A HALÁSZCÉHEK
A HALÁSZCÉHEK
Herman Ottó ezekkel a szavakkal vezette be a „magyar halászember” bemutatását: „Igazi magyar halász az, a ki ősi szerszámmal, ősi módon, patriarchális összeállásban, tehát ősi bokorban, kötésben vagy felekezetben űzi mesterségét s megbizo-nyíthatólag soha céhes ... nem volt”. A céhes szervezet tagadása persze nem azt jelenti, hogy ő még nem tudott halászcéhekről, hiszen bemutatta a komáromiak 1696. évi privilégiumát is, a magukat „céhnek” nevező tihanyi kompániák szabályzatait is. Csupán azt akarta nyomatékosítani – az „ellenbizonyítékokat”, például a komáromiak és tihanyiak magyar voltát ez esetben elhallgatva – , hogy a céhes szervezet nem a magyar halászokra, hanem a Magyarországon élő németekre volt jellemző, akik viszont nem halásztak, hanem halásztattak és kereskedtek a hallal. Ahogy könyve más helyén fogalmazott: „A czéh ott termett, ahol a feudális nyomás és a német elem megnövekedett”, illetve: „Ott, a hol a németség, svábság vetette meg a lábát a halászó helyen, a német jobbadán csak vállalkozó, halászai pedig magyarok” (Herman O. 1887–88: 67–68, 142, 413, 422–432, 461–466).
Az ilyen megfogalmazásban a „patriarchális összeállás” vagy „céhszervezet” szembeállítás is a „halászat a magyarok ősfoglalkozása” alapgondolatnak rendelődött alá, sajátosan keveredik tehát benne a tudományos érvelés és az érzelmi elfogultság. A lényeget illetően mégis volt némi igazság ebben a túl kategorikusan kinyilvánított hermani vélekedésben:
– Noha léteztek Magyarországon halászcéhek, a halászat gyakorlásának korántsem volt feltétele a céhtagság. Olyan értelemben semmiképpen sem, mint az iparűzésnek, hiszen egy-egy halászcéh székhelyének közvetlen közelében sem tekintették „kontároknak” a halászó – halászattal szolgáló – hallal kereskedő jobbágyokat. Különösen nem tekintették „kontárnak” olyan halászati, halkereskedelmi központnak számító városokban (például Szegeden), ahol – noha igen sok iparos céh működött, s laktak a városban német polgárok is – halászcéh szervezésének a kísérletéről sem tudunk.
– Nem igazolható ugyan mindegyik halászcéhről, hogy tagjai kizárólag nem magyarok 131lettek volna (például a keszthelyi, a balatonszentgyörgyi, a privilégiummal nem rendelkező tihanyi céh tagjai csak magyarok voltak), az mégis vitathatatlan, hogy az első (15–16. századi), a halárusítást szabályozó vagy kifejezetten a halászok céhére vonatkozó privilégiumokat németek lakta városok (Buda, Pozsony, Sopron) polgárai kapták; valamint az is, hogy a 18–19. században szabadalommal felruházott céhek egy részének német lakossággal is rendelkező szabad királyi városok és mezővárosok voltak a székhelyei (például: Pest, Buda, Óbuda, Tolna, Apatin). Ahol pedig a halászcéh iratai megmaradtak, az is igazolható, hogy a céhtagok tekintélyes része (bár korántsem mindegyike!) valóban német volt (az egyes halászcéhekről: Darnay B. 1956; Kecskés L. 1978; Khín A. 1966; Solymos E. 1979, 1984a, 1987b).
– A céhszabályzatok, ha egyes rendelkezéseik a halászat ipari mesterségként való elsajátításáról (inaskodásról, a halászati eszközt jelentő „remek” elkészítéséhez kötött inasszabadításról, legényvándorlásról) intézkednek is, döntően a hallal kereskedés, a városi piacon a halárusítás előjogát, gyakran monopóliumát voltak hivatottak biztosítani. E céhek tagjai tehát halászok és halkereskedők, bár nem mindig dönthető el, hogy ugyanazok a személyek végezték-e mindkét tevékenységet vagy csupán ugyanannak a céhnek voltak a tagjai, akik fogták a halat, s akik piacra vitték. Az viszont eléggé feltűnő, hogy néhány olyan városban is alakultak halászcéhek (például Kolozsvár, Pécs), melyeknek közvetlen környékén aligha volt komolyabb haszonnal járó halászat – a céh tagjai alighanem halkereskedőként tudták csak ellátni a városi piacot (Schram F. 1959; Solymos E. 1967).
– A halászóvizet is bérlő, tehát vállalkozóként jellemezhető halkereskedők között talán többségben voltak a németek. Ahogyan azt nemcsak Herman Ottó (1887–88: 537), azóta mások is – főképp a szegedi szerzők – hangsúlyozták: a fisér jelentése: „a ki a hallal csak kereskedik”, a magyar ugyanis „jó termelő, de rossz kereskedő; ezt az utóbbit szereti másra bízni, a német pedig derekasan felhasználja ezt az erős nemzeti vonást”. A német = halkereskedő azonosítás kizárólagossága azonban erősen kétséges. Azért is, mert a 17. századi, gyakran osztrák területekre irányuló halkereskedelem szervezői-lebonyolítói (Iványi B. 1962; Benda B. 1999), s a 18–19. században a tolnai-baranyai Duna-szakaszon halászóvizet bérlő, a zsákmánytömeget bárkában Győrig szállító halkereskedő-vállalkozók (Solymos E.–Solymosné Göldner M. 1979) egyaránt magyarok, gyakran nemesemberek voltak. S azért is, mert a német fiséreknek (a 18. század vége–a 19. század eleje óta bizonyosan) a bérletek megszerzésében és a hallal való kereskedésben komoly konkurenciát jelentettek a zsidó vállalkozók.
– A nagyhálós halászok munkaszervezeti formája – nem kétséges – a bokor volt. Ha azért tekintette Herman ezt a formát „patriarchális összeállásnak”, mert a vagyoni kooperációt – a szerszámok közös birtoklását – jelentette, a jellemzése találó, ám ebben az értelemben a németek munkacsapatai is „patriarchálisnak” tekinthetőek. A halászcéh persze – az iparosok céheihez hasonlóan – nem a munkaszervezés miatt, hanem az azonos foglalkozást űzők közös érdekeinek védelmére jött létre. Az is kérdés tehát, hogy léteztek-e a magyar halászoknak egy-egy település összes halászát, a bokorban és kisszerszámokkal egyénileg dolgozókat egyaránt magában foglaló céhszerű érdekvédelmi szervezetei. Valóban léteztek, s éppen azokon a vidékeken – a Közép-Tisza és a Körösök mentén –, ahol céhek nem szerveződtek. (A Tisza mentéről csak a szolnokiak céhszabadalmáról tudunk, bár működéséről egyelőre 132nincsenek adatok.) Fentebb már utaltunk Gyoma (Békés m.) 1832-ben 59 tagot magában foglaló „Halász Társaság”-ára, mely az uradalomtól a mezőváros által bérelt halászóvizek hasznosítására szerződött. Ugyanilyen szervezet lehetett az öcsödieké, melyről a falu 1827. évi leírása emlékezik meg: „A 86 személyekből álló halász társaság egy fő’, ’s két tizedes vigyázata alatt tulajdon rendszabások alá van vettetve” (vö. Szilágyi M. 1992a: 130–131).
Az eddig mondottak értelmében bizonyosan korrigálnunk kell tehát a „céh nem a magyar halászok szervezeti formája volt” hermani tételt. Azt is gondosan mérlegelve, hogy az esetenként csak a privilégium ismert dátuma alapján számon tartott összesen 41 magyarországi halászcéh (közötte néhány halászokat is befogadó vegyes céh) bizonyosan nem jelenthetett azonos szervezeti formát Pozsonyban, Komáromban, Pesten, illetve Batinán, Beregszászon vagy Kupuszinán. Ehhez a korrekcióhoz kétféle forrásból meríthetünk adatokat: a céhek belső életéről valló írásos forrásokból, tárgyi emlékekből (ahol egyáltalán fellelhető ez a forráscsoport), illetve a céheket felszámoló, ipartársulattá szervező 1872. évi ipartörvény ellenére a 20. századra is átmentődött, a valamikori halászcéhek tagjainak mindennapi tevékenységét – ahogy a kisiparosokét is – karakteressé szervező céhes hagyományokból (melyeknek tanulmányozása néhány Duna menti városra/mezővárosra korlátozódott: Solymos E. 1965: 33–45; 1979: 154–159).
Mindkét forrás erősen korlátozott lehetőségeket kínál. A halászcéhek artikulusai azt igazolják, hogy a mesterség elsajátítása, a céhbe állás feltételei, a gyűlések ceremóniája, a zászlóhoz, a céhládához s egyéb kellékekhez való viszony, a védőszent tisztelete s kapcsolódóan a római katolikus egyház szertartásain való kötelező részvétel, a vallási ünnepek méltó megünneplése, a káromkodás s a paráznaság tilalma stb. nem tért el lényegesen az iparos céhekétől. A halászcéhhez tartozásnak egy-egy város társadalmában tehát az volt az igazi jelentősége, hogy egyenrangúsítsa a halászokat-halkereskedőket az iparűzőkkel. A halászati tevékenységekről és a szerszámkészletről a szabályzatok feltűnően keveset árulnak el. Csak néhány céh esetében fogalmazódik meg, hogy a „kishalászok” (varsások, illetve kecések) és a nagyhálósok egyaránt tagjai voltak (Pozsony, 1511, Komárom 1696 és 1765). Kolozsváron (1726), ha a céhbe álló legénytől megkövetelt remekből, mely egy vetőháló és egy ötkarikára készített varsaháló volt, következtethetünk, alkalmasint nagyhálósok nem, csupán „kisszerszámosok” voltak a tagjai. A vizahalászok céhhez tartozása pedig mindössze Buda és Pest szabályzataiban (1697, 1713, 1756) említődik, jóllehet a komáromiakat például elsősorban vizahalászokként tartották számon a kortársak, s egyéb források alapján valószínűsíthető, hogy más Duna menti városok céhes halászai szintén mesterei voltak e halóriások komoly szakmai felkészültséget feltételező zsákmányolásának (a szabályzatokról összefoglalóan: Solymos E. 1987a – vö. Éri I.–Nagy L.–Nagy-bákay P. 1975).
A céhes hagyományaikra hivatkozó „tanult” halászok a szervezeti életnek és tárgyi kellékeinek, az inaskodásnak, a legényvándorlásnak, a céhbe állás feltételének: a remekkészítésnek ugyanolyan jelentőséget tulajdonítottak a 20. században, mint az egyazon városban élő kisiparos társaik. Azaz: a mindennapi életszervezésben már nem ragaszkodtak feltétlenül minden egyes szabályhoz, amit viszont változatlanul „kötelezőnek” tekintettek az egykori élet- és munkaszervezési normákból, összességében 133a „paraszthalászok” tudását lényegesen meghaladó szakképzettségként értékelték – s elvárták környezetükről, hogy ugyanígy értékelje. Halász-iparos öntudatukat fejezik ki tehát a „céhes hagyományokra” hivatkozó szövegemlékek is, a szervezeti élet hivatalosan már érvénytelenített szabályaihoz igazodásuk is.
A szakmai öntudat a kisszerszámok és a nagyhálók elkészítésére, karbantartására, használatára egyaránt kiterjedő teljes halásztudás fölényes biztonságú birtoklására, ám a folyami és tavi kerítőhálókkal akcióközösségben végzett halászatnak mint a „tanult halásszal” azonosított nagyhalászhoz igazán méltó tevékenységnek a hasznot eleve garantáló nagyobb fontosságára, elsődlegességére alapozódott. Az elsődlegesség fejeződik ki abban, hogy a mestert (vagy mestereket), a legényeket és inasokat magában foglaló nagyhálós munkacsapatban, a kompániában nemcsak a hálóhúzásban és -kiszedésben, hanem a tanyai élet legapróbb tennivalóira – a halpucolásra, főzésre, tűzrevaló-gyűjtésre, mosogatásra stb. – is érvényesen osztották meg a feladatokat (Szilágyi M. 1979).
Ha ezekből a 20. században még élő hagyományokból következtetünk az egykori céhes halászok technikai felkészültségére és munkaszervezetére, a nagyhálós, s elsősorban a folyami, a tokfélékre irányuló, csak másodsorban a tavi halászat nagyobb jelentőségét, a kisszerszámok kiegészítő szerepét valószínűsíthetjük. A további részletek azonban eléggé bizonytalanok! Nem tudjuk például, hogy:
– a történeti forrásokban emlegetett vizahalászati specialista, a szégyemester, aki az esetben is irányítója volt a halmegállító rekeszték felállításának, ha azt jobbágyok robotban építették (vö. Szilágyi M. 1995: 108–116), vajon céhes halászként szerezte-e szaktudását;
– a vizahalászok pipolahálója, mely – Herman Ottó (1887–88: 281) szerint – „nem különbözik lényege szerint az öreghálótól s csak abban elütő, hogy erős fonalból, islégből van kötve”, vajon felhasználható-e a dunai céhes halászok technikai felkészültségének jellemzésére;
– a viza horoggal való fogása, melynek szintén csak a már-már múltba tűnt emlékeit örökítették meg etnográfusok (összefoglalóan: Rohan-Csermák, G. 1963), vajon elengedhetetlenül része volt-e a céhesek vizahalászati eszköztárának;
– azok a halászok, akik vizafogásra specializálódtak, e nagyhalak ívóhelyre vonulásának viszonylag rövid „idényén” túl vajon folytattak-e más halásztevékenységet: voltak-e tavi kerítőhálóik, folyami, illetve tavi kisszerszámaik.
Az ilyen és hasonló kérdésekre csak közelítő válaszok adhatók. Az ilyen válaszoknak pedig az a kockázatuk, hogy Magyarországon sohasem volt feltétele a halászkodásnak a céhtagság, nem feltétlenül érvényes tehát a logikai következtetés: „a legfejlettebb, a legnagyobb eredményű halászati technika bizonyosan a céheseket, a szakképzetteket jellemezte”.
