MESTERREMEK
376MESTERREMEK
Az egyes helységek takácsmestereinek munkáját magából a céh elnevezéséből is meg lehet ítélni. A legmagasabb színvonalat a lentakácsok képviselték, akiknek az elnevezése a 15. században Barhandweber, a 16. században Lein-Masselan–Parchet-Zeugweber, a 17-18. században Leinweber–német takács, lentakács volt. A mesterremek-előírásokban általában a négysámlás vagy négynyüstös szövőszék összeállítását írták elő, a felvetést pedig sávolyos munkára, damasztszerű minta szövésére alkalmasan kellett előkészíteni és befűzni egy kijelölt mester házánál. A szövés munkája városon dupla kígyófutásból és egy melléje szőtt keskeny csíkból állott, a vidéki mestereké pedig csak egy egyszerű kígyófutásból mellé szőtt csíkkal volt előírva (Sopron 1524, Pinkafő 1591, Nagymarton 1629, Kismarton 1701, Győr 1625, Pápa 1613, Székesfehérvár 1717, Eger 1733, Hódmezővásárhely 1773). Kiegészítésül gyakran történik arról említés, hogy a városi takácsok 5, a falusiak 3 szövőszéket tarthattak, más-más munkához felkészítve a „szerszámot”. A remeklés szigorúbb előírásokkal is kiegészült a városiaknál: a sávolyos munkából harminc rőfös darabot, a sima lenvászonból 24 rőföset, vagy éppen mindkét oldalra használható duplaszövésű sávolyos vásznat kellett remekelni. A falusiak általában rövidebb darabot szőttek. Néha a vászon finomságát is megadták, így például Igalon (1723) a pozsonyiaktól kapott szabályzat 16-os vászon „lábi munkát” írt elő, ami a négynyüstös mintás szövéssel egyenlő volt, míg a 30-as a vékony, finom fonálból szőtt vásznat jelentette. Az egrieknél (1733) a dupla kígyófutásos remek mellé forgatásos minta szövését is előírták. Hódmezővásárhelyen (1733) pedig a szokásos sablonok mellé a hétköznapi, durva és ritka rása- vagy mazolán-szövésből kellett egy véget készíteni.
A 19. századból nagyobb számú mesterremekrajz maradt fenn, amelyek többsége az ún. madaras mintákat örökítette meg. A remekrajzokat általában valamelyik mesterrel rajzoltatta meg a céh, idővel megújíttatták pénzbeli fizetségért. A hat-tizenkét mintából egyet kiválasztottak, és jegyzőkönyvileg is rögzítették a minta sorszámát, vagy éppen a rajz szélére írták rá, hogy ki és mikor kapta remekbe. Ilyen mintákat ismerünk Nagykanizsáról, Kiskunfélegyházáról, remekbe szőtt darabot a szombathelyi és székesfehérvári múzeumban őriztek meg. A győri úrasztalterítő valószínűleg szintén remekbe készült a barbacsi gyülekezet számára.
A remekléseknél kivétel nélkül mindig szerepel a „széthányt” szövőszék vagy egy „új szövőszék” felállításának a feladata, ez az első követelmény. Ennek oka nagyon egyszerű: ha a szövőszék nem áll kellően összecsapolva és ékelve, akkor elhúzódik benne munka közben vagy a bordaláda, ami a vetülék egyenletes beverését szolgálja, vagy ha a nyüstök magassága nem megfelelő, akkor a láncfonalak nyitása egyenetlen, de a rosszul összeállított szövőszékben elhúzódhat az egész „szerszám”, és a vele való szövés hibás, szakadozott, használhatatlan lesz.
Az egyszerűen csak takács vagy magyar takács megjelölés többnyire a falusi mestereket illette. Ezek főleg a parasztasszonyok és -lányok által font len- és kenderfonalakból szőtték a mindennapi szükségletet kielégítő sima vásznakat, zsáknak és ponyvának való durva szöveteket. De hímes szőtteseket is állítottak elő nagy mennyiségben, amihez azonban piros vagy ritkábban kék pamutfonal kellett. Bár gyakran előfordult az is, hogy a házi fonású len- vagy kenderfonalat festették meg és azt használták a mintázáshoz, csíkok szövéséhez. A lepedőszélek szőttes díszei rendszerint nem a lepedő anyagába szövődtek, hanem külön csíkokból varrták össze, és a kétszél széles lepedő végére varrták fel, a szőttes aljára pedig még a felvidéki csipkeverőktől származó csíkokat is varrtak a háziasszonyok. Rendkívül elterjedtek a 18–19. században 377a párnahéjak, amint arról a besztercebányaiak esetében szó volt. A Dunántúl területén a múzeumok ezekből több ezret őriznek, ami a helyi ízlést, a mintakincs rendkívüli változatosságát mutatja. A takácsok közül eddig csak a Komárom megyei Nagymegyer mesterei nevezték magukat „mazolány és párnahéj csinálók”-nak, az 1713-ban megújított szabályzatukban. A mezővárosokban öt, a körzetükbe és ellenőrzésük alá tartozó falusi mesterek pedig csak három szövőszéket használhattak műhelyükben. A párnahéj szövésére specializálódott a 12 mester. Feltehető, hogy árujukkal a Kisalföld és a Dunántúl nagyobb területein is vásároztak. Fényes Elek 1848-ban így ír: „Különös figyelmet érdemel, hogy e megyében (Komárom) a takácsok legfelesebb számmal vannak 930, minden 154 lélekre esik egy. Nagymegyeren van 38, Guttán 18, Szimőn 22, Ácson 26 takács” (Fényes 1848: I. 37).
