A GYAPJÚSZÖVET KALLÓZÁSA
A GYAPJÚSZÖVET KALLÓZÁSA
A megszőtt gyapjúszövetet általában még tömörítették, sűrítették feldolgozás előtt, hogy erős, tartós és lehetőleg vízhatlan legyen. Ez történhetett úgy, hogy sebes folyású patak medrébe, lehetőleg lezúduló víz alá nagy fakádat, kallókádat helyeztek, ebbe tették a szövetet, s a magasból ráömlő vízsugár verő és kavaró ereje által a kádban állandóan mozgatott szövet gyapjúszálai összezsugorodtak, a szövet széltében-hosszában összement, egyszersmind vastagabb, tömöttebb lett.
A gyapjúszövet tömörítésének, sűrítésének másik módja a kallómalomban való kallás. Ezt a vízi energiával hajtott malmot és ennek működését az előzőekben 368(kenderkalló) már ismertettük. Itt annyi a különbség, hogy a malomkerék tüskés főtengelye emelte, majd ejtette ütőbotok az alatta lévő vályúban a nedvesen tartott, vagyis állandóan öntözött szövetre estek vissza, és így a szövetet folyamatosan döngölve azt szinte nemezszerűen sűrűre tömörítették. A forgó tüskés tengelyre egy sorban több, 4-8 ütőbotot is ráállítottak, így egyszerre több tűret posztót tudtak kallózni, kallani.
A kallómalom valószínűleg a 9. században az alpesi német területen alakult ki, s a 11. századra a német vidékeken már jelentősen elterjedt volt a gyapjúszövetek sűrítésére. A Kárpát-medencébe feltehetően a Felföldre és Erdélybe a 12–13. században nagyobb csoportokban betelepített németek révén került. Gyapjúszövetek malomban való kallózásáról Magyarországon először egy 1205–1218 közötti, Sopron környéki, latin nyelvű leírás tudósít.
Az erősen tömörített posztóknak a ruházatban és a lakáskultúrában betöltött jelentős szerepe miatt a kallómalmok különösen Erdélyben és a Felföldön terjedtek el. A megfelelő vízi energiával nem rendelkező posztókészítő központok messze vidékeken hoztak létre maguknak kallómalmokat. A debreceni gubások például a Bükk hegységben és a Zempléni-hegységben tartottak kallómalmokat. Nagyobb településeken, ahol kellő mennyiségű és energiájú víz állt rendelkezésre, egyéb malmok mellett is volt mindig kallómalom. Voltak völgyek, ahol egymás után álltak sorban a kallómalmok. Így például a 18. században Gyöngyösön húsz, Egerben tizenhat működött. Egykori elterjedtségükre mi sem jellemzőbb, mint hogy Erdélyben 1839-ben 415 kallóberendezés üzemelt. A 19. század végén, 20. század elején a gyári posztótermékek elterjedésével a kallómalmok nagy tömegben szüntették meg a működésüket.
