CÉHES RÉGIÓK
CÉHES RÉGIÓK
A kereskedelem és az árutermelés fokozatos növekedése a kézművesség és a mezőgazdasági termelés munkamegosztásának bővülését eredményezte a 15–16. században. Az iparosréteg érdekei védelmére, a külföldi áru elleni védekezésként, de szűkebb helyi előnyeinek a biztosítására is testületekbe, céhekbe szerveződött a takácsiparban is (54. térkép). Az ország területén mai ismereteink szerint négy olyan régiót körvonalazhatunk, amelyek központjai nagyobb területekre kiható vonzással, illetve kisugárzással bírtak.
Időben a legkorábbi az erdélyi szász egyetem céhszervezete, amely 1376-ban már újjáalakítva kap szabályzatokat Nagy Lajos királytól. Ekkor még csak a négy nagyobb város (Szeben, Segesvár, Szászsebes, Szászváros) iparosai rendeződnek céhbe, de később a hét szász székre kiterjedő a hatalmuk.
A második a kassai barhentosok 1401-ben nyert kiváltságlevele, amely ugyan monopóliumot biztosított három évtizedre e jeles szakma művelőinek, de utána ezek is céhbe kényszerülnek az országos átlagba süllyedve. Az 1461-es parhentos céhből kinövő lenszövők céhe jelentős főcéhként működik a későbbi századokban (Wenzel 1871; Bobrovszky 1975).
A harmadik a nyugat-magyarországi, dunántúli körzet. Ennek Bécs a központja a 15. században. Kiváltságlevél-kölcsönzéssel vagy annak mintául vételével alakultak Kőszeg (1509), Sorpon (1524), Pozsony (1552) takács-, lentakácscéhei, amelyek azután maguk is kölcsönözték céhlevelüket más helységeknek vagy a közelükben birtokló földesuraknak. Bécs jelentősége kiemelkedő, mert például Szarvkő, Pinkafő földesurai, Ludwig von Königsberg (1591) után a Batthyány, Esterházy család is innen kölcsönöz szabályzatokat birtokközpontjai számára a 17. században. E nyugati területen 1579-ben a pozsonyi takácsok új szabályzatokat nyertek a várostól, és megkezdték vonzáskörzetük fokozatos kiépítését. Előbb Nagyszombat (1584), Vágsellye (1597) irányában észak felé, majd 1612-ben Modor, 1613-ban Csepreg–Sárvár, 1625-ben Győr, 1666-ban Szalónak, 1678-ban Fertőrákos kerül függésbe a pozsonyi céhvel. A török által megszállt területek felszabadítása után pedig hatalmas erővel indul meg az ott dolgozó takácsmesterek céhbe szervezése. A pozsonyi takácsok országos főcéh rangot és jogot kaptak a királytól 1712-ben. Ennek alapján minden, eddig céhben nem volt mester köteles volt felvétetni magát a szervezetbe. Ennek szervezeti megoldása az volt, hogy a főcéh jogaira hivatkozva az egyes nagyobb helységek mestereinek céhlevélmásolatot adott ki, ennek az artikulusai szerint élhettek a vidéki mesterek, de a szabályzatot továbbkölcsönözniök szerzett jogaik elvesztése terhe mellett tilos volt. Mit jelentett hát e függés? Elsősorban a legnagyobb szégyentől, a fuser-kontár megbélyegzéstől mentesültek, mert nem céhen kívül dolgoztak. Másrészt e helységek körzetében sem volt szabad senkinek sem céhen kívül dolgozni, így hát e céhlevélmásolattal rendelkező helységek egymást és környezetüket ellenőrizték és kényszerítették céhbe állni. Pozsonynak ez a szervezeti hatásköre Sopron, Győr, Fejér, Veszprém, Vas, Zala és Tolna megyéig hatolt le két évtized alatt. A pozsonyi szabályzat átvételét ismerjük már 1717-ben Székesfehérváron, 1722-ben Kanizsán és 1735-ben Kaposváron.
373A negyedik, nagy központ Pest-Buda, amely a felszabadított területek újjászervezésében kelt versenyre Pozsonnyal. Az alföldi területekről a mestereket „vidéki mester”ként (Landmeister) vették fel testületükbe, majd idővel szabályzatukat is átadták. A budaiak 1743-ban negyed-láda, „fertálycéh”, jogot adtak a szegedi takácsoknak, a pestiek pedig a nagykőrösieket vonták befolyásuk alá 1804-ben kiadott artikulusaik révén.
E négy nagy körzeten belül a jelentősebb takácsközpontoknak joguk volt a környező falvakból mestereket felvenni, ezek filiális szervezetként kapcsolódtak például Pozsonyhoz. Ily módon olyan szervezettség jött létre, amely teljes mértékben kizárta például a Dunántúl Balatontól északra eső területein a paraszti szövést. E kisebb filiális központok mesterkönyvei, jegyzőkönyvei csak hézagosan, esetlegesen maradtak fenn. Feldolgozásuk azonban azt bizonyítja, hogy körzetükben a takácsok kizárólag férfiak. A kontárságért büntetést fizettek, majd vidéki mesterként fél mesterdíjjal kerültek felvételre.
Természetesen e nagy körzeteken kívül a földesúri központok, egyházi birtokok, de maguk az egyes nagyobb városok is közvetlenül a királytót szerezhettek kiváltságlevelet mestereik számára, nem akarván függésbe kerülni senkitől, illetve anyagi lehetőségeik, a városok hagyományai ezt tették lehetővé.
A takácscéhek elterjedési térképe is tükrözi a fentieket és a 18–19. századi újjászerveződés mértékét is. Feltűnő azonban a tiszántúli területek „szervezetlensége”, a céhek ritka megjelenése. Ennek egyrészt az a magyarázata, hogy a szükségleteket a paraszti önellátás keretein belül oldották meg. Másrészt tudjuk azt, hogy ezekre a területekre a középkor óta nagy mennyiségben érkezett a szepesi vászon, de nemcsak a vásárokra, hanem a házaló kereskedelem révén és lerakatok létesítésével is. Így például 1737-ben a késmárki kékfestők, akik tanult szakmájuk mellett vászonkereskedelemmel is foglalkoztak, festett és mintázott készítményeiket ezer rőfszám vitték Bodrogkeresztúr, Tokaj, Miskolc, Szikszó és Debrecen vásáraira. 1737-ben húsz késmárki mester kötött egyezséget a céhben, hogy egy-egy vásárra 1000–1500 rőf árunál többet nem visz az árak tartása miatt. A visszamaradó vásznat sem vidéki kereskedőknek, sem a tállyai varróasszonyoknak nem adják át, mert ezek a debreceni vásáron versenyt jelentenének számukra. Elképzelhető, hogy egy jeles vásárra akár 20 ezer rőf anyagot vittek csak Késmárkról (Domonkos O. 1976: 52). A Tudományos Gyűjtemény 1818-ban arról tudósít, hogy „A Debretzeni országos vásárkor esztendőkön által több mint egy millió pengő pénz forintnyi szepesi vásznat adnak el a serénykedő késmárki festők”. Egy rőf mintás kékfestő ára ebben az időben 2-3 forint volt.
Erdély területén a szászok és egyéb városok takácsai mellett a falvak önellátása keretében készült a hétköznapi vászon és gyapjúszőttesek sokfélesége. A 18. század közepéről azonban számos adat szól arról, hogy ún. tót párnahajat használtak egyes háztartásokban. Ebben az időben nagy vita támadt a besztercebányai takácsok és festők között, aminek ugyancsak az Erdélybe szállított szőttes párnahajak álltak a középpontjában. A takácsok fő tevékenysége a párnahaj és a parasztkabát anyagát képező vászon előállítása, amihez azonban nem a festőkkel színeztették a fonalakat, hanem saját maguk festették meg. A közönséges néven Párnahay különböző színű fonalakkal, szőtt alakokkal és virágokkal készült. A takácsok termékei messzire eljutottak, így Erdélybe, Horvátországba, Magyarország félreeső helyeire is a Zólyom megyei házaló parasztok útján. A város tanácsa a takácsok pártján állt és úgy döntött, hogy a saját szőttesekhez továbbra is festhetik a fonalakat, a festők pedig elégedjenek meg saját munkájukkal, hiszen úgy is jobban élnek, mint a takácsok (Domonkos O. 1976: 60–64).
374-37554. térkép. Magyarországi takácscéhek, 14-19. század
Bács-Bodrog vármegye: Szabadka 1779, Zombor 1815, Baja 1761, Becse 1815, Bezdan 1815, Jankovac 1815, Kanizsa 1820, Zenta 1815, Ada 1815, Cservenka 1822, Doroszló 1818; Bars vármegye: Körmöcbánya 1761; Hont vármegye: Selmecbánya 1805; Nógrád vármegye: Fülek 1813, Balassagyarmat 1827; Nyitra vármegye: Szakolca 1761, Nyitra 1691, Galgóc 1794, Miava 1719, Sassin 1764, Sellye 1626, Sempte 1597, Szenic 1712, újhely (Vág-) 1659, újvár (Érsek) 1701, Verbő 1701, Vittenc 1693, Czobor-birtokok 1669; Pozsony vármegye: Szentgyörgy 1636, Modor 1612, Pozsony 1552, Nagyszombat 1584, Levard (Nagy-) 1681, Püspöki 1681, Somorja 1712, Stomfa 1660, Szerdahely 1839, Szered 1614, Szered, Újváros és Sempte 1663, Szomolány 1712, Detrekői uradalom 1660, Alsó-Csallóközi járás 1827; Esztergom vármegye: Esztergom 1700; Trencsén vármegye: Trencsén 1662, Beckó 1689, Bicse (Nagy-) 1689, Illava 1718, Pucho 1607, Zsolna 1658, újhely (Kisuca-) 1685; Zólyom vármegye: Breznóbánya 1658, Korpona 1672, Zólyom 18. sz.; Fejér vármegye: Székesfehérvár 1717, Bicske 1817, Csákvár 1828, Kalóz 1799, Mór 1767, Battyán (Falu- és Szabad-) 1833, Patka 1871, Zamoly 1827, Sármellék 1767, Vértesalja 1767, Fejér vm. 1726, Sármellék és Szabadbattyán 1767; Baranya vármegye: Pécs 1749, Mohács 1808; Vas vármegye: Kőszeg 1509, Szombathely 1714, Csákány 1018, Kiscell 1835, Jánosháza 1780, Jánosháza és vidéke 1829, Körmend 1716, Pinkafő 1606, Rum 1817, Szalónak 1693, újvár (Német-) 1714, Vép 1819, Apati (Nemes-) 1840, Dénesfa 1777, Duka 19. sz., Dreihutten 1847, Hollos 1775, Hollos (Egyházas- és Hidas-) 1774, Hőgyész és Gencs (Magyar-) 1835, Magosi (Nemes-) 1826, Magosi (Nemes-) és vidéke 1808, Meszlény 1808, Mihályfa 1808, Olbo (Nagy-) 1725, Keresztúr (Rába-) 1817, Pápóc és Miklósfa (Szent-) 1846, Egervár 1716, Kisfalud (Sorki-) 1741; Komárom vármegye. Komárom 1695, Megyer (Nagy-) 1681, Tata 1694, Ács 1843, Hereg 1800, Környe 1825, Gesztesi Uradalom (Járás-) 1770; Somogy vármegye: Atád (Nagy-) 1839, Csurgó 1838, Hidvég (Város-) 1714, Igal 1723, Karad 1748, Kéthely 1830, Marcali 1840, Kiliti 1841, Szakacsi 1845, Vid (Nemes-) 1837, Ságvár 1768; Moson vármegye: Köpcsény 1701, Nezsider 1757, óvár (Magyar-) 1699, Rajka 1767, Lébény és Szentmiklós 1714; Győr vármegye: Győr 1601, Hédervár 1819, Gyarmat 1827, Győr-sziget 1831, Győr-Sziget és más helységek 1747, Tét 1832, Ásvány 1711; Sopron vármegye: Kismarton 1697, Ruszt 1701, Sopron (első céhlevél 1524/1627, Bő 1674, Csepreg 1613, Csorna 1656, Kabold 1638, Kapuvár 1681, Keresztúr (Német-) 1712, Kéthely 1729, Lozs (Nagy-) 1693, Lom (Nagy-) és más helyiségek 1693, Locsmánd 1717, Lövő 1726, Marton (Nagy-) 1629, Mihályi 19. sz., Miklós (Fertőszent-) 1646, Nyék 1636, Rákos 1678, Szany 1726, Szemere (Répce-) 1693, Szil 1693, Bük 1737, Csáva 1757, Dénesfa 1777, Pályi 1726, Vadosfa 1831; Zala vármegye: Apáti (Zala-) 1776, Csáktornya 1744, Egerszeg (Zala-) 1778, Grot (Szent-) 1640, Kanizsa (Nagy-) 1722, Kapornak (Nagy-) 1815, Keszthely 1692, Komárom (Kis-) 1772, Sümeg 1682, Zalabér 1770, Tapolca 1716, Tihany és Füred 1777, Tilde 1695, Boldogfa 1775, Budavár (Ó-) és Csicsó 1838, Egyháza (Szent László-) 1870, Egyháza (Szent László-) Apati (Zala-) és Rad 1731, Örs (Kővágó-) 1842, Füred 1777, Gelse 1864, Kapolcs 1856, Komarváros 1845, Rendek (Csab) 1771, Salomvár 1773, Szántó (Zala-) 1750, Muraközi-sziget 1771, Dráva-vidék 1829; Vita 1856; Tolna vármegye: Bátaszék 1779, Dombóvár 1019, Földvár 1725, Ireg 1746, Kölesd é.n., Ozora 1768, Paks 1768, Pincehely 1712, Regoly 1768, Simontornya 1712, Szakcs 1835, Szekszárd 1707, Tolna 1768, Fadd 1825, Gyönk 1815, Dunaszentgyörgy 1817, Gyorkony 1819; Veszprém vármegye: Veszprém 1644, Veszprém és környéke 1842, Devecser 1696, Palota (Vár-) 1699, Pápa 1613, Tüskevár 1795, Vásárhely (Somló-) 1712, Vázsony (Nagy-) 1692, Zirc 1775, Berend és környéke 1770, Berhida és környéke 1764, Szilasbalhas és környéke 1871, Csajág és Főkajár 1824, Csernye 1846, Csesznek 1717, Csögle 1825, Szentgál 1796, Gorzsony (Alsó-, Felső-) 1791, Kenese 1802, Szentkirályszabadja és Vörösberény 1769, Lazi és környéke 1825, Lőd (Város-) 1755, Takácsi 1821, Tapolcafő 1817, iJgöd 1862, Vázsony (Tót-) és környéke 1770, Vaszar 1770, Veszprém vm. 1712, Hidegkút -Tótvázsony 1823; Abaúj vármegye; Kassa 1401, Megenzef 1688; Borsod vármegye: Miskolc 1798; Gömör vármegye: Rozsnyó 1659, Csetnek 1697, Jolsva 1609, Rimaszombat 1665; Heves és Külső-Szolnok vármegye: Eger 1733, Gyöngyös 1676, Szolnok 1774; Sáros vármegye: Bártfa 1700, Szeben 1628, Eperjes 1642, Héthars 1642, Zboro 1675, Kopronca 1725; Szepes vármegye: Késmárk 1587, Lőcse 1643, a 16 szepesi város 1777, Leibic és Lőcse 1765; Ung vármegye: Ungvár 1701; Zemplén vármegye: Homonna 1679, újhely (Sátoralja-) (1567) 19. sz. Arad vármegye: Arad 1817, Pecska (Rác-, Magyar-) 1816; Békés vármegye: Gyula 1817, Orosháza 1819; Bihar vármegye: 1723; Csanád vármegye: Makó 1815, Battonya 1841; Csongrád vármegye: Szeged 1763, Csongrád 1776, Szentes 1767, Vásárhely (Hódmező-) 1773, Mindszent 1840; Szatmár vármegye. Szatmárnémeti 1719, Károly (Nagy-) 1770; Jász kerület: Apáti (Jász-) 1781, Árokszállás (Jász-) 1781, Berény (Jász-) 1764, Ladány (Jász-) 1764; Kiskunság. Félegyháza (Kiskun-) 1764, Halas (Kiskun-) 1780, Majsa (Kiskun-) 1819, Szabadszállás 1817; Pest-Pilis-Solt vármegyék és BudaPest: Pest 1761, Buda 1725, Kalocsa 1744, Vác 1730, Abony (Nagy-) 1822, Óbuda 1766, Cegléd 1773, Dunavecse és környéke 1824, Gödöllő 1824, Kecskemét 1725, Nagykőrös 1700, Pataj (Duna-) 1755, Ráckeve 1725, Solt és Egyháza (Duna-) 1830, Bia és a szomszédos helyiségek 1835, Harta 1817, Pécel és a szomszédos helyiségek 1805, Tass 1768, Pilisi járás 1812; Körös vármegye: Kapronca 1725; Szerém vármegye: Ruma 1718, Varasd vármegye: Varasd 1845; Zágráb vármegye: Zágráb 1758; Kolozs vármegye: Kolozsvár 1619; Besztercei kerület: Beszterce 1552; Brassó vidéke: Brassó 1615; Szebeni szék: Nagyszeben 1487; Medgyesi szék: Medgyes 1589; Egyéb erdélyi helységek: Szász városok és székek 1536
