Ünnepélyek; zene
Ünnepélyek; zene
De nemcsak szellemben, nyelvben s külső megjelenésben volt magyar a fejedelem és a főurak udvara, hanem az életmódban és szokásokban is. Legfeltünőbb volt ez a gyakori ünnepélyek és mulatságok rendezése alkalmával, melyeket gazdagság, bőség és kedélyeség jellemeztek. Sokáig emlékezetesek maradtak nemcsak a szécsényi (1705.), nagyszombati (1706.) és marosvásárhelyi (1707.) országos ünnepségek, s a fejedelemnek kassai és munkácsi báljai, hanem Bercsényi ungvári s bajmóczi vigalmai és Esterházy Antalnak a dunántúli városokban: Sümegen (1708.) és Szombathelyen (1709.) rendezett farsangi mulatságai is. Kassán a jezsuiták a konviktusi ifjakkal színi előadást is rendeznek a fejedelem tiszteletére: A régi jó Mátyás királyról. Nem hiányoztak ilyenkor a vígság-szerző zenészek sem. Rákóczinak a hagyomány cigány-zenekart is tulajdonít, bár ekkor általában kedveltebbek voltak a fuvó hangszerek. A fejdelemnek és Bercsényinek udvari zenekara leginkább ilyeneken játszott. Saját zenekara volt Esterházynak is, másoknak, mint az öreg Bottyánnak, legalább egy-két síposa. Ez a síp, a híres tárogató, volt a legkedveltebb hangszer, a kurucvilágnak sajátos instrumentuma; »olyan mint a klarinét, de rokon a trombitával: fa a fuvolája, a tölcsére öblös, a fuvója hosszú és vékony mint a tollszár. Ördöngős hangszer! A ki nem érti a fuvásmódját, egy sikoltó hangnál egyebet nem tud belőle kihozni, a ki pedig tudja nyitját, annak annyiféle hangot ad, a hányat kiván tőle: sír, buzdít, harsog, kesereg, feljajdúl, a levegőt hasítja s megint panaszra fordúl, egész a szellősuttogásig…« (Jókai.) Ennek édes-bús hangjai mellett énekelték a harczi dalokat s a többi tábori éneket lelkesítőül, vigasztalóul. Mint forradalmi emléket utóbb eltiltották, megértették, hogy varázshangjai valahogy föl ne ébreszszék megint a letűnt időket, szabadságvágyukkal, véres harcaikkal.
