PETŐFI SÁNDOR NOVELLÁI ÉS DRÁMÁI.
PETŐFI SÁNDOR NOVELLÁI ÉS DRÁMÁI.
ELSŐ novellája, A szökevények (1845), jelentéktelen apróság. Károly megszökteti nagybátyja fiatal feleségét, Anikót, de félév mulva bűnbánóan állít be az öregúr házába; bevallja, hogy megszökött kedvesétől, mert az asszony irtózatosan gyötörte. Nagybátyja vigasztalja: «Szívemből sajnállak, de te engem még inkább sajnálhatsz: téged csak fél évig, hanem engem egész éven át gyötört. Áldásom kísért szökéseden, mert te voltál legnagyobb jótevőm az életben.» A szaggatott párbeszédekben írt, adomaszerű történetnek egyetlen érdeme, hogy természetes hangja elüt az akkor divatos novellák dagályos stílusától.
A banális stílusvirágok kerülése s az eredeti elbeszélő mód teszi figyelemre méltóvá legterjedelmesebb prózai munkáját: A hóhér kötelét. (1846.) Tárgya két bosszúálló ember viaskodása egy életen keresztül. Andorlaki Máté szerelmes Rózába, de barátja, a gazdag Ternyei Boldizsár, meggátolja házasságukat. Róza szereti Andorlakit, szülei unszolására mégis férjhez megy Ternyeihez, utóbb öngyilkos lesz. Andorlaki életének most már csak egy a célja: le akar számolni Ternyeivel. Eleinte fegyverrel üldözi álnok barátját, azután elbujdosik, züllött életet él, később hazatér s Ternyei minden vagyonát elnyeri kártyán. A dúsgazdag ember napszámos lesz, nyomorúságában bosszút forral s pokoli cselszövénnyel akasztófára juttatja Andorlaki egyetlen fiát. Most Andorlakin a megtorlás sora. Megölhetné Ternyeit, de nem teszi, mert tudja, hogy rémesebb bosszút áll rajta, ha unokáját semmisíti meg. Az sem engeszteli ki, hogy Ternyei a legiszonyúbb nyomorban meghal, az unokának pusztulnia kell. Ekkor kimegy a temetőbe ellensége sírjához és felkiált: «Ternyei Boldizsár, hallod-e hangomat? Halld meg, én vagyok, Andorlaki Máté! Te akasztófára juttattad fiamat a hóhér által; én akasztófára juttattam unokádat önmaga által, azon akasztófára, melyen fiam függött, ezen kötéllel, mely itt van a kezemben, melyet íme leteszek sírhalmodra. Kösd fel most vele magadat te, ahol vagy, a más világon!» – Ezt a regényt Petőfi az önmagával és az egész világgal való meghasonlása korszakában írta. Ellenségeinek támadásai, az emberekben való csalódása, Byron, Shelley, Eötvös és Jókai műveinek olvasása egyaránt hatottak lelkére. Gonoszaknak látta az embereket, esztelennek vélte a világ berendezését; ezért rajzolta olyan szenvedéllyel a bosszúállást, mint az emberi gazság egyetlen enyhítő szerét. Regényében egymást érik a korhelykedés, koldulás, csábítás, verekedés, ájulás, gyilkosság, öngyilkosság, párbaj, temetés, sírfölbontás, akasztás jelenetei. Hősei őrült dolgokat művelnek. Andorlaki Máté démoni bosszúvágya vérfagyasztó katasztrófákra vezet, mindamellett ez az őrjöngő ember a nemeslelkűség, önfeláldozás, szeretet számos példáját mutatja; ivó-cimborája és koldustársa, Hiripi Gáspár, nemcsak párját ritkító korhely, hanem a legragaszkodóbb jó barátok egyike; szolgája, Jancsi, a leghűbb cseléd és igazán fenkölt gondolkodású férfiú. Ternyei a legalávalóbb fickó a földön: könyörtelen, álnok, gyáva, nemtelen. A fiatal Andorlaki testben-lélekben felülmúlhatatlan ifjú, azután elmegy hazulról és gyilkol. Ternyei unokája szorgalmas mesterember és boldog családapa, egyszerre csak kártyás lesz, mindenét elveri, felakasztja magát. Ezeket a rémségeket Petőfi a francia romantikus regényíróktól, elsősorban Hugo Victortól és Sue Jenőtől tanulta; de megnyilatkozott regényében az ifjú német regényirodalom tépettlelkű embertípusainak hatása is. Halmozza a meglepetéseket, borzongatja az idegeket. Nemzeti vonás kevés akad regényében. Bár a történet Magyarországon játszódik le, a magyar élet felcsillanását csak a kártyázás és korhelykedés jeleneteiben látjuk; egyedül Hiripi Gáspár ad némi magyaros színt a nemzetközi környezetnek Gvadányi sűrű idézgetésével. A lélektani hűség hiányát és a meseszövés bizarrságát feledteti az író kiváló elbeszélő képessége és eleven stílusa. Párbeszédei meglepően fordulatosak, fejezeteinek csattanói ötletes mesélőre vallanak.
Ami nincs meg ebben a regényében – a magyar élet – az megvan két népies novellájában: A nagyapa és A fakó leány s a pej legény című elbeszélésekben. (1847.) Egyszerű falusi történet mind a kettő: az előbbiben egy derék öreg paraszt mondja el ifjúkori viszontagságait és házassága históriáját; az utóbbiban azt olvassuk, hogyan szereti meg Csigolya Marci kovácsmester, a falú csúfja, Pató Sárit, a rút leányt. Amilyen romantikus az író a Hóhér Kötelében, olyan realista falusi elbeszéléseiben. Ezekben már nem hajhássza a meglepetéseket. Pompás megfigyelő. Éppen olyan szerencsével ábrázolja a régi jobbágy-világ nyomorúságát, mint a falu népének lelki durvaságát. A részeges, züllött mesterember képét igazi élethűséggel festi. Elbeszéléseibe némi erkölcsnemesítő és tanító célzat is vegyül. Mélyrehatóbb lelki elemzést nem találunk ezekben a novellákban, de egyik-másik hőse húsból és vérből való népies alak.
Költeményeiért már az egész ország ifjúsága lelkesedett, amikor elhatározta, hogy a drámaírás terén is szerencsét próbál. Egressy Gáborral kötött barátsága adta kezébe a tollat. A híres színésznek jövedelmező jutalomjátékra volt szüksége, megfelelő darabot keresett, Petőfi mindjárt felajánlotta, hogy ír számára egy hatásos népszínművet. 1845 nyarán Szalkszentmártonba utazott szüleihez s a falu csöndjében néhány nap alatt megírta első színdarabját: a Zöld Marcit. Kézirata sorsáról a pesti Nemzeti Színház bíráló választmánya hamarosan döntött; a darabot, mint színi előadásra teljesen alkalmatlan kísérletet, egyhangúlag elvetették. Petőfi bosszúságában elégette népszínművét. Nem tudjuk, volt-e ennek a munkának valami értéke vagy csakugyan olyan rossz darab volt-e, mint aminőnek ellenségei hirdették. Meséjének egyes részei Gaal József pusztai elbeszéléseiben gyökereztek; innen, a hortobágyi betyárélet romantikus rajzaiból, merítette azt az eszmét, hogy Zöld Marcit és Becskerekit tegye népszínműve hőseivé.
Nem volt szerencséje a másik drámai munkájával, a Tigris és hiéna című történeti tragédiával sem. Ezt sem adták elő, de ez legalább könyvalakban megjelent. (1847.) Színműve igazi rémdráma, hősei egymást marcangolják. A tigris: Borics, Galícia fejedelme; a hiéna: Predszláva, Borics anyja; az anya és fia halálosan gyűlölik egymást. Míg Borics távol van, hogy a világtalan II. Béla királytól elrabolja a magyar trónt, Predszláva fellázítja Galícia népét, egy szolgával elcsábíttatja Borics feleségét, cselszövényeivel meghiusítja fia minden tervét. Küzdelmeikbe beleavatkozik két magyar úr is: Sámson és Saul. Annak idején Predszláva Sámsonnal folytatott bűnös viszonyából szülte Sault és Boricsot, de most haragszik gyermekei atyjára. A vérrokonság csak az események végén derül ki. Sámson leszúrja Sault, viszont Sámsont Predszláva döfi le; Borics anyjára ront, hogy megölje, de Predszláva ráemeli kardját: «Látod a vért e kardon? Apád vére. Közeledjél! Hadd lássam: kié feketébb, az övé-e vagy a tied» s a függöny hirtelen legördül. – Petőfi ezt a darabját 1845 végén írta, tragédiája a következő év elején ment át a Nemzeti Színház bíráló választmányának vizsgálatán. Bár elfogadták, mégsem került színre, mert a költő néhány nappal az előadás előtt visszavette. Vad jelenetek kergetik egymást mind a négy felvonásban. Undok egyének lépnek fel a színen: őrjöngők, akik gyilkolnak és siránkoznak; szájhősök, akik piaci hangon vetélkednek. A francia romantikus dráma minden túlzása megvan ebben a darabban. Költői mondások vegyülnek benne pórias feleselésekkel, képtelen helyzetek váltakoznak jeleneteiben vad tettekkel. Az egész munka sajátságos Hugo Victor-utánzat.
Utolsó drámai kísérletének hőse Karaffa, az eperjesi hóhér. A töredék 1849-ből való. A régi osztrák zsarnokságot akarta lapjain megbélyegezni, de csak az első felvonás két jelenete maradt fenn drámájából, ez sem teljesen. A borzalmas elemnek itt is elég tér jut, a szereplők itt sem válogatják meg szavaikat. Sóhajaik, szitkaik, fenyegetődzéseik a negyvenkilences politikai helyzet szolgálatában állanak.
A hóhér kötelét Gyulai Pál följegyzése szerint «a közönség hidegen fogadta, a kritika elitélte s ma már alig emlékeznek reája.» (Petőfi Sándor és lírai költészetünk. Új Magyar Múzeum. 1854. évf.) – Meltzl Hugó a regény legfőbb hibáját a biografiai formában jelölte meg. «Ha nem volna biografiai, akkor élvezettel lehetne végig olvasni. Azáltal azonban, hogy az egész rémületes történet első személyben adatik elő, nagy visszatetszést szül, sőt a végén undort gerjeszt az olvasónál. Mert ki ne borzadna vissza ily diabolikus és mindamellett farizeusi főszemélytől, ki véres életének részleteit személyesen közli a szegény olvasóval.» Mindazonáltal a regény nem közönséges munka és mindig fenn fogja magát tartani az irodalomban. (A Magyar Polgár 1876. évfolyamában megjelent cikk újból: Petőfi-tanulmányok. Budapest, 1909.) – Havas Adolf szerint Petőfi Sándor kétségkívül maga is pálcát tört volna e mű fölött, ha későbbi kiadásait megérhette volna. «A Hóhér Kötele egy lázálomban szőtt fantazmagória inkább, mint regény s a maga naivságában híven tükrözi az életkort, melyben iratott és szerzőjének fölizgatott lelki állapotát. A szerelmében csalódott fiatal költő titáni kirohanása ez a filiszter társadalom ellen, mely szárnyát szegi a geniek és hősök magasra vívó törekvéseinek.» (Petőfi Sándor összes művei. V. köt. Budapest, 1895.) – Horváth János szerint: «Petőfi mint elbeszélő is lépten-nyomon azon a ponton áll, hogy azonosítsa magát hősével, sőt egyik-másik kisebbrendű személyével is. E tekintetben néha egész a naivságig megy. Ezt a részleges azonosítást megszokta genreképeiben s ő annyira lírikus, hogy magától idegent elképzelni csak belső utánzással tud; sem az epikus higgadtan mintázó nyugalma, sem a drámaíró eleven emberekkel való sakkjátéka, személytelensége nem az ő kiváltsága.» Heves, erőszakos líraisága magyarázza a regény gyors elkészülését is. A túlzóan romantikus alkotás a költő lírai teltségének levezető csatornája. «Ami pedig mintáit illeti, egészben véve a Karthausi hatása kétségtelenebb és bensőbb, mint a főkép formai elemekre szorítkozó francia romantikáé. Tudjuk, hogy e nagy regény egyik sarkalatos olvasmánya volt a húsz éves Petőfinek s későbbi világmegvető hangulatát is alkalmas anyagokkal táplálhatta. Nem utánzásról, még kevésbé pedig tudatos követésről van itt szó, hanem egy mély nyomokat hagyó, nagy regény-olvasmány önkénytelen utó-hatásáról.» (Petőfi Sándor. Budapest, 1922.) – «Különös, írja Szigetvári Iván, hogy költőnknek ez a gyönge és ellenszenves munkája három német kiadásban is megjelent, köztük az annyira elterjedt Reclam Universal Bibliothekban. Megjelent azonkívül svéd és finn nyelven, amelyeken Petőfi munkáiból eddig még olyan kevés olvasható. Horvátul is kiadták.» A regény egyik lehetséges forrása Dickens Pickwick Clubjának rokon novellája. (A százéves Petőfi. Budapest, 1922.) – A regénynek, Riedl Frigyes szerint, már a címe is jellemző. «Kocsma, akasztófa, játékterem, temető, vérvörös világításba mártva: ezek a regény gyakori színhelyei. Nemcsak a bosszú motívumának szertelensége jellemzi, hanem a nyomor, a munkátlanság, a szegénység dicsőítése is. Petőfi főhősei virtuózai a nyomornak, mintegy kéjelegnek benne; a főalakok úgyszólvan folytonos lázban vannak, beszédük, tetteik egyaránt exaltáltak. Alig van a regényben egyetlenegy egészségesen gondolkozó alak. Felfogásuk beteges, úgy képzelik, valami dicsőség koldulni, nem is tesznek egyebet, vagy koldulnak vagy kártyáznak. Jelszavuk körülbelül ez: koldusbot vagy kártyajáték! Ebben is valóban romantikus a regény, a romantikus költők szerették a munkátlanokat, a szegényeket, a csavargókat; a nagy nyomort költőinek gondolták és nem ismerték a munka poézisét. Ami föltétlen elismerésünket érdemli, az a regény elbeszélő ügyessége. Hogy tud ez a kezdő regényíró elbeszélni! Csupa elevenség, fordulatosság; vonzó előadás, áttetsző, könnyen érthető mondatok, rövid, pointes stílus, szóval francia technikával van dolgozva, mint Jókai első regénye, a Hétköznapok is.» (Petőfi Sándor. Budapest, 1923.) – Szinnyei Ferenc kiemeli Hiripi Gáspár alakját. «Derült hangulatot visz bele a rémregénybe. Petőfi fiatalos humora és életkedve nyilatkozik benne, mint kedves Bolond Istókjában.» A regényben sok van Petőfi egyéniségéből. «A téli vándorlás és általában a sok kóborlás rajzában saját emlékeiből merít egyes vonásokat. A tüzes, lobbanékony, nyiltszívű, mindig szerelmes, tetteiben és szavaiban meggondolatlan ifjú Bálint is önarckép.» Lélekrajzról nem lehet beszélni a műben, jellemzésről se igen. «Technikája a rohamos célratöréssel, egyenesvonalúsággal inkább novellai, mint regényi. Jóformán csupa rövidmondatos dialógusból áll.» (Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig. II. köt. Budapest, 1926.) – Koszó János szerint a regény jellegzetes ifjú német Zerrissenheitsroman, ennek a divatos műfajnak minden ismertetőjegyével «Aki csak három-négy ifjúnémet elbeszélő művet ismert meg ebből a nemből, kézzelfoghatónak fogja tartani a hasonlóságot.» A Jungdeutsch-mozgalom írói az 1830-as évektől kezdve egyre jobban elfordultak a lelki összeomlást mutató nyugati civilizációtól s tépettlelkű embertípusaikkal adtak kifejezést kétségbeesett hangulatuknak. «Költőnk jóvoltából a mi irodalmunk is átesett ezen a nyugati betegségen, még pedig megfelelően túlzó formában, amely azután kirítt egyébkénti egészséges fejlődésmenetének egészéből.» («Nyugat alkonya»-hangulat a XIX. század első felében és Magyarország. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1932–1933. évf.)
Népies tárgyú elbeszéléseivel, írja Havas Adolf, a széppróza terén is folytatta azt a regeneráló munkásságot, amelyet a János Vitézzel és dalaival a költészet terén megkezdett. (Petőfi Sándor összes művei. V. köt. Budapest, 1895.) – A Fakó Leány, Riedl Frigyes szerint, nevezetes fordulópont elbeszélő művei között, mert a parasztvilág hű megfigyelése révén először jelenik meg nála művészi formában az objektivitás. Ez az elbeszélés már nem az egyéni pátosz szüleménye, ebben az elbeszélésben már minden erő és élet. (Petőfi Sándor. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907.) – Ha a kezdetnél meg nem áll, mondja Horváth János, a népies novella klasszikusává nőhette volna ki magát. Fakó Leánya a népnek tanulságos, a művelt embernek élvezetet nyujtó olvasmány. «Lélektörténet, de nem elvont lélek-elemzés, nem tanulmányszerű pepecselés, hanem szemmel látható, hallható események láncolata, melyek a lélekre hatnak vagy a lelket fejezik ki.» (Petőfi Sándor. Budapest, 1922.) – Ferenczi Zoltán szerint mind a két népies elbeszélése elsőrangú a maga nemében. «Valóságos népi élet, kitűnő megfigyelés van bennük s a jellemrajz, a történet fejlesztése Petőfire vall. Az első valódi népi elbeszélések irodalmunkban, melyekhez foghatót addig senki sem írt.» (Petőfi. Budapest, 1923.) – Két népies novellája, úgymond Szinnyei Ferenc, a legjobb az akkori sok komoly népies elbeszélés között. A paraszt-észjárás ismerete, a természetes elbeszélő hang, a pompás népies nyelv különösen értékessé teszi mind a két novellát. (Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig. II. köt. Budapest, 1926.)
A Tigris és hiéna Havas Adolf szerint «a romantikus mozgalom monstruózus terméke, mely a színpad világítását a maga korában is aligha állta volna ki; mindazonáltal figyelmet érdemel azért, mert túlzott arányokban és megközelítő teljességgel feltünteti a romantikus dráma sajátos jellemvonásait.» (Petőfi Sándor összes művei. IV. köt. Budapest, 1895.) – Bayer József kiemeli a költő egyénítő erejét. «Drámaisága csekély e darabnak, bár színszerűsége egy pár helyen kezdőtől meglepő. Legtöbbet ér benne az egyénítő erő, az egészen elterülő frisseség, a poétikus és mégis egyszerű nyelv.» (A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897.) – Vértesy Jenő ezt írja: «A keresett ellentétek, meglepetések Hugo iskolájának elfajulását mutatnák, de egyébként a dráma olyan, mintha sokkal régibb idők terméke volna, valami elkésett ritter-dráma, Katona ifjúkori művének egyívású társa.» (A magyar romantikus dráma. Budapest, 1913.) – Horváth János szerint a dráma cselekvényét lírai szeszélyek, ötlet-fordulatok lökdösik előre, az alakok mindegyike egy-egy lírikus, indulataikat ajkukon s nem cselekvő akaratukban hordozzák. «Nyelvük a képes beszéd szép virágaival ékes, melyekhez csak a drámai jambus kellene, hogy Vörösmartyra emlékeztessenek. Párbeszédeiben ágáló színészi póz, cselekvényében a közönségre számító hatáskeresés s nem egyszer technikai naivság. Viszont vannak jó jelenetei is: a nemesek titkos összejövetelei, melyekben egy-egy alak fesztelenebb természetességgel, köznapi igazsággal válik ki.» (Petőfi Sándor. Budapest, 1922.) – Soha műfaj és költő, mondja Kéky Lajos, nagyobb ellentétben nem volt, mint Petőfi természete a drámával. «A dráma a legtárgyiasabb műfaj, hol az író egyénisége teljesen háttérbe szorul s Petőfinél egyszerre csak kicsap a dráma keretei közül érzelmeinek árja s a drámai személy alakjából Petőfi bontakozik ki, nem pedig az a személy, kit tárgyiasan jellemeznie kellene.» (Petőfi. Budapest, 1922.) – E műből, olvassuk Ferenczi Zoltán tanulmányában, azt a következtetést vonták, hogy «a költő nem tudott drámát írni, mert mint mindenütt, itt is sokban magát rajzolta s lírai ereje elnyomta tárgyilagosságát. Ezek azonban elfeledik, hogy e művet 23 éves korában írta és hogy Shakespeare és Goethe is lírikusok voltak, kik nagyszerű drámákat írtak. Mert hiszen a valódi líra a drámának legelső feltétele s így csak természetes az a hitünk, hogy a költő, ha tovább él, nagy drámai műveket is alkotott volna, mert erre a legfőbb adománya föltétlenül megvolt.» (Petőfi. Budapest, 1923.) – Riedl Frigyes szerint: «Ha van műfaj, amely nem való a fiatal Petőfinek, akkor a dráma az. Petőfi lényege és a dráma lényege közt nagy ellentét van. A dráma a legobjektívebb műfaj, Petőfi pedig a legszubjektívebb költő. A dráma formája, technikája, felépítése szigorúan meg van határozva, Petőfi pedig nem szereti a kényszert. Miért írt mégis drámát? Többféle okból. Petőfi színész volt, ismerte és szerette a drámát. Ez csábította arra a vulkanikus talajra, amelyen az ő tehetsége meg nem állt. Azonkívül: a dráma szereti a forrpontra felszökő indulatokat, a szenvedély viharát. Itt otthon érezte magát Petőfi.» Romantikus színdarabja valóságos melodráma, cselekvése csupa rikító jelenet, borzalom borzalomra van halmozva. Van azonban két jelessége: a meseszövés leleményessége és a párbeszéd fordulatossága. A műben új drámai stílus lep meg bennünket. «A párbeszédek epigrammaszerűen ki vannak élezve, pointe pointet kerget, a személyek elmésséggel mintha versenyeznének egymást letromfolni. A szenvedélyek harca mellett folyik az epigrammák harca. Honnan vette Petőfi ezt a stílust? Mi volt a mintája? A párbeszédnek ez a csattanós formája Petőfi alkotása. Meg van ugyan Victor Hugóban is, de csak egyes helyeken: mint uralkodó párbeszéd-stílus nincs ez meg, csak Petőfiben.» (Petőfi Sándor. Budapest, 1923.)
Kiadások. – A szökevények. Pesti Divatlap. 1845. évf. (Az elbeszélés, Horváth János szerint, a romantika divatos elbeszélő modorát Petőfi teketóriátlan hetykeségével nem éppen szerencsésen egyesíti. Témája afféle «szegény tatára-anekdóta.) – A hóhér kötele. Regény. Pest, 1846. (Kéziratát Hartleben Konrád Adolf könyvkiadó 150 forintért vette meg. A cenzor, a jó öreg Reseta, kérte a költőt, hogy álljon el a regény közrebocsátásától. «Nincs ugyan morálja ellen semmi kifogás, de lássa, nem méltó az ön nevéhez.» Egyben felajánlotta, hogy tíz évi törlesztésre kölcsön adja a 150 forintot, a költő azonban ragaszkodott regénye megjelenéséhez.) – A nagyapa. Életképek. 1847. évf. (Frankenburg Adolf szerkesztői jegyzete szerint: «Petőfi Sándor, kinél jelenleg a népköltő szép nevezetet senki jobban meg nem érdemli, ilyféle beszélyekkel szándékozik az általa oly forrón szeretett nép erkölcsi s értelmi művelődésére hatni, miért is a valódi népbarát őt őszinte örömmel üdvözlendi.») – A fakó leány s a pej legény. Életképek. 1847. évf. (A novella megjelenésekor Arany János örömmel üdvözölte a költőt s maga is belefogott hasonló elbeszélés írásába, de próbálkozását csakhamar abbahagyta.) – Tigris és hiéna. Dráma. Pest, 1847. (Meltzl Hugó buzdítására a kolozsvári színtársulat 1883-ban néhányszor előadta a drámát, de nem nagy sikerrel.) – Petőfi Sándor vegyes művei. Kiadta Gyulai Pál. Három kötet. Pest, 1863. (A költő prózai és drámai munkáinak első gyüjteménye.) – Petőfi Sándor beszélyei. Budapest, 1883. (Olcsó Könyvtár.) – A hóhér kötele. Írta Petőfi Sándor. Budapest, 1891. (A regény számos kiadása közül a legdíszesebb. Ráth Mórnál jelent meg.) – Petőfi Sándor összes művei. Végleges teljes kiadás. Jegyzetekkel kísérte Havas Adolf. Hat kötet. Budapest, 1892–1896. (Hiteles szövegek magyarázatokkal.)
Irodalom. – Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk. Új Magyar Múzeum. 1854. évf. – Meltzl Hugó: Petőfi: Eperjesi vérpad. Kolozsvár, 1881. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza. Három kötet. Budapest, 1896. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. Két kötet. Budapest, 1897. – Riedl Frigyes: Petőfi Sándor. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Meltzl Hugó: Petőfi-tanulmányok. Budapest, 1909. (Petőfi-Könyvtár.) – Endrődi Sándor: Petőfi napjai a magyar irodalomban. Budapest, 1911. (Petőfi-Könyvtár.) – Kirchner Gyula: Petőfi drámái. Budapest, 1913. – Vértesy Jenő: A magyar romantikus dráma. Budapest, 1913. – Császár Elemér: A magyar regény története. Budapest, 1922. – Horváth János: Petőfi Sándor. Budapest, 1922. – Kéky Lajos: Petőfi Budapest, 1922. – Szigetvári Iván: A százéves Petőfi. Budapest, 1922. – Ferenczi Zoltán: Petőfi. Budapest, 1923. – Riedl Frigyes: Petőfi Sándor. Budapest, 1923. – Szinnyei Ferenc: Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig. II. köt. Budapest, 1926. – Dézsi Lajos Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Koszó János: «Nyugat alkonya»-hangulat a XIX. század első felében és Magyarország. Egyetemes Philologiai Közlöny, 1932–1933. évf.
