MINTAKÖNYVEK
MINTAKÖNYVEK
Az ismert mintakönyvek alapján a következő kép rajzolódik ki. A legkorábbi darab Szentesről került a múzeumba. Rézre metszett lemezekkel sokszorosították Németországban. Johann Michael Kirschbaum Webermeister zu Heilbronn Neues Bild- und Musterbuch zur Beförderung der edlen Leinen- und Bildweberkunst (Heilbronn und Rothenburg ob der Tauber, 1771) c. könyve 178 mintát mutat be 74 rézmetszeten, közbeiktatott magyarázatokkal. Ebben az alapmotívumoktól a csíkmintákon át a legbonyolultabb damasztszövésig halad, megadva hozzá a befűzés kottáját is. Azt gondolhatnánk, hogy számunkra e könyv érdektelen, mert csak a felsőbb társadalmi rétegek igényeinek megfelelő textilek készítéséhez ad útmutatást a lentakácsoknak. Az alaposabb vizsgálat azonban azt bizonyítja, hogy a már idézett kígyófutás, kis csíkminta, amely a 16–17. századi remeklések előírásaiban következetesen megjelent, ebben a mintakönyvben is jelen van. A csillagos, rózsás, szegfűs, makkos, indás stb. csíkmintákból változataikkal együtt mintegy ötvenet közöl, amelyekkel a népi szőtteseken is találkozhatunk az ország legkülönbözőbb területein. A mintakönyvet 1811–1830 körüli időben Orosz György használta, amint ezt a mintakönyvet borító belső lap feljegyzései bizonyítják. 1814-ben házasodott, sorra feljegyezte gyermekei születésének évszámát, amint ez a Biblia vagy imakönyv, más fontos könyv lapjain általánosan szokás volt. A mintakönyv nyomtatott címlapja és a magyarázó szövegek hiányoztak belőle, a véletlen szerencse vezetett az eredeti példány felkutatásához a nemzetközi irodalom alapján. A mintakönyv másolása elég széles körben elterjedt az 1830 körüli években, amiről a datálható mintakönyvek sora tanúskodik. A virág- és csíkminták egy nemzetközi réteget képviselnek, a sajátosan magyarországit a kiegészítő rajzok adják madarakkal, rózsás, gyertyás, asztallábas motívumokkal. Ezeknek kiváló sorozatait állította össze Mihalik Gyula, a fővárosi iparművészeti iskola tanára, és engedte át közlésre Malonyay Dezső már idézett könyvében, 1912-ben.
Baranyából Mándoky László közölte egy 1774-es, a Veszprém megyei Takácsiból pedig Herkely Károly az 1782-re datált mintakönyv egy-egy lapját. Ezek közelebbi tanulmányozására nem volt lehetőség. Mindkettőn láthatunk madaras, rózsás, szegfűs csíkokat, motívumokat (Mándoky 1978; Herkely 1941a).
Az 1784-ben létrehívott ipparrajz-iskolák az 1810-es évekre megerősödtek, és az ország nagyobb városaiban kibontakoztatták tevékenységüket (Szabolcsi 1976). A rajzkészséget kívánó iparágak (asztalos-, kőműves-, kőfaragó-, ács-, bognár-, kocsigyártó-, szíjgyártó- stb. mesterség) mellett természetesen megtaláljuk a takácsokat is. Szegeden az 1811–1868 közötti időből közel 80 darab rajz maradt fenn, amelyeket az 378inasok, legények készítettek. Az iskolai előírás teljesítése nélkül nem remekelhetett a legény. A pécsi levéltár is őriz három ilyen típusú rajzot az 1830-as évekből. Fontosnak tartjuk, hogy a takácsok körében elterjedt minták igazolhatóan mind 1841 előtt kerültek mintakönyvekbe. Ugyanis ebben az évben Neuestes Weber- und Muster-Buch … címen megjelent Ulm városában azonos mintákkal a „legújabb” mintakönyv a kézi és gépi szövők számára, de tanulságul a kereskedők használatára is. Ennek egy példányára bukkant a brassói levéltárban az erdélyi textilkutatás kiváló szakembere, Szentimrei Judit. A Szilágyság magyar népművészetét tárgyaló kötetben idézi a mű címét, s hozzáfűzi: „A század elején Szilágyban is elterjedtek a mintás nyüstös szövések … Ezek a mintás szövések a múlt század végén kiadott takácsmintakönyvek álapján az uradalmi vagy a városi takácsok közvetítésével terjedtek el országszerte” (Szentimrei 1974: 131, 173). Éppen az ő kutatásaiból ismerjük, hogy az erdélyi magyar és moldvai csángó parasztok szőtteseinek mintakincse mint alakult a takácsminták hatására (Szentimrei 1972; 1978; 1981). Ez közel 30-50 éves késést mutat a magyarországi céhes minták paraszti átvételét tekintve.
Az iparoktatásra visszatérve be kell mutatnunk a hazai törekvések egy kiemelkedő példáját. Egy kéziratos szöveg bukkant fel és került közlésre Sióagárdról (Boross 1962a). Ebben a magyar sávolyos vagy kockás formáról, a forgatásos művekről, a fehér formáról, a forgatásos veres formáról, a forgatásos rakott műről kaptunk részletes leírást. Bizonyosra vehető volt, hogy valamilyen szakkönyv részletét másolta le Kovács József mester 1847-ben. Végül is nyomára akadtunk az eredeti kiadványnak. „Nemes Bereczky János takáts mester, s a Tek. Jász s két Kun Kerületben a takáts meterségnek rendes tanítója Kis Kun Szabadszállásán” az írója az 1829-ben Pesten megjelent Útmutatás a takáts mesterségre a takáts mesterségen lévő ifjúság számára c. tankönyvnek. Ebben a következőkről ad szakszerű leírást: csévélés, a fonál felvetése, a fonalak számlálása (ige, pászma, kötés) és az ebből kiszámítható rőf száma, a fonálnak súlyra történő átvétele és rőfre való átszámítása, a szerszámba húzás munkája, a különböző mintákhoz szükséges felvetés módja, az ún. „istámnak húzása”, a fonalak szövés előtti kenése és a szövésnek módja. Ismerteti a „dupla verés” módját, a vesszős formát, a fehér pántlikás formát. „A bornyomó vagy gyapjús sáknak szövéséről” egy bekezdés szól. Majd „Az ollyan tsipkésforma szövéséről, mellyet táblával kell forgatni” kerül tárgyalásra. Mindezeket követi a második rész, amely a már említett kézirattöredékben került elő Sióagárdon. A könyvhöz rézre metszett mintalapokat kívánt közölni, de azok súlyos költsége miatt csak hat, kőre metszett kockás és üres lapot kötöttek hozzá, amelyeken a mintarajzolást gyakorolhatták az ifjak. Nyilvánvaló, hogy a külföldi példák és az iparoktatás tapasztalatai késztették a szerzőt e fontos munka megírására.
A takácsoknak a kontárok elleni fellépését jelentősen támogatta kiváltságlevelüknek az a pontja, amely kimondta, hogy a céh székhelyén és annak 2-3 mérföldnyi körzetében (ez magyar mérföldben számítva 12-18 kilométert tesz ki) tilos mindenféle takácsmunka. A vidéki mesterek fél taxával kerültek felvételre a szerveződéskor. Később a kontárt megbírságolták, majd kötelezték a céhbe lépésre. A szórványosan fennmaradt mesterkönyvek közül a győri magyar takácsoké ad hű képet arról, hogy a céhmester ellenőrző útja során mint szaporodik meg a belépők száma az 1712-1800 közötti időben. Itt 56 helység 315 mestere került a céhbe, de közülük 61 csak egyetlen évig fizette a tagdíjat, ami az összes mesterek több mint 20 százalékát teszi ki. Még nagyobb mértékű kontárkodásról szólnak a nagykanizsai adatok. A felvett mesterek száma 1816-1857 között 25 helységből 51 fő, akik közül 14 szintén csak egy évig vállalta a céhes terheket, ami több mint 27 százalékos arányt mutat. Ugyanakkor a 379nagyvázsonyi céh körzetébe tartozó 33 falu 231 mesterénél – 1726–1881 között – alig fordul elő egyéves tagság. A nagyfokú szervezettséget bizonyítja a németújvári Batthyány-birtok takácsainak jegyzőkönyve. 1741–1754 között 43 helységben 459, majd 1760-1790 között 48 helységben 355 mester fizette be az évi díjat a céh pénztárába. Az egyes falvak mesterlétszámában jelentős visszaesés tapasztalható, ami egy földesúri birtokon kontárkodással nem magyarázható (Eisenstadt, Landesarchiv, Güssing). A második fontos tapasztalat, hogy sehol sem az asszonyok szőnek, hanem szakmar tanult férfiak a kontárok (Győr – XJM 54.4.4, 54.4.6; Nagykanizsa – TGYM 72.21.2).
