PETŐFI SÁNDOR ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNYEI.
PETŐFI SÁNDOR ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNYEI.
MINT elbeszélő költő is a népies irány művésze. Románcai közeli rokonságban állnak életképeivel, az alföldi magyarok világába vezeti olvasóit, a pusztai élet remekül jellemző képeit festi. (Megy a juhász, Falu végén kurta kocsma, Kinn a ménes.) Történeti költeményei gyűlöletes vagy nevetséges színben mutatják be a régi magyar királyokat. A nemzet hőseiről hazafias lelkesedéssel szól, a zsarnok uralkodók ellen a radikális köztársasági politikus szenvedélyességével izgat. (Bánk bán, Kun László krónikája, Kont és társai, A király esküje, Dobzse László, Vérmező.)
Salgóban Kompolti Péter, Salgóvár ura, két fiával, Jóbbal és Dáviddal, kirabolja Gedő Simon várát; Jób ledöfi Gedőt, Dávid elrabolja Gedő nejét, Perennát; az elrablott nő bosszút esküszik férje gyilkosai ellen s rábírja Dávidot, ölje meg apját és öccsét; a rablólovag szerelmi tébolyában megfojtja az öreg Kompoltit, leszúrja Jóbot, majd őrjöngve ragadja magához Perennát, felhurcolja a vár bástyáira, vele együtt a mélységbe ugrik. – A költőt 1845. évi felsőmagyarországi útja ihlette Salgóvár történetének megéneklésére. Elragadtatással nézte a vár romjait. «Oly rendkívüli helyen fekszik, hogy gondolatnak is őrült volt oda építeni. Talán nem volt Magyarországban vár, mely oly közel szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó. Sokáig ültem romjainak legfelső csúcsán; tekintetem mérföldeken, lelkem századokon túl barangolt»: írja úti rajzaiban. Meséjét a középkorba, az utolsó árpádházi király halálát követő zivataros időkbe, helyezte. Költeménye nagyszerű költői erő megnyilatkozása. Nemcsak az ököljog sötét századainak levegőjét keltette életre, hanem a végleges szenvedélyek rajzában is igazi művésznek mutatkozott. A történetet fényes lírai helyekkel szőtte át, ezek a részletek a magyar romantikus elbeszélő költészet remekei. Képeinek és hasonlatainak megragadó szépségei elkápráztatják az olvasót.
Szilaj Pistában a városi úrfi elcsábítja Lidit, az öreg halász leányát; Pista, a leány szeretője, bicskát ránt az úrfira, de ez puskaaggyal a földre teríti; a legény elbujdosik, utóbb ráles a szerelmes párra, egy csolnakon a Duna közepére viszi őket, ott fölbillenti a csolnakot, megragadja az úrfit, vele együtt merül a habokba. – A költemény paraszthősének alakjában a nép fia áll szemben az úri osztály sarjával, az úrfi a szegény révészlegényt még egyetlen boldogságától is megfosztja. A mese fő motívuma a bosszú.
Első nagyobb elbeszélő költeményét, A helység kalapácsát, 1844-ben írta. A Pesti Divatlap segédszerkesztője volt, főnöke buzdítására fogott a munkához. Vahot Imre megrótta folyóiratában az akkori széppróza retorikáját, az erőltetett frázisokat, a cikornyás nyelvet; s mivel Petőfi is ellensége volt az affektált beszédnek, megírta négy énekes hőskölteményét. A nagyhangú eposzok és dagályos novellák torzképét rajzolta meg munkájában, az eposzok világrengető harcai helyébe kocsmai verekedést ültetett, a novellaírók elkoptatott frázisait gúnyos elmefuttatásokkal tette nevetségessé. Hasonló stílusparódiák régebben sem hiányoztak irodalmunkból. Már Kisfaludy Károly sikeresen parodizálta az Ossziánt utánzó magyar írók fellengző stílusát, követői is tudatos álpátosszal beszélték el jelentéktelen falusi történeteiket. Ezek a novellisták hőskölteményféle prózájukkal némikép hatottak Petőfire; verses stílusparódiájában a parasztok torzfigurákként szerepelnek. Hőse, Fejenagy kovács, a helység kalapácsa, elalszik a templomban, az ajtót rázárják, csak a harang kötelén leereszkedve tud kiszabadulni fogságából. Ezalatt a falu kocsmájában nevezetes események történnek. Csepü Palkó, a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója, táncba viszi a falu legényeit és leányait; Harangláb pedig, a fondor lelkületű egyházfi, rábírja a helybeli lágyszívű kántort, hogy valljon szerelmet Erzsóknak, az özvegy kocsmárosnénak. Erzsókba Fejenagy is szerelmes; a kovács éppen akkor toppan be a kocsmába, amikor a kántor letérdel Erzsók előtt és vallomást tesz neki. Fejenagy kegyetlenül elveri vetélytársát, ráront cselszövő ellenségére, Haranglábra is, majd Csepü Palkóval az élén harcba kezd a falu egész legénysége. Bagarja csizmadia, a béke barátja, segítségért rohan, a falu bírája megérkezik a verekedés színhelyére, rendet csinál a harcolók között. A kántor felesége, az amazontermészetű Márta, elhurcolja gyámoltalan urát, a bíró pedig kalodába csukatja Fejenagy kovácsot. – A négy énekes elbeszélő költemény kidolgozása kitűnő, a forma és tartalom ellentéte mesteri. A költő célja az volt, hogy kigúnyolja a modoros irodalmi stílust, ezért írta meg művében az akkori irodalmi termékek paródiáját. Felhasználta a hősi eposz gépezetét, ötletesen alkalmazta az eposzírók és novellisták elcsépelt frazeológiáját, koszorúba fűzte a divatos stílus rikító sallangjait. Hőskölteménye tele van szikrázó elmésséggel, figurái kitörülhetetlenül belevésődnek az olvasó emlékezetébe. Erzsók asszony, ötvenöt éves bájaival; a szélestenyerű Fejenagy kovács; Bagarja, a csizmacsinálás érdemkoszorúzta művésze; Csepü Palkó, a vitéz kocsis; a félholtra vert szerelmes kántor; Harangláb, az álnok templomegér; az amazontermészetű Márta, a kevésszavú bíró s a hangászkar tagjai: az egészséges komikum megtestesítői.
János vitézét mindjárt a Helység Kalapácsának megjelenése után, 1844 őszén, írta, de a könyvkiadókat hiába járta sorra verses meséjével, egyik sem akart vállalkozni a költemény kinyomatására. Végre Vahot Imre vette meg kéziratát száz forintért; így jelent meg munkája, a Pesti Divatlap szerkesztőjének kiadásában, 1845 tavaszán. A verses mese hőse, Kukoricza Jancsi juhászbojtár, egy forró délután a falu végén legelteti nyáját, de szeme nem a nyájon jár, hanem Iluskán, a patak partján ruhát mosó szép szőke leányon. Iluskára ráront gonosz mostohája, de Jancsi megvédi remegő szerelmesét s megfenyegeti a vén boszorkányt, hogy hozzá ne merjen érni a szegény árvához. Ezalatt a nyáj fele elvész, Jancsit elkergeti gazdája. A boldogtalan juhászbojtár elbúcsúzik kedvesétől, nekivág a pusztaságnak, bevetődik az erdőbe, a tizenkét zsivány tanyájára. Nem áll be a zsiványok közé, inkább rájuk gyújtja a házat. További bolyongásában beáll a huszárok közé; ezek Tatárországon, Taljánországon, Lengyelországon és Indián át a franciák segítségére mennek a törökök ellen. Jancsi a csatában nagy tetteket művel; megöli a török basát, megmenti az elrablott francia királykisasszonyt. Ekkor nyeri a francia királytól a János vitéz nevet. Megkapná a szép királyleány kezét és ezzel együtt a francia koronát is, de hazavágyik régi szerelmeséhez. Útközben vihar éri, hajótörést szenved, kincse elvész; csak úgy tud megmenekülni, hogy a felhőbe kapaszkodik; majd rápattan egy griffmadárra, azon repül haza szülőfalujába. Iluska már halott. János kétségbeesve bujdosik tovább, bátor cselekedeteket visz végbe az óriások országában, megsemmisíti a boszorkányok birodalmát, kiszabadul a kísértetek közül, elér az óperenciás tengerhez, átviteti magát az egyik óriással Tündérországba. Az örök tavasz földjén a tündér-tóba beledobja az Iluska sírjáról hozott rózsát; csodák csodája, a rózsa Iluskává változik, a tündér-tó az élet vize. A tündérfiak Jánost királyukká, a tündérlányok Iluskát királynéjukká választják, a boldog pár azóta ott uralkodik, Tündérországban. – Petőfi ezzel a verses meséjével új utat mutatott költőkortársainak. Nem történeti eseményt dolgozott fel, nem nagynevű embert választott hősének, nem véres csatákról énekelt, hanem egy szegény juhászlegény kalandozásait beszélte el. Az istenek tanácskozásai és a bajnokok dölyfös párbeszédei helyett az Alföld népének érzésvilágát mutatta be; a fejedelmi kastélyok és ódon várak termeiből a napsütötte rónákra vezette olvasóit. A rég kiélt tartalom helyébe új világot festett, hangja és nyelve is új volt, még a versformát is ő tette ismét a nagyobb elbeszélő költemények versformájává. Kétségtelen, hogy voltak előzői. Gvadányi József a Falusi Nótáriusban már érdekes alföldi képet mutatott be s előadása is magyaros ízű; Vörösmarty Mihály a Tündérvölgyben mesei tárgyat választott és népies motívumokból szőtte költeményének csodás elemeit; de a János Vitézhez egyik költemény sem mérhető. Petőfi ezzel a költeményével művészi magaslatra emelte a népmesét s minden kortársánál jobban éreztette, milyen kimeríthetetlen gazdagság rejlik a népképzelet világában. Nem egyetlen népmesét dolgozott fel, hanem összeolvasztotta a gyermekkorában hallott és azóta olvasott mesék egész sorozatát. Költeményének elbeszélő anyagában három elem különböztethető meg Jancsi és Iluska egyszerű falusi története (nevelkedésük, szerelmük, elválásuk, Jancsi visszatérése falujába, kesergése Iluska sírján); az obsitosok füllentéseire emlékeztető katonai kalandok (Jancsi a huszárok közt, a törökökkel vívott harcok, a francia királyleány megmentése, a francia király hálája); végül a különféle helyekről vett népmesei rész (Jancsi az óriások országában, a boszorkányok birodalmában, az óperenciás tengeren, a tündérek szigetén.) Az utóbbi rész legtöbb motívuma megtalálható magyar népmeséinkben. Még a babonás mozzanatok alkalmazása és a számok használata is magyar népmesei jellemvonásokat mutat. A mese anyagának felépítése mesteri kéz munkája. Csak a kákán is csomót kereső pedantéria szólhat arról, hogy a költőnek, a mese szerves fejlesztése és a szerkezet egysége érdekében, tanácsos lett volna egyik vagy másik szakaszt elhagynia, esetleg némely részletet módosítania. A bevezetés a földi szerelem elborulásának rajzával s a befejezés a tündérországi boldogság verőfényének festésével harmonikus keretbe foglalja a megpróbáltatások és kalandok sorozatát. Érdeklődésünk a mese hőse iránt egy pillanatig sem csökken. János vitéz igazi népmesei hős, valódi magyar jellem; mesebeli alak, de azért a legmagyarabb emberek egyike költészetünkben. Iluska iránt érzett mély szerelme s a bujdosásában és küzdelmeiben tanusított nemes magatartása végtelenül vonzóvá teszik. Árva fiú, egyszerű paraszti szívének egész hevével szereti a másik árvát; a szegény üldözött leány belepusztul szerelmébe, de milyen megnyugvás, hogy végtére egyesül kedvesével. Az az egyenesség, kitartás, férfias önérzet, eszesség, bátorság, háládatosság, jóindulat, amely ennek a juhászból lett huszárnak egész lényéből kiárad; az a kép, amely erről a romlatlan alföldi parasztlegényről ránk maradt: a költő magyar fajszeretetének legszebb emléke. Munkája a népköltészet irodalmi megnemesítése, a maga nemében klasszikus tökéletességű alkotás. Irodalomtörténeti hatása is nevezetes. Ez a bájos tündérmese bátorította fel Arany Jánost Toldi történetének megírására.
Bolond Istókját a koltói boldog hetek után, 1847 november és december havában, írta Pesten. Hősében voltaképpen önmagát rajzolta. Egy jókedvű ifjú bevetődik egy mogorva alföldi tanyára, az öreg gazdával vacsora közben barátságot köt; az öreg úr elmondja neki élete szomorú történetét; elpanaszolja, hogy már csak egy fia él, de az sem törődik vele. Másnap nagy esemény történik a tanyán. Az aggastyán unokája, egy kedves ifjú leány, atyja elől a tanyára menekül s mikor a gonosz atya megjelenik, az aggastyán kiutasítja házából. Hálátlan fia helyett új fia lesz Bolond Istókban. A vidám ifjú rendbe hozza a tanyát, derűssé teszi az öreg úr életét, kedvében jár a szép leánynak. A szerelem vége házasság. Telnek az évek, a pusztán nagy pelyhekben omlik a hó, a tanyának mécsvilága mellett boldogan ülnek a tűz körül a család tagjai: az aggastyán, az unokája, Bolond Istók és egypár pajkos gyermek. – A költemény elbeszélő részleteinek kidolgozása meglehetősen elnagyolt, de az egészet bearanyozó humor és verőfényes életfelfogás megnyugvással tölti el az olvasót. Bolond Istók feje körül hasztalan dühöng a zivatar, jókedvétől szivárványos lesz a vidék; minél többet éhezik és fázik, annál törhetetlenebb a hite a boldogabb jövőben. Tudja az élet titkát: meg kell elégedni a jelennel s hinni kell azt, hogy az ember, amíg boldog nem volt, addig meg nem halhat. Az ifjú vidám és szeretetreméltó, az optimizmus megtestesülése, ajkáról egészséges életfilozófia szól. Története kissé egyrétű; még jó, hogy a mese vékony szövetében talpraesett párbeszédek vannak. A szabálytalan szótagszámú verssorok azt a célt szolgálják, hogy a költő a hős csapongó kedélyét minél szeszélyesebben festhesse.
Valamennyi elbeszélő költeménye között Az apostol a legegyénibb. Ezt a verses regényét fél évvel a Bolond Istók után írta, de hangulata most már egészen más volt, mint boldog optimizmusa idején. Mikor a márciusi napok dicsősége szétfoszlott s republikánus izgatásai és radikális politikai programmja következtében régi népszerűségének csak foszlányai maradtak; mikor a kiskunsági képviselőválasztás alkalmával agyon akarta verni a felizgatott nép; mikor elfordultak tőle legjobb barátai s felháborodással emlegették nevét mindenfelé: mély elkeseredés vett rajta erőt. Ebben a lelki állapotban írta meg, 1848 nyarán, terjedelmes elbeszélő költeményét. Szilveszter, a boldogtalan talált gyermek, egy vén tolvaj védőszárnyai alatt kezd növekedni, de a tolvajt felakasztják, a kis gyermek egy koldusasszony karmai közé jut; két évig koldul az utcasarkon, végre egy gazdag úr megszánja és fia mellé fogadja inasnak. Az úrfi mellett rossz dolga van, de azért ott marad, mert tanulni akar; csak akkor távozik, amikor már nem tudja elviselni a durva bánásmódot. Ekkor tizenhat éves. Iskoláit fényes eredménnyel végzi, erkölcsben és tudásban az első, fényes hivatalokkal kecsegtetik, de ő nem akar nagy urak szolgája lenni, inkább a parasztok közé megy. A faluban, ahol mint jegyző szolgálja a nép ügyét, a gazdaemberek nem a kocsmába járnak, hanem a faluháza elé gyülekeznek, hogy hallhassák az ifjú jegyző tanításait. A kastély és a templom összefog ellene, az uraság és a pap fellázítják a népet. «Ez hát a nép!»: kiált fel Szilveszter s a nekibőszült tömeg elől elmenekül a fővárosba. Az uraság leánya szerelmes belé, élettársa lesz, azontúl egy padlásszobában nyomorognak. Szilveszter fanatikusan ragaszkodik népboldogító eszméihez, könyveket ír, szabadszellemű munkáira azonban nem kap kiadót. Mások kéziratait másolgatja, közben egyik gyermeke éhen hal. Most egy titkos nyomdát fedez föl, kinyomatja műveit, lapjain a királyokat és papokat támadja. Tíz évi börtönnel sujtják. Mikor cellájából kiszabadul, már öreg ember; neje meghalt, fiának nyoma veszett; róla meg úgy beszélnek a szomszédok, hogy istentelen gonosztevő volt. Fölemeli görnyedt fejét, a roskadt aggból izmos ifjú lesz, vakmerő tettre határozza el magát: az utcán rálő arra, akit minden bűn és baj okozójának tart, a gyáva zsarnokra, a királyra. Kísérlete nem sikerül, a király sértetlen marad, a nép leveri lábáról az ősz embert. Néhány nap mulva lefejezik. Eszméi csak akkor válnak valóra, amikor felnő az új nemzedék; ebben a boldog korszakban hálával emlékeznek meg azokról, akik a szolgaságban is bátran hirdették az igét. – Petőfit a forradalmi láz, hazafias aggodalmai, családi gondjai, egyéni sérelmei és váratlan csalódásai állandóan izgalomban tartották. A francia forradalom jelenetei mélyen hatottak képzeletére. Politikai iránymunkája, a Szilveszterről szóló történet, tele van élményi elemekkel; az embergyűlölő, de azért az emberi jóságban és az emberiség jövőjében mégis bizakodó lírikusnak legbensőbb vallomásaival. Hősében önmagát rajzolta, a földesúr leányának alakja Szendrey Júliáé, a Szilveszter családjára beköszöntő nyomor a költő anyagi gondjainak képe a szabadságharcban. A bőszült nép éppen úgy fenyegeti Szilvesztert, mint a költőt a kiskunsági paraszttömeg; a felbujtásban mindkét helyen a papi álnokság szerepel; Szilveszter emberi büszkesége, hajthatatlan jelleme, elveihez való törhetetlen ragaszkodása, köztársasági törekvése, királygyűlölete, népimádása egészen a költőé. A cenzúra mindkettőnek útjában áll, az elámított nép mindkettőjüket cserben hagyja. Az egyéni vonatkozások mellett itt-ott feltűnik még más hatás is: a republikánus elvekben Rousseau Társadalmi Szerződésének, a népboldogító eszmékben a francia szocializmusnak, a hős magatartásában a francia forradalom történetíróinak, a nyomorrajzában Sue regényeinek, a börtönjelenetben Byronnak hatása. Egyes motívumok Táncsics Mihály sorsára emlékeztetnek. Lírai láz lüktet a mű minden részletében. A világmegváltóból anarchistává változott apostol meleg színekkel megfestett alak, a legszomorúbb életű ember, a költő szerint lángész és szent: a nyomor, meg nem értés, megalázás, bebörtönzés és a családjáért való búbánat hajszolja a királygyilkosságig. Nem közönséges embertípus, a magyar irodalomban éppen egyedül álló. A franciák, olaszok és spanyolok közt vannak ilyen Szilveszterek, akik a maguk anarchista rögeszméitől terhelten elhagyják családjukat, megtagadják barátaikat, végül világraszóló merénylettel mondanak búcsút elhibázott életüknek. Hogy Petőfi éppen ilyen fanatikust választott hősének, sajnálni lehet. Bizonyos azonban, hogy költeménye megragadó részletekben bővelkedő mű. A képeknek és hasonlatoknak pazar bősége van benne. Nyelve ragyogó. Gondolatainak merész szárnyalása és az érzelmek hullámzásának festése művészi elragadtatásra vall.
Nevezetesebb elbeszélő költeményei. – Az utolsó alamizsna. Magyar Életképek. Szerk. Frankenburg Adolf. Pest, 1843. («A költő és a sorsharag Egy anyaméhből született»: szellemében és stílusában még egészen a régi almanach-iskola módszere szerint írt költemény.) – Megy a juhász szamáron. Pesti Divatlap. 1844. évf. (A folyóirat szerkesztője, Vahot Imre, a következő megjegyzéssel hívta fel előfizetői figyelmét a költemény értékére: «Mindenki el fogja ismerni, hogy ezen époly szép, mint egyszerű népies románc a költészet e nemében példányul szolgálhat.») – A helység kalapácsa. Buda, 1844. (Komikus eposz.) – Csokonai. Pesti Divatlap. 1844. évf. (Eleven humorú verses anekdóta. Forrása Domby Márton Csokonai-életrajza. Egyik vidám sorát ma is sokszor idézik: «Csapot, papot, mindent felejtett.») – A tintás üveg. Nemzeti Színházi Zsebkönyv. 1845. (Tréfás történet a kiváló komikusról, Megyeri Károlyról. Szövegéből közismert szálló ige: «Vigyázz! Kedved majd követendi gyász.») – János vitéz. Buda, 1845. (Verses mese.) – Három szív története. Pesti Divatlap. 1845. évf. («Volt egy lovag, kinek nem volt hazája»: romantikus elbeszélő költemény. A lovag hontalanul bolyong, a leányka reménytelenül szerelmes a lovagba, a szolga a leányka után eped.) – A bilincs. Összes költeményei. Pest, 1847. («Szabadságért küzdött az ifjú»: a költő zsarnokság-ellenes verseinek egyik jellemző darabja. A kard és rablánc ellentéte többször fölmerül költészetében.) – Szerelem átka. Összes költeményei. Pest, 1847. (Inkább csak verses mesevázlat. Barangó vitéz hiába küzd Ildikóért, távollétében Ildikó férjhez megy Kevéhez; a hazatérő hős szörnyű átokba tör ki, átkát az Isten teljesíti; Ildikó és Keve kősziklákká válnak, Barangóból sötét fergeteg lesz, örökké ott borong a két kőszikla fölött. Eléggé gyönge mesei és mondai vegyülék.) – Salgó. Összes költeményei. Pest, 1847. (Hogy a költő honnan merítette meséjét, nem tudjuk. Mednyánszky Alajos monda gyüjteményében van egy nagyon hasonló történet; lehet, hogy ezt alakította tovább. Romantikus remekének van néhány motívumkapcsolata Vörösmarty Mihály Két Szomszédvárával és Vérnászával. Horváth János szerint: «Petőfi Salgója Vörösmarty hexameteres kis eposzai után épúgy modernebb, újirányú továbbfejlesztése a romantikus verses elbeszélésnek, mint János Vitéz népies magyarsága a Tündérvölgy archaizáló naivságának. Salgó a maga nemében, mint művészi alkotás, nem áll hátrább János Vitéznél.») – Szilaj Pista. Összes költeményei. Pest, 1847. (A demokratikus irányzatú népies romantikus elbeszélésben a költő erős kifejezést ad az «úrfiak» iránt érzett gyűlöletének. Tárgya egyébként nem új. A megcsalt parasztlegény és a csábító úrfi alakja már Fáy András Bélteky Házában is feltűnik.) – Szécsi Mária. Életképek. 1847. évf. (A murányi Vénusz helyzetét úgy fogja fel, mint Arany János: a nő a szerelemre, nem a férfiak dolgának végzésére van teremtve. Feldolgozása eléggé vázlatos s nem valami sikerült. Forrásul Mednyánszky Alajos mondagyüjteményét használta. Eredeti terve az volt, hogy pályázik költeményével a Kisfaludy-Társaság egyik 1847. évi jutalomtételére, de később lemondott a versenyzés gondolatáról.) – A táblabíró. Életképek. 1847. évf. (Költeményében pellengérre akarta állítania konzervatív nemeseket, de szatirikus eposza töredék maradt.) – Három fiú. Hazánk. 1847. évf. (Az első fiú háborúban esik el, a második fiú akasztófára jut, a harmadik otthon marad: «Nem lett híre, kincse, de lett boldogsága.») – A rab. 1847-ből. («Te éretted harcolék, szabadság S láncra verve lábat és karom. Világosság, téged szomjazálak S mint vakondok, föld alatt lakom.» Már régen szétzúzta volna fejét bilincsével a boldogtalan rab, de a reménység nem veszett ki szívéből; nyílik a börtönajtó, leveszik kezéről a vasat; felsikolt, holtan esik össze.) – Falu végén kurta kocsma. 1847-ből. (Az «urak» ellen érzett ellenszenvének ebben a méltán híres románcában is kifejezést ad, de nem bántó módon. Az úr dölyfös, a paraszt jólelkű.) – Bíró, bíró, hivatalod. 1847-ből. (Kísérteties történet. Az ártatlanul lefejezett ifjú árnyéka éjjelenkint ellátogat a lelkiismeretlen bíróhoz.) – Kinn a ménes, kinn a pusztán. 1847-ből. (Románc a pusztai életből, de vehető életképnek is, mint több más költeménye. Derűs hangulatú vers, a költő az ügyetlen csikósokkal szemben a fürge betyár pártján áll, a lovak elhajtása nem háborítja fel az olvasót.) – Bolond Istók. Életképek. 1848. évf. (Verses elbeszélés. «Bolond Istók» a legemlegetettebb népies alakok egyike, de jóformán csak puszta név, ismertebb történet nem fűződik személyéhez. Valami jókedvű parasztsuhanc lehetett annak idején. Petőfi, csakúgy mint később Arany, humoros költői elbeszélés hősévé tette a bizonytalan életű népies alakot; s mint utóbb Arany, ő is magát rajzolta az ágrólszakadt hősben.) – Bánk bán. Nép Barátja. 1848. évf. («Ügyefogyott király volt az A második Endre»: a királyellenesség és a németgyűlölet egyesített kifejezése népies politikai ballada formájában.) – A király esküje. Életképek. 1848. évf. (Ballada Hunyadi László lefejezéséről. A hangulatos költemény korfestésének a költő politikai kifakadásai nagyon ártanak. Utolsó strófái különösen szenvedélyesek a «gaz királyok» ellen intézett támadásával.) – Dobzse László. Életképek. 1848. évf. (Históriai karikatúra II. Ulászló magyar királyról: «Nem hiába hogy cseh volt, de Hej csehül is álla.») – Kun László krónikája. Nép Barátja. 1848. évf. («Fenegyerek volt az a Kun László, Magyarország egykori királya»: csúfondáros hangú históriás ének a király könnyelmű életéről. «A koronát még kölyök korában Nyomintották a fejére néki»; vagy: «Meghallja ezt a szentséges pápa S haragjában adtateremtettéz.» Az alantjáró, kicsinylő, komázó hangnem a király és a papok tekintélyét egyformán cibálja.) – Vérmező. Nép Barátja. 1848. évf. (A Martinovics-összeesküvés történetének megéneklése népies formában. A költő történetszemlélete a demokratikus köztársaság rajongójáé németgyűlölete a Habsburg-ellenes politikusé.) – Kont és társai. 1848-ból. (Izgató célját utolsó két strófája fejezi ki legjobban: «Gaz király volt Zsigmond király, De nem gazabb társainál; Csak neveik különbözők, Mind egyformák lélekben ők. Meddig tart még, beteg világ, Meddig tart még a nyavalyád? Király-fene rágja tested: Agyonrág, ha ki nem metszed!») – Lenkei százada. Nép Barátja. 1848. évf. (Az ország védelmére hazamenekülő huszárok tetteinek dicsőitése. Az elbeszélés végén lírai kitörés a hadügyminiszter ellen.) – Lehel vezér. Életképek. 1848. évf. (Népies eposz töredéke. Hőse alakjába belevitte németgyűlöletét, hangot adott demokratikus érzelmeinek: «Nem írástudóknak, nem az úri rendnek, De beszélek szűrös, gubás embereknek.» Lehel vezér alakjáért nagyon lelkesedett, 1842-ben balladába foglalta vitézi halálát, ugyanerről a témáról 1845-ben ismét írt egy rövidebb elbeszélő költeményt.) – Az apostol. 1848-ból. (Augusztus 16-án említi Arany Jánoshoz intézett levelében: «Én a minap fejeztem be egy hosszú költeményt, melynek címe: Az apostol.» A verses regény csak negyedszázad mulva jelent meg teljes szövegében.)
Arany János epikai stílusa mellett Petőfi Sándoré évtizedekig háttérbe szorult, irodalomtörténetíróink ridegen ítélkeztek a nagy lírikus elbeszélő költészetéről. – «Alakjai mindig ugyanazok, mondja Gyulai Pál, tudniillik ő maga, lángoló szenvedélye, homályos vágyai, gyermeteg és bizarr szeszélyeivel. Erős képzelme gyakran hajlandó elhagyni a valót, még a költőit is, hogy ködhomályba vesszen fényes vízióktól ragadtatva.» (Petőfi Sándor és lírai költészetünk. Új Magyar Múzeum. 1854. évf.) – «Nem volt érzéke a történelemhez, nyilatkozik Toldy Ferenc, nem általában a nemzeti nagyság iránta multban s a nemzet hősei iránt, mert azok szerencsétlenségükre urak voltak, nem parasztok vagy szegénylegények. S különben is sem a bonyolításhoz, sem a jellemzéshez nem értett: ami tanulmányt, átgondolást, szerkesztést, műgondot követelt, nem volt neki való. Nem tudott saját énjéből kikelni s egy-egy vonás neki csak úgy sikerült, ha ahhoz saját egyéniségéből vehette a színeket.» (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 2. kiad. Pest, 1868.) – «A nemzet multja iránt, írja Beöthy Zsolt, kevés az érzéke s ha ennek alakjaival foglalkozik, azokat mind letörpíti a jelen kis emberei közé. Elbeszélő költeményei egyáltalában csekély alakító és jellemrajzoló erőről tanuskodnak, valóban tárgyias Petőfi nem is tudott lenni soha.» (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – «Annyira szubjektív volt, olvassuk Riedl Frigyes tanulmányában, annyira tele tulajdon zajongó érzelmeivel, hogy nem válhatott tárgyilagos epikussá. Ha elbeszélő költeményeinek személyei beszélnek, mindig a Petőfi szívéből tódulnak a szavak az ő ajkukra.» (Petőfi Sándor. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907.) – Fejlődésének minden szakaszában megtaláljuk, jegyzi meg Horváth János, azokat a sajátságokat, amelyek ugyanakkori líráját jellemezték. «Elbeszélő művei is csak akkor sikerülnek igazán, ha személyes lírai köze van tárgyához, hőséhez, vagyis ha lírai ihlet szülöttei és kielégítői.» (Petőfi Sándor. Budapest, 1922.)
Nagyobb elbeszélő költeményeinek megítélése meglehetősen különböző. A János Vitéz és a Bolond Istók általánosan tetszettek, a Helység Kalapácsától nem egy bíráló idegenkedett, az Apostolnak rossz híre volt irodalmunkban. A papok szidalmazása és a királygyilkosság dicsőítése ellenszenvessé tette Szilveszter történetét a legtöbb olvasó előtt. A művelt ember természetesen másként olvas, mint a serdülő ifjú; ezek számára szól Jakab Ödön magasztaló nyilatkozata: «A nagy költő ez elbeszélése, minden szertelensége dacára is, a magyar poézis legszebb lapjain áll. Nem ismerek költőt a világon, kinek valamely művéből a szenvedő emberiség iránt mélyebb és igazabb részvét zokogna ki, mint az Apostolból. S amellett a duzzadó költői erőnek micsoda erőteljes megnyilatkozása gyönyörködtet, az előadás szépségeinek micsoda bámulatos gazdagsága kápráztat e műben végesvégig!» (A Magyar Könyvtár Apostol-kiadásában. Budapest, 1900.) – Meltzl Hugó szerint a Helység Kalapácsának, mint irodalmi paródiának, genialitása díszére válik az egész világirodalomnak. «A Helység Kalapácsa úgy van kidolgozva, mint egy aprólékosságokra kiterjedő hollandiai festmény, amiért bámulatra méltó. A korabeli kritika nem vette észre a szatirát. Ezért úgy tekintették, mint egy vad, mosdatlan, parlagi lángész alkotását. Ez a félreértés, a többivel együtt, formális theoriát csinált belőle, hogy Petőfi durva, naturalisztikus parasztköltő, minden iskolázottság nélkül, a puszták, csárdák és betyárok költője, semmi egyéb.» (Petőfi-tanulmányok. Budapest, 1909.) – Szilveszter, Horváth János szerint, a nagyhangú romantikus hősök rokona, szenvedéseiért ő is, a költő is másokat hibáztat, holott benne a hiba: erkölcsi bénaságban szenved mindazt illetően, ami az embernek legközelebbi emberi kötelessége. «Titkolhatatlanul benne van a romantikus féreg: a dagályos tökéletlenség.» Csak a hamis érzelmesség adhat neki igazat, alakját a költő elfogult rokonszenve irányzatos megvilágításban vonja sugárba és homályba. «E rokonszenv műve a lírailag felajzott stílus, a nagyszerű ellentétek között cikázó képes beszéd, az a szüntelen lobogása a nyelvnek, a személyes érdekeltségnek az a szenvedélyes pátosza, mely e műnek kétségkívül legmegragadóbb tulajdona s melynek leginkább köszönheti rajongói nagy számát.» (Petőfi Sándor. Budapest, 1922.) – A János Vitéz, mondja Kéky Lajos, irodalmunk legszebben elbeszélt meséje. Hősében a magyar legényt fajszeretetének teljes vonzalmával rajzolja. «Egyetlen alakjára sem esett lelkéből annyi sugár, mint erre az elhagyott lelencből fölserdült juhászlegényre. A magyarságnak minden deréksége ott tündöklik lelkében: egyenessége, férfias önérzete, becsületessége, eszessége, bátorsága, kitartása, háládatossága s jóindulata. Egypár jellemzetesen magyar gyarlóság is járul e vonásaihoz: valamelyes magyaros hetykeség s a világ folyását félvállról néző közömbösség. Maga Petőfi is ott van János vitéz alakja mögött: az egyszerű juhászlegény arcából a legnagyobb magyar költő szenvedélyes szeme villog ránk.» (Petőfi. Budapest, 1922.) – A Bolond Istóknak, jegyzi meg Szigetvári Iván, az a nevezetessége, hogy Petőfi legvallásosabb költeménye. «Nem felekezeti vallást hirdet benne, ettől távol áll, hanem Istenben való hitet. Ezt ugyan megteszi más helyen is, de ilyen részletesen csak itt. A költemény tárgya elejétől végig rokonszenves, semmi keserűséget nem hagy vissza az olvasóban.» (A százéves Petőfi. Budapest, 1922.) – Az Apostolban, írja Ferenczi Zoltán, nagyszerű képek vonulnak fel az olvasó előtt: a szabadságeszme, életfeláldozás, családi szeretet, női áldozatkészség megdöbbentő képei. «Mindez, bár több helyen nem egészen rokonszenves, de bámulatos erővel, következetességgel s valami látnoki képességű nyelven, hasonlíthatatlan fényes képekkel van az olvasó elé odabűvölve. A költő meredek úton megy fölfelé, hihetetlen magasságba száll, de soha egy pillanatra sem lankad, szárnyalása nem ingadoz, meg nem szédül. Ez egyike azoknak a műveknek, melyek a szív vérével, lázas lírai hevüléssel vannak írva, a meggyőződés lángja, sőt izzása sugárzik belőle s lehetünk vele egy vagy lehetőnk más véleményben, a bírálat vagy ellenvetés kénytelen elhallgatni e csodálatos erő előtt; ha az apostol útja nem is a miénk, elragadtatásunk nem lehet kisebb, mint komor meggyőződésünk, hogy az igazság útja a földön, a lángeszek és lángszívek sorsa csakugyan ilyen. (Petőfi. Budapest, 1923.) – Az Apostol, olvassuk Riedl Frigyes könyvében, lázas képzelet és szenvedélyesen elkeseredett hangulat eredménye, a fájdalom önkívülete és felháborodása dühöng benne. A nemes lángelme kálváriáját oly igazsággal festi, hogy nem lehet kételkedni a rajz átérzésében. A költő rajongása a legszörnyűbb képzelt motívumok közé helyezve jelenik meg, lelki izgalmait Szilveszter alakján szemlélteti. Mintegy önmagát túlozza művében s ez szintén egy neme a lírának, «E költeményből is kiviláglik, minő idegrázó fogékonysága volt a költőnek a lelki fájdalom iránt. A kínok ezen láza nemcsak a képzeletből való. Petőfi lelkében, mint ama romantikus lovagvárakban, melyeket annyira szeretett, voltak titkos földalatti folyosók, ahol sóhajok és zokogás visszhangzottak és vér csepegett a boltívek repedései közül. (Petőfi Sándor. Budapest, 1923.)
Kiadások. – A helység kalapácsa. Buda, 1844. (Önállóan ez a műve jelent meg először nyomtatásban, néhány héttel megelőzte Verseinek első gyüjteményét is. 1844 október végén került ki a sajtó alól. Az egykorú kritika kedvezőtlenül fogadta. Nem vették észre a költemény paródia-jellegét, félreértették az egész munkát.) – János vitéz. Buda, 1845. (Az egykorú kritika dícsérte a költeményt. Toldy Ferenc a Budapesti Híradó 1845. évfolyamában kiemelte kompozíciójának tisztaságát, erkölcsi nemességét, előadásának ritka könnyedségét.) – Bolond Istók. Életképek. 1848. évf. (Nem keltett figyelmet, a politika ekkor már elvonta az érdeklődést az irodalomtól.) – Az apostol. Először Emich Gusztáv 1851. évi elkobzott Petőfi-kiadásában jelent meg, másodszor Müller Gyula 1862. évi naptára közölte. (Mindkét szöveg használhatatlan. Az első jó szöveg az 1874. évi díszkiadásban látott napvilágot.) – Petőfi Sándor költeményei. Hazai művészek rajzaival díszített első teljes kiadás. Budapest, 1874. (Greguss Ágost és Gyulai Pál gyüjteménye.) – Greguss Ágost és Beöthy Zsolt: Magyar balladák. Budapest, 1885. (A király esküje: magyarázatokkal.) – Petőfi Sándor válogatott költeményei. Magyarázta Badics Ferenc. Két kötet. Budapest, 1888. (János Vitéz és Bolond Istók jegyzetes kiadása.) – Petőfi Sándor összes művei. Végleges teljes kiadás. Jegyzetekkel kísérte Havas Adolf. Hat kötet. Budapest, 1892–1896. (Valamennyi elbeszélő költeménye értékes magyarázatokkal.) – Petőfi Sándor elbeszélő költeményei. Magyarázta Kapossy Lucián. Szeged, 1903. (János Vitéz, románcok, balladák.) – Petőfi összes költeményei. Jegyzetekkel kiadja Voinovich Géza. Két kötet. Budapest, 1921. (Magyarázatos szövegek.) – Petőfi Sándor és Arany János: A két Bolond Istók. Jaschik Álmos könyvdíszeivel. Budapest, 1922. (Az illusztrált kiadások egyike. A költő összes verseinek gyüjteményein kívül a nagyobb költemények önállóan s képekkel díszítve is megjelentek a Magyar Könyvtárban és a Kner-Klasszikusokban.)
Irodalom. – Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk. Új Magyar Múzeum. 1854. évf. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig. II. köt. 2. kiad. Pest, 1868. – Szarvas Gábor: Petőfi János Vitézének nyelve. Magyar Nyelvőr. 1872. évf. – Névy László: Az Apostol. Petőfi-Társaság Lapja. 1877. évf. – Badics Ferenc: Petőfi Sándor válogatott költeményei. II. köt. Budapest, 1888. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Papp Ferenc: Párhuzamok Petőfi és Arany között. Petőfi-Múzeum. 1891. évf. – Havas Adolf: Petőfi Sándor összes művei. Hat kötet. Budapest, 1892–1896. – Kalmár Elek: Petőfi János Vitézének népies elemei. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1893. évf. – Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza. Három kötet. Budapest, 1896. – Földessy Gyula: Petőfi elbeszélő költeményei. Budapest, 1902. – Gopcsa Endre: Az Apostol. Kolozsvár, 1902. – Kapossy Lucián: Petőfi Sándor elbeszélő költeményei. Szeged, 1903. – Oravecz Ödön: János Vitéz. Rozsnyó, 1903. – Kardos Aladár: Petőfi Apostola. Ceglédi állami gimnázium értesítője. 1905. – Riedl Frigyes: Petőfi Sándor. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk. Budapest, 1908. (Petőfi-Könyvtár.) – Meltzl Hugó: Petőfi-tanulmányok. Budapest, 1909. (Petőfi-Könyvtár.) – Palágyi Menyhért: Petőfi. Budapest, 1909. (Petőfi-Könyvtár.) – Benedek Róza: Bolond Istók. Ethnographia. 1911. évf. – Bucsy István: Petőfi: János Vitéz. Szeged, 1911. – Endrődi Sándor: Petőfi napjai a magyar irodalomban. Budapest, 1911. (Petőfi-Könyvtár.) – Kovács János: Sue hatása a magyar regényirodalomra. Kolozsvár, 1911. – Rakodczay Pál: Egressy Gábor és kora. I. köt. Budapest, 1911. – Szinnyei Ferenc: Novella-irodalmunk Jósikáig. Irodalomtörténeti Közlemények. 1911. évf. – Champier István: Petőfi János Vitézének hatása Arany Toldijára. Kassa, 1912. – Dobócki Pál: Népies alakok az irodalomban a népies irány előtt. Budapest, 1912. – Harmos Sándor: Petőfi János Vitézének hatása Arany Toldijára. Irodalomtörténeti Közlemények. 1912. évf. – Kristóf György: Petőfi János Vitézének hatása Arany Toldijára. Uránia. 1912. évf. – Szabó Dezső: Petőfi művészi fejlődése. Nyugat. 1912. évf. – Kardos Lajos: A Tündérálom és Byron The Dream című költeménye. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1913. évf. – Kéky Lajos: Petőfi János Vitézének hatása Arany Toldijára. Budapesti Szemle. 1913. évf. – Sziklay Ferenc: János Vitéz és Toldi. Fehértemplomi áll. gimnázium értesítője. 1913. – Nagy Sándor: János Vitéz és Toldi. Irodalomtörténeti Közlemények. 1914. évf. – Trencsény Károly: Petőfi János Vitézének hatása Arany Toldijára. Zombor, 1914. – Tolnai Vilmos: Petőfi János Vitézéhez. Irodalomtörténet. 1914. évf. – Szigetvári Iván: Petőfi Apostola forrásaihoz. U. o. 1915. évf. – Elek Oszkár: Petőfi Sándor János Vitéze és a népmesék. Ethnographia. 1916. évf. – Baros Gyula: Arany, Petőfi és a ponyvairodalom. Magyar Könyvszemle. 1918. évf. – Horváth János: Petőfi Sándor. Budapest, 1922. – Kéky Lajos: Petőfi. Budapest, 1922. – Szigetvári Iván: A százéves Petőfi. Budapest, 1922. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Farkas Gyula: Petőfi nagyobb elbeszélő költeményei és forrásaik. Budapest, 1923. – Ferenczi Zoltán: Petőfi. Budapest, 1923. – Földessy Gyula: Petőfi Legendája. Nyugat. 1923. évf. – Márki Sándor: Petőfi a történelemről. Századok. 1923. évf. – Riedl Frigyes: Petőfi Sándor, Budapest, 1923. – Berze Nagy János: Petőfi költészetének folklorepárhuzamai. Népélet. 1925. évf. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Elek Oszkár: Kont István a magyar irodalomban. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Hegedüs Zoltán: Petőfi Tündérkaland című ismeretlen töredéke. Irodalomtörténeti Közlemények. 1928. évf. – Szombathely Etelka: A táblabíró alakja a magyar irodalomban. Budapest, 1928. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1930. – Terbe Lajos: Petőfi és a nép. Budapest, 1930.
