PETŐFI SÁNDOR, A PRÓZAÍRÓ ÉS MŰFORDÍTÓ.
PETŐFI SÁNDOR, A PRÓZAÍRÓ ÉS MŰFORDÍTÓ.
A KÖLTŐ 1845 áprilisában indult felvidéki útjára, még ez évjúliusában megjelentek: Úti jegyzetei. Gödöllőn, Aszódon és Kassán keresztül érkezett Eperjesre, itt Kerényi Frigyes és Tompa Mihály társaságában boldog heteket töltött. Útleírásában nemcsak élményeiről emlékezik meg, hanem jellemző vallomásokat is tesz, vissza-visszapillant elmúlt éveire. Az eperjesi ifjúság fáklyás zenével tiszteli meg. «Megvallom, írja, hogy ez engemet meg nem lepett. Nem elbízottságból, a világért sem. Mikor még nyomva sem láttam nevemet, csak magamnak firkáltam; mikor még statiszta voltam a pesti Nemzeti Színháznál s hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat s a színészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért; mikor még strázsáltam vagy főztem a kukoricagombócokat közlegény-társaim számára s mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogatóruha ujjaimhoz fagyott s mikor a káplár «menjen kend!»-je lehajtott a havat kihordani a kaszárnyaudvarból: mindenkor már világos sejtéseim voltak arról, mi velem egykor történni fog s mi meg is történt. Megálmodtam az őrszoba meztelen faágyán, hogy nevet szerzek két országban.» A Kárpátok lakóinak alázatossága megdöbbenti. «Általában mentül inkább közeledtem a Kárpátokhoz, annál nagyobb szolgaságot láttam s ilyenkor megeresztém képzetem szárnyait és leröpítém lelkemet szülőföldem rónáira, hol az emberméltóság a legalacsonyabb kunyhóban is magasra tartja büszke fejét. Ó, Felföld! Csak azért emelkednek-e bérceid a felhőkig, hogy annál inkább szembe tűnjék lakóid görnyedezése?» Lőcse, Késmárk, Igló bércei közül is az Alföld felé szállnak gondolatai, de azért Gömör és Nógrád tájain örömmel keresi fel a hegyeket, barlangokat, várromokat. A természet szépségeinek szemlélete vagy egy-egy kedvesebb leányarc megpillantása az életöröm és szárnyaló lelkesedés hangjait csalja ki lelkéből; a különféle emberekkel való megismerkedés és a pesti írói berekre való visszaemlékezés mosolyra és tréfálkozásra ingerli.
1847-ben jelent meg Úti leveleinek sorozata. Megnézte Debrecent, átkocsizott a Hortobágyon, járt Nagykárolyban, Nagybányán, Erdődön, Nagyszalontán. Arany János családi körében boldog napokat töltött. Júliusban meglátogatta Tompa Mihályt Bején, megfordult Miskolcon, Sárospatakon, Ungváron, Beregszászon. Mámoros sorokat írt Koltóról; ide esküvője után vonult nejével, vele együtt utazott vissza Pestre. Úti leveleiben az élőbeszéd elevensége lüktet, közvetlen a pongyolaságig, élces és vidám. Fiatalos dicsekedéssel beszél magáról. «Tudom, soknak nem tetszik, sokan félremagyaráznak, hogy ily őszintén nyilatkozom magam felől; hanem az nekem mindegy, én arról nem tehetek. Születésemkor a sors az őszinteséget bölcsőmbe tette pólyának s én elviszem magammal a koporsóba szemfedőnek. A képmutatás könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá; de nyíltan, őszintén, a lélek mélyéből szólni csak a nemesebb szívek tudnak és mernek. Talán magam felőli ítéletem helytelen s ekkor nevessenek ki; de azért ismét becsülést érdemlek, hogy amit éreztem, kimondtam szabadon, leplezetlenül.» Írótársairól nyers őszinteséggel ír. Petrichevich Horváth Lázár, Császár Ferenc, Hiador, Hazucha, Zerffi és Sujánszky mellett Kisfaludy Károlyról sem habozik kritikát mondani, még pedig igazságtalan kritikát. Szeretettel emlékezik meg Kerényi Frigyesről, hálásan Vörösmarty Mihályról, megcsipdesi Tompa Mihályt, magasztalja Arany Jánost, dícséri Gvadányi Józsefet: «Istenemre, sokért nem adnám, ha én írtam volna a Peleskei Nótáriust. Meg vagyok elégedve, ha az én munkáim olyan sok jó órát szereznek másoknak, mint nekem szerzett már Gvadányi. És őt már nem olvassa, elfeledte a közönség.» Kuthy Lajos stílusát botrányosnak tartja sallangossága és dagálya miatt: «Föl nem érem ésszel, hogy vannak a nem-mindennapi emberek közt is olyanok, kik nem tudják vagy nem hiszik, hogy az egyszerűség az első és mindenek fölötti szabály, hogy akiben egyszerűség nincs, abban semmi sincs. Azzal ne álljanak elő, hogy az ő gondolataik magasabbak, hogysem közönséges nyelven ki lehetne fejezni. Az az egyszerűség, mely vissza tudta adni Shakespeare legnagyobb gondolatait, legragyogóbb költői képeit, bizony Kuthyét vagy akárkiét is vissza tudja adni.» A külföldi nagy írók közül ellenségesen nyilatkozik Goetheről, magasztalja Dickenst, szeretettel szól az idősebb Dumas Sándorról: «Bozzal együtt legkedvesebb regényíróm Dumas Sándor. Nincs is több szellem senkiben, mint ő benne. Nála is vannak nagyobb írók akárhányan, de kedvesebb, szeretetreméltóbb egy sincs. És ez a fődolog. Nem bámultatni, hanem szerettetni, szerettetni! Ez legalább az én vágyam, törekvésem.» Sokszor beszél önmagáról, de sohasem unalmasan. Lírikus itt is. Amit költeményeiben nem mondhatott el barátairól és ellenségeiről, azt belefoglalta úti képeinek keretébe.
Hírlapi cikket keveset írt, ezek jórésze személyes vonatkozású. Ha írótársai részéről sérelmek érték, éleshangú irodalmi nyilatkozatokat tett közzé; ilyenkor nem ismert kíméletet. Főkép az bántotta, ha felületesen vagy rosszhiszeműen kritizálták. Színi bírálatai közül az Egressy Gábor jutalomjátékáról szóló érdemel említést; ez a jutalomjáték alkalmat adott neki arra, hogy vallomást tegyen Shakespeare-imádásáról. A szabadságharc idején közreadott politikai cikkei a szélsőségeket hajszoló politikust mutatják. Nem volt reális politikai érzéke, nem számolt a lehetőségekkel, nem tudta megérteni az államférfiak közéleti óvatosságát. A forradalmi párton is a legszélsőbb helyet foglalta el, tömegboldogító célokra törekedett, pártfegyelmet nem ismert. Agitátori magatartása elzárta előtte a politikai érvényesülés útját.
Naplójegyzeteiből köztársasági szellem sugárzik az olvasó felé, 1848 március 15-én fogott bele naplójába, első ívét másfél hónap mulva nyomtatásban is kiadta. Számos érdekes följegyzést tesz a mozgalmas napok történetéről, még érdekesebbek hangulatai, nézetei, vallomásai. Lelkes örömmel üdvözli a magyar szabadság hajnalát, tanácsokat ad az országgyűlésnek, vitatkozik a kormányférfiakkal, megfenyegeti ellenségeit.
Barátaihoz szóló leveleiben őszinte és természetes. Kortársai úgy írták leveleiket, hogy a közönség áhítattal olvassa minden sorukat, ha majd egykor nyilvánosságra kerülnek; ő idegenkedett a tekintélytartástól és feszességtől. Fogalmazásában semmi mesterkedés, mondataiban az élő beszéd zamata. Sorait gyakran fűszerezi vaskos szavakkal, érdes kifejezésekkel; hangja többnyire vidám, ingerkedő; csak olykor cikáznak át egy-egy levelén a harag villámai, csak élete végén válik borússá, mikor a megélhetés gondjai és a nejétől való kényszerű távollét hervasztani kezdik lelke frisseségét. Legszívesebben Arany Jánossal levelezett. 1847 február 4-én írta első levelét a Toldi szerzőjéhez, versben és prózában üdvözölte költőtársát: «Ma olvastam Toldit, ma írtam e verset s még ma el is küldöm. Az Életképekben ki fog ugyan jönni, de én minél hamarabb akarom Önnek tudtára adni azon meglepetést, azon örömet, azon elragadtatást, melyet műve költött bennem. Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék s ez a század füladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint mártirkodnak milliók, hogy egypár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát!» Ezzel a levéllel és Arany János válaszával kezdődött a két költő barátsága. 1847 júniusában személyesen is megismerték egymást. Arany János tisztelettel tekintett híres barátjára, a versengésnek még a gondolatát is elhárította magától, szívesen meghajolt a heves ifjú erőszakos modora, követelő önérzete előtt. Még levelei is visszhangszerűek. Ha Petőfi enyelegve ír, ő is jókedvűen felel; ha barátja verses levéllel keresi fel, ő is versben válaszol.
A nagy lírikus a franciák közül Bérangerért lelkesedett. Nemcsak a költőt becsülte benne, hanem a radikális politikust is, népének egyik vezetőjét a királyság ellen vívott küzdelemben. Mint a francia költő, ő is szívesen verselt meg nemzete történetéből olyan eseményeket amelyek alkalmasoknak látszottak a királyok meggyűlöltetésére. Egyik-másik gúnyos életképén is ott van Béranger hatása, tőle tanulta a refrén alkalmazását, bordalaikban szintén van valami érzésrokonság. Királygyűlöletével hatott rá Moreau is. A királyok ellen írt izgató költeményei – Bánk bánról, Kun Lászlóról, Kontról, Dobzse Lászlóról szóló históriás versei – szelleműkben több egyezést mutatnak Moreau hasonló célzatú verseivel. A magyar lírikus túltengő önérzete s a költők nagyszerű hivatásáról vallott felfogása éppen úgy megvan Hugo Victorban, mint a zsarnokok és papok ellen érzett haragja, az emberiség elnyomóinak szilaj átkozása s a szertelen képhalmozás.
A németek közül Heine munkáit olvasta legszívesebben. Mint Heine, ő is szeret hirtelen átcsapni a komoly hangból a tréfásba, az érzelmesből a gúnyosba. Rokon szellemek nemcsak politikai és társadalmi álláspontjukban, hanem költői képzeletükben, merész hasonlataikban, a képekkel való játszás elmésségében. Másik becsült német költője, Lenau, arra mutatott példát, hogyan kell a természetbe lelket önteni. Néhány művészi fogását s egykét hasonlatát és képét mintha Lenautól tanulta volna. De ezek a nyomozások inkább csak arra valók, hogy még szembetűnőbbé tegyék a magyar lírikus eredetiségét. Mint minden nagy szellem, ő sem nőtt fel vadon, hanem vele született tehetségét folytonos olvasással és tanulással fejlesztette.
A Külföldi Regénytárban megjelent regényfordításain és a Pesti Divatlap számára készült novella-átültetésein kívül több verses fordítása maradt. Költői pályája legkezdetén Martialis, Schiller, Matthisson, Claudius és Heine verseiből, később különösen Béranger, Moreau, Moore és Shelley költeményeiből fordítgatott. Nagyobbszabású Coriolanus-fordítása. Shakespeareről mindig a rajongás hangján szólt: «Shakespeare! Változzék e név heggyé s magasabb lesz a Himalájánál; változzék e név tengerré s mélyebb és szélesebb lesz az Atlanti óceánnál; változzék e név csillaggá s ragyogóbb lesz a napnál. Shakespeare egymaga fele a teremtésnek. Ő előtte tökéletlen volt a világ. Fölhozta a szív tengerének legmélyebben fekvő gyöngyeit s lehozta a képzelet óriás fájának legmagasabb virágait. Megrabolta a természet minden szépségét; mi csak azt szedegetjük, böngészgetjük, mit otthagyni éppen kedve telt vagy elhozni méltónak sem tartott.» Tieck dramaturgiai fejtegetéseinek olvasgatása és Egressy Gábor jeles Shakespeare-ábrázolásai egyre jobban fokozták lelkesedését; 1847-ben elhatározta, hogy Vörösmarty Mihály és Arany János társaságában lefordítja Shakespeare összes munkáit. 1848 májusában meg is jelent Coriolanus-fordítása, de a vállalat további folytatása abbamaradt. Meglehetősen szabadon fordított. Munkája nem filológiai pontosságú fordítás, bizonyos azonban, hogy hosszú időnek kell eltelnie, míg ehhez hasonló költői értékű magyar Coriolanusunk lesz. Bámulatos együttérzéssel szólaltatta meg magyarul Shakespeare drámáját.
Prózaírói tehetsége először az Úti jegyzetekből bontakozott ki. A korábbi magyar útirajzok ismeretterjesztő irányúak voltak, Petőfi líraiságával vonta magára a figyelmet. A tájrajzra és népismertetésre nem sokat adott, élményeinek közlésében kerülte az oktató elemet. Előadása az élő beszéd közvetlensége. Horváth János szerint: «Prózája, a maga szabad, könnyű természetességével, talpraesett csinosságával, egészséges, rugékony idegzetével nagy figyelmet érdemel. Nincs előtte magyar prózai mű, mely hasonló elevenségű volna. Ugyanaz az új, modern magyar próza ez már, mely Petőfinél most már mindvégig megmarad; ugyanaz, melyet a maga egyéniségéhez idomítva Jókai s az értekező prózában Gyulai avat százados jelentőségűvé a magyar irodalmi nyelv történetében. Ha majd a magyar stíl-történetre az eddiginél méltóbb figyelmet fordítunk, e részben is tisztán fog állani előttünk Petőfi jelentősége Pázmány és Kazinczy örökében. Petőfi nem stílművész, de lángelméje a lelki épségnek a kifejezésben is; nem prózaíró, de prózaíróknak is megnyitotta a szabad élőbeszéd zsilipjeit.» (Petőfi Sándor. Budapest, 1922.) – «Mennyi fogékonyság, mondja Riedl Frigyes, mennyi vidámság! Útirajzaiban mintegy az ő Bolond Istókja áll előttünk: a szeretetreméltó, mindenkit megnyerő, vígkedvű, mélyérzelmű vándortermészet. Heine útirajza lebegett előtte, úgy mint viszont Heine előtt az angol humoristának, Sternenek, Érzékeny Utazása. Petőfi átvette Heine műveiből a lírai modort: nem a vidék leírása, nem a látványok a fő, hanem a látványok keltette hangulat. Prózai stílusa ellentétes az Aranyéval: Aranyé körülményes, lassú, vontatott, van benne költői szépségei mellett is valami feszesség; Petőfié ellenben epigrammatikus, csupa tűz, elevenség, fordulatosság, rövid mondatokban finomra csiszolt pointeket magában foglaló. Ezt az epigrammszerű fordulatos stílust Petőfi a társalgásban is szerette, drámáiban és novelláiban használja. E sajátsága azután átment Jókai prózai stílusába is. Petőfi prózája sokkal művészibb és elevenebb többi jeles költőnk stílusánál, felülmúlja Aranyt is, Vörösmartyt is. Úgy gondolom, mint prózaíróra is nagy jövő várt reá.» (Petőfi Sándor. Budapest, 1923.)
Kiadások. – Úti jegyzetek. Életképek. 1845. évf. (Könnyűfutású prózája kellemes olvasmány, de sértő tréfáival méltán magára vonta írótársai neheztelését.) – Úti levelek Kerényi Frigyeshez. Hazánk. 1847. évf. (Írótársaira tett megjegyzéseiben eléggé goromba és igazságtalan. Heine útirajzainak hatása ebben az útleírásában is felbukkan.) – Lapok Petőfi Sándor naplójából. Első ív. Pest, 1848. (A kis füzetet tíz pengőkrajcárért árulták. Tartalma felháborította még a liberálisokat is, annyira forradalmi hangon írt a költő. Kímélet nélkül támadt a demokrácia ellenségeire, kicsinyelte az országgyűlést «Az úrbért eltörölte az országgyűlés. Nagyon szép tőle, de még szebb lett volna, ha ezt előbb teszi. Akkor viselhette volna a nemesség a nagylelkű nevet, de most, midőn ezt a végső szükségből tette és ijedtségből, nem tarthat rá számot.») – Coriolanus. Fordította Petőfi Sándor. Pest, 1848. (Megjelent a következő vállalatban: Shakespeare összes színművei. Angolból fordítják Arany, Petőfi, Vörömarty. A tervezett sorozatnak csak ez az egy füzete jelent meg. A Coriolanus-fordítás azóta számos kiadást ért; ezek közül legelterjedtebb a Jeles Írók Iskolai Tárában megjelent szöveg Névy László jegyzeteivel, 1877; ugyanott Szigetvári Iván magyarázataival, 1897; a kritikai Petőfi-kiadásban Havas Adolf szöveg-egybevetéseivel, 1895; a Magyar Könyvtárban Radó Antal bevezetésével, 1900; a Kisfaludy-Társaság új Shakespeare-sorozatában Ferenczi Zoltán jegyzeteivel, 1916.) – Petőfi Sándor vegyes művei. Kiadta Gyulai Pál. Három kötet. Pest, 1863. (Prózai munkáinak első teljesebb gyüjteménye.) – Petőfi-relikviák. Gyüjtötte Halasi Aladár. Budapest, 1878. (Az előbbi gyüjtemény kiegészítése: levelek, hírlapi cikkek, naplójegyzetek.) – Petőfi újabb relikviái. Gyüjtötte Baróti Lajos. Budapest, 1887. (Ismeretlen Petőfi-szövegek.) – Petőfi Sándor összes művei. Havas Adolf jegyzeteivel. Hat kötet. Budapest, 1892–1896. (Prózai munkáinak teljes gyüjteménye. Egyedül magánleveleinek sorozata hiányos, mert Ráth Mór, a Petőfi-Aranylevelezés kiadótulajdonosa, nem engedte át Petőfi és Arany levelezését a mintaszerű kritikai kiadás számára.) – Petőfi levelei. Összegyüjtötte Badics Ferenc. Budapest, 1910. (A költő valamennyi levelének közlése a Petőfi-Könyvtár egyik füzetében. A Petőfi levelek közül kevés maradt fenn, a nagy lírikus csak az Arany Jánostól kapott leveleket gyüjtötte, viszont kortársai közül egyedül Arany János őrizte kegyelettel minden sorát. Nejének küldött leveleiből kettő jutott el korunkig, szüleihez és testvéréhez írt tudósításai mind elvesztek. Jellemző, hogy amikor Gyulai Pál 1863-ban közrebocsátotta a költő vegyes műveit, nem tudott többet összegyüjteni 18 Petőfi-levélnél.) – Sebestyén Gyula: Petőfi első levelei. Irodalomtörténet. 1912. évf. (A költő gyermekkori leveleinek közlése a Jókai-hagyatékból. Ezzel az eddig ismert Petőfi-levelek száma 114-re emelkedett. Írótársai közül Arany Jánoson kívül csak Bajza József, Bernáth Gáspár, Degré Alajos, Kovács Pál, Lisznyai Kálmán, Nagy Ignác, Pákh Albert, Szeberényi Lajos és Tárkányi Béla őrizték meg egy-két levelét; érdekesek Klapka Györgyhöz, Kossuth Lajoshoz, Mészáros Lázárhoz és Szemere Bertalanhoz intézett sorai; Bem Józsefhez írt francia levelei közül 3 maradt fönn.) – Samarjay Emil: Petőfi ismeretlen levele. Új Auróra. Irodalmi almanach. Pozsony, 1922. (Baráti levél Samarjay Károly ügyvédhez 1844-ből.) – Tolnai Vilmos: Egy ismeretlen Petőfi-levél Pozsonyban. Irodalomtörténeti Közlemények. 1922. évf. (A levél szövegének újabb közlése magyarázó sorokkal.) – Lapok Petőfi Sándor naplójából. Pest, 1848. Sajtó alá rendezte Rexa Dezső. Budapest, 1924. (A ritka nyomtatvány szövegét először a Vasárnapi Ujság 1875. évfolyama közölte, másodszor 1891-ben Ferenczi Zoltán bocsátotta közre Kolozsvárt, 1891-ben.) – Mikes Lajos: Szendrey Júlia levelesládájának kincsei. Budapest, 1928. (Petőfi néhány költeményének és prózai dolgozatának első fogalmazásai és másolatai a költő kézírásában.) – Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomásai. Közzéteszik Mikes Lajos és Dernői Kocsis László. Budapest, 1930. (Az imént említett kiadvány teljes kidolgozása.)
Irodalom. – Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk. Új Magyar Múzeum. 1854. évf. – Salamon Ferenc: Petőfi Sándor újabb költeményei. Budapesti Szemle. 1858. évf. – Török Árpád: Petőfi-e vagy Arany? Budapest, 1881. – Laban Ferdinánd: A prosopopeia Lenaunál és befolyása Petőfire. Kolozsvár, 1882. – Göőz József: Petőfi a plágium vádja alatt. Ország-Világ. 1882. évf. – Csernáton Gyula: Rokonhelyek Petőfi Útijegyzetei és Heine Reisebildereiben. Petőfi-Múzeum. 1888. – Haraszti Gyula: Petőfi Coriolánja. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1888. évf. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza. Három kötet. Budapest, 1896. – Imre Sándor: Irodalmi tanulmányok. II. köt. Budapest, 1897. – Halász Gyula: Petőfi és Béranger. Brassói áll. reáliskola értesítője. 1898. – Péterfy Tibor: Heine, Musset, Petőfi. Budapest, 1900. – Szigetvári Iván: Petőfi költészete. Budapest, 1902. – Gaál Ferenc: Heine és Petőfi költészete. Szabadkai városi gimnázium értesítője. 1902. – Miklós Elemér: Petőfi és Béranger. Budapest, 1904. – Yolland Artúr: Egy angol Petőfi-fordítás. Budapest, 1904. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. X. köt. Budapest, 1905. – Riedl Frigyes: Petőfi Sándor. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Binder Jenő: Petőfi két költeményéhez. Beöthy-emlékkönyv. Budapest, 1908. – Bayer József: Shakespeare drámái hazánkban. Két kötet. Budapest, 1909. – Berzeviczy Albert: Petőfi mint útirajzíró. Petőfi-almanach. Budapest, 1909. – Ferenczy József: Felolvasások az irodalom és szépművészetek köréből. Budapest, 1909. – Heinrich Gusztáv: Magyar elemek a német költészetben. Budapest, 1909. – Meltzl Hugó: A szicíliai Petőfi-iskola. Budapest, 1909. (Petőfi-Könyvtár.) – Ferenczi Zoltán: Shakespeare és Petőfi. Magyar Shakespeare-Tár. 1910. évf. – Kacziány Géza: Petőfiről és mestereiről. Budapest, 1910. (Petőfi-Könyvtár.) – Lenkei Henrik: Petőfi és a természet. Budapest, 1910. (Petőfi-Könyvtár.) – Endrődi Sándor: Petőfi napjai a magyar irodalomban. Budapest, 1911, (Petőfi-Könyvtár.) – Lenkei Henrik, Kont Ignác, Baróti Lajos, Kőrösi Albin, Vikár Béla és Vikár Vera: Petőfi a világirodalomban. Budapest, 1911. (Petőfi-Könyvtár.) – Vikár Béla: Petőfi az északi népeknél. Budapest, 1911. (Petőfi-Könyvtár.) – Leffler Béla: Petőfi Svédországban. Nyiregyházai ev. gimnázium értesítője. 1912. – Polit Vladiszlava: Petőfi a szerbeknél. Újvidék, 1912. – Kardos Lajos: A Tündérálom és Byron The Dream című költeménye. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1913. évf. – Morvay Győző: Byron Magyarországon. Budapest 1913. (Az akadémiai könyvkiadó vállalat Koeppel: Byron című kötetéből.) – Tolnai Vilmos: Széljegyzetek Petőfi verseihez. Irodalomtörténet, 1913–1914. évf. – Radó Antal: Petőfi és Shelley. U. o. 1914. évf. – Gulyás Pál: Magyar szépirodalom idegen nyelven a M. N. Múzeum könyvtárában. Magyar Könyvszemle. 1916. évf. – Riedl Frigyes: Shakespeare és a magyar irodalom. Budapest, 1916. – Suszter Oszkár: A magyar irodalom a külföldön. Zalaegerszegi áll. gimnázium értesítője. 1916. – Szegedy Rezső: Petőfi horvátfordítása. Budapesti Szemle. 1916. évf. – Császár Elemér: Shakespeare és a magyar költészet. Budapest, 1917. – Hajnóczy Iván: Petőfi útirajzairól. Irodalomtörténet. 1918. évf. – Tolnai Vilmos: Jegyzetek Petőfi és az angol irodalom viszonyáról. U. o. 1918. évf. – Elek Oszkár: Shakespeare a magyar irodalmi köztudatban. Magyar Shakespeare-Tár. II. köt. Budapest, 1919. – Gulyás Pál: Magyar szépirodalom idegen nyelven a M. N. Múzeum naptárgyüjteményében. Magyar Könyvszemle. 1919. évf. – Nagy Anna: Heine balladaköltészete és hatása a magyar balladára. Budapest, 1919. – Horváth János: Petőfi Sándor. Budapest, 1922. – Kéky Lajos: Petőfi. Budapest, 1922. – Szigetvári Iván: A százéves Petőfi. Budapest, 1922. – Ferenczi Zoltán: Petőfi. Budapest, 1923. – Földessy Gyula: Petőfi és Shakespeare. Nyugat. 1923. évf. – Hankiss János: Petőfi és a francia költők. Budapesti Szemle. 1923. évf. – Márki Sándor: Petőfi a történelemről. Századok. 1923. évf. – Riedl Frigyes: Petőfi Sándor. Budapest, 1923. – Baros Gyula Petőfi elveszett műveiről. Magyar Élet. 1914. évf. – U. az: Petőfi és Gvadányi. Irodalomtörténeti Közlemények. 1925. évf. – Bárd Oszkár: Jean Sarment és Petőfi. Sándor. Erdélyi Helikon. 1929. évf. – Voinovich Géza: Arany János életrajza. Három kötet. Budapest, 1929-től. – Jezerniczky Margit: Amiel, Petőfi, Meltzl. Széphalom. 1931. évf.
