KÖZÉPKORI TAKÁCSOK, BARHENTOSOK
KÖZÉPKORI TAKÁCSOK, BARHENTOSOK
A takácsmesterség a középkor óta állandóan férfimunka volt, ezt a szabad királyi városok 14–15. századi összeírásai és számadásai bizonyítják. Számuk nem volt magas a 14. században, ami a textilipar elmaradottságát mutatja, amint erről Szűcs Jenő munkájából (1955) részletesen tájékozódhatunk. A harmincad- és városi adójegyzékekből 370azonban kiviláglik a textilek behozatalának jelentős mértéke, ami talán a szükségletek kielégítésének nagyobb részét biztosította. A finomabb és mintás szövetek között a 15. század első évtizedeiben már lenvászonról, gyolcsról, fátyolról, barhentről számos adat tanúskodik.
A magyarországi céhes takácsok szerveződésének első hiteles oklevelét az erdélyi szászok körében találjuk. 1376-ban a szász unió céheinek újjászervezése valamennyi iparágra kiterjedt, ezek között a takácsokról is olvashatunk: „Továbbá a takácsok, bodnárok, szabók és nyergesek céhöknek két forinttal, két font viasszal, két veder borral és lakomával tartoznak a felvételért, és különösképen az az ifjú aki a takácsmesterséget tanulja, a takácsok céhének csak két font viaszt és két veder bort fog adni” (Kovách-Binder 1981: 66). Kolozsváron egyházi szervezetből nőtt ki a lenszövők céhe (… magistri Confraternitatis siue Cehe Linificium … ), szabályzataikat 1479-ben a város főbírája adta ki (Jakab 1870: 262; Kovách–Binder 1981: 65).
Sopronban 1379-ben még csak két takács szerepel a házjegyzékben (Házi 19211943: I/1. 185, 189), 1426-ban már hat takács és egy fátyolszövő, valamint egy vászonkereskedő ismert (Házi 1921–1943: II/1. 349–359). A 15. században a Szent Mihály-templomban alapították a „heiligen Drei König Altar” testvérületét, ebből alakult azután a takácscéh 1524-ben (Házi 1921–1943: 1/7. 94–97).
Arra vonatkozóan, hogy a 14. században a paraszti háztartások vászonszükségletét az önellátás keretében biztosították-e, nincsenek biztos adataink az ország nagy területeiről. Kivételt képez a Szepesség, Bártfa, Kassa térsége, ahol a házi szövés a 14. század végére jelentős árutermeléssel vesz részt az ország távolabbi piacain is. Bártfán az 1420-as évekre a városi tanács felügyelete és szervezése keretében a minőség ellenőrzése, a felvásárlás és értékesítés tőkés vállalkozásai bontakoztak ki. A szövést városon és a falvakban egyaránt végezte nő és férfi. Ezer végszám kerültek vásznaik a budai, fehérvári, hatvani, debreceni vásárokra, sőt még az erdélyi szász városokba is (Szűcs J. 1955: 223. kk.). Az erdélyi szász székek a takácsok érdekeinek védelmében már 1378-ban kérik Nagy Lajos királyt, hogy tiltsa meg a szepesi szász kereskedőknek az erdélyi országos vásárok látogatását, mivel azok ott sok vászonáru eladásával kárukra vannak. A király a szepesi vászonkereskedők árusítását a hét erdélyi szász városra korlátozta, ahol árujukat csak „stückweise” (hat vég), tehát nagyban engedélyezte, kicsinyben, rőfszám nem mérhettek (Lipták 1938: 106).
E háziipari méretekben végzett árutermelő szövés került hátrányba 1401-ben, amikor a kassai barhentosoknak kiváltságot adott Zsigmond király. Ugyanis e mintás szőttesek szövésének egyedüli jogát csak a Kassán lakó mestereknek vagy az oda települőknek biztosította. Az ország más városaiban is készült ilyen, alapanyagában lenvászon, mintázatában pedig pamutvászon szövet. Kassa monopóliumát érvényesíteni nem volt könnyű. Több olyan királyi rendelet jelent meg 1419-ben is, mely például a budai mesterek áttelepülésének vámmentességével foglalkozott, azonkívül megtiltotta a barhent behozatalát az országba, illetve a pamutfonál kivitelét. Ebben az évben külön rendelet szólt a bártfai mesterek ellen is, majd többévi vita után 1424-ben csak nyolc mesternek hagyták meg a jogát barhent készítésére. Ugyancsak 1419-ben királyi rendelet tiltotta el a budai, székesfehérvári és pozsonyi mestereket a szövéstől és szorgalmazta áttelepülésüket Kassára. A következő évben pedig az erdélyi Szeben mesterei is tiltás alá kerültek. Tudjuk, hogy 1427-ben Sopronba bécsi fekete „parhant”-ot adtak el a vászonkereskedők, 1430-ban pedig „Waidgaren”, azaz csüllenggel kékre festett fonál vétele került számadáskönyvébe (Házi 1921-1943: 11/6. 212). A 15. századi budai jogkönyv kereskedőkre vonatkozó tételei között: „Waydgaren”, „Parchant” és „goltsch” csak nagyban adható el a városban. De külön is 371kihangsúlyozták itt, hogy a külföldieknek Hollandiából („nyderlendern”) származó barhentot és gyolcsot hat végen alul eladni tilos (Mollay 1959: 100, 194). Az erdélyi szász Besztercén pedig 1461-ben „Jurg Weydner” és „Peter Weydner” mesterek neve szerepel az adófizetők között (Gundisch 1977: 339, 344).
A „parhant” és „Waydgarn”, „Waydner” megjelölés a barhent technikájára, a fonalak csüllenggel való festésére utal, ahol ez előfordul, ott a monopóliumot élvező kassaiak ellenlábasairól van, illetve lehet szó.
A Zsigmond király által támogatott barhentszövés 1430 után lekerül a napirendről, nincs királyi kiváltság, hanem céhhé szerveződnek a kassai mesterek 1461-ben, „Parchanter Czeche” néven. A város által kiadott szabályzat tizedik pontja előírja: a barhent szövéséhez vagy pamutfonalat, vagy pedig kék lenfonalat (wartgarn, watgarn – Wenzel 1871: 41) szabad használni. Éppen a csüllenggel festett kék fonalak díszítik azokat a féltve őrzött textilemlékeket, amelyeket parkant, poksin, bakacsin néven ismerünk a Szepességből. Az idézett adatok arról győzhetnek meg bennünket, hogy a barhent készítése az országban a Szepességben, az erdélyi szász városokban, Budán, Fehérváron és Sopronban a 15. század elején már elterjedt volt. A nyugati behozatal ellen szólnak a vámolások, tilalmak. A közeli Bécs mesterei közvetlenül is veszélyt jelentettek, hiszen a bécsi módra készült hosszúságot, szélességet és fonalsűrűséget követelték meg a hazai mesterektől is.
A barhentosok mintakincse, szövéstechnikája a későbbi takácsok munkáját is befolyásolta. Az ún. madaras (gefogletes) motívum számtalan változatban és átfogalmazásban évszázadokon át a legkedveltebb minták közé tartozott, egészen napjainkig. A szövéshez 4-6-8 nyüstöt használtak, amelyek lábítóinak keresztkötése és váltása gyakorlott és ügyes lábmunkát követelt meg. Nem véletlen, hogy fusswerch-nek nevezték a zwillich, drillich, barhent munkáját, és a 16–17. századi hagyatéki leltárakban is a legdrágább vászonneműeknél ott találjuk a megjelölést: „Fusswerk”, ami lehet díszes asztalterítő, szalvéta, de ágynemű is. Amint már említettük, a kassai barhentosok 1461-ben városi szabályzatot szereztek céhük számára, majd pedig az ún. lentakácsok ellen emeltek panaszt 1481-ben, mert azok az ő régi munkájukba avatkoztak bele. Az idő egyesülésre késztette az ellenfeleket. 1590-ben a késmárki céh kérésére (alapítás 1578) kiadták megújított céhlevelüket, amelyben hivatkoztak a régi időkben létezett „Parchenter Czech” szabályaira, de ekkor már lentakácsnak (Leinweber) nevezik magukat. A másolatra nyilván azért volt szüksége a késmárkiaknak, mert a kassaiak szabályzata részletesebb volt, különösen a vásári munkák méreteire és a korábban monopolizált parhent szövésére is vonatkozott (Bruckner 1941: 235). A kassai céh tekintélyét nemcsak a késmárkiak ismerték el, hanem a rimaszombatiak (1666) és csetnekiek vitás ügyeikben bíróként kérték véleményüket. A rozsnyóiak pedig tőlük kölcsönözték szabályzataikat 1668-ban (Abaúj vármegye 230–231). Így hát Kassa fokozatosan több vármegyére kiterjedő főcéh szerepet szerzett magának. A középkor óta vetélytársai voltak Eperjes, Bártfa és Lőcse mesterei, céhei.
Az erdélyi szász barhentosok munkájáról részletesebb adataink a 15. századból nincsenek. Valószínű azonban, hogy a lentakácsok mellett folyamatosan dolgoztak. Ezt látszik bizonyítani a lentakácsok és kéktakácsok közös szabályzata, amelyet az Erdélyi Szász Egyetem megbízásából Szeben város jegyzője adott ki 1564. május 1-jén. Eszerint „… elhatároztatott, hogy a kéktakácsok szabadon árulhassanak kék és fehér vásznat egy áruasztalon és a fehér takácsok büntetlenül kékre festhessék (árujukat), valamint kéket és fehéret (vásznat) minden tilalmazás nélkül egy asztalon árulhassanak, anélkül, hogy ezért a céh bármely kötelezettséget is vállalna” (Kovách–Binder 3721981: 119–123). A munkabér dolgában a mester és legény szabadon megegyezhetett, semmiféle céhbeli tilalom nem akadályozta megállapodásukat. A vásáron áruba bocsátott vásznat azonban csak a céh által rögzített áron volt szabad eladni.
