves kisipar jellegzetes mesteremberei a bádogosok is. Legfontosabb nyersanyaguk a bádog vagy lemez. Többfélével dolgoznak: fehérbádoggal, ez ónozott vaspléh, sárgaréz bádoggal, rézbádoggal, cinkbádoggal és egyszerű fekete bádoggal.
Munkájuk sokrétű. A bádog feldolgozását sikolással, elnyújtással kezdik a sikolótőkén, sikolókalapáccsal. Ettől a bádog síkossá lesz. Utána a kirajzolás vagy irdalás következik az irdalóval, egy kemény acélvesszővel. A formákat alakozók vagy alakmások után rajzolják ki. A kirajzolt mintát kiszabják, ezt lenyírásnak is nevezik. Eszköze a lemezolló. A nagyobb formákat a tőkeollóval szabják ki, a kisebbeket kéziollóval. Szükség esetén használnak még körollót, lyuggatót, kerekvágót.
A kiszabott bádogból edények, eszközök, öblös vagy mélyített tárgyak készülnek. Egyik módja a hajlítás a szarvasüllőn fakalapáccsal vagy sulyokkal. A kisebb, kerek hajlításokat a simázóüllőn végzik simázókalapáccsal. Szükség esetén használnak még hozzá szegővasat, karimavasat. Az edények száját tölcsér- vagy kehelyszerűen kibővítik, ez a tágítás a tágítóüllőn, tágítóverővel. Üreges tárgyak öblének kialakítását horpasztásnak és domborításnak hívják, domborítóval, horpaszverővel, öblözővel. A vert munkát simára kell kalapálni, ez az egyengetés, síkozás a síkverővel, egyengetőkalapáccsal. A díszítéseket a horganyüllőn végzik kisverővel, egyéb cifrázásokat, mintákat pedig a szegővason, sarkverővel. Az elkészült darabokat forrasztással kötik össze a faszénnel táplált forrasztófűtőben hevített forrasztópákával (Frecskay 1912: 24–28).
A gyáripar a bádogosmesterség virágzását is megszüntette. Legjobban az épületbádogosok tudnak lépést tartani a megváltozott körülményekkel: ereszcsatornákat, vezetékcsöveket, könyökcsöveket készítenek, az építkezéseken szükséges lemezmunkákat, szerelőmunkákat végzik.
