246ARANYMOSÁS
246ARANYMOSÁS
Több évezredes emberi tevékenység. Régészeti leletek tanúskodnak róla, hogy legősibb fémünk az arany és a réz volt. Mindkettőt termés állapotban ismerte meg az őskor embere. Az arany főleg elemi állapotban fordul elő a felsőbb kőzetrétegekben erek, telérek alakjában. Ez a termésarany vagy bányaarany. Az aranyat tartalmazó kőzet a természeti erők hatására töredezik, mállásnak indul, s a törmeléket a víz patakokba mossa, folyókba sodorja, a termésarany pedig szabaddá válik szemcsék, lemezkék, pikkelyek alakjában. A lelassult vízfolyás helyén, főképp a folyók alsó szakaszain lerakódik a kaviccsal, homokkal együtt. Ezen a másodlagos lelőhelyen már mosott arany a neve.
Az arany megszerzésére bányákban és a folyók mentén hasonló módszert talált ki az „ember. Az aranybányákban összezúzzák a kőzetet, s a fajsúlykülönbségen alapuló fizikai kiválasztással, ún. dúsítással vagy széreléssel víz segítségével választják el az aranyat a meddőtől. A folyóvizek hosszú útjukon ugyanezt a munkát végzik el: apróra törik a kőzetet, s az így szabaddá vált és lerakódott aranyat az aranymosók hasonlóan fizikai kiválasztással szerzik meg. Ennek legősibb eszköze az állati szőrmés bőr, a rovátkolt deszkalap, fejlettebb formája pedig a posztóval fedett aranymosó pad. A finomabb tisztítást kémiai úton végzik: a higanyos foncsorozással, amalgámozással, ami lényegében nedves úton történő kohósítás, de lúgozásnak is tekinthető.
Európa egyik leggazdagabb aranymosó helye az őskortól napjainkig a Kárpát-medence volt, legfőképpen Erdély, a Kisalföld és a Muraköz. Az itteni aranymosás már az őskorban kimutatható, különösen a boiok idején és később is a római uralom alatt. Már Herodotos is megemlékezik az erdélyi aranyról (Uzsoki 1961). Az erdélyi folyók aranytartalmáról a 13. században Anonymus, majd a 16. században Oláh Miklós írt.
Az aranybányászattal együtt az aranymosás is fellendült a középkorban, mert királyaink kiváltságokkal segítették elő. Fontos adat 1581-ből Károly főherceg levele Batthyányi Boldizsárhoz a Mura-Dráva mosott aranyáról. 1691-ben Zrínyi Ádám a Mura mentén hajdúkkal mosat aranyat. 1749-ben Vas megyében kezdődött az aranymosás, majd folytatódott Zala, Somogy megyékben, s az aranyat Nagykanizsán váltották be (N. László 1988a: 187). A legfontosabb Mária Terézia 1776-ban kelt rendelete volt, amiben szabályozta az aranymosást, és támogatásáról biztosította az aranymosókat (Rákóczy 1905).
A Duna kisalföldi szakaszán, a csallóközi parton Gúta, Naszvad, Bős, Szap, Csicsó, Füss, Kolozsnéma, Aranyos, Vajka, Medve, Doborgaz lakói éltek aranymosásból. A Szigetközben pedig Ásvány, Lipót, Nagybajos voltak a leghíresebb aranymosó helyek. Ezenkívül a Vág, Garam, Ipoly partjain is mostak aranyat (N. László 1988b).
A Dráva mentén Légrád, Drnje, Molve, Virje községekben mostak aranyat, de felaranyásztak Stájerországba Pettauig, Golldorfig, ahol a helyi lakosság is foglalkozott vele. A Mura mentén Muravid, Szentmária, Alsómihálovec, Kapronca, Molnári, Őrtilos, Péterhida, Tótszerdahely, Vízvár községekből vannak adataink, de felaranyásztak Ratkersburgig, sőt Grazig is, ahol aranyukat jól beválthatták. A Rábából is mostak aranyat a 19. században, csak kis mennyiségben (N. László 1988a).
A Felső-Tisza-vidék aranybányái Nagybánya, Felsőbánya, Oláhlaposbánya, Kapnikbánya, Óradna területén átfolyó Tisza, Visó, Kászó patakok mentén már a 13. században mostak aranyat. A nagy mennyiségben termelt arany ebben az időben 247csaknem kizárólag mosásból származott. A Tisza jobb partján Körtvélyes, Bocskő, Lonka, Farkasrév, Felsővisó, Técső, Visk voltak híresek a 18. században. A máramarosi aranymosás a 19. században Kabolapolyánán, Kászópolyánán Tiszaújlakig volt ismert.
53. térkép. Aranymosó helyek a Kárpát-medencében 1 = Csallóköz-Szigetköz; 2 = Vág–Garam–Ipoly mente; 3 = Rába mente; 4 = Dráva–Mura mente; 5 = Felső-Tisza-vidék; 6 = Máramaros; 7 = Erdély, Aranyos vidéke; 8 = Alföld, Körősök vidéke
Erdély adta a legtöbb aranyat a Kis-Szamos, Aranyos, Maros határolta Zaránd, Hunyad, Alsó-Fehér megyék, Aranyosszék, Torda és Kolozs megyék területén. Abrudbánya, Zalatna, Verespatak bányái mellett a folyók, patakok aranya is tekintélyes volt (N. László 1988a).
Az Alföldről Mezőtúr határából, a Kőrösök mentéről és a Szatmári-síkságról vannak még aranymosásra utaló gyér adataink.
Az aranymosás legfejlettebb módszerével a csallóközi és szigetközi aranyászok dolgoztak. Az aranymosás technikáját velük mutatjuk be, majd az erdélyi és muraközi módszer különbségeit ismertetjük.
Első lépés volt a megfelelő hely kiválasztása. A zátonyok vörös színéről ismertek rá, mert az arany a vörös színű gránáthomokkal együtt rakódik le a zátonyok alján. Messze elkalandoztak a jó helyért, feljutottak Linzig, lefelé pedig Komárom alatt a Vág torkolatánál dolgoztak, de az alföldi szakaszon Paksig, Mohácsig eljutottak, sőt a Dráván, Murán is megfordultak. Alkalmas időben hetekig távol voltak. A munkahelyet próbamosással választották ki. Ez volt a lapátpróba: feketére pörkölt falapátra 248hordalékot raktak vaslapáttal, majd rázogató, lökésszerű mozdulatokkal lelötykölték a kavicsot, homokot, s ha a lapáton legalább 30-40 sárga aranyszemet láttak csillogni, akkor felállították a mosópadot: puhafa deszkából készült, asztallap nagyságú táblát három lábbal úgy, hogy 10-15 fokos lejtéssel álljon. Felső részére, a saroglyára vaslapáttal rakták fel a hordalékot, míg lejtőjére durva pokrócot helyeztek. Hosszú nyelű, henger alakú meringülővel merték rá a vizet óvatosan, egyenletesen, nehogy az erős vízsugár az aranyszemeket is elsodorja. A föveny lecsurgott a lejtőn, s az aranyszemek fajsúlyuknál fogva fennakadtak a pokróc szálain. A megmaradt kavicsot a saroglyából kidobták, majd újra megrakták, és folytatódott a vízmeregetés elölről. Ha a pokróc megtelt, levették és az aranyászsajtárba öblítették, majd visszarakták. A napi munka végén a sajtár aljában lerakódott dús aranytartalmú homokot egy csónak formájú faedényben, a szérkében tisztították tovább úgy, hogy egyik kezükkel híbálták, a másikkal vizet mertek rá, s így a homok nagy része a szérke elvékonyodó végén kiszökött, az arany pedig a fenekén maradt. Ezt az ún. aranyporzót egy csuporba gyűjtötték és így vitték haza. Otthon cseréptálba öntötték és higanyt (kénesőt) csöpögtettek rá. Kézzel addig gyúrták, foncsorították, míg az aranyszemek el nem tűntek, besüllyedtek a higanygömböcskékbe. Ezután vízzel kiöntötték a megmaradt hordalékot, a higanyt pedig gyolcsacskóba töltötték, jól kinyomkodták, hogy a higany kiszökhessen, a megmaradt higanyos aranyat pedig vaskanálba öntötték, tűz fölött kiégették, hogy a higany elpárologjon, s a kanálban maradt a tiszta arany. Ez volt a legkényesebb művelet, hogy a mérgező higanygőzt be ne lélegezzék, de tovább se égessék a kelleténél, mert akkor sötétebb lesz az arany színe, és az már nem olyan értékes. A szép sárga aranyport, a sáraranyat ha kihűlt, babszem nagyságú golyókba gyúrták össze s úgy rakták el az aranygyűjtő szelencébe. Pozsonyban, Győrött, Komáromban váltották be, de Esztergomban, Budán is kaptak rajta az aranyművesek, mert kitűnően lehetett ötvözni. Naponta átlagosan egy-két grammot kimostak, tehát a napszámot bőven megkeresték. Mégsem voltak gazdagok, szegény emberek maradtak, ahogy ősi dallamú szép énekük is mondja:
Halász, vadász, aranyász
üres zsebbe kotorász…
üres zsebbe kotorász…
A múlt század végéig még falvak lakossága élt belőle: Ásványon, Lipóton, Bősön, Szapon, Aranyoson. Ásványon 1831-ben 72 család, 1870-ben pedig 102 család élt aranymosásból, Lipóton ugyanekkor 39, illetve 54 családról tudunk (Timaffy 1975: 40). A szabályozással megemelt vízszint időszakos foglalkozássá tette, állandó megélhetést már nem tudott biztosítani, ezért az aranyászok is szegre akasztották szerszámaikat. Napszámból éltek, de amikor csak lehetett, kisvízkor siettek ki a Dunára aranyászni. Ezeket az öregeket már csak a halál tudta a víztől, mosópadtól elszakítani (Timaffy 1961).
A muraközi aranymosás lényegében megegyezett a Duna mentivel, de felszerelésük primitívebb volt és kevesebb szerszámból állt. Mosódeszkájukon nem volt saroglya; egyszerű, rovátkolt felületű deszka. Erre rakták a fövenyt, s az aranyszemek a rovátkákba akadtak bele. Innen vesszőseprűvel söpörték a teknőbe, amiben víz alá merítgetve dúsították tovább. Az aranyporzót itt is higannyal foncsorították. Hosszú nyelű merítőjük érdemel még említést: nyárfából faragott, csonkakúp alakú edény, alul az oldalán facsappal bedugható lyuk van, ezen át öntözték a fövenyt (Gönczi 1895: 142–145).
24928. ábra. Aranymosók a Dráva és a Mura mentén. Részlet
a Homann-féle térképről, 1752
Erdélyben az Aranyos mentén volt legjelentősebb az aranymosás. Mosópad helyett itt is ferdére állított deszkát használtak, egyik oldalán peremmel, de már gyapjúkendőt raktak rá. A fövenyt kerek teknőben hordták a deszkára, és vízmerítő kupával merték rá a vizet. Az aranyhomokot a mosóteknőben dúsították tovább rázogatással, majd marhaszarvba gyűjtötték. A vasércszemeket mágnessel választották ki, a higannyal foncsorítást nem ismerték (Gunda 1956: 82).
