AZ AGYAGMŰVESSÉG KÜLÖNBÖZŐ ÁGAI, FŐ TECHNIKÁK
AZ AGYAGMŰVESSÉG KÜLÖNBÖZŐ ÁGAI, FŐ TECHNIKÁK
A kerámiát alapanyag (agyag), máz és égetés szerint szokás csoportosítani (Kresz 1977b). A rangsor alján áll a mázatlan kerámia, az egyszer égetett terrakotta, az agyagművesség legáltalánosabb és legősibb válfaja.
Az agyagmunka kicsi idolok formálásával kezdődött a paleolitikumban, amint Domanovszky György (1981 a) a kerámia kezdeteiről szóló könyvében megállapítja. A neolitikumban következett az edények készítése eleinte korong és kemence nélkül, kezdetleges technikával mint női, majd férfimunka. Az 5000 éves fazekaskorongról szóló könyvében Rieth (1960) az első korong megjelenésétől nyomon követi az eszköz fejlődését. Fazekaskemence legkorábbi emléke az i. e. 4. évezredből való, az iráni Tepe Sialkban találták (Bosi 1974).
A mázatlan kerámia, a terrakotta, amely megelőzte a mázas kerámiát, szerte a világon elterjedt, és fennmaradt a mázas kerámia mellett, aminthogy minden kerámiatechnika továbbél, amikor egy tökéletesebb technika terjed el, csak más funkcióban, más társadalmi rétegekben. (Gondoljunk a mázatlan vizeskorsóra és az egyszerű virágcserépre.)
A máz felfedezése a fémek ismeretét tételezi fel, és az üveg feltalálásával párhuzamos. Az ólommáz keletkezési helye sokat vitatott, a Közel-Keletet tartják hazájának, a hellenizmus korában általánosan használt. Kínában a Han-, majd a Tang-dinasztia idején fejlődött ki egy magas színvonalú ólommázas fazekasság, amelyre a háromszínű máz volt jellemző. A Római Birodalom területére időszámításunk elején terjedt a máz, Pannoniába is eljutott, mégpedig valószínűleg Kelet felől. A kora középkor folyamán az ólommázas fazekasság hagyománya legélénkebben a Bizánci Birodalomban élt (Rice 1930), fennmaradt Dél-Itáliában (Liverani 1958), és különösen jelentőssé vált az iszlám területén. Nyugat-Európában néhány évszázadra az ólommázas technika eltűnt, majd a 11. századtól újra megjelent (World Ceramics 1971).
A népvándorlás népei nem ismerték a mázas kerámia készítését, nem ismerték a magyarok sem. A legrégibb magyarországi középkori mázas cserépedény Höllrigl József (1937) szerint a 10. századból származik. Csak Zsigmond idejében lesz általánosabb az ólommáz használata, és terjedt fokozatosan a mázas kerámia egyre szélesebb néprétegekhez.
Az ólommázas kerámiát világosan meg kell különböztetni az ónmázas kerámiától, a „fajansz”-tól. Míg az ólommáz átlátszó, üvegszerű, az ónmáz fedőmáz, nem átlátszó, elfedi az alapanyagot, a cserepet. Maga az átlátszó máz lehet színezett (réz-oxiddal zöldre, vas-oxiddal sárgára, mangánnal barnára, kobalddal kékre színezett), de többnyire színtelen. Az átlátszó máz kerülhet közvetlenül az edény falára (magafalán 525vagy cserepén mázolták), rendszerint azonban előbb leöntik az edényt földfestékkel. Ennek neve a magyar fazekasok kifejezésével festék, olasz szóval engubbio, nemzetközi szóval engobe. Az angob szó a magyar fazekasok körében is általánosan ismert. Az angob, a földfesték természetes színe szerint lehet fehér, sárgás, vöröses, esetleg majdnem fekete. A díszítésre is színes angobot, színes mázat használnak, és vagy írókával csurgatják az edényre, vagy ecsettel festik, esetleg a két díszítőeszközt együttesen használják. A mázas edényt kétszer kell égetni, először az angobbal való leöntés és díszítés után (zsengelés), másodszor a mázolás után (mázzára való égetés). Az ólommázas kerámia tehát máz alatt díszített. Mivel az égetés nem történik magas fokon, a színek ragyogása szépen érvényesül.
A nemzetközi irodalom gyakran „angobos” árunak, lipware-nek nevezi az ólommázas kerámiát, éppen ezért, mert az angob annyira jellemző rá. De mivel az ólommáz kerülhet közvetlenül az edény falára, ez az elnevezés nem pontos. Szokás az ólommázas technikát egyszerűen mázas kerámiának nevezni, olyan korokra való hivatkozással, amikor az ónmázas fajansz még ismeretlen volt, vagy olyan területekre vonatkoztatva, ahol más mázat nem használtak.
A magyar fazekasok elsősorban mázatlan és ólommázas edényeket készítettek. E két technika tartozik leginkább a néprajz körébe, mert készítőik a nép körében élő kézművesek, fazekasok, s mert fazekasárut a szélesen értelmezett „nép” számára készítettek: a falusi és a városi lakosság számára. Máztalan és mázas cserépedényt a magasabb társadalmi osztályok is használtak, ha asztalneműnek nem is, de konyhába, kamrába igen.
Az ónmázas kerámia, a fajansz fedőmázzal borított, nem áll több rétegből. Az ónmáz nem áttetsző, és a festett díszítés a máz fölött történik. Nemcsak a máz más, hanem a színezés is: magasabb hőfokon az izzótűzszínek árnyalata eltér az ólommázas kerámia színezésétől.
A kétféle technika története is különálló. A fajansz európai meghonosodása a kerámiairodalom egyik központi kérdése. Története általánosan ismert: az iszlám kultúrával került Spanyolországba, Mallorca szigeti kereskedők hozták Itáliába, ezért az ónmázas kerámiát majolikának nevezték el. Faenza lesz készítésének egyik központja, ezért mondják az északabbra fekvő népek az ónmázas edényt fajansznak. Faenzai mesterek dolgoztak Mátyás udvarának, majd a 16–17. századtól az ország több vidékén a habánok mívelték az ekkor legtökéletesebb kerámiatechnikát. Csak a porcelán európai elterjedése, felfedezése, majd gyártása szorította a fajanszot a „népművészet” szintjére.
Az ónmázas fajansz is használatos volt Magyarország magasabb és alacsonyabb társadalmi köreiben. A fajansz mesterei, a habánok, eleinte csak a felsőbb társadalmi osztályok számára dolgoztak (ezért a klasszikus 17. századi habán kerámiát az iparművészet-történet tárgyalja), de a gyári fajansz, majd a porcelán gyártása után a habán munka elnépiesedett, vevőköre az alacsonyabb osztályokból került ki. Ez a folyamat egybeesett a zárt habán közösségek felbomlásával, és az ónmázas technikát más, nem-habán eredetű fazekasok is megtanulták. E mesterek a fehéredényesek, németül Weisshafner, Kriegelmacher, szlovákul Džbankar.
Vannak Európában más kerámiatechnikák is. A magas tűzön égetett sómázas kőcserép (Steinzeug) nem készült magyar fazekasműhelyekben, mert nem volt megfelelő alapanyag, megfelelő agyag. Magyarországra csak mint importáru került be, népi használata ritka.
A magyar szakirodalom keménycserépnek, olykor kőedénynek (Steingut) nevezi azt a szintén magas hőfokon égetett gyári árut, amely a 19. században terjedt el és 526szorította ki az ólommázas kerámiát. A gyári keménycserép csak félig tartozik a néprajz tárgykörébe. Az ezredéves kiállítás falusi házainak falát jórészt gyári keménycserép tányérok díszítették, Hollóháza, Apátfalva, Városlőd és más gyárak termékei. Gyári porcelán is elkerült a falusi házakba már a 19. században, még importáru is.
A fenti csoportok közül azok tartoznak a néprajz körébe, amelyek 1. készítői a nép körében élő kézművesek, fazekasok, 2. amelyek a nép számára készültek. Ezen belül, hangsúlyozva a magyar fazekasok készítményeit, a 11. táblázat fejezi ki a kerámia technológiai rangsorát és azt, hogy a különböző technikai ágak milyen mértékben tartoznak a magyar néprajz vizsgálatának körébe. Ebből kiderül: a magyar fazekasmunka elsősorban mázatlan és ólommázas cserépedény.
11. táblázat. A kerámia technológiai rangsora
Technika
|
Készítés
|
Használat
|
Mázatlan cserépedény, fekete edény és mázatlan edény
(Schwarzware, unglasierte Irdenware)
|
magyar fazekasmunka
|
magyar népi használat
|
Ólommázas cserépedény (Irdenware mit Bleiglasur)
|
magyar fazekasmunka
|
magyar népi használat
|
Ónmázas cserépedény vagy fajansz (Fayance)
|
többségében nem magyar fazekasok munkája, de Magyarországon készült
|
magyar népi használat
|
Sómázas kőcserép (Steingut)
|
nem magyar fazekasmunka
|
csak kivételesen magyar népi használat
|
Keménycserép (Steinzeug)
|
gyári munka
|
magyar népi használat
|
Porcelán (Porzellan)
|
gyári munka
|
csak kivételesen magyar népi használat
|
