A KENDER, A LEN ÉS A GYAPJÚ NÉPI FELDOLGOZÁSA
341A KENDER, A LEN ÉS A GYAPJÚ NÉPI FELDOLGOZÁSA
A magyar parasztság gazdálkodásában hosszú évszázadokon keresztül igen jelentős szerepet töltött be a kender és a len finom rostjainak fonallá fonása, majd ennek vászonná, textíliává szövése. Az így nyert anyagokból a család és a gazdaság textilszükségletét egykor teljes egészében, majd egyre csökkenő mértékben biztosították.
Kender- és lenvászonból készültek a testi ruházat egyes darabjai, gyapjúszőttesből a felsőruhák, ezenkívül a lakás és a háztartás, valamint a gazdaság területén tudták sokrétűen hasznosítani a házilag előállított textíliákat. Ugyanakkor jelentős értéket képviselt az a sok kötél- és madzagfajta, amit a kenderfeldolgozás melléktermékeként elhulló részekből fontak, szőttek, sodortak. Így még a legapróbb és legdurvább hulladékrost sem minősült értéktelen szemétnek (Gáborján 1955).
Mennél inkább törekedett a parasztgazdaság az önellátásra, annál jobban ragaszkodott a gyapjú, a kender és a len házi feldolgozásához. Pedig a hagyományos szerszámokkal és hagyományos módon végzett textilmunka rendkívül időigényes volt. 1948-ban és 1949-ben három községben (Nagylócon, Szendrőn és Tiszaigaron) vizsgáltuk meg a házi kenderfeldolgozás termelékenységét és arra a megállapításra jutottunk, hogy – durván számolva – egy méter kendervászon előállítására a parasztcsaládok átlagban 25-30 munkaórát fordítottak (Szolnoky 1950). A manufaktúrák, különösen pedig a gyáripar termelékenységéhez mérten ez a házi munka már messzemenően nem volt gazdaságos, mégis a 20. század első felében is a parasztcsaládok nagy részében a nőknek rendszeres munkája volt. Ennek magyarázatát elsősorban abban találjuk, hogy a kenderfeldolgozás az időbeosztást tekintve nagyszerűen illeszkedett a mezőgazdasági munkákhoz: a teljes szükséges időráfordításnak csupán mintegy 16-18%-a jut a nyári mezőgazdasági munkák idejére, míg a többi, hosszan tartó munkát a téli hónapokban végezhették. Például a fonás, amely a teljes időráfordításnak mintegy 60%-át teszi ki, általában november 1-től kezdődik s legfeljebb február végéig tart, így munkát ad a család minden nőtagjának a teljes téli időszakban (Szolnoky 1950).
Ugyanakkor a fonás jórészt társaságban végzett munka volt. A hosszú késő őszi és téli délutánokon, estéken az asszonyok, főleg pedig a lányok századunk elején is még a fonóházakban gyülekeztek, hogy társaságban és vidámsággal törjék meg a fonás egyhangúságát. Társaságban a munka mellett tág lehetőség kínálkozott a beszélgetésre, mesélésre, dalolásra, játékra, s mivel a fonóknak a legények is vendégei, a két nembeli falusi fiatalság legfőbb szórakozó- és rendszeres találkozóhelyei voltak a fonóházak (104. kép).
342Ugyancsak társas munka volt – főleg a Tiszántúlon – a kenderdörzsölés. Legények és lányok énekelve, beszélgetve, szórakozás közben dörzsölték a kendert, néha még egy-egy tánccal is megszakítva, sokszor a késő esti órákba nyúlóan. Ezek a társas munkák biztosították századokon át a falusi parasztfiatalság szinte egyedüli rendszeres szórakozási alkalmait. (A fonókról bővebben lásd Lajos Á. 1965.)
Bár a kender- és lenfeldolgozás tipikusan a parasztcsaládok nőtagjainak volt a feladata, mégis sok helyen a fonalat szövésre mestereknek, takácsoknak adták ki. Takácsok végezték a szövést a Dunántúl nagy részén és Csallóközben, részben takácsok és részben a család nőtagjai a Duna-Tisza közén és a Dél-Alföldön, végül megmaradt a szövés kizárólagosan házi munkának Észak- és Kelet-Magyarországon, valamint Erdély magyarságánál.
A település nagyságához mérten 1-2 takács vagy jóval több, 8-10, némelykor 30 is dolgozott egy-egy faluban. Számuk a múlt században több volt, századunkban azonban egyre fogyott. Az 1910-ben 2626 lelket számláló Zsigárdon (Kisalföld) például így alakult a számuk: 1910-ben 8, 1918-ban 5, 1925-ben 2, 1942-ben 1 takács dolgozott a faluban, 1950-ben pedig már egyetlenegy sem. Előfordult a múlt században is, hogy nem volt takács egy-egy kicsi faluban, ilyenkor a szomszédos községekbe vitték el szövetni a házilag elkészített fonalat.
A takács rőfszámra dolgozott, így kapta a fizetséget. Századunk húszas, harmincas éveiben a szövést rőfönként másfél kilogramm búzáért vagy 2-3 csöves kukoricáért végezték, de az is általános volt, hogy pénzt kaptak. „A takácsmesterségből senki sem tud megélni, akkor sem, ha sok a munka. Nyáron részaratni mennek el a takácsok és csak télen szőnek” – mondták egybehangzóan idős adatközlőink.
Az ország északi és keleti vidékén, ahol nem takácsok végezték a szövést, ott is előfordult, hogy némely módos családban szövőasszonynak adták ki a fonalat megszőni. Eljártak az ilyen asszonyok nemcsak saját falujukba, de a szomszédos községekbe is, s amíg szőttek valahol, ott élelmet és szállást kaptak. Ezenkívül pénz, valamint egy kevés liszt, olaj, egy darab hús, kolbász – ami éppen adódott -járt nekik fizetségként. 1952-ben mintegy napi 3 forint volt egy szövőasszony bére.
A szövésen kívül a fonás munkájába is bekapcsoltak egyes módosabb családok külső munkaerőt. Szegény öregasszonyok télen fonást vállaltak: megállapodtak, hogy például egy pászma fonalért mennyi pénz jár fizetségbe, vagy fontak meghatározott mennyiségű terményért is. Előfordult ritkán, hogy a fonásért idegennek rendes napszámot fizettek (pl. Szendrőn – Borsod m. – 1949-ben), vagy az is, hogy a fonást felesbe adták ki (pl. Tiszaigaron – Heves m. – 1949-ben).
Sok változata volt a kender résziben való megmunkálásának. Jártak le az Alföldre, a Bodrogközbe is a Hegyaljáról asszonyok hármas, négyes csapatokban, kendert törni és tilolni résziben: egyötödén, egyhatodán. Háton, nagy ponyvákban vitték haza magukkal a szöszt. Amíg a kenderrel dolgoztak, étkezést és szállást is kaptak.
Századunk első felében a kendert az uraságnál is résziben munkálták: nyőtték, áztatták és törték negyedén, ötödén. Csak minden negyedik, ötödik fej tört kender volt a megmunkálóé. Ugyanebben a községben (Sáránd, Hajdú-Bihar m.) 1952-ben, ha valaki másnak kendert nyűtt, azt már felesben csinálta.
A legáltalánosabb gyakorlat az volt, hogy aki nem tudta a nyár végi, kora őszi mezőgazdasági munkája miatt a kendert kinyűni, áztatni, eltörni és kitilolni, az kiadta ezt a munkát felesbe.
A következőkben áttekintjük azt a munkamenetet, munkeszközök és munkamódok egymásutánját, amelynek során a kender- és lenrostból szövet készül. Mint a 343magyarság gyakorlatában a legutóbbi időkig leginkább megmaradt textiltechnikát, a kendermunkát mutatjuk be elsősorban és részletesebben, és amennyiben ettől a lennel végzett munka eltér, úgy arra külön kitérünk.
