SZENT KATALIN LEGENDÁJÁNAK VERSES FORDÍTÁSA.
SZENT KATALIN LEGENDÁJÁNAK VERSES FORDÍTÁSA.
MÍG KÖZÉPKORI líránknak számos kisebb-nagyobb emléke maradt korunkra, a középkori verses elbeszélő költészet maradványai csaknem mind elvesztek. De van mégis a vallásos epikának egy nevezetes emléke: Alexandriai Szent Katalin verses legendája. Több mint négyezer sorból áll. Nagyobb terjedelmű, mint a középkor többi magyarnyelvű verses emléke együttvéve.
A verses Katalin-legenda három főrészre oszlik. Az első rész Katalin születésének és gyermekkorának történetét mondja el; a második részben Katalin keresztény vallásra való áttérésének históriáját olvassuk; a harmadik rész Katalin szenvedéseiről, haláláról és megdicsőüléséről szól. Az időtájt, mikor a római birodalom még pogány volt, élt Alexandriában egy Costus nevű király, aki szerencsésen uralkodott, de mégsem érezte magát boldognak, mert nem volt gyermeke. Hogy meglágyítsa az égi hatalmak szívét, egy híres bölcsnek, Alphorabiusnak, tanácsára aranyszobrot öntetett s a drága érc csodálatos módon a kereszt alakját vette fel. A pogány király az ismeretlen istennek áldozatot mutatott be, az aranyszobrot pedig elhelyezte a templomban, ahol erre a bálványok összeomlottak. Megszületett Katalin. Atyja bölcsekkel neveltette és ráhagyta királyságát. Egyszer a királyleány találkozott az erdőben egy remetével, a remete megkeresztelte és megtanította a keresztény hit igazságaira. Ettől az időtől kezdve Katalin Krisztus jegyesévé lett, vallásához tántoríthatatlanul ragaszkodott, környezetét iparkodott megtéríteni. Hiába parancsolta meg neki az Alexandriába érkező pogány fejedelem, Maxentius római császár, hogy áldozzék a bálvány-isteneknek, a szentéletű szűz hajthatatlan maradt, sőt a vele vitába bocsátkozó ötven pogány bölcset is a keresztény vallásra térítette. A császár máglyára vettette a bölcseket, de Katalin iránt szerelemre gyulladt, csakhogy az állhatatos leány visszautasította csábító ajánlatait. Hiába kínozták a császár emberei, Katalint nem lehetett megtörni. Végre elkövetkezett az agyongyötört királyleány utolsó órája. A császár halálra ítélte és kivitette a nyakvágóhelyre. Lefejezése után mindjárt két csoda történt: szűzességének bizonyságául vér helyett tej ömlött ereiből, szent testét pedig a mennyből alászállott angyalok Sina hegyére vitték. Lelke dicsőségben és boldogságban van az Úr színe előtt.
Van néhány érdekesebb mozzanata vagy legalább is a középkori gondolkodásra és fantáziára jellemző részlete ennek a hosszú verses legendának. Costus király levelet ír Alphorabiusnak s ilyenformán hívja Egyiptomba a híres görög bölcset: «Costus, ki vagyok szépséggel, isteneknek szerzésével Alexandriának ura és Görögországnak királya, Cypriának fejedelme, népinek hiedelme, neked, Alphorabiusnak, bölcseségben nagy tanultnak, istenektül választottnak és minekünk jóbarátunknak írunk királyi kegyelmet és barátságos szerelmet!» Sok jót hallottunk felőled; halljuk, hogy igen nagy bölcs vagy, jó erkölcs is van nálad; de jelesben azt is hallottuk, hogy ha akarod, megmondod a jövőt. Mi nagy boldogsággal élünk, csak nincs gyermekünk és nem tudjuk honnét legyen. Azért téged igen kérünk, vedd fel bánatunk terhét, tekintsd országunk javát, siess hozzánk és tégy a mi bánatunkról. Költségedet, fáradságodat megtérítjük. Százannyi jót veszel mitőlünk, mint amennyi munkát vállalsz érettünk. A bölcs mester Alexandriába siet, a király nagy tisztességgel fogadja, vigasságban vendégeli, azután megkérdi a mestertől, mi az oka, hogy nincs gyermekük. Alphorabius megtekinti az ég forgását, megnézi a királyt, kihivatja a királynét, azt is megvizsgálja s végül kinyilvánítja, hogy a csillagoktól is, a saját természetüktől is egészen nyugodtan lehetne magzatuk, de más itt a baj. Egy olyan Isten rendelte el a meddőséget, aki felette áll a számtalan sok istenségnek s ezért ezt az Istent meg kell becsülni. Nyissa meg a király tárházait, adjon aranyat bőséggel, öntessen egy aranyképet, hirdesse, hogy ez az istenek Istene. Costus nem kíméli az aranyat, kifaragtatja a képet. A kép «nem lőn bálván szabású, de crucifixom ábrázú». Ezen a dolgon felette csodálkozik a nép, Alphorabius azonban megnyugtatja a királyt, hogy Isten akarta így a dolgot, azért minden ember jöjjön el s az aranykereszt előtt hódoljon. A király maga veszi vállára a feszületet, a templomba viszi, ott lehullanak a bálványok, felesége pedig kilenc hónap mulva leányt szül.
Gondosan kidolgozott rész: Katerina találkozása a remetével. A gyönyörű és bölcs királynő magamellé vesz huszonnégy leányt, huszonnégy vénasszonyt, száz lovagot s elmegy velük egy messze erdőbe. «A nép immár elnyugodott vala, ők mégis bujdosnak vala, utat nem találhatnak, azért nagy búban valának.» Katerina kérni kezdi az Istent, ne engedje őt bujdosni, hanem vezesse az igaz útra. Amint keresik az igaz utat, a királynő talál egy erdei cellát, abban egy vén embert s ehhez így szól: «Jó bátyám, mi oka annak, hogy ily bolond vagy magadnak, hogy nem lakozol városban, miért jöttél e pusztában?» A remete elmagyarázza Katerinának, hogy sok jó dolog van ugyan a széles világban, de mégis legjobb Istent szolgálni. «Jó leányom, azt is kérded és bizony jó megértened, mely az Isten, kit imádok és mely a hit, kit én vallok: Szentháromság én istenem és Jézus én reménységem.» De most mondd meg te is, miért bujdosol ebben a pusztában, miért nem lakozol házadban, mert a szüzesség azt kívánná, hogy ne ballagj az erdőben. Katerina elmondja, hogy kicsoda ő s honnan kerül ide, mire a remete megkérdezi, miért nem ment még férjhez. Katerina ezt mondja, neki: «Atyaságod ezt nem érti. Nagy sok királyfiak voltak, akik én utánam jártanak és nagy soktul követtettem, de még egyhez sem mentem. Mert atyám, ha lőn ő halálán, nekem őtőle így lőn hagyván, hogy soha férjhez ne menjek, hanemha ily bölcset lelnék, ily szépet és ily gazdagot, mely bölcs, mely szép és gazdag én vagyok». A remete elmosolyodik s megvallja, hogy ő tud egy hatalmas uralkodóról, akinek csak egy fia van, de ez nagyon hozzáillenék Katerinához. A királynőnek nem tetszik az ajánlat, ő szűz akar maradni, mire a remete megnyugtatja, hogy ő is épen ilyen élettársat ajánl neki: van egy király, ki a királyoknak királya, országának nincsen száma, ennek van egy fia, szépségét csodálja a nap és hold, erkölcse és bölcsesége mondhatatlan nagy; akit ez a királyfi megszeret és feleségül vesz, azt örök szüzességben tartja, hiszen ennek a királyfinak még az anyja is szűz volt; de ezt a dolgot senki meg nem értheti, hanem csak az, aki hisz benne. Ime itt egy írott tábla, rajta a királyfi képe és anyja képe: «E táblát te jól őrizzed és ez éjjel te ezt tegyed: hogy felserkenj te álmodból és ki ne menj házadból. És e kép előtt letérdepeljél és e szűznek esedezzél, hogy kérésed meghallgassa és neked fiát megmutassa». Katerina szót fogad, éjjel letérdel a kép előtt és imádkozni kezd Szűz Máriához. Álmában olyan mezőre jut, hogy szebbet sohasem látott, ott találja Száz Máriát, karján a szépséges gyermek-királyfival, oda indul hozzájuk, de a gyermek elfordul tőle, mire Katerina esedezni kezd Szűz Máriához s kéri őt, mutassa meg fiát. Szűz Mária lehajlik szent fiához és ezt mondja neki: «Én édes szerető fiam, Jézus, ki testet vettél csak éntőlem, látod-e e Katerinát, ki tégedet látni kívánt?» A gyermek azt mondja anyjának, hogy nincs szüksége erre a leányra. Katerina álmából elserkenve, elmegy a remetéhez s ez őt felvilágosítja: a királynőnek el kell hagynia tévelygését s meg kell szereznie az üdvösséget, mert «ti, kik pogányok vagytok, sok isteneket vallotok, ez peniglen hamis nyilván». Hosszasan fejtegeti a remete, mit jelent Jézus neve, mi a Szentháromság, hogyan történt a Fiúisten megtestesülése, hogyan halt meg értünk Jézus Krisztus s hogyan támadt fel. Katerina megérti az öregember beszédét, keresztény lesz s akkor éjjel már nem fordul el tőle álmában az Üdvözítő: «E Katerina immár kedves nekem és igen kellemetes.» És Asszonyunk Szűz Mária szól az ő szent fiának: «Én jó fiam, azon kérlek, hogy tőled ilyet érdemeljek, hogy Katerinát hozzád vegyed és jegyeseddé szerezzed». Jézus mond az ő szüz anyjának: «Jó asszonyom s édesanyám, örülvén teszem, hogy őt jegyesemmé veszem és ennek jelenségére és őneki tisztességére íme gyűrűmet neki adom és ím ma őt jegyesemmé fogadom». Ezt mondván, gyűrűjét Katerina ujjára húzta, nyájas szavakkal fordult hozzá, mennyei boldogsággal biztatta s megjósolta vértanuságát.
A párbeszédek nagyon hosszadalmasak a verses legenda minden részletében. Mikor Maxentius ostromolni kezdi szerelmével a királynőt, a társalgó és okoskodó részletek szinte egészen háttérbe szorítják az eseményeket. Csodálatos bőbeszédűséggel felelgetnek egymásnak az emberek, sűrűn hivatkoznak a pogány írók mondásaira, szorgalmasan idézik a keresztény dogmatikusok tanításait. Az eszmecsere akkor éri el tetőpontját, mikor a császár ötven doktort küld a tömlöcbe zárt Katerinához s ezek meg akarják cáfolni a királynő keresztény hitelveit. Az egész ország összegyülekezik, hogy lássák a disputálást és hallják az argumentálást. «A sok doktor egyfelől áll vala és negédökben csak meg nem halnak vala; a szűz leány másfelől áll vala és az Úr Istentől segítséget vár vala» A leány érzelmesen beszél, a doktorok kevélyen és hahotázva káromolják az igazi Istent. A végnélküli hitvitázó harc azzal ér véget, hogy az ötven ember egyszerre csak megnémul, egymásra néz s megadja magát. Hiába szidja őket a római imperátor; látnia kell, hogy «ily nagy erős sok doktor, Szentírásban tanult mester egy nyavalyás gyarló leány beszédével elnémított legyen». A legbölcsebb doktor kijelenti a császárnak, hogy nem mernek a leány ellen szólni, mert már sok bölcset láttak ugy an, de ilyen bölcs szavakkal még nem találkoztak és ilyen nagy szégyent még nem vallottak; szívük megrémült, nem szólhattak Krisztus ellen; most pedig hálát adnak a kegyes Úristennek, hogy a pogányságból kiszabadította őket. A császár, mikor ezeket hallja, csaknem meghal búsongásában, megszaggatja szakállát, nagy tüzet rakat, az ötven tudóst elhurcoltatja: «E városnak egy utcáján és a jeles főpiacán igen nagy tüzet tegyetek és őket mind elvigyétek és mindegyiglen belé vessétek s nagy szörnyen égessétek». De a vén doktor így szól: «Ó istenbeli dicső társim és én szerető jó barátim, hálát adjunk mi urunknak, a kegyelmes Úr Krisztusnak, hogy minket ő nagy malasztjából el-ki hoz a pogányságból!» Ez eset után még a császár felesége is megrendül pogány hitében, Porphyrius nevű szolgájával elmegy Katerina tömlöcébe s ott így szól: «Ó szent asszony, azon kérünk s most neked ebből könyörgünk: adj minékünk keresztséget és hitbeli nagy erősséget, mert, lám, nagy volt tévelygésünk, azért ne hagyj már elvesznünk». Velük együtt a keresztény hitre tér a pogány vitézek egy része is. A sok csoda közt most olyan megrendítő esemény történik, hogy valóban álmélkodni kell, mikor azt olvassuk, hogy Maxentius császár még ezek után is megmarad dacos pogányságában. Nevezetesen olyan pokoli eszközt hozat elő a császár, hogy a pogányok csakúgy tombolnak örömükben, amikor a Katerinát fenyegető testi gyötrelmekre gondolnak; de ím elhomályosodik az ég, nagy mennydörgés lesz, a föld megindul, egy angyal a mennyből a földre száll, a pokolgép kerekeit összetöri s négyezer pogány szörnyű halállal hal meg. «Kik egyszersmind elvesznek és mind a pokolba süllyednek.» Végre a hóhér lefejezi Katerinát s a mennyből a földre hangzik az Úr Jézus vigasztaló szózata:
Iewy een hozyam en ualaztottam
nekewd nagy yo nywgolmat alkottam
Iewyel ymmar En zeep yegyesem
ammyt kerel mynd megh tezem
merth kyk engemet the erted keernek
Seghetseghet tewlem weznek
Es kyert thez ymadsagot
Annak aadok bodoghsaaghot
halaalodert nagy wysaagot
neked adom mennyorzaagot
Iewel ely Es legy welem zynetlen
welem wygagy ueghezetlen
meg nylt nekeud mar Mennyorzagh
Es Thegedet waar zent haromsagh
Iewyel mar en edeus zemem wylagha
nem hagiom mwnkadat hyaban
laatham teneked tehetsegedet
es enes megh fyzethem zolgalathodat
Es wytezsegedeth
nekewd nagy yo nywgolmat alkottam
Iewyel ymmar En zeep yegyesem
ammyt kerel mynd megh tezem
merth kyk engemet the erted keernek
Seghetseghet tewlem weznek
Es kyert thez ymadsagot
Annak aadok bodoghsaaghot
halaalodert nagy wysaagot
neked adom mennyorzaagot
Iewel ely Es legy welem zynetlen
welem wygagy ueghezetlen
meg nylt nekeud mar Mennyorzagh
Es Thegedet waar zent haromsagh
Iewyel mar en edeus zemem wylagha
nem hagiom mwnkadat hyaban
laatham teneked tehetsegedet
es enes megh fyzethem zolgalathodat
Es wytezsegedeth
Mai kiejtéssel:
«Jőjj énhozzám, én választottam,
Neked nagy jó nyugalmat alkottam!
Jőjj el immár, én szép jegyesem,
Amit kérél, mind megteszem.
Mert kik engemet teérted kérnek,
Segítséget tőlem vesznek,
És kiért tész imádságot,
Annak adok boldogságot.
Halálodért nagy vígságot,
Neked adom mennyországot.
Jövel, élj és légy velem szünetlen,
Velem vigadj végezetlen.
Megnyilt neked már mennyország
És tégedet vár Szentháromság.
Jőjj el már, én édes szemem világa,
Nem hagyom munkádat hiába.
Látám teneked tehetségedet
És én is megfizetem szolgálatodat
És vitézségedet.
Neked nagy jó nyugalmat alkottam!
Jőjj el immár, én szép jegyesem,
Amit kérél, mind megteszem.
Mert kik engemet teérted kérnek,
Segítséget tőlem vesznek,
És kiért tész imádságot,
Annak adok boldogságot.
Halálodért nagy vígságot,
Neked adom mennyországot.
Jövel, élj és légy velem szünetlen,
Velem vigadj végezetlen.
Megnyilt neked már mennyország
És tégedet vár Szentháromság.
Jőjj el már, én édes szemem világa,
Nem hagyom munkádat hiába.
Látám teneked tehetségedet
És én is megfizetem szolgálatodat
És vitézségedet.
A legendák történetében általánosan ismert jelenség, hogy a nagyobb hírű szentek tiszteletével arányosan növekedett a róluk szóló elbeszélések terjedelme. Alexandriai Szent Katalin életéről is egymásután keletkeztek az egyre bővülő elbeszélések. A keleti, görög és latin életrajzok közül az úgynevezett Vulgata-szöveg terjedt el leginkább, bár ebben a latin szövegben Katalinnak még csupán vértanusága, a Passio, volt előadva. A további fokozatos kibővülés mozzanatai nyomról-nyomra kísérhetők. A XIII. századtól kezdve kialakulta Katalin születéséről és megtéréséről szóló elbeszélés azaz a legenda Passiotörzséhez a Nativitas és Conversio fejezete járult. Utóbb újabb elbeszélő és oktató elemek gyarapították a már meglevő részeket. Számos változat támadt. Ezeknek egyike a magyarnyelvű verses Katalin-legenda.
A magyar verselő latin szöveg nyomán dolgozott. A maga leleményéből alig adott valamit külföldi forrásának elbeszéléséhez. Nem is tehető fel, hogy egy papi ember változtatni mert volna a szent szövegen, sőt bizonyára arra törekedett, hogy lehetőleg híven fordítsa az idegen legendát. Hogy latin eredetije elejétől végig már teljesen abban az alakban feküdt-e előtte, melyet a magyar költemény mutat, vagy a különböző források egybeszövését maga végezte-e: nyilt kérdés. Valószínű, hogy kész szerkezetet használt s mondatról-mondatra követte eredetijét.
Mindenesetre érdeme, hogy vállalkozni mert ilyen nagyterjedelmű verses elbeszélés lefordítására. Feladatát a költői előadás szempontjából elég sikeresen oldotta meg. Hangja természetes, elbeszélése értelmes, magyarsága jó. Párosrímű nyolcasokban írt sorai iparkodó verselőre vallanak. Hogy az oktató részek helyenkint nagyon is szárazzá teszik az életrajzot, az nem a magyar verselő ügyetlensége. Forrásában is halmozva lehettek a hitvitázó fejtegetések s ő nem módosított eredetijén.
Alexandriai Szent Katalin verses legendáját az Érsekújvári-kódex őrizte meg. Szövegét Sövényházi Márta domonkosrendi apáca egyfolytában másolta úgy, mintha prózai szöveg volna. Szövegrontásai itt-ott feltűnőek.
Alexandriai Szent Katalin verses legendájáról Toldy Ferenc úgy vélekedett, hogy a névtelen szerző könnyű bánása tárgyával nem fordításra, hanem szabadon utánzó műre mutat. (Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 3. kiad. Pest, 1862.) – Szilády Áron azt iparkodott bizonyítani, hogy a verses legenda szerzője Temesvári Pelbárt, a Hunyadiak és Jagellók korában élő ferencrendi szerzetes és hitszónok. (Régi magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877.) – Ezt a köztudatba már-már belegyökeresedő nézetet Horváth Cyrill igen jó érvekkel cáfolta, kimutatván többek közt azokat az ellenmondásokat, amelyek a verses legenda nyilatkozatai és Temesvári Pelbárt prédikációinak tanításai között észlelhetők. (Pelbárt és a verses Katalin-legenda. Irodalomtörténeti Közlemények. 1892. évf.) – A pontosan bizonyító belső érvek mellett döntő külső érveket szólaltatott meg Temesvári Pelbárt szerzősége ellen Katona Lajos. Fejtegetései után ma már senkisem beszélhet Temesvári Pelbárt szerzőségéről s az is bizonyos, hogy a magyar verses legendában nem kereshetünk eredeti alkotást vagy szabad átdolgozást. (Alexandriai Szent Katalin legendája középkori irodalmunkban. Budapest, 1903.)
Kiadások. – A verses Katalin-legenda szövegét először Toldy Ferenc tette közzé: Alexandriai Szent Katalin verses legendája. Pest, 1855. – Másodszor Szilády Áron: Régi magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877. – Harmadszor Volf György: Nyelvemléktár. X. köt. Budapest, 1888. – Negyedszer: Horváth Cyrill: Régi magyar költők tára. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1921.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 3. kiad. Pest, 1862. – U. az: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – Szilády Áron: Temesvári Pelbárt élete és munkái. Budapest, 1880. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 5. kiad. Budapest, 1888. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Horváth Cyrill: Pelbárt és a verses Katalin-legenda. Irodalomtörténeti Közlemények. 1892. évf. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Katona Lajos Alexandriai Szent Katalin legendája középkori irodalmunkban. Budapest, 1903. – Beöthy Zsolt és Badics Ferenc szerkesztésében: Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Thienemann Tivadar: A szabadgondolkodás első nyomai a magyar középkorban. Minerva. 1922. évf. – Horváth János: A középkori magyar vers ritmusa. Berlin, 1928. – Császár Elemér: A középkori magyar vers ritmusa. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf.
